Vakok Világa
5. évf. 9. szám
1942. szeptember

A Vakok Szövetsége kiadványa.
felelős szerkesztő: dr. vitéz Kassay Béla, Budapest, 14. Hermina-út 7.
telefon: 496 100
postatakarékpénztár: 44744.
pénztáros: Lefort Géza, Budapest, 14. Francia-út 42. (szombaton este 5-7 a Társaskörben)
telefon: 297 500
kiadóhivatal: „Vakok Világa”, Budafok, Apponyi-út 21.

A Vakok Szövetségének tagdíja évi két pengő. A Vakok Világa előfizetési díja tagnak évi 1,20 P, nem-tagnak 3,70 P



Tartalomjegyzék:

Régi vakok, híres vakok
Másmilyen-e a vak ember lelkisége
Rövidírás-pályázat
Szövetségi hírek



Budapestiek figyelmébe!

A Vakon Mechanika műhelyhelyiséget keres. A közvetítőnek 200 P jutalmat ajánl fel. A főváros területén, legjobb volna a 14. 7. vagy 8. kerületben. Kb. 300 négyzetméter alapterületű, egy vagy több helyiségből álló bérleményre van szükség. Értesítéseket a szövetség elnökéhez kérjük.



Régi vakok, híres vakok.

Gyakran halljuk, hogy azoknak a vakoknak, akik vakon születtek, vagy egészen fiatal korukban veszítették el látásukat, könnyebb a helyzetük, nem-csak azért, mert nem tudják, mi az, amit veszítettek, ha-nem azért is, – és talán lelkileg ez a döntőbb, – mert nem kell újra rendezniük életüket és átcsoportosítaniuk egész testi, lelki és szellemi erőkészletüket. Számtalan példánk van rá, hogy a felnőtt korban megvakultak is pompásan beleilleszkednek a megváltozott helyzetbe, sőt nem egyszer, akkor kezdenek csak igazán kitűnni és nagyot alkotni.
Hogy az ókorból vegyünk elő egy példát, megemlítem Diodotost, aki idősebb korában vakult meg. Fiatal korában M. Tullius Cicerót is tanította dialektikára mint házitanítója. Már akkor nagyra becsülték és szerették. Később stoikus philosophus lett. A vak Diodotosról Ciceró így emlékezett meg: „Vakságában ez az ember sokkal mélyrehatóbban foglalkozott bölcsészettel, mint előbb, gitározott, és éjjel-nappal olvastatott magának. Ezek azonban olyasmik, amiket nem-látó szemmel is elvégezhet az ember. Ő azonban tett olyasmit is, ami vakon szinte elképzelhetetlen mennyiségtant és mértant tanított és tanítványainak szavakkal is meg tudta magyarázni, hogy hol, honnan és hová húzzák a vonalakat…!” A jó Cicerónak ez volt a legelképzelhetetlenebb, pedig ennél sokkal nagyobb dolog az, hogy végrendeletében több 100.000 Sestertiusra rúgó vagyont hagyott tanítványaira, ami nem csekélység, különösen philosophus voltára való tekintettel.
Fischer János Sebestyén nem volt még öreg, amikor megvakult. 1773-ban született Bajorországban az Altmühle melletti Gunzenhausenben. Fiatal korában kitűnő zenei nevelést kapott, úgy, hogy karmester lehetett belőle. 23-éves korában, egy búcsún hirtelen veszítette el látását. A tüdeje gyönge volt, ami zenei pályáján előbb is akadályozta. Mikor a szerencsétlenség érte, abba is hagyta a karmesterkedést és kézimunkával kezdett foglalkozni. Rövidebb-hosszabb kísérletezés után a vonókészítés mellett állapodott meg. Öröklött képességei és finom tapintása folytán szakmájában csak-hamar tökéletességre tett szert, s a legkitűnőbb hegedűvonókat szállította rendelőinek, és 1829-ben a Müncheni Ipari és Művészeti Egyesület ezüst éremmel tüntette ki. A vonókészítéssel nem csupán maga és övéi foglalkoztak, ha-nem munkát adott sok alkalmazottnak is. Szabad idejében finom fa-faragásokat csinált, amikkel bámulatba ejtette az embereket. Faragványait a vakok intézete tanárai is megcsodálták. Néhányat a Bécsi Vakok Nevelőintézete ma is őriz belőlük. Öt évvel megvakulása után nősült meg és boldogan élt haláláig, ami 63-éves korában következett el.
