Vakok Világa melléklete 1942. szeptember Tartalomjegyzék: A téli és nyári napfény hatása bőrünkre Nagy hőmérséklet előállítása Egy nagy magyar álmodó Tragikus világszemlélet a költészetben A négy évszak üzenete Reggel A téli és nyári napfény hatása bőrünkre. Nyáron a napfény hatásának kitett testfelületeink barnára sülnek. Télen ez alacsonyabb fekvésű helyeken még verőfényes helyeken sem következik be. Minthogy a magas hegyvidékeink egy része visszakerült és sízőink onnan télen is napbarnultan fognak visszatérni, érdemesnek tartjuk, hogy a nyári és téli napfénynek elsősorban a bőrre kifejtett hatáskülönbségével gyakorlati szempontból foglalkozzunk. A napsugárzás, mint ismeretes, fizikai és biológiai szempontból három különböző sugárféleségből tevődik össze: 1. a szemünkkel is észlelhető látható sugarakból, 2. a hőhatást kifejtő, láthatatlan, infra-vörös sugarakból, végül 3. a biológiai hatást kifejtő, ibolyántúli sugarakból. Ezek mind u.n. elektromágneses sugarak. A látható sugarak hullámhossza kb. 790 mikro-mikron-tól 390 mikro-mikron-ig, az infravörös sugaraké 1.000.000 mikro-mikrontól 790 mikro-mikronig, az ibolyántúliaké pedig 390-től 100 mikro-mikron hullámhosszúságú sugarakig terjed, de ezeknek csak kis része van meg a napsütésben. Az elektromágneses sugarak egyébként ezeken a sugárféleségeken túl, mind a hosszabb, mind a rövidebb hullámú sugarak irányában még messze folytatódnak és közéjük még más fontos sugarak tartoznak, mint a rádióban használt sugárzások és a Röntgen-sugár. Az emberek, az állatok és a növény, egyszóval az élő szerves világnak nélkülözhetetlen kelléke a fény. A barlangok és a talaj élő világát leszámítva azt mondhatjuk, hogy nélküle az élőlények el sem tudnak lenni. Szükségük van a napfénynek mind a háromféle sugarára; ezek biológiai hatása egymástól nagyon különbözik. A napfényben, ugyanúgy, mint a mesterséges fényforrások sugárzásában, a sugárzó energia legnagyobb része a hősugárzásra esik (80%), utánuk következnek a látható sugarak (legalább 13%). Az ibolyántúli sugarak százalékos aránya csekély (legfeljebb 7%). A mesterséges fényforrásokban e sugarak aránya más és más. Azonkívül igen nagy különbség van mesterséges fényforrások fénye és a napsugárzás között, minthogy a napfény az infravörös, látható, és ibolyántúli sugarakat 5000 mikro-mikrontól 290 mikro-mikronig csaknem teljes folytonosságban tartalmazza, ellenben a mesterséges fények nagy részében már szaggatottan és a napfénytől eltérő kiterjedésben vannak meg. Például az u.n. higanylámpák (Quartz-lámpák) az ibolyántúli sugarakat ugyan 220 mikro-mikronig tartalmazzák, de nem folytonosan, mint a nyári napfény a 390 mikro-mikrontól a 290 mikro-mikronig terjedő sugarakat. Ha-nem a higanylámpa sugárzásában különösen a 366, 313, 302, 297 és 254 mikro-mikron hosszúságú sugarakat találjuk meg. A nyári naptól lesülünk, télen ellenben a városok lakói még verőfényes napokon sem sülnek le, viszont a magas hegyek sízőit már megfogja a téli nap. Idelent télen meleg ruhában is didergünk, Davosban január-februárban úszónadrágban sízik az ifjúság és könnyedén öltözve fekszenek a napfényen a gümőkóros betegek. A téli napfény tehát a magas hegyeken egészen másként érvényesül. Ennek okát az alábbiakban találjuk: a hősugarakat, a látható és az ibolyántúli sugarakat más és más anyagok nyelik el, illetőleg különböző fokban engedik át őket. Az ablaküveg a látható sugarakat – mint a mindennapi életben tapasztaljuk – teljesen átengedi. Ha az ablak mögé állunk, a nap melegét ott is érezzük, tehát a hősugarakat szintén átengedi, viszont az ablaküveg mögött nem lehet lesülni, mint-hogy az ibolyántúli sugarak nagyrészét (a 320 mikro-mikron hosszúságnál rövidebbeket) ugyan-úgy nem engedi át, mint a fekete lap a látható sugarakat. Hasonlóképpen a köd a látható sugarakat csak kis fokban nyeli el, de az ibolyántúliakat már csaknem teljes egészükben. A kutatók már régebben kimutatták, hogy a napfény sugarai közül csupán az ibolyántúli sugarak váltják ki a bőr barnulását. Okoznak ugyan a Nap hősugarai is múló bőrpirt, de ezt nem követi a bőr festenyezettsége. Az ablaküvegek az ibolyántúli sugarak egy részét (a 390-320 mikro-mikron köztieket) átengedi ugyan, de Hauser és Vahle kimutatták, hogy csak 313-297 mikro-mikron közötti sugarak okozzák a bőr vörösségét, majd barnulását. Ezekre pedig az ablaküveg már mint átjárhatatlan akadály szerepel. Mivel az emberi bőrre és általában az egész emberi szervezetre ezek a rövidebb (313-297 mikro-mikron hullámú) ú.n. Dorno-féle sugarak fejtenek ki hatást, azért érthető, hogy a legverőfényesebb napokon is az alacsonyabb fekvésű helyeken miért nem okoz a téli napfény bőrpirt, illetőleg barnulást. A magasban a napsugárzás háromféle sugarának erőssége más, mint idelent. A Földet körülvevő levegőrétegben a porszemcsék, a korom, a vízpára és a vízcseppek, az ibolyántúli sugarakat elnyelik és mivel a ferdén beeső téli napsugár hosszú utat tesz meg a légkör legalsó, legszennyezettebb rétegeiben, azért csak nagyon kevés ér el belőle hozzánk. Télen a magasabb, hófedte területeken az ibolyántúli sugarak szempontjából nagy fontossága van a hó és a jég visszaverő hatásának is. Dorno szerint az ibolyántúli fényből a csupasz föld 7-10 százalékban, a tengeri fövény 27 százalékban (ezzel magyarázható annak nagyfokú gyógyító hatása), a hó 74%-ban, a firnhó pedig 89%-ban reflektálja a napsugarakat, illetőleg a nap ibolyántúli sugarait. Ehhez járul még, hogy a magas hegységben még decemberben is megtaláljuk az ibolyántúli sugarakat 308 mikro-mikron hosszúságig, viszont alacsonyabb helyeken a 320-316 mikro-mikron alattiak már nincsenek meg, a hosszabbak pedig a bőrpirt, illetőleg a festenyezettséget kiváltani már nem tudják. Sportolóink tehát a téli napfénynek áldásos és a bőrön is szembetűnően mutatkozó hatását eddig alig élvezhették. De a visszakerült ruténföldi és erdélyi havasokon már mindjobban élvezhető. Érdekes még az a különbség is, amely a téli napfény hősugaraiban a különböző magasságú helyek közt szembetűnően észlelhető. Nyáron a napfény hősugarainak erőssége az alacsonyabb és magasabb helyeken alig különbözik. Ezzel szemben télen a magas hegyeken a déli nap melegítő hatása meglepően nagy, a tenger szintje közelében észlelhető téli napsütéshez képest. A napfény áldásos hatását mindnyájan ismerjük, a hosszú téli hónapok után öreg és fiatal, ember és állat egyformán várják. Huldschinski 1919-ben mutatott rá, hogy az ibolyántúli sugarak az angolkórt gyógyítják, illetőleg fejlődését megakadályozzák. Ma már tudjuk, hogy a napsütéstől az angolkór ellenszerének, a D-vitaminnak előanyaga, az ergoszterin, a bőrben D-vitaminná alakul át. Minthogy e sugarak a baktériumok fejlődését gátolják, azért a fertőzések, de különösen a gümőkóros megbetegedések gyógyításában van még nagy fontosságuk. Hasselbach és Bachem vizsgálatai szerint az ibolyántúli sugarak ötödmilliméter mélyre, a látható sugarak 1-2 mm.-re, az infravörös sugarak pedig 20-25 mm.-re hatolnak a bőrbe. Az élethez a látható fény is nélkülözhetetlen. A látható sugarak többek között a fermentumok működésének megindításában is nagy szerepet játszanak. A látható sugarak közül a vörös- és narancs-színűek a szénhidrátanyagforgalomra hatnak, viszont az ibolyántúli sugaraknak angolkórellenes hatását gátolják. A kék sugarak az oxidációs folyamatokat támogatják. A láthatatlan, vörösöntúli (infravörös) hősugarakat vizsgálataink szerint a vörös-vérsejtek nyelik el. Hatásukra a vérben vérbőség támad, de ez festenyezettség keletkezése nélkül, csakhamar megszűnik, és nem erősebb gyulladással vagy hólyagképződéssel. Biológiai szerepüket még nem ismerjük egészen, azonban kétségtelen, hogy a szervezet hőháztartásában nagyon fontosak. dr. Vámos László. Nagy hőmérséklet előállítása (aluminothermia). Amíg az ipar körében meleg fejlesztésre bármilyen formában olyan tüzelőanyagokat használtak, amelyeknél szén és hidrogén elégése szolgáltatta a meleget, 1600-1800 foknál nagyobb hőmérsékletet elérni nem lehetett, főképp azért nem, mert a szén és a hidrogén 2000 fokot túlhaladó hőmérsékleten el nem égnek. Tudjuk, közönséges hőmérsékleten sem a szén, sem a hidrogén oxigénnel nem egyesülnek, tehát el nem égnek, ha-nem nagyobb hőmérsékletre, meggyulladásuk hőfokára kell őket felmelegítenünk, ha azt akarjuk, hogy oxigénnel egyesülve elégjenek. Egy bizonyos határig annál gyorsabban, annál könnyebben megy végbe ez az egyesülés, minél nagyobb a hőmérséklet, mihelyt azonban a 2000 közelébe jutunk, ez az egyesülés már nem megy végbe, sőt az égéstermékei, a szénsav és a víz, 2000 fokot meghaladó hőmérsékletben alkotó elemeikre kezdenek szétbomlani, (disszociálnak). Ez a disszociáció szabja meg a közönséges tüzelőanyagokkal elérhető hőmérséklet felső határát. Hogyha magasabb hőmérsékletet akarunk elérni, akkor az energiának olyan átalakításához kell fordulnunk, amelynek a disszociáció egyhamar határát nem szabja. Lehet ez kémiai energia is, csakhogy olyan folyamatokat kell kiválasztanunk, melyeknél egyrészt nagy melegmennyiségek válnak szabaddá, és amelyeknél az égési termékek csak jóval magasabb hőmérsékleten disszociálódnak. Egy ilyen kémiai folyamatot alkalmazott nagy hő mérsékletek előállítására a 90-es évek végén Goldschmidt esseni mérnök; ez a Goldschmidt-féle aluminothermikus eljárás. Tüzelőanyagul ő a fém-aluminiumot választotta, amely oxigénnel tim-földdé, aluminiumoxiddá ég el. Az elégéshez szükséges oxigént azonban nem a levegőből vette, hanem olyan fémoxidokból, amelyek oxigénjüket nagyobb hőmérsékleten könnyen adják át az aluminiumnak. Goldschmidt ugyanis azt tapasztalta, hogy a finom poralakú aluminium vasoxiddal keverve, nagy hőmérsékleten cserebomlást szenved, amennyiben az aluminium a vasoxidban lévő oxigén rovására aluminiumoxiddá, korunddá alakul, a vas pedig fém-állapotban válik ki, miközben oly-tetemes melegmennyiség válik szabaddá, hogy a keverék 3000 fokot meghaladó hőmérsékletre hevül fel. Ez az átalakulás azonban csak nagy hőfokon indul meg, de egy pontban megindítva az egész tömegen végigmegy, anélkül, hogy további hevítésre volna szükség. A vasoxidból és aluminiumból álló keveréket, amelyet Goldschmidt thermitnek nevezett el, egy bariumsuperoxidból és aluminiumból álló, könnyen gyúló keverékkel gyujtjuk meg. Néhány perc alatt a thermit egész tömegében végbemegy az átalakulás s a keletkező nagy hőmérsékletről fogalmat ad az az eset, mikor egy 25 Cm vastag vastömbből a thermit meggyújtásából származó vasnak ráöntése egy 8 Cm mély és 20 Cm széles barázdát olvaszt ki. Az a körülmény, hogy a Goldschmidt-féle eljárással igen kis térben, egyszerű eszközökkel óriási hőmérsékletet lehet előállítani, csakhamar nagy jelentőséget kölcsönzött az eljárásnak az iparban. Igen célszerűnek mutatkozott vasúti sínek, vascsövek összehegesztésére, amikor is pusztán a thermit elégéséből származó meleget használják ki. A thermitet ugyanis tégelyben gyujtják meg, s mire az átalakulás végbement, a korund, valamint a fémvas olvadt és erősen túlhevített állapotban van a tégelyben. Az összehegesztendő munkadarabokat egymáshoz szorítva alkalmas formaszekrényekkel veszik körül s ebbe ürítik ki a tégely tartalmát. Az először kiömlő korund a fémmel megszilárduló réteget képez, amely megakadályozza, hogy a később utána-folyó vas a munkadarabokkal összeolvadjon, egyúttal azonban a levegőtől is elzárja, a hegesztendő részeket, úgy hogy ezeknek érintkező felületei nem oxidálódnak és így tökéletesen összehegednek. Hogyha a thermitben vasoxidot csekély feleslegben használunk, akkor aluminiummentes, nagyon tiszta vasat kapunk, amely a jó kovácsvas tulajdonságait mutatja. A thermit alkatrészeinek kellő megválasztásával a vasba szenet vihetünk be, azt tehát acéllá alakíthatjuk át, vagy pedig mangán, nikkel és egyéb fémoxidok hozzáadásával a keletkező fém-vas tulajdonságait nagyon széles határok között változtathatjuk. A vasoxidot részben vagy egész mennyiségében más fémek oxidjaival, pl. chrom-, mangán-, titán-, bór-, molybdaen-, vagy wolfram-oxiddal helyettesítve, ezeket a fémeket, melyeket azelőtt tiszta állapotban még elektromos kemencében sem tudtak előállítani, kényelmesen és nagy mennyiségben gyárthatjuk. Ez utóbb említett fémeknek a kohászatban nagy a jelentőségük, amennyiben chrom és titán speciális acélfajták előállítására, míg a mangán mangán- és rézötvözetek készítésére használatos. A titánt azonkívül a vasöntésnél használják fel azon sajátságánál fogva, még-pedig nagy mennyiségben, hogy egyenletessé teszi az öntött-vas zsugorodását és így horpadásoktól, lyukaktól mentes öntvények készíthetők segítségével. A thermit használatánál keletkező olvasztott timföld vagy mesterséges korund igen értékes iparcikk, nagy keménysége következtében éppen úgy, mint a természetes korundot, csiszoló anyagul használják. Azonkívül, mivel ezen anyag csak igen magas hőmérsékleten olvad, tűzálló tégelyek előállítására is kiválóan alkalmas. A thermit a modern légiháborúnak is egyik fontos anyaga, ez adja meg a gyujtó bombáknak azt a szinte elolthatatlan tüzét. Itt a víz alig használ, inkább csak a tűz mielőbbi elszigetelése. …y Egy nagy magyar álmodó. Ezernyolcszáztizenkilenc novemberében egy sovány, könnyedén öltözött fiatal tanár búcsúzott Nagyenyed határában atyai barátjától és volt tanárától, Hegedűs Sámueltől. Kezében sétabot, zsebében összesen kétszáz forint. Elindult egy álommal a szívében, s elérkezett a dardzsilingi temető szomorúfüzeinek örök csendjébe. Harmincöt-éves volt, amikor elindult, és ötvennyolc, amikor megérkezett. Száz éve, hogy pihenőre hajtotta fejét. A magyarság őshazáját kereste, de kétszeresen tévedett. Egyik tévedése az volt, hogy Tibetben kereste a magyarság nyomait, másik, hogy a magyarságnak valóban lett volna őshazája. Első tévedését talán belátta maga is. A másodikat most kezdjük csak felismerni, ahogy lassankint kitűnik, hogy a magyarság két-három hazában is megfordult, miközben néppé alakult. Két-három bölcsője is volt, amelyben növekedett, erősödött, teljes lélekké érett. Egyikből kilépett, a másikban ideig-óráig elhelyezkedik, de végérvényesen csak itt, a mostani hazában vált azzá, ami. Ez azonban nem változtat a Nagyenyedről elindult és Dardzsilingba érkezett Kőrösi Csoma Sándor álmainak realitásán és tündöklő példáján. Álmainak realitásáról szólok, mert hiszen álmodóink voltak mindig azok, akik a valóságot legjobban megközelítették. Nem csodálatos-e, hogy amikor a magyarságot az első halálos veszedelem, a mongol támadás fenyegette, már esztendőkkel előbb elindult egy szerzetes, Ottó fráter, hogy a keleten maradt magyar törzs-töredékeket felkutassa? Ő nem jutott el céljához, de eljutott Juliánus fráter, s hírt hozott róluk. Nem csodálatos-e, hogy amikor Európában senki sem gondol a fenyegető veszedelemre, néhány magyar szerzetes, kezében egy bottal, vállán egy tarisznyával nekivág az ismeretlen messzeségnek, hogy testvéreket keressen? Hogy ismét megjárja az utat, amit a magyarság egyik bölcsőtől a másikig évszázadokon át megtett? Ugyan hol itt a mindennapi értelemben vett ésszerűség. Az akkori térképek félszemű szörnyekkel, féllábú óriásokkal, pikkelyes sárkányokkal, vascsőrű madarakkal, tüzet lehelő tavakkal népesítették tele Ázsia térségeit; csak őrült, vagy szent vállalkozhatik rá, hogy nekivágjon Mongóliának a Balkánon, Kisázsián, Perzsián és Indián át, csak őrült, vagy szent rugaszkodhatik neki a Himalájának, szoronghat és didereghet a zanglai láma-kolostor fűtetlen, szűk cellájának minden börtönt megszégyenítő rabságában, csak őrült, vagy szent áshatja be magát tizenhét élő és holt nyelvbe, boncolgat negyvenezer tibeti szót, hogy a körülötte lassankint fölhalmozódó tömkelegben keresse népe őshazáját. Huszonhárom éven át élt idegenben, szívéből mégsem tűnt el az itthoni tájak és őshaza képe. Ifjúból öreg, családtalan, magányos ember lett, de a régi tűz sohasem hűlt ki, a régi álom sohasem mosódott el szívében. Talán felvetődött benne a kérdés, amikor süvöltő hóvihar idején bent ült dermesztő cellájában, gyapjú-takaróba burkolva didergő térdét, görcsösen forgatva a lámakolostor sárga selyembe takart, féltve őrzött kódexeit: ugyan miért élek én itt hónapokon át sovány teán, miért didergek egy szűk cellában, miért nincs részem asszony, gyermekek és unokák melengető szeretetében? Társam miért egy szelíd, csendes tibeti láma meg egy földhözragadt idegen szolga? Nem volna-e jobb magyar fiúkat tanítgatnom a nagyenyedi kollégiumban? Sétálnom a város határában? Politizálnom esti órán egy vidám kocsmában? Méltóságos léptekkel ballagnom ünnepnap a templomba? Horatiust olvasgatnom dél-után egy zsongó méhesben? Miért rontottam el életemet? Miért futok egy délibáb után ? – De elhessegette a kérdéseket. Lelke mélyére tekintett, visszaszikrázott rá az az álma; szívébe nézett, meglátta benne faluját, Kőrös városát, Enyedet, apai barátját, aki száz forintot csúsztatott a zsebébe, meglátta védtelen magyarságát s tűrt, dolgozott tovább. E nagy álmodó alakja meglepően hasonlít Juliánus fráter alakjához. Őt nézegetvén, az emberben felmerül a kérdés: vajjon nem a reinkarnálódott Juliánusszal áll-e szemben a budhista szenté avatott Kőrösi Csoma esetében. Juliánus Bolognában tanult, Kőrösi Göttingában. Ahogy Juliánus nyugatra készült a kúnok között való életre, úgy készült Csoma is az arab nyelv tanulásával keleti utazására. Juliánus szerzetes volt, eltiltott magától asszonyt, családot, szerzetessé lett Csoma is kolostori magányában. Ugyanaz a férfias egyszerűség, igénytelenség, önsanyargatásig menő lemondás, ugyanaz a mély vallásosság és magyarságszeretet. Mintha Juliánus így szólt volna: felkelek jeltelen síromból, hogy figyelmeztessem népemet örök álmaimra, keleten ringó bölcsőjére, a szellemre, hivatásra, amit Isten reá bízott, a hazugságokra, amikkel idegen lelkek elborították, az erényekre is, amiket magában hordoz, de egészen kifejteni nem tud. Most van az ideje, hogy Kőrösi Csoma Sándor példáját megértsük, tanítását meghallgassuk. Mit adhatunk Európának? Mindent, ha nem feledjük, hogy keleten vannak ősi gyökereink, onnét hoztuk lelkiségünket, nyelvünket, ott alakítottuk ki viszonyainkat az Istennel, noha az evangéliumot itt kaptuk. Juliánus ezt a legnagyobb kincset akarta elvinni a testvérnépekhez, hogy kössenek új szövetséget általunk. Kőrösi Csoma testvéreket keresett nagy magányosságunkban. Sikertelenül. Mi már tudjuk, kik azok, ő nem találta meg őket. Most hát el kell végeznünk Juliánus barát kezdeményezését, el kell vinnünk a tisztultabb, eszményibb isten-hitet a felismert testvéreknek, arrafelé kell vinnünk, ahol Juliánus megtalálta, Kőrösi Csoma hiába kereste őket. Úgy kell elvinnünk, amiképpen ők jártak és cselekedtek: józan körültekintéssel, kitartással, önmegtagadással, merészséggel. Szobra Kőrösi Csoma Sándornak még nincsen Budapesten, rajta kellene tehát lennünk, hogy Kőrösi Csoma, hazánk e nagy fia, ha szobrot nem is, de hazát találjon nálunk; azt az őshazát, amit álmaiban keresett. És találjon testvéreket, kik után életében hasztalan kutatott. Talán a japáni templomokban isteni szemlélődésbe merült budhista szent visszatér hozzánk, s magával hozza a legnagyobbat, amit, jaj de sokan iparkodnak levetkőzni: az álmodni tudást. Hogy ne vesszünk el a rationalizmusba fulladt, pusztuló Európával együtt, de adhassunk neki valamit, amit más nem adhat, csak Juliánus fráter és Kőrösi Csoma Sándor népe. Kodolányi János. Tragikus világszemlélet a költészetben. E cikk megírására Ferencz Máriának Foltin Gizella versére az áprilisi számban megjelent válasza indított. Ez a válasz megfelel az ideális kritika alapfeltételeinek: maga is művészi (emelkedett gondolatok verses formában), szeretettől áthatott, gyöngéd, szinte testvéri hangú, végül lényegre tapintóan igaz. Ez a világ azonban Isten kifürkészhetetlen rendeléséből úgy van megalkotva, hogy minden jelenség két, ellentétes erő harcának az eredménye, s mindennek két, ellentétes arca van. A bölcselők két táborra szakadva vitáznak évezredek óta, hogy melyik az igazi. Hogy én is Ferencz Mária szép példázatára építsek: az egyik tábor szerint a fa gyökerestől, lombostól azért van, hogy virágot teremjen, a másik szerint a virág csak eszköze a fa továbbplántálódásának. Az egyiknek szimbóluma, jelképe a földbe fogódzó gyökér, a másiké a fény felé tárt virágkehely. F. M.-nak igaza van. Az ideálisták szemszögéből minden esetre. De nézzük most a föld, a nyers valóság felől, a tapasztalat szemüvegén. „Mit ér a költő, ha zokog?” Kérdi. Az irodalomtörténet felel: a legnagyobb költők bizony többnyire zokogtak, vagy borongtak, s a remekművek túlnyomó többsége tragikus. Nézzük csak a mi jólismert nagyjainkat. Legnagyobb regényírónk, Kemény Zsigmond, mélyen tragikus művész. Legremekebb alkotásaiban az Berzsenyi és Vörösmarthy is. Még a lelkesíteni akaró „Szózat” csúcspontja is a „nagyszerű halál” borzalmas-fenségű látomása. De a Kölcsey Himnusza is zokogásba fúl. Aranyban sem több a derű, mint a való életben. Vajda János, Reviczky, Ady, Tóth Árpád, Babits, mind a szenvedés költői. Még a lobogó életerőt sugárzó Petőfi is gyakran használ komor színeket és van-e megrázóbb férfizokogás, mint legszebb verse: a „Szeptember végén”? Irodalmunk csúcsán pedig, mint zordon sziklaóriás mered az egész világ megrendülten bámuló szeme elé „Az ember tragédiája”. Nem tudom, hogy kerül a gyöngykagylóba a kínzó homokszem, amely megindítja a gyöngyképződést, de az emberi szívbe bizonnyal maga Isten küldi a szenvedést, hogy ott a jóság, szépség és nagyság gyöngyeit kitermelje. A művész, a költő hivatása, hogy a szenvedést szépséggé kristályosítsa, hangot adjon mások panaszának is, és a jajt zenévé nemesítse. A szenvedés lángját nem lelohasztja, hanem még magasabbra szítja, míg ragyogni nem kezd, s a fényében látott csodák bűvölete elviselhetőbbé, sőt néha egyenesen gyönyörré teszi az égés kínját. Van persze más módja is, hogy a szenvedést elviselhetőbbé tegyük, pl. az illúziókeltés, az elzsongítás, a valóság átfestése, letagadása. Ez azonban csak lecsökkenti a lélek ellenálló erejét, s alkalmatlanná teszi magasabb élmények befogadására és a helyes fejlődésre. Végül igazi hitet is adhat a költő, ha magának van elég hite. De hányan mondhatják el ezt magukról? És ha csak részben is jóakaratú csalás, vagy öncsalás diktálja versünket, az rossz mű lesz, hamisan cseng, s többet árt, mint használ. A jó művészet csak teljesen őszinte, mélyen átélt lehet. És ha igazi gyökérből nőtt a vers, akkor is jó a görcsös és sáros gyökérrel együtt adni a virágot, mert nélküle hamar elhervad. Nincs elég hitele. Ügyes művirág is lehet. A lélekből nőtt verset úgy kell kitépni, hogy gyökerén tapadjon valami a lélek sajátos, utánozhatlan vegyüléktalajából. Képei, hasonlatai, érdekes jelzői, szóösszetételei, sőt lehetőleg rímei is eredetiek legyenek, de ezt ne azzal érjük el, hogy olyan rossz rímeket használunk, ami már unikum. A tökéletes versszerkezet rovására sohasem szabad megalkudni, éppen a megkötöttség, a sok csiszolás vált ki új gondolatokat és formai ötleteket. De ez már a vers zenéjének kérdéséhez vezet, s bármily fontos is ez, nem térhetek el érte eredeti témámtól. Hogy az igazság mérlegét túl ne billentsem most meg már a másik oldalra, rá kell mutatnom a legveszélyesebb költői eltévelyedésre, a hisztériás és szentimentális, álirodalomra. Az ilyen álköltők képzelt fájdalomtól jajveszékelnek, vagy rég behegedt sebeket kaparnak fel egyre az olcsó hatás és feltűnés kedvéért. Undorítóak ezek, mint a sebeikkel kérkedő, idegrohamot színlelő villamosi koldusok. Könnyű őket felismerni túlzásaikról és ízléstelenségükről. A jó költőt a takarékosság jellemzi, a szavak mennyiségében és súlybeli minőségében egyaránt; ritkán tör ki hangosan, s ilyenkor érezzük mondanivalójának robbanó erejét. A szenvedést is óvatosan adagolja, mint a halálfejes orvosságot. Tudja, hogy olyan az, mint a pusztító tűz, ha nagyon eluralkodik rajtunk, de ha ezt az óriást szolgálatunkba tudjuk törni a művészet varázsköreivel, a versforma acél börtönébe zárva, úgy hatalmas erőforrássá válik, éltető meleget ad és megvilágítja az igazság útját. Greizinger. A négy évszak üzenete. Már errefelé a fák mind rügyeznek, kibontakozik sok kis zöld levél, örvendve zeng a szívem új tavaszdalt, hisz ott kint minden új életre kél. A madárdal, a zsendülő rügyecske az én számomra egy-egy üzenet; üzen a rét, a ligetek és erdők, s az ibolya, mely szemembe nevet. Ha jön majd a nyár s az érett kalászok hajlottan várják a learatást, úgy elnézem az arany kalásztengert és boldog szívvel mondok hál’adást, mert megértem, hogy ez lesz majd az élet és minden kis szem egy-egy üzenet, egy örvendezés, egy boldog örömhír, a-mely ígéri a szebb életet. Aztán az ősz jön búsan, szomorún, a természetnek könny-zápora hull, a madár dala egyszerre elhallgat s a vidám dalos dél felé vonul. Hervadtan hull le a levél a földre és rá van írva egy bús üzenet, hogy elmúlt a nyár…! Ne sirasd, mi múlik, mert visszahozni azt úgy-sem lehet! Végül a tél jön, átveszi uralmát, amerre jár, ott elhal az öröm; ott nincs többé dal, megdermed az élet s hó fehérlik a megfagyott rögön. Zuzmarás fákon kárognak a varjak, rémes hangjuk egy komoly üzenet: „Kár! Kár! Nagyon kár! Nem hozhatod vissza, mi számodra már egyszer elveszett.” Foltin G. Reggel. Egy szép reggelre gondolok és mosolygok és meghalok. Kéklett az ég, sütött a nap, mentünk sötét felhők alatt. Kezemet fogta jó apám, sárgarigó fütyölt a fán; sárgarigó, huncut rigó azt fütyölte, hogy élni jó. Hogy élni jó, hogy élni szép, ha fogják az ember kezét. Jó lenni nagynak, kicsinynek, mindennek és mindenkinek sárgarigónak legkivált, nagy kertben élni nyáron át. Fenyőre szállni rangosan, fütyölni szépen, hangosan, hirdetni vígan szerte-szét, hogy élni jó, hogy élni szép! Ha fogják az ember kezét. Egy szép reggelre gondolok és mosolygok és meghalok; kék lesz az ég, ragyog a nap, megyek sötét felhők alatt. Kezemet fogja holt apám, s megszólal egy rigó a fán; azt mondja majd az a rigó, hogy élni szép, hogy élni jó, de halni szebb és halni jobb s én mosolygok és meghalok. Erdélyi József.