Három kijelentés elemzését javasoljuk az alábbiakban, három történelmi kijelentését, értve ezen, az analitikus filozófia szavai­val élve, egy adott pillanatban, „valós" szituációban, egy beszé­lő szubjektum által kimondott jelölők sorozatát, történelminek nevezve e kijelentéseket továbbá a szó köznapibb, „hegeli" ér­telmében, mivel valószínűség szerint, ha nem is szóról szóra tör­ténő, de struktúrájukat tekintve feltétlenül azonos megismétlé­sük „szükségszerűen" hozzájárult egy eseménysor megindítá­sához, s végül abból a tényből adódóan, hogy az a fajta felszó­lítás, amellyel előállnak, olyan integrációkat hoz létre, és olyan kapcsolatokat létesít, amelyeken egyaránt nyugszik mind a há­ború, melyet szeretnénk „orvosolni", mind a béke, melyet köte­lességünknek tartunk „megítélni".

A három kijelentés egyike egy háborús beszédből származik, felvázolja a frontvonalat és megteremti az ellenségképet; a má­sodik kijelentés békeállapotban hangzott el, és ezúttal „morális" demarkációs vonalat húz; míg az utolsó egy háború és béke kö­zötti köztes állapotban hangzott el, és egy geopolitikai megkü­lönböztetés alátámasztására irányul. Ez utóbbival kezdjük elem­zésünket.

Egy térkép

(1) „Most Európa és a Balkán között kell választani." (Janez Drnovsek szlovén miniszterelnöknek a Dnevnik ljub­ljanai napilapnak adott 1995. június 3-i interjújából.)

A kijelentés egy implicit tudást feltételez arra vonatkozólag, hogy mi „Európa" és mi a „Balkán", mindazonáltal elismeri, hogy e kettő közötti demarkációs vonal bizonyos mértékig meghatá­rozhatatlan marad, sőt mi több, figyelmezteti hallgatóit hogy tő­lük függ, hova esik majd ez a határ, az ő döntésük fogja meg­szabni ezt a most még elmosódott határvonalat e két, mindazon­által világos és különálló „entitás" között.

Vizsgáljuk meg, miért fogja az 1. kijelentés nagy eséllyel hall­gatóira kényszeríteni ezt az általa burkoltan előfeltételezett tu­dást, és hogyan veszi rá hallgatóságát az általa megfelelőnek tartott választás meghozatalára.

Az 1. kijelentés olyan kijelentésnek tűnik, mely a diszkurzív közeg dualista szerveződésére¹ épül, s ezáltal egy dichotóm vi­lágot hoz létre. Minthogy a társadalmi közeg diszkurzív felépíté­sének immanens logikája megköveteli, hogy leírása, amennyi­ben teljességre törekszik, számításba vegye a kijelentő sze­mélyét, mi a „dualista szerveződést" olyan társadalmi szerve­ződésként határozzuk meg, mely „közegének" két különböző dualista leírását teszi lehetővé.² Az 1. számú kijelentés „mö­göttes értelmében" tehát egy olyan „fogalmi séma"³ lehetősé­gét teremti meg, mely eltér attól a fogalmi sémától melyet a kijelentés hordoz, és kiegészíti azt; mindemellett az 1, kijelen­tés, a benne foglalt antagonizmus ellenére is, demokratikus ki­jelentés.

A diszkurzív világ ilyenfajta szerveződése két problémát vet fel. 1. Ha a két séma eltérő, hogyan teremthető meg közöttük a köztes kommunikáció? 2. A két séma közül legalább az egyik, az amelynek az 1. kijelentés alá van rendelve, egy olyan meg­különböztetésre épül, amely meghatározatlan marad.

Ad 1. Abból adódóan, hogy a két séma között a kommuniká­ció lehetetlen, szükségessé vált egy harmadik, az előző kettő­höz viszonyítva „semleges" séma megteremtése és bevezeté­se, amelynek alapján a „társadalom két dualista koncepciója" szétválasztható. E harmadik séma referenciája által válik lehe­tővé, hogy a két különböző (és az „antropológikus" társadalmak­ban egymást kiegészítő) „társadalmi helyzeten" nyugvó előző sémát egymáshoz viszonyítani lehessen és kapcsolatba hozha­tók legyenek egymással. Ez a harmadik séma garantálja tehát a társadalmi teljesség hatását.

Ezt a „harmadik sémát" nevezi Levi-Strauss null-institúciónak.⁴ „Státus-társadalmakban" (status-societies, „állam nélküli", „primi­tív", „többrétű" társadalmak) a null-institúció átszeli az egyéb tár­sadalmi tagozódásokat, és ezek koordinátáihoz viszonyítva hatá­rozható meg. Az olyan individualista társadalmakban, mint a mi társadalmaink, a null-institúció határozza meg a „társadalom" külső peremét. Belülről az „egyén"/„közösség" (a szociális „közösség", a társadalmi „egész") viszonya szerint, kívülről pedig a hasonló jellegű intézményekhez viszonyítva határozható meg.

Javasoljuk, hogy a nemzetet mint a null-institúció egy speciá­lis típusát fogjuk fel, mely a demokratikus politikai rendszerű, in­dividualista társadalmakra jellemző. Eltérését a „standard", „antropológikus" null-institúciótól a következőképpen lehetne meghatározni:

• Ugyanazon társadalom más intézményeihez képest, azaz heterogén dimenzióját tekintve, a nemzet inkluzív, mivel ma­gában foglalja és körülhatárolja egy adott társadalom minden más, tőle különböző intézményét; ezzel szemben a „standard" null-institúció heterogén dimenzióját tekintve exkluzív (átszeli a többi intézményt, és összetevőiket, tagjaikat exkluzív, azaz más fajta csoportosulásokra nem redukálható csoportosulások­ra bontja).
• Más társadalmak hasonló intézményeit tekintve, azaz ho­mogén dimenziójában a nemzet exkluzív, mivel az adott nem­zeti null-institúcióhoz tartozó egyén nem tartozhat semmilyen más, hasonló fajtájú institúcióhoz; szemben a „standard" null-institúcióval, mely homogén dimenzióját tekintve inkluzív (erre legjobb példa a törzs, ha null-institúcióként működik: az egyén, különböző csoportokban, melyek a „társulások rendszerét" hozzák létre, tagja minden hasonló nevű törzsnek, lényegé­ben tehát „ugyanaz" a törzs testesül meg a különböző cso­portokban).

A nemzet mint null-institúció tehát biztosítja a teljességet azokban a társadalmakban, ahol „lelkiismereti szabadság" van: ahol egy adott kommunikációs helyzetben használt „fogalmi séma" nem korlátozható a beszélőnek a társadalmi berendez­kedésben elfoglalt helyére,⁵ s nem függ attól: azaz az autonóm ideológiai szférával rendelkező társadalmakban. Az ideológiai és politikai szférák önállósulása a kapitalista termelési mód­ban a gazdasági szféra látszólagos önállóságán alapul,⁶ „és le­választhatja a „sémákat" (ideológiákat), amelyre az egyén be­széde közben támaszkodhat, saját társadalmi helyzetéről. Min­denképpen szükséges tehát, hogy a társadalom „disztarrzív konstrukcióit" integrálja egy átfogó null-institúció, amely a „sé­mákat", az egyedek által kinyilvánított véleményeket és meg­győződéseket közvetlenül kapcsolja össze egy olyan „kollek­tív" szimbolikus rendszerrel, amely biztosítja a teljesség érze­tét.

Ennek a nemzeti null-institúció által megteremtett szimbolikus rendszernek az alapján folyhatnak aztán az egyes, különálló dis­kurzusok, bármilyen különböző és specifikus legyen is meggyő-ződésbeli hátterük (belief-backgrounds). Az alábbi kijelentés megértéséhez nem szükséges, hogy királypártiak legyünk, vagy ne tudjuk, hogy Franciaország köztársaság:

(2) Párizs hercege Franciaország trónörököse.

E kijelentés értelmezéséhez elegendő lehetségesként elfogad­ni a meggyőződéseknek azt a csoportját, amelyen ez a kijelen­tés nyugszik, azaz feltételesen azonosítani magunkat azzal az alannyal, akiről úgy gondoljuk, hogy hiszi, amit hinni kell ahhoz, hogy a 2. számú állításnak értelme legyen.

Egy 1. típusú kijelentés esetében, vagy feltéve (hiszen egy ki­jelentés mindig egy adott ideológiai és intézményi kontextusba ágyazódik be, és hallgatói sohasem annyira tudatlanok, mint azt mi metodológiai okokból feltételezzük), hogy a mögötte álló séma nem kellően meghatározott, a feltételes azonosulás végrehajtá­sa frusztrálhatja a hallgatókat - mindez azonban nem gátolja a recepciót, mivel a hallgatók visszahúzódhatnak abba a „pozíci­óba", amelyet mint a „nemzeti közösség önálló tagjai" foglalnak el, azaz abba a helyzetbe, amelyet számukra a nemzeti null-ins­titúció kijelöl. Pontosan viszonylagos meghatározatlansága mi­att kényszerülnek az 1. kijelentést hallgatói identitással rendel­kező egyénekként befogadni, mivel e kijelentés őket mint egy nemzet tagjait, mint identitásuk tudatában lévő személyeket szó­lítja meg.

Az 1. kijelentést tehát hallgatói nem egy feltételes identifikáció alapján értelmezik: hanem egy már mindig meglévő azonosulás alapján, melynek működtetésére a beszélő „kényszeríti", azaz szó­lítja fel őket. Ez az identitás a „társadalmi alany" státusában, azaz a kommunikációs alany státusában rejlő szükségszerű identifiká­ció terméke. Vagyis a null-institúció által meghatározott alanyra (a „társadalmi struktúra" által) „rákényszerített" identifikáció. Szem­ben a meggyőződésbeli háttér alapján megszólított alannyal, előb­biről nem a hitet, hanem a tudást feltételezik.

Ez a tudás tisztán formális: nem más, mint az összes lehetsé­ges fogalmi séma közötti kommunikációt lehetővé tevő kód tu­dása. Az ilyen kód legbanálisabb modellje a nemzeti nyelv.⁷

Az 1-höz hasonló típusú kijelentések, melyeknek értelme, „fo­galmi sémájuk" „megkülönböztethetőségének" hiányában, nem határozható meg közvetlenül, jól megfogalmazott közlés jelle­gük folytán érik el az ideológiai hatást. Éppen mert az 1. által javasolt képzeletbeli földrajzi megoldás abszurd, kell azt a „be­avatott", azaz a null-institúciónak feltételezetten tudatában lévő alannyal való azonosulás alapján értelmezni; és éppen abból adódóan, hogy az 1. csak így értelmezhető, értelmeződik a kép­zeletbeli földrajzi megoldás elfogadhatóvá. Meggyőződésbeli hátterének gyengesége adja ideológiai erejét.

Az 1. kijelentés egy másik okból is úgy fordul hallgatójához mint (identitással bíró és) feltételezett tudással rendelkező alanyhoz: nevezetesen, a kijelentés elhangzásakor megszólí­tott szubjektum megegyezik a kijelentés ráértett alanyával. Az 1. kijelentés valójában azt mondja: „Nektek kell választanotok Európa és a Balkán között." Ha, mint azt Georges Devereux állítja,⁸ az etnikai identitás egyik feltétele, hogy kijelenthető le­gyen egy auto-etnografikus kijelentésben, akkor elmondhatjuk, hogy 1. éppen a megszólított szubjektumnak és a kijelentés alanyának egybeesése alapján fordul hallgatójához, ami az et­nikai azonosság önmagunknak tulajdonításaként funkcionál. „Azt mondja: Én vagyok Á.", ahol Á az etnikai állítmány, az „iden­titás" pedig A = én. Az identitás alanyának tudást tulajdonítani magától értetődő, ami már kevésbé magától értetődő, az az identitástulajdonításra való felhatalmazottság: az identitást tu­lajdonító csoport zsarnok-jellege éppen abból adódik, hogy fel­hatalmazása visszavonható.

Ad. 2. Amint az 1. kijelentést a null-institúciónak feltételezet­ten tudatában lévő szubjektummal való azonosulás alapján ér­telmezzük, lehetségessé válik annak a különbségnek a megha­tározása, amely „Európát" elválasztja a „Balkán"-tól: mivel az egyetlen válaszvonal, amely rendelkezésünkre áll, a „mi" és a „nem mi" között húzódik, e két ellentétes terület különállásának meghatározására az egyetlen mód: a null-institúció által meg­rajzolt határt fedésbe hozni az „Európát" és a „Balkánt" elválasztó vonallal. Márpedig ahogy meghatározzuk az 1. kijelentés mö­gött húzódó fogalmi sémát, az egész kijelentés behatárolhatóvá és átláthatóvá válik: a diszkurzív közegnek „Európa" szemszö­géből tekintett fogalmi sémáját javasolja. Ez a séma azonban már nem mint lehetséges, hanem mint szükségszerű merül fel, mivel a null-institúció „tudása" közvetlenül alátámasztja. Az 1. kijelentés tehát a null-institúciónak és „tudásának" egy bizonyos értelmezését írja elő, hegemonizálja azt.⁹

Az 1. kijelentés mondanivalója egyértelmű. A következő fel­szólítást intézi hallgatóihoz: „Egy megkülönböztetés jegyében kell választanotok: s ez a megkülönböztetés csak abból a szemszög­ből érthető meg, ahonnan mi szólunk hozzátok, Európa szem­szögéből; csak Európában lehet választásotok és lehetősége­tek arra, hogy ennek tudatában legyetek. Tehát: ha azt akarjá­tok, hogy választásotok legyen, akkor már mindig választotta­tok."

Egy kép

A horvát televízió, és ennek következtében a kormány által el­lenőrzött összes média az 1992-1993-as horvátországi háború alatt, s még 1995-ben, az elszakított területek visszaszerzése után is előszeretettel alkalmazott az ellenség megnevezésére melléknév + o morfológiai sémájú összetett mellékneveket, mint „szerbo-csetnik", „jugo-kommunista" sőt „jugo-szerbo-kommunista" stb.

E szerkezet - a kétfajta képzési formából adódóan, melynek eredményeképpen létrejöhet - két eltérő jelentést hordozhat. 1, jelölheti egy tágabb egész részét: ilyenkor az o-komponens a melléknévi komponens által kifejezett névszói állítmány tartomá­nyát korlátozza, az összetett melléknevet tehát egy olyan név­szói csoportból képezzük, amely egy melléknévből (ami az o-komponens lesz) és egy főnévből (ami a melléknévi komponens lesz) áll. 2. E konstrukció jelölheti továbbá két egység unióját; ebben az esetben az összetett melléknév egy két melléknévből (P + Q) álló melléknévi mondat zsugorítása, ahol az első mel­léknév veszi fel az -o-s formát, a második pedig változatlan ma­rad.¹⁰

Ezzel szemben a „szerbo-csetnik" típusú derivációk egyik cso­portba sem sorolhatók: az állítmány -o végződésben kifejező­dő kiterjesztése ugyanis itt egy olyan egészt jelöl, amelynek a melléknévi állítmány részhalmaza, márpedig nem lehet egy rész­halmazt azon halmaz által meghatározni, amelyhez tartozik (az 1. képzési mód tehát egyfajta fallacia divisionis-ra vezet), sem pedig nem képezhetjük egy halmaz és egy részének unióját (a 2. képzési mód egyfajta fallacia compositionis-ra vezet). Hogyan lehetséges tehát hogy egy ilyen hamis konstrukció olyan kifeje­zések alapjául szolgálhat, amelyek bizonyos diskurzusban pon­tos leírás szerepét látszanak betölteni?

Ez úgy lehetséges, hogy ez a fajta kifejezés: 1. egy már meg­lévő tudásra appellál; 2. elsődlegesen nem utaló funkciót tölt be.¹¹ Az ilyen típusú kifejezés tehát arra szólítja fel címzettjét, hogy azonosítsa magát a „meghatározott tudással rendelkező szub­jektummal", ezt a tudást bizonyos mértékig mint struktúrát állítja elénk; és a „tudással rendelkező szubjektum" szerepét mint bi­o zonyos egyénekből álló közösség funkcióját írja elő.

Az ilyen típusú kifejezéseknél az utalás aktusa sikeresnek bi­zonyul, holott a tudás, amelyen alapszik torz és hamis ("patologikus" csoportok meglétét tételezi fel). Sőt, mi több, az ilyenfajta kifejezéseket tartalmazó kijelentések „igaznak" tűnhetnek, és igaz voltuknak egyik bizonyítéka éppen a sikeres „igaz" utalás, me­lyet egy meghatározott, nyelvileg azonban torz és logikailag ha­mis leírás valósít meg.

(3) 1992. április 20-án a szerbo-csetnik erők lőtték Vukovárt.

Ez a kijelentés akkor és csakis akkor igaz, ha a jelzett időpont­ban a „szerbo-csetnik erők" (torz és érvénytelen) kifejezéssel megjelölt katonai egységek lőttek a jelzett városra. Láthatjuk, hogy a kijelentés alanya torz kifejezés által kerül a kijelentésbe; pontosabban a (tényleges) kijelentő az általános alany személy­telen formájával való azonosulás révén hatalmazza fel magát e kifejezés használatára. A 3. számmal jelölt kijelentés hallgató­ságának, ahhoz, hogy megérthesse e kijelentés jelölő aktusát, ugyanezt az azonosulást kell elvégeznie: s legfeljebb csak a „megértés", azaz az azonosulás végrehajtása után teheti fel magának hallgatósága azt a kérdést, vajon sikeresnek tartja-e a 3. kijelentés jelölő aktusát, igaznak tartja-e a kijelentést stb. Ez az azonosulás egy meghatározott tudással rendelkező szub­jektummal történő azonosulás, akinek tudása minimálisan a szó­ban forgó megnevezésekre vonatkozó implicit „megegyezésen" nyugszik stb. (erre még visszatérünk).¹²

Az azonosulás alanyának feltételezett tudása tehát nem függ sem e tudásnak a diskurzuson kívüli világ logikusnak vélt struk­túrájába való beilleszkedésétől, sem e tudás belső koherenciá­jától. Éppen „inkoherenciája" helyén jelenik meg a (tudónak fel­tételezett) alany; és ez a diszpozíció az (amin mi a tudás struk­túráját + feltételezett alanyát értjük), ami létrehozza „adekvációjának" „tárgyait", amelyek társadalmi tények, a legszigorúbb dürkheimi értelemben.¹³

Az azonosulás alanyának feltételezett tudása azon alapujjpogy e rossz nyelvi konstrukciójú formula megállapodás szerint egy bizonyos tárgyat jelöl.¹⁴ Tehát egy olyan közösség létét feltétele­zi, ahol ez a fajta kijelentési mód vagy megállapodás érvényben van. A kérdés, hogy hogyan történhetett e formula bevezetése, hogy mikor „használták először", megvilágíthatja előttünk e tu­dás természetét és tárgyát. Az o-komponens előlegezi meg a kulcsot az összetétel megfejtéséhez: arra a közösségre utal, amellyel szemben a null-institúció által meghatározott közösség meghatározza magát. Ezért kell a „szerbo-", „jugo-" összetevők­nek mindig elöl állniuk, mégha, ez nyelvtanilag helytelen is. A megjelölt objektum felismerése tehát két mechanizmus által következik be: 1. a formula értelmezőjét felszólítják, hogy azono­sítsa magát a tudással rendelkezőnek feltételezett alannyal, mégpedig egy olyan pozícióba helyezkedve, ahonnan egy ilyen meghatározott leírás igaz voltának szükségszerűsége, úgymond, „etikai parancs"; 2. azon halmaz kiterjedésének határa, amelyre a „téves"-ként meghatározott leírás vonatkozik - legalábbis rész­ben - egybeesik a nemzeti null-istitúció által körülhatárolt hal­maz külső határával: sőt a két „határ" egybeesése jelenti azt a privilegizált határvonalat, amelynek viszonylatában a nemzeti közösség meghatározza magát. Az o-komponens tehát a nem­zeti null-institúció által meghatározott közösség speciális és pri­vilegizált külvilágát jelöli. Mindkét mechanizmus arra törekszik, hogy a nemzeti közösség tagjaként szólítsa meg a 3. kijelentés hallgatóságát, akik számára az ilyen típusú kijelentések értel­mezése, sit venia verbo, civil etika kérdése.

Az o-komponenst követő melléknév értelmezhető tehát pleo-nazmusként, ekvivalenciaként vagy érzelmi nyomatékosításként: egy nacionalista diskurzus kellős közepébe kerültünk tehát.¹⁵

Az o+melléknév konstrukció azon implicit tudásra való utalás folytán nyer értelmet, amelyhez az értelmező az e tudásnak fel­tételezetten birtokában lévő alannyal, azaz a nemzeti null-insti­túció alanyával történő azonosulás által jut el. Ez tehát valójá­ban egy rituális forma, melynek funkciója nem is annyira az in­formálás, sokkal inkább a nemzeti közösség összekovácsolá­sa. Sokkal inkább a Jacobson által conative-nak¹⁶ nevezett funk­ciót tölti be: egy „negatív" mágia részesévé válik, lealacsonyítja a tárgyat, amelyre utal. A kiváltott hatás egy „harmadik fél" meg­bélyegzése.¹⁷

Egy megkülönböztetés

(4) Franciaország nem veheti magára a világ összes nyomorát. (Michel Rocard)

Jacques Rancière¹⁸ megállapítja, hogy a 4. kijelentés választást hajt végre egy diszkrimináció alapján, hogy a diszkrimináció a „nem összes" „operátor" segítségével lép működésbe, és hogy a „jó" és a „rossz" nyomor között így létesített válaszvonal mindazonáltal meghatározatlan marad. Ha egybevetjük a null-institúció „Franciaország" határát a „jó" nyomort a „rossz" nyomortól elválasztó határvonallal, nemcsak hogy visszaigazoljuk 4. kijelentőjének valószínű szándékát (a kijelentés egy politikáról és a bevándorlás szabályozásáról szóló vita során hangzott el), de egyben megszervezzük a diszkurzív közeget is.

1. A 4. kijelentésben posztulált diszkrimináció csak akkor nyer bármifajta értelmet, ha a „Franciaország" („a franciák") prediká­tum jelentéstartományának külső határa részben megegyezik azzal a határral, amely á „jó nyomort" elválasztja az „összes nyo­mortól".

2. Ha a „jó"/„rossz" nyomor közötti megkülönböztetés már gyö­keret vert a feltételezett tudással rendelkező alanyban (a felté­telezett tudást ezúttal a törvény támasztja alá), könnyen lehet vitát nyitni arról, hogy mi is ez a „nyomor", azaz vitatkozhatnánk az „összes" nyomorról - amikor is ezen kategória felső határára kérdeznénk rá. Érdekes megfigyelni, hogyan függ az „összes" behatárolása a „nem összes" előzetes körülhatárolásától. Mivel a vita a null-institúció keretein belül folyik, a különböző vélemé­nyek lehetséges hitek módozataiként szerepelhetnek: s így biz­tosítva van a demokrácia szabad folyása.

3. Az 1. és 2. műveletek meggátolják a „diszkurzív tér" alter­natív artikulációját, amit a „két nyomor" kezdeti pozíciója mint „dualista" szerveződés legalábbis „elvben" lehetővé tenne. Nem­csak arról van szó, hogy a „két nyomor" közötti különbség az 1. művelet által olyan pozícióba kerül, ami felülírja a null-institúciót, hanem arról is, hogy ezáltal polgárjogot nyer. Ebből adódik a liberális demokráciákra amúgy jellemző következmény, hogy bár a nyilvános viták „nyíltak", bizonyos típusú problémakezelések ki vannak zárva e vitákból, vagy „radikálisnak", sőt extravagáns­nak tűnnek. Mindazonáltal érdemes lenne a „jó nyomor"/„rossz nyomor" sémájával szembeállítani egy másik dichotómiát, pél­dául a „centrum" és „periféria" dichotómiáját. Ebben az esetben olyan „dualista szerveződést" kapnánk, ahol a „jó nyomor"-és a „rossz nyomor" között fennálló dichotómia lenne az a mód, ahogy a világ az e sémában ösztönösen a „jó nyomor" rubrikájába be­írt nézőpont szerint leírható, és amely a másik séma szerint a centrum nézőpontja lenne; és ahol a „centrum" és a „periféria" közötti dichotómia a „periféria" szerinti világlátást tükrözné, azaz azt a módot, ahogy a világ a rocard-i séma szerint „rossz nyomor"-nak nevezett nézőpontból tárul elénk. Egy ilyen „dualista szerveződés" esetén azonban hiányozna a null-institúció, s azt valójában csak gazdasági, szükség esetén katonai erőkkel le­hetne fenntartani. E dualista „séma" azonban nem állna annyira távol napjaink világának realitásától: ki lehet mutatni benne a manapság „kultúrimperializmusként" jellemzett folyamat pacifi­káló misszióját is - amely nemes kísérlet egy olyan null-institúció bevezetésére, amely uralná a feszültségeket, helyes meder­be terelné a konfliktusokat, és rábírná a világ népeit, hogy ön­ként viseljék szolgaságukat.

Konklúzió

A három kijelentésre (1., 3. és 4.) legalább három elméleti át­gondolásra méltó vonás jellemző.

1. A „diszkurzív teret" egy, a „világ tengelyeként" feltüntetett szemiotikai ellentét (Európa/Balkán, horvátok/csetnikek=szerbek, jó nyomor/rossz nyomor), és a nemzeti null-institúció egybeesé­sének alapján szervezik meg.
2. Az elhangzáskor megszólított alany benne foglaltatik a ki­jelentésben.
3. Hallgatójukat a null-institúció alanyával történő identifikáci­ója útján szólítják meg, aki egyben egy feltételezett tudással ren­delkező alany.

E három művelet segítségével három kijelentésünk közelít a kommunikáció szokásos aporiájához, amely abban áll, hogy a kijelentés értelme a kommunikációs helyzet alapján ragadható meg, amely viszont maga is, legalábbis részben, az adott kije­lentés értelme szerint épül fel. Ezt az ördögi kört lényegében a hallgató-értelmező szakítja meg egy „vélekedésbeli kalkuláció­val": a kijelentés értelmezője megpróbálja meghatározni azt a hit-hátteret, amelyhez képest a kijelentés valamifajta értelmet nyerhet. Minthogy a hiedelmek „csomagban" jelentkeznek, és az értelmező valójában nincs abban a helyzetben (s képessége sincs rá), hogy azokat „egyenként" kihámozza és szemügyre vegye, a „kalkuláció" végül is oda fut ki, hogy az értelmező azo­nosul azzal az alannyal, amelyről feltételeztetik, hogy azt hiszi, amit hinnie kell, hogy a kijelentésnek értelme legyen. A retori­ka furfangjai éppen abban állnak, hogy plauzibilis hitek külső burkába csomagolják azt, amit a hallgatóval annak tudtán kívül le akarnak nyeletni.) Ez az identifikáció általában feltételes, és a mögöttes hitek csak mint lehetségesek jönnek számításba.¹⁹

E kijelentések burkolt célja, hogy szemiotikai oppozícióikat a változatos „meggyőződések vitájának" síkjára kivetítve, azaz o magának a (nemzeti) null-institúciónak az alapzatába ágyazva - amely egyfajta tudás tárgyát képezi - egy kötelező, a hitek szintjén netán előálló konfrontációkat megelőzni kívánó értelmé­ig zést kényszerítsen hallgatóira. Nem hagyva meg nekik a választás szabadságát, sőt a „véleményszabadságot" sem. A hallga­tók a null-institúcióval való identifikációjuk alapján, tehát mint identitással rendelkező egyének, a „nemzeti" közösség tagjai kényszerülnek értelmezni a kijelentéseket. A „szabadság" csak ez után kezdődhet.

(Fordította: Klim Zsófia)

Jegyzetek

¹ A kifejezést Claude Levi-Strausstól vettük át: Les organisations dua-listes existent-elles? In: Anthropologie structurale I. Plon, Paris, 1958.

² E fogalom kifejtéséhez l. saját cikkünket: Das 'Subjekt, dem unter-gestellt wird zu glauben' und die Nation als eine Null-Institution. In: Denk-Prozesse nach Althusser. H. Boke et al., Argument-Verlag, Hamburg, 1994. - Az ötletet Cl. Levi-Strauss fent idézett cikkéből merítettük. A cikk első soraiban felhívja a figyelmet Paul Radin egy 1923-ból szárma­zó írására, mely arról tudósít, hogy (a „dualista" séma szerint két részre szerveződött) Winnebago falu felső feléből származó megkérdezettek más leírást adnak közösségükről ("diametrális dualizmus"), mint az alsó feléhez tartozók ("koncentrikus dualizmus"). A bennszülött koncepció­nak, amely a megkérdezettek társadalmi helyzete szerint változik, véle­ményünk szerint részét kell képeznie a társadalmi szerkezet „objektív" leírásának. Ez a fajta megközelítés megszünteti az antropológiai „ob­jektivizmus" és szükségszerű folyománya a "the native's point of view", a bennszülött perspektíva között fennálló ellentétet (vő. Clifford Geertz munkái). Ezt az „ismeretelméleti" pozíciót alkalmazta már Marcel Mauss is, aki a „test technikáinak" megkülönböztető vonását például azon mód alapján határozta meg, ahogyan alanya a technikai aktust végrehajtja. "De mi a különbség másfelől a vallás hagyományosan hatékony ...jel­képes, bírói aktusa, a közösségi élet aktusai, az erkölcsi aktusok, a tech­nikák hagyományos aktusai között? Az, hogy a szerző ez utóbbit 'me­chanikus, fizikai vagy fiziko-kémiai aktusnak' tartja, melyet e célból is hajtanak végre." (Marcel Mauss: Les techniques du corps. In: Sociologie et anthropologie. Quadrige, PUF, Paris, 1950., 9. kiadás 1985.371-372., a szerző kiemelése.)

³ A „konceptuális séma" fogalmát O. van Quine vezette be, s lényege, hogy elképzelhetetlennek tartja a „tökéletes fordítást" két olyan nyelv között, melyeknek mögöttes „konceptuális sémája" különböző (a „sémák" között végső soron még esetleges egybeeséseket sem lehet megálla­pítani, mivel az már feltételezné a „tökéletes fordítás" lehetőségét). Do­nald Davidson vitatja ezt a teóriát, s megállapítja, úgymond a kommuni­káció „fényéből", hogy transzcendentális lehetőségének feltétele (ő nem használja ezeket a kategóriákat), hogy a mögöttes „sémák" közösek, igazak és triviálisak - shared, true and trivial - legyenek. A mi álláspon­tunk, az antropológusok „spontán" ismeretelméletével megegyezően, az, hogy „sémák" is léteznek és a „fordítás" is lehetséges. E teóriánk bő­vebb kifejtését I. két tanulmányunkban: From Historical Marxisms towards Historical Materialism. Graduate Faculty Philosophy Journal, 14/1. New School for Social Research, New York, 1991.; Ideology and Fantasy. In: A. Kaplan - M. Sprinker (szerk.): The Althusserian Legacy. Verso, Lon­don - New York, 1993.

⁴ Levi-Strauss, miután az Anthropologie structurale I két egymást kö­vető fejezetében (VII.: „Társadalmi struktúrák Közép- és Kelet-Brazíliá­ban"; VIII.: „Léteznek-e a dualista szerveződések") legalábbis implicit formában, azt állította, hogy a „dualista" (vagy annak tartott) szervező­dések szinte spontán módon egy „hármas" struktúra kialakulásának irá­nyába mutatnak (vagy figyelmesebb vizsgálódás után hármas felépíté­sűnek bizonyulnak), a második cikk vége felé használja először a null-institúció fogalmát, melyet nem hoz kifejezetten kapcsolatba a „dualizmus-triadizmus" problémájával, és, bár a null-institúció fogalmát beve­zette, nem próbál meg ilyen kapcsolatot kimutatni. - Ha úgy fogjuk fel a társadalmi struktúrát, mint amit az ezen felosztásokba besorolt alanyok részéről történő „percepció" vagy „koncepció" közvetít; és ha az ilyen „koncepciót, percepciót" úgy tekintjük, mint ami alanyának a társadalmi struktúrában elfoglalt helye alapján közvetít információkat - a null-insti­túció hipotézise mindenképpen szükségszerűnek bizonyul. Levi-Strauss saját szavaival így definiálhatjuk: ,,[a null-institúciónak] nincs más funk­ciója, mint hogy lehetővé tegye, hogy a társadalomban... létezhesse­nek ... intézményes formák, amelyeket null-típusúnak nevezhetünk. Ezek­nek az intézményeknek nincs más valódi, önmagukból fakadó funkció­juk, mint hogy megteremtsék a társadalmi rendszer előfeltételeit, amely­nek később tartópilléreivé válnak, s amelynek totalitásként való műkö­dését jelenlétük - mely önmagában értelmetlen lenne - biztosítja. ...Ér­telmetlen intézmények, azon felül, hogy értelmet adnak annak a társa­dalomnak, amelynek részét képezik." I. m. 176-177.

⁵ Mindemellett nem kívánunk végképp elszakadni a hagyományosan „osztálytudatnak" nevezett jelenségtől. Attól eltekintve azonban, hogy egy osztály nem fogható fel „alanyként", s még kevésbé „tudatos alany­ként", az „ideológiai dominancia" fogalmából következik, hogy az egyén szintjén (az egyetlen szinten, ahol az „alany" problematikája egyáltalán felvethető) minden kétséget kizáróan egy két-, illetve egyirányú kapcso­latról van szó az ideológiai megszólítás (mely megszerzi maga számá­ra az egyént) és az egyén társadalmi ("osztály") helyzete között. E prob­lematika keretében egyébként javasoljuk az „ideológiai interpellációnak" a szubjektiváció szintjén történő konceptualizálása helyett (mint azt Althusser javasolja) az identifikáció szintjén történő konceptualizálását.

⁶ Azaz azon a specifikusan a kapitalizmusra jellemző illúzión, hogy az úgynevezett „kereskedelmi fetisizmus" már magában biztosít minden „ide­ológiai" feltételt a kapitalista termelési mód reprodukálásához. Ez az (egyébként „szükségszerű") illúzió, melynek Marx is rabja marad a Tőké­ben, a meghatározónak (gazdasági) és a dominánsnak (ideológiai) a kapitalizmusban bekövetkező „koincidenciájából" ered, amely a külön­böző társadalmi fórumok (a „felépítmények") „önállósulásához" vezet. Az egyén politikai emancipációja - az „emberi jogok" megfelelő ideológiá­jával - ennek csak egy mellékhatása. A zsidókérdéshez-ben Marx le­leplezi ezen emancipáció tökéletlen, absztrakt és illuzórikus jellegét. Bár e kritika egy ideológiai-humanista álláspontból sarjad ki ("általános em­ber" stb.), a szovjet birodalomnak a keleti népek által történt lerombolá­sa után nyert aktualitást. Azon bírálók (mint Claude Lefort) várakozásai ellenére, akik Marxot (és pontosan a Zsidókérdéshezt) az „emberi jo­gok" nevében kritizálták, és az „emberjogi forradalom" résztvevői (mint a jelen sorok írója) szándékainak ellenére a „poszt-kommunista" folya­matok olyan irányt vettek, amely mindinkább a marxi (mindazonáltal ide­ológiai!) megközelítést látszik igazolni.

⁷ Az anyanyelvű alany e feltételezett tudását hívják a nyelvészek „nyelvi kompetenciának": ennek köszönhető a kétértelműség, a metafora és ál­talában a jelentés felismerése, e tudás megléte bármifajta nyelvi analí­zis lehetőségének is alapfeltétele.

⁸ Georges Devereux: L'Ethnopsychanalise comparatiste.

⁹ Ez amúgy a nemzeti null-institúció egyik jellemző vonása: mivel ma­gában nem képes betölteni „totalizáló" szerepét, célja eléréséhez segít­ségül hív valamely „alája tartozó" különálló ideológiát. Ez a (különálló) ideológia, mely valójában a nemzeti null-institúció „teljességhiányát" pó­tolja, adott történelmi pillanatban uralkodó ideológiává válhat. Éppen ezért egy adott nemzet kebelén belüli politikai küzdelmek a kérdés körül foly­nak, hogy a lehetséges ideológiák közül melyik vegye át a null-institú­ció szerepét. Szépen mutatja be azon történelmi transzformációkat, melyek során a nemzeti null-institúciónak fölébekerekedik valamely önálló ideológia: Eric J. Hobsbawm: Nations and Nationalism. Programme, Myth, Reality. Canto, Cambridge University Press, 2. kiadás 1992.

¹⁰ E két konstrukció a „tudományos" nyelvben igen gyakori: 1. „fiziko­terápiás", ami a „fizikai úton történő terápiával" kapcsolatos (a mellék­név alapja egyébként a már szintén „összevont" fizikoterápia főnév); 2. „pszicho-szomatikus", ami egyszerre „pszichikai" és „szomatikus". - Né­hány nyelv (mint a szlovén) írásban különbséget tesz a két forma kö­zött, az elsőt egybe, a másodikat kötőjellel írja.

¹¹ A „nyelv funkcióin" Roman Jakobson meghatározásait értjük: a referenciális (utaló) funkció az ő terminológiája szerint a „kontextus", azaz egy extra-diszkurzív „realitás" felé irányul. Vö. Jakobson: Linguistics and Poetics, In: Th. A. Sebeok (szerk.); Style in Language. MIT Press and John Wiley & Sons, New York - London, 1960.

¹² ltt a Donald Davidson által kidolgozott jelentéselméletre utalunk, mely fenntartja, hogy az igazságoperátor, Tarski elmélete szerint, működhet jelentésként a kijelentések jelentésének teóriájában. Egy kijelentés „ér­telme" tehát egybeesik igazságfeltételeivel. Szándékunk annak bizonyí­tása, hogy még egy ennyire szigorú teória (melynek alkalmazási köre valószínűleg korlátozott marad) keretében sem mondhatunk le arról a hipotézisről, hogy minden kommunikáció alapfeltétele az identifikáció.

¹³ Az általunk javasolt tudás fogalma megköveteli a Michel Foucault-i episztemé fogalom kifejtését. Szeretnénk utalni az analitikus filozófia­ban a „A tudás nem más mint bizonyítottan igaz hit?" kérdésben össze­foglalt vitára. Az analitikus filozófia válasza inkább „nem", mivel a „bizo­nyítás" a tudás „tartalmához" képest esetleges lehet. A mi „foucault-i" válaszunk ezzel szemben „igen", hiszen a tudás diskurzusa maga tar­talmazza a választás kritériumait aközött, hogy mi „szükségszerű" és mi „esetleges". Mindig ki lehet mutatni egy bizonyítás esetlegességét, elég megváltoztatni annak „terét", azaz a diskurzus típusát. Egy adott tudáson alapuló diskurzus keretében minden érvényes bizonyítás „szük­ségszerű" és, ennélfogva igaz jellege önmaga által érvényesül ("self-fulfilling"). Szükségtelen hozzátennünk, hogy amit mi „tudásnak" neve­zünk, az egyfajta ideológiai diskurzus: önérvényesítő képessége éppen inkoherenciájából adódik, azaz abból, hogy az alanyt beépíti struktúrá­jába.

¹⁴ Analízisünk voltaképpen a Jürgen Habermas által „etikai konszen­zusnak" nevezett fogalom egy dimenzióját ragadja meg, melyet Haber­mas, mint szükséges instanciát, az alkotmányos szabályok egyetemle­gessége és az egyéni gyakorlat egyedisége közé iktat: Struggles for Recognition in the Democratic Constitutional State. In: A. Gutmann (szerk.): Multiculturalism. Examining the Politics of Recognition. Prince­ton University Press, Princeton, 2. kiad. 1994.

¹⁵ Az ideológiai művelet eredményeként egyenlőségjel jön létre a „szer­bek" és a „fasiszta alakulatok" között. Elemzésünket gazdagíthatnánk -erre azonban jelenleg nincs módunk - ha megvizsgálnánk, hogyan sze­repel a „csetnik" kifejezés Bosznia-Hercegovina kormánypárti médiuma­iban, melyeknek nem titkolt - és el is ért - célja ennek éppen az ellen­kezője: a fasiszta csapatok elhatárolása a szerb nemzet egészétől.

¹⁶ "...the magic, incantatory function is chiefly some kind of convention of an absent or inanimate 'third person' into an adressee of a conative message." R. Jacobson: Linguistics and Poetics. In: Th. A. Sebeok (szerk): Style in Language. 355.

¹⁷ A pszichoanalízisből kölcsönvett fantazma fogalom bevezetésével bonyolíthatnánk, de gazdagíthatnánk is elemzésünket. A „From Historical Marxisms towards Historical Materialism", „Ideology and Fantasy" és a „Das 'Subjekt dem unterstellt wird zu glauben'..." (I. fentebb) című írása­inkban megkíséreltük bebizonyítani hogy az ideológiai interpelláció alapmechanizmusa nem a szubjektiváció, mint azt az althusseri formu­la sugallhatja, hanem az identifikáció: ezen identifikáció két formáját kü­lönböztettük meg: 1, a meghatározott hittel rendelkezőként elgondolt alannyal történő feltételes identifikáció, ahol az értelmező a kijelentés tartalmának értelmezéséhez szükséges meggyőződéseket csak mint lehetséges meggyőződéseket teszi magáévá, és a szigorúan vett althusseri értelemben nem hat rá az interpelláció; 2. a tudással rendelkezőként elgondolt alannyal történő „feltétel nélküli" identifikáció, ahol a hallgató althusseri értelemben reagál az interpellációra; ebben az eset­ben az értelmezés igénye egy olyan jelentéskomplexumba ütközik, mely fantazmaként működik, és amely az igényt a tudatalatti vágyhoz köti; a tudatalatti vágy által irányított identifikáció a tudással rendelkezőként feltételezett alannyal történő identifikáció. Azt mondhatnánk, hogy a fantazma minden esetben működésbe lép, amikor a null-institúció határa kerül szóba, mint 1. és 3. (és mint látni fogják 4.) példánk esetében. Példáinkban az o+melléknév szerkezet a szó legszigorúbb freudi értel­mében fantazmaként működik, éppen a benne megnyilvánuló „értelem­hiány" miatt. Elméletünk szerint a null-institúció kijelölt alanya mindig a tudással rendelkezőként feltételezett alany.

¹⁸ Jacques Ranciére: L'inadmissible. Les bons sentiments, Le genre humain, 1995. június.

¹⁹ Pontosítsuk a felvázolt teóriát két példával. Legyen a kijelentés:

(5) Virágozzék ezer virág!

Ha tudom, hogy ezt a kijelentést Mao tette, akkor ezt a kommunisták kultúrpolitikájáról folyó vitához tartozó kijelentésnek tekintem. Képes vagyok feltételesen azonosítani magam az azon fogalmi alapokban hí­vőként tekintett alannyal, amelyeken egy ilyen vita nyugszik. Ha azon­ban egy Claude Lorrain képeiről szóló tudósítás olvasása közben buk­kanok az 5. kijelentésre, úgy „fogom fel" mint az „angol kert" elvét kifeje­ző kijelentést, és mint egy kertművészeti tan kijelentését értelmezem. Majd amikor végül felvilágosítanak hogy az 5. kijelentés Pu Ji szájából hangzott el, szükségem lesz néhány kiegészítő információra, még ha tudom is, hogy Pu Ji volt „Kína utolsó császára": ha a börtönben folyta­tott átnevelése során hangzottak el ezek a szavak, akkor a „Mao" sze­rinti interpretációra fogadok; ha a kijelentés később hangzott el, abban a korszakában, amikor kertészkedésre adta a fejét, akkor a „Claude Lorrain"-féle hipotézis alapján fogom értelmezni. - Az, hogy az értelme­zés nem valamiféle „kontextuson kívüli valóságtól" függ, a következő tesztből is kiderül;

(5/b) Zsdanov elvtárs mondta: 'Virágozzék ezer virág!'

Kétségbe vonhatom, hogy az 5. kijelentés a szocialista realizmus ide­ológiájához tartozik - de csak azért, mert már előzőleg felismertem, hogy melyik az a mögöttes hit (a kommunisták kultúrpolitikája stb.), amely­nek alapján az 5/b. kijelentés (hamisnak) értelmezendő.