Az Európai Unióban több ezer kelet-európai és a volt Szovjetunió tagállamaiból származó nőt kényszerítenek prostitúcióra. A vasfüggöny megszűnte után kifejlődött jelenség az utóbbi időben, a népesség elszegényedése miatt igen kiterjedtté vált. Belgiumban a leánykereskedelem központja Antwerpen. Ezzel az OIM (Office Internationale pour les migrations – Nemzetközi Bevándorlási Iroda) is tisztában van, s a kérdés már régóta nyugtalanítja. 1998 decemberében az Európai Bizottság riadót fújt: akkor úgy tűnt, hogy sikerül megoldást találni a problémára. Ám a keleti országok a csapás leküzdésére a Tizenötöktől mind ez ideig csak szerény segítséget kaptak.

Antwerpen, forró negyed

D., albán lány, ablakban kínálja magát. Szembetűnő fiatalsága még a rendőröket is megdöbbenti. Tizenkilenc éves: ez áll a hamis útlevélben. Kórházba szállítják, és tetőtől talpig megröntgenezik. Az orvosi szakvélemény szerint legfeljebb tizenöt éves. D. eleinte még azt mondja a rendőröknek, hogy jószántából tartózkodik Antwerpenbenben. Később összeomlik. Kiderül, hogy a családnak létkérdés volt a pénz; hogy az anyja élettársa javasolta neki a belgiumi munkát, amivel “sok-sok pénzt lehet keresni” – így mondta a férfi. D.-t három hete adták el leánykereskedőknek, azóta van Antwerpenben. Az első kliens előtt még soha nem volt szexuális kapcsolata. A meggyötört lány úgy dönt, hogy hazatér. A rendőrök kérésére beleegyezik és feljelentést tesz. A belga hatóságok engedélyezik, hogy hazatérjen Albániába, az édesanyjához. Ettől a ponttól ügyét már az OIM kezeli.

Két hét leforgása alatt a rendőrök több albán lányt is kiszabadítottak a maffia hálójából. “Egy év óta az albán leánykereskedők a D.-hez hasonló fiatalok egész csapatait szállítják hozzánk” – mondja Véronique Grossi asszony, a holland Payoke Szövetség munkatársa. A keleti leánykereskedelem egyik fő célpontja pontosan Antwerpen. Az 1500 prostituált közül, akik a város utcáin és ablakaiban árulják magukat, a többség vagy afrikai vagy valamelyik kelet-európai országból való. “Legtöbbjüket éjjel-nappal testőrök felügyelik, és kötelesek minden keresetüket a futtatónak adni.” – teszi még hozzá Grossi asszony.

A határ után: maga a pokol

A kelet-európai leánykereskedők alaposan kihasználták Belgium és Hollandia prostitúcióval szembeni liberális hozzáállását. Ám a hálózatok terjedése végre riadóztatta Belgiumot. 1995-ben új törvényt léptettek életbe, véget vetve ezzel a futtatók aranyéletének. Ezt a lépést Hollandia már két évvel korábban megtette. A törvény értelmében az áldozatok, amennyiben feljelentést tesznek, rendőri védelmet és tartózkodási engedélyt kapnak, amit később korlátlan időre meghosszabbíttathatnak. A törvény alkalmazásának köszönhetően 1997-ben Antwerpenben 57 afrikai, illetve kelet-európai nő tett feljelentést. A Payoke Szövetség a helyzet kialakulásáért egyaránt felelőssé teszi a berozsdásodott belga igazságszolgáltatást és a túl enyhe büntetéseket.“A legtöbb leánykereskedőt két évtől három évig terjedő szabadságvesztésre ítélik, de a büntetés letöltése után nem toloncolják ki őket.” Valóban 1998-ig kellett várni, ekkor ítélt az antwerpeni bíróság először leánykereskedőket – nyolc albánt – a maximálisan kiróható legmagasabb büntetésre, öt év börtönben letöltendő szabadságvesztésre – érvel a Payoke.

De a bűnözők nem adják fel. Rendszeresen megfenyegetik a szociális munkásokat, így akarják őket elriasztani a prostituáltak segítésétől. 1995 júliusában Antwerpenben rálőttek a Payoke két állandó munkatársára, akik épp a gyorsforgalmi úton hajtottak egy furgonban. 1998-ban az igazságügyi palota lépcsőjén egy albán bűnöző életveszélyesen megfenyegette a Payoke két tagját.

A helyszín Varsó. Teresa Oleszczuk asszony, a lengyel La Strada Szövetség keretein belül működő, leánykereskedelem-ellenes program felelőse, dossziét vesz elő; benne tizenegy­néhány lány fényképe, legtöbbjük nagyon fiatal. “ő például négy éve tűnt el. A nyugati hivatalos szervek és a lengyel rendőrség együttes nyomozása sem járt eredménnyel” – magyarázza. Ezeknek a lányoknak a nagy részét nyilván elrabolták, Németországba vagy máshova hurcolták. 1997 áprilisa és 1998 májusa között az érintett családoktól a La Strada harminchét eltűnésről kapott értesítést. S ez a szám a valóságnak csak a töredéke. A lengyel fiatalok gyakran önszántukból indulnak neki. Megszédülnek a rokonok, meg a “barátom barátja” típusú távoli ismerősök ígéreteitől, akik jól fizető nyugati munkákat, felszolgálást, gyermekfelügyeletet, vagy takarítást kínálnak nekik. Esetleg valami fűt-fát ígérő apróhirdetésnek dőlnek be.

S még csak nem is sejtik, hogy ami rájuk vár, az maga a pokol: amint átlépték a határt, újabb kereskedőnek adják át őket. “A forgatókönyv mindig ugyanaz: a vállalat megszűnt, az ígért álláslehetőség már nem él. A nemi erőszak áldozatául esett lányok azután hamar valami masszázsszalonban, vagy a utcán találják magukat. Az emberkereskedők prostitúcióra kényszerítik őket, hogy visszefizettessék velük állítólagos tartozásaikat: útiköltség, útlevél, szállás, ellátás” – folytatja Oleszczuk asszony. Ami azokat a lengyel lányokat illeti, akik pontosan tudják, hogy prostituáltként kell majd dolgozniuk, ők azt hiszik, hogy néhány hónap alatt rengeteget keresnek, s azután hazatérnek. De a mókuskerékből nem lehet kiszállni: “Napi tizenkét óra gyilkos meló, s a keresményük 70%-át leveszi a tulaj, aki 1500 és 5000 német márka között fizetett a lányokért” – foglalja össze Isabelle Styczynska asszony, a La Strada másik állandó munkatársa.

Mivel ezek a fiatal nők a feljelentésnek még a gondolatától is félnek, szabadulásukat legtöbbször csak a rendőri razziáknak köszönhetik. Az is előfordul, hogy keresetükből egy fillért se kapnak, futtatójuk épp csak élelmet és tisztálkodási szereket juttat nekik. Így működik ez a Varsóban dolgozó ezerkétszáz bolgár prostituált majd mindegyikének esetében is. Lengyelország különben nem csak a leánykereskedők egyik vadászterülete, de jelentős felvevőpiac is. “Egyre több és több nő sodródik ide a még szegényebb országokból, Oroszországból, Ukrajnából és Belaruszból” – emeli ki Stana Buchowska asszony, a La Strada megelőzési programjának koordinátora. – A call-girl-szolgálatoknál, bárokban meg masszázsszalonokban alkalmazott lányokat folyamatosan egyik városból a másikba szállítják, hogy “a bártulajdonosok rendszeresen friss lányokat kínálhassanak a vendégeiknek.”

Három évvel ezelőtt a La Strada információs telefonvonalat létesített: Nyugatra készülő fiataloktól, az eltűnt lányok szüleitől, de még az áldozatoktól is érkeznek hívások, tíznél is több naponta. Az emberkereskedelem megfékezésére 1998-ban a La Strada figyelemfelkeltő kampányt kezdeményezett. A bemutatkozó akcióra – amit az EU finanszírozott – az egyik kelet-európai országban került sor. A július végéig tartó kampány tagadhatatlanul hatásos volt.

Az Egyesült Államok támogatásával, ugyanebben az időben, Ukrajnában is hasonló akciókat szerveztek, mivel Ukrajna kiemelten veszélyeztetett területnek számít. A munkanélküliek 72%-a nő. “Sokan közülük bármilyen munkát elvállalnának” – hívta fel rá a figyelmet egy nemzetközi szeminárium alkalmával Irene Kurolenko asszony, az 50 + 50 elnevezésű ukrán NGO tagja. A Strassbourgban, 1998. június 29–30-án megrendezett szeminárium témája az emberkereskedelem elleni küzdelem volt. Okkal, hiszen Kijevben a manökeni, táncosi meg felszolgálói állásajánlatokat közismert utazási irodák hirdetik.

Lengyelország, Ukrajna, Oroszország, Belorusszia, Magyarország, a Cseh Köztársaság, Albánia: mindegyik keleti országban létezik a leánykereskedelem. Az egész 1989-ben kezdődött. A kommunista blokk összeomlását követően a szervezett bűnözés rohamléptekben kezdte kiépíteni hálózatait. Egyszerű és olcsó: elég egy turistavízum, a szállítási költségek az EU közelsége miatt úgysem számottevők. És ma, kilenc év elteltével, vajon hány prostitúcióra kényszerrített, kihasznált nő élhet az Európai Unió országaiban? Frank Laczko úr, az emberkereskedelem elleni küzdelem szakértője, az OIM bécsi irodájánk munkatársa úgy véli, hogy a közel 500 000 kelet-európai prostituált között (beleértve a Szovjetunió utódállamaiból származókat is) az elraboltak jelentős csoportot képviselnek.

Melyik ország az elsődleges célpont? Az OIM szerint Németország; a prostituáltak 75%-a itt külföldi. Azután Ausztria; Bécsben a szex-klubok “hosstessei” 80%-ban keleti lányok. Majd Hollandia, Belgium, Svájc, Olaszország, Görögország… Az Európai Parlamentnek készült 1995. évi beszámoló szerint a prostitúcióra kényszerített áldozatok száma Németországban legkevesebb 10 000, Hollandiában 1000, míg Belgiumban 500. Az OIM szerint az utóbbi években “jelentősen felerősödött” a keletről jövő leánykereskedelem. Ez a szállítás elképesztő gazdaságosságával magyarázható. Az Interpol kiszámította, hogy az az európai bűnöző, aki csak egyetlen prostituáltat futtat, évi közel 110 000 eurós jövedelemre tehet szert.

Ehhez képest meglehetősen szánalmas az a támogatás, amit az EU tizenöt tagállama nyújt a Keletnek az emberkereskedelem elleni küzdelemhez. Jelenleg évi 1,3 millió eurót kapnak az 1996-tól 2000-ig futó STOP-program finanszírozására; s ezen kívül jut még néhány millió a közép-, illetve kelet-európai országokat, valamint a Szovjetunió utódállamait segítő programokra is.

A Tizenötök csak 1997-ben voltak végre hajlandók elfogadni a leánykereskedelem felszámolását célzó akciótervet. Alapkövei a rendőri és bírói együttműködés előmozdítása, a büntető törvények egységesítése és egy bizonyos “emberkereskedelmi egyezmény” aláírása voltak. Ez az egyezmény kilátásba helyezte a tett súlyával arányos, az EU-ban egységesen érvényes büntetéshatárok kialakítását. De mert az akció pusztán az uniós országok céljainak kijelölésére szorítkozott, semmiféle elrettentő hatást nem gyakorolt a bűnözőkre.

Az Európai Parlament belga képviselője, Anne Van Lancker úgy véli, hogy az uniós országok egy éve mind kevésbé törődnek ezzel a problémával; az egyezmény is csak 1999 végére készül el. “Ami pedig a szigorúbb büntetések kirovását illeti, attól még igencsak messze vagyunk” – állapítja meg Susan Wad­ding­ton asszony, aki szintén az Európai Parlament képviselője és a fentebb már említett beszámoló szerzője. “A bűnözőket legtöbbször csak nevetségesen kicsi pénzbüntetésre ítélik; ennek végképp semmi visszatartó ereje sincs.” És a rendőri együttműködést hasonló apátia jellemzi. Jóllehet a maastrichti egyezményben már 1991-ben elhatározták az Europol, egy összeurópai rendőri szervezet létrehozását, az emberkereskedelem csak 1997 óta tartozik a hatáskörébe. Az Europol bűnügyi részlege pedig csupán 1998 óta rendelkezik a szükséges eszközökkel, minthogy az uniós országok több évet vesztegettek el az Europolt érintő egyezmény ratifikálására.

Akkor hát az Unió is vétkes? Marie-Victoire Louis francia szociológus, a CADIS (Centre d’analyse et d’intervention sociolo­gique) munkatársa felelőssé teszi az Uniót – különös tekintettel a holland és belga törvényekre –, mert “legitimizálja a futtatókat, tápot adva ezzel a leánykereskedelemnek”. És számos európai ország továbbra is közönséges illegális bevándorlóként kezeli a leánykereskedelem áldozatait; kiutasítják őket az országból, nevük pedig felkerül a nemkívánatos személyek listájára.

Lássunk egy példát, tanulságos lesz. A tizenhét éves Tatianát, Mariekát, Joannát és Isabellát 1996. június 1-én, egy lengyel szórakozóhelyről rabolták el. A kábítószer hatása alatt álló lányok másnap már Németországban, a Musla Palace nevű bordélyházban találták magukat. A nyolcezer márkáért eladott fiatalokat bezárták és prostitúcóra kényszerítették. A német rendőrség közbelépésének köszönhetően három nap elteltével kiszabadultak. Hazatelepítették őket Lengyelországba. A két leánykereskedőt, a lányok elrablóit és fogvatartóit két év börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítélték, majd büntetésük egy részét elengedték, így 1998 elején szabadultak. Ami a négy áldozatot illeti, őket a rendőrség azzal gyanúsítja, hogy önszántukból kíséreltek meg illegálisan bejutni Németországba azért, hogy fotómodellként dolgozzanak. A német rendőrség nyilvántartásba vette őket, nevük ott szerepel a nemkívánatos személyek feketelistáján. A folytatás: a shengeni egyezmény értelmében, valamint az európai rendőri szervek informatikai adatcseréje folytán a négy lány többé nem lépheti át az egyezményhez csatlakozott uniós országok határát (csak az Egyesült Királyság és Írország kivétel). 1997 tavaszán Tatiana, akit erről az intézkedésről nem értesítettek, egy színésztársulat tagjaként szeretett volna Németországba utazni; a csapat az Európa Tanács támogatásával, épp egy rasszizmus elleni programmal turnézott Európában; Tatianát nem engedték át a határon. A La Strada hónapok óta csatázik a lengyel, a holland, a belga, a német és az európai hatóságokkal, hogy szüntessék be ezt a tilalmat. Egyelőre eredménytelenül.

A bolgár és albán maffia

1997-ben Franciaországba is behetoltak a keleti lánykereskedők. Az OCRETH (Office central pour la répression de la traite des etres humains – Központi Hivatal az Emberkereskedelem Visszaszorítására) egyik magasrangú felelőse szerint az emberkereskedők szállítmányaik nagy részével Párizst és a vidéki nagyvárosokat veszik célba. Utóbbiak közül elsősorban Nizzát. Itt az idegen prostituáltak 70%-a keleti. Az Ocreth 1997-ben tapasztalta először, hogy egész bűnszövetkezetek érkeznek az ország területére, amelyek “saját kerületeikben teljesen kézben tartják a prostitúciót”.

1997 szeptemberében a rendőrség egy bolgár csoportot számolt fel: ezek a leánykereskedők huszonegynehány bolgár lányt futtattak Párizsban, a sugárutakon. Nancyban ugyanez a helyzet. Itt az albán maffia felügyelte a lányokat, kb. húsz fiatalt. A rendőrség nemrég egy kisebb csoport litván prostituáltat fedezett fel. A fiatal nőket Párizson keresztül szállították Guadeloupe-ra, ahol felkapott éjszakai mulatókba kerültek.

Mindezek ellenére Franciaországban nem olyan súlyos a helyzet, mint Hollandiában vagy Belgiumban. A rendőrök szerint a francia törvények szigora riasztja el a bűnözőket. Érthető, hiszen a bűncselekményre való szövetkezés 20, a kitartás 5, a prostitúcióra való kényszerítés pedig 10 évig terjedő börtönbüntetéssel sújtható. A francia belügyminisztérium igen szomorúnak találja, hogy néhány európai ország nem hajlandó az együttműködésre. Egyik magasrangú tisztviselő nyilatkozta nekünk: “Látva, hogy egyes uniós tagállamokban milyen nehézségekbe ütközik a rendőri együttműködés, nem egyszer az az érzésünk támad, hogy ezekben az országokban az emberkereskedelem problémáját nem tartják lényeges kérdésnek.”

(Fordította: Mihályi Patrícia)