Fischer János Sebestyén, amint élete folyása mutatja, teljesen bele tudott illeszkedni a vakságba. Új foglalkozást talált magának, melyben mesteri magaslatokra emelkedett. Ez az, amire a megvakult embernek törekednie kell, de ami talán csak a kiválasztottaknak sikerül. Beletörődni még csak megy valahogy, de megelégedetten élni, ez sokak erejét meghaladja.
Egy másik Fischer, Fischer Erzsébet 1788-ban, Halle-ben született. Híres hárfaművésznő volt. 3-éves korában vesztette el látását, hólyagos himlőben. Falusi elemi iskolába járt, ott nyerte az első oktatást. Kicsi korában kiütközött belőle a zene iránti vonzalom, s mindjárt hárfázni tanították. Rendszeres oktatást kapott és olyan bámulatos haladást tett hárfázásban, hogy nevét szárnyra kapta a hír. Művészetét több uralkodó is megcsodálta. A vakságban azonban sohasem nyugodott meg. Szentül hitte, hogy mégegyszer visszanyeri látását. Kitűnik ez abból a kis dalból, amit oly gyakran énekelt, s ami nagyjából így hangzik magyar nyelven: elmúlik egyszer a rámzuhant vak éj, feldereng a szép, örökös hajnal, megtalálok ott s felismerek mindenkit, aki csak egyszer is jót tett a vakkal.
Espine Ferenc egészen más fából volt faragva. Nem jutott neki annyi az élet javaiból, mint Fischer Erzsébetnek s még-is többre vitte. 1836 július 8.-án született Augsburgban. Apja a város órása volt és olyan szegény volt, hogy halála után négy évvel a kisfia egy katholikus árvaházba került. Az akkori idők tömeg-gondozása nem sokat törődött a gyermekkel, és senkinek sem okozott fejfájást, amikor 7-éves korában vörhenyben megbetegedett, sőt látását is majd-nem teljesen elvesztette. Iskoláit ugyan kisebb-nagyobb megszakításokkal, de még-is sikeresen elvégezte. Írni-olvasni csak nehezen tudott. 19-éves korában aztán végképp megvakult. 1855-ben bejutott a Müncheni Vakok Intézetébe, négy évig tanulta a kosárfonómesterséget s mint kiváló kosárfonó lépett ki. Jóllehet teljesen szegény volt, kosárfonóműhelyt nyitott, amit kiváló üzleti érzékkel vezetett. 1890-től kezdve az Augsburgi Vakok Intézetében a gyékény-, kosár-, és székfonást tanította kiváló eredménnyel. Működését meleg ügyszeretet és sorstársaihoz való, igaz vonzódás jellemezte. Vele-született tehetsége segítségével a teljes nyomorból és tehetetlenségből a tehetősek jó sorsába küzdötte fel magát s a gyermekeit kiváló nevelésben részesítette. Fia bajor királyi bíró lett, leányát egy augsburgi kosárfonó-mester vette feleségül. Ők vették át az öreg mester üzletét is. Espine szép vagyont hagyott gyermekeire: üzletén kívül két nagy értékű házat is. Beigazolta, hogy a közmondás a vakokra is áll: „A mesterség aranyat ér.”
Érdemes ezeken a példákon kissé elgondolkozni. Diodotos esete talán a legegyszerűbb. Abban az időben, amikor a műveltség még nem volt általános, az iskolák ritkák s inkább a kiváló mesterek tartottak fenn egyet-egyet. A nagyműveltségű, tanítói képességgel megáldott ember könnyen találhatott helyet magának a nap alatt. A görög és római világban különben is nagyon dívott a házitanítói rendszer. A mai világban is találunk erre példát, hiszen a Vakok Budapesti József Nádor Királyi Országos Intézetének is van két vak zenetanára s az egészségtant is egy vak orvos adja elő. Olaszországban a zenetanításban közel 30 vak tanár működik, közöttük nem egy felnőtt korában vakult meg. Olaszország különben, – talán az egész világon egyedül – irodalom-történet és földrajz oktatására alkalmasnak találja és alkalmaz több, felnőtt korban megvakult tanárt, mérnököt. Németországban több vak működik, vagy működött, mint hitoktató. Van azonban olyan foglalkozási ág, amelyben a felnőtt korban megvakult, kellő műveltséggel rendelkező egyén azonnal megtalálhatja megélhetését: ez a nyelvoktatás. Nem egy vak keresi hazánkban is ezen az úton kenyerét, és bebizonyosodott, hogy a vakok nagyon alkalmasak a nyelvoktatásra, nem-csak azért, mert az oktatásban nagyobb türelemmel és szeretettel tudnak foglalkozni tanítványaikkal, ha-nem azért is, mert finom hallásuk révén a kiejtésnek minden apró árnyalatát azonnal észreveszik.
Fischer János Sebestyén pályája azonban megérdemli a figyelmet. Felnőtt korában vakult meg, abban a korban, amikor újjá-rendezni életünket komoly feladat. Itt szokott a legtöbb vak élete hajótörést szenvedni. Azért lesz tehetetlenné, magába roskadóvá és gyakran öngyilkossá a megvakult férfi, vagy nő, mert önmaga és családja képtelen ezt az élet-újjászervezést véghezvinni. Pedig, ha szakemberhez fordulnának tanácsért, ha őszintén feltárnák és töviről-hegyire megbeszélnék a vak helyzetét, majd-nem mindig meg lehetne találni a megoldást, ahogyan Fischer János Sebestyén is megtalálta. Karmester volt, zenésznek indult, de megelégedett azzal, hogy hangszerkészítő legyen, lehet, hogy karmesternek nem lett volna olyan kiváló, mint vonókészítőnek! S lám, élete boldog volt és harmónikus, akár-csak Diodotosé vagy Espine Ferencé, és mind a hároman vakon is tudtak akkora vagyont szerezni, hogy bőségesen hagytak örököseiknek.
Ellentétnek állítottuk közéjük Fischer Erzsébetet, aki nagy művész volt, akinek játékában uralkodók s a hallgatóság ezrei gyönyörködtek és gyermekkori vak létére sem tudta lezárni sorsa nagy kérdését s elégedetlen, nyugtalan volt utolsó napjáig.
Sok száz vak életét figyeltem meg és merem állítani, hogy a megnyugvás kizárólag a nagy lelki leszámolás kérdése. Aki túlesett rajta, egyszeriben felszabadul, mintha-csak akkor kezdené az életet.
Az élet újjászervezése legtöbbször nem is magán a vakon múlik. Igaz, hogy a legtöbb vak, aki felnőtt korában veszíti el látását, s akinek a reményei, tervei máról-holnapra füstbe mentek, görcsösen ragaszkodik a látó-világhoz. Hallani sem akar róla, hogy vaknak számít, sértve érzi magát, ha vele kapcsolatban, csak ki is mondják, a „vak” szót. Különösen kirívó ez az állapot a háborúban hirtelen megvakult katonáknál. Tudok esetet, amikor a fiatal vak hadirokkant öngyilkossággal fenyegetőzött, midőn a szemkórházból a hadivakok intézetébe akarták áttenni. Hónapokba került, mire megértette, hogy a kórházban nincs többé helye, míg amott sok új tanulni való vár reá.
Legnagyobb segítség, legkitűnőbb gyógyszer ilyenkor a munka. Munkát, elfoglaltságot kell keresni a vak részére, hogy ne maradjon ideje a tépelődésre, az önkínzásra. Olyan legyen a munka, aminek célja van. Ne csak azért dolgozzék, hogy éppen el legyen foglalva, ha-nem olyan munkát végezzen, ami visszaadja a hitet önmagában, visszaadja az önértékelést. Legjobb, ha maga keresheti meg kenyerét.
Sok tennivaló vár itt a családra is. Sokszor éppen a család az, a-mely – csupa szeretetből – valósággal vétkezik a vak ellen. Sok vakot ismerek, akik 10-20 év alatt egyetlen lépést nem tettek egyedül, öltöztetik, sőt etetik őket. Nem egyet elkísérnek az iskolába, egyetemre. Látó hozzátartozójuk jegyzi az előadást s majd-hogy le nem szigorlatozik helyette. Talán ez is csak a professzoron múlik. Pedig a vakot nem szabad dédelgetni. Az ajnározás puhává, tehetetlenné, önmagával szemben bizalmatlanná teszi, akkor, amikor fokozott akarat-erőre, növekvő önbizalomra volna szüksége. Persze nem úgy értem, hogy lökjék ki az utcára azt, aki jóformán meg sem békült önmagával. Ez a másik véglet volna. Maradjunk az arany középúton. Lassanként kell hozzászoktatni az önállósághoz, ahogyan kicsi gyermekével teszi a gondos édesanya. Eleinte kis feladatokat kapjon, aztán egyre nagyobbat.
Hogy mit érhet el a család körültekintő gondoskodásával, arra nagyon jó példa Franz Károly híres német orgonaművész.
A keletporoszországi Memel-ben született 1843. augusztus 22.-én. Kétéves korában valami megsértette a szemét, gennyes szemgyulladást kapott, minek következtében látását tökéletesen elvesztette. 6-tól 12-éves koráig maga atyja tanította, aki helybeli elemi iskolai tanító volt. A vak fiúcska már az első elemi osztályokban elárulta kiváló tehetségét. Atyja 1850-ben sorra látogatta az ismertebb német vakok intézeteit, hogy megismerkedjék a vakok oktatásának módozataival és ellássa fiát a szükséges segédeszközökkel. A tulajdonképpeni oktatás csak akkor kezdődött. A lelkiismeretes apa az elemi iskolai ismereteken kívül, és a rendes tanítási időn túl is, mindent tanított fiának, amit csak maga tudott: írást, olvasást, tudományos ismereteket. Tornagyakorlatokat végeztetett vele és megtanította minden lehető szerszám használatára. Zenét 6-éves kora óta tanult. 20-éves korában Berlinbe került Pabst dóm-orgonista házába, akinek vezetése alatt orgonálni tanult és egy év múlva vizsgázott is belőle. Ettől kezdve Königsbergben élt, mint zenetanító és zongorahangoló. Híre csak-hamar elterjedt s 1869-ben a memeli templom kántorává választották. De nem maradt ott sokáig. 3 évvel később, 1872-ben zenei tanulmányainak kiszélesítésére hosszabb szabadságot kapott és 1874-ben alapítványi kántor, majd 3 évvel később Berlinben a királyi dóm orgonistája lett. 1888-ban nősült meg. Három gyermeke született.
Franz Károly, amint látjuk, sohasem járt egyetlen vakok intézetébe sem, de kora ifjúságától kezdve szoros összeköttetésben állott nem eggyel. Állandóan tájékozódott a vakoknál szükséges ismeretek haladása felől. 1874-ben a Berlini Vakok Állandó Egyesülete társalapítójaként belekapcsolódott a német vakok feléledő szervezkedési mozgalmába és volt az említett egyesületnek 20 éven át elnöke és vezetője. 1879 óta a vakok valamennyi nagygyűlésén részt vett. 1880-ban Párisba hívták, hogy részt vegyen az akkori idők legkiválóbb vak művészeinek közös hangversenyén. Sok orgona és zongorahangversenyt adott és művészetét a közönség mindig nagy elismerésben részesítette.
Amint a felsorolt példák bizonyítják, kellő körültekintéssel, türelemmel és némi rátermetséggel, vakon is megtalálja az ember a boldogulását. Meggyőződésem, hogy a felnőtt korban megvakultakra nézve elsősorban gazdasági kérdés a vakság. Ha meg-van a megélhetés, a mindennapi kenyér, a vakság már nem tragédia, legfeljebb csak kellemetlen állapot. Ha azonban emellett olyan munkakört is talál a vak, amelynek meg-van az értelme, úgy kivirágzik, mint a májusi orgona, s ezzel együtt jár a boldogság, a megelégedés, amelynek fénye, mosolya sehol sem olyan ragyogó, mint a vak arcán.
…Y

Elhangzott a rádióban júl. 4.én este félhét órakor.



Másmilyen-e a vak ember lelkisége?
(folytatás)

A vakok és látók közötti esetleges meg-nem-értés okát nem egy, a világtalanok lelkében bekövetkező elváltozásokban látom; a baj gyökere abban a gyakran hamis beállítottságban és azokban a különféle, minden alapot nélkülöző előítéletekben van, amelyekbe látó embertársainknál beleütközünk.
A nemzeti szocializmus a tényállás helyes felismerésében a vak-munka erőteljes elmozdításával, egy olyan gondozási rendszer megteremtésével, amely inkább adókedvezmények, mint megalázó pénzbeni könyöradományok nyujtásán épül fel, továbbá a világtalanok önérzetének megerősítésével, már sokat elért, ami az elmúlt 8 év alatt jó darabbal előbbre vitte ügyünket. A német vakság, és külön-külön mindegyikünk feladata, hogy újabb erőfeszítés és lankadatlan felvilágosító munkával kiirtsuk a köztudatból azt, ami a látók és vakok igaz megértését csak akadályozhatja: a vak ember másmilyen lelkiségének meséjét.

F. Walter hozzászólása.
A vak ember különleges helyzetét négy tény szabja meg: 1. a vakságot nem lehet eltitkolni; 2. a vak előtt a látható világ a maga egész gazdagságával el van zárva; 3. a vak távolban lévő tárgyakról és ott lefolyó eseményekről csak hallása, távérzéke és szaglása útján szerezhet tudomást; 4. a vak, ha olyan test jelenlétéről akar meggyőződni, a-mely sem hangot nem ad, sem illatot nem áraszt, sem a távérzékre nem hat, kénytelen azt annyira megközelíteni, hogy a szó szoros értelmében „keze-ügyébe essék”, vagy-is hogy megtapinthassa, ill. hogy annak mentén végig-tapogatózhassék.
Mivel a vakságot eltitkolni nem lehet, s a folyományaképpen adódó akadályok elhárításához különleges segédeszközökre van szükségünk, melyek szintén nem maradnak elrejtve, a látókkal való érintkezésünk során sohasem is fog sikerülni fogyatékosságunkat velük tökéletesen elfeledtetni. Bár, amennyiben ezt megérdemeljük, komolyan fognak venni bennünket, azonban viselkedésünk, teljesítményeink megítélésénél valamilyen módon mindig befolyásolni fogja őket az a körülmény, hogy világtalanok vagyunk. Még ügyes és önálló sorstársainknál is mindig tekintetbe fogják valamiképp venni fogyatékosságunkat. S ugyan-csak különös volna, ha mi erről a tényről nem vennénk tudomást, és ha ez nem érintené lelki életünket. A hatás, amit kivált, persze mindegyikünknél más; ez a jellemmel, adottságokkal, korral és neveléssel függ össze.
A vakságnak három irányú negatív hatása van: lelki, társadalmi, és gyakorlati.
Az az ember, aki kies, csöndes magányba zárkózott, vadregényes, vagy zordon fenségű tájakat, méltóságteljes dómokat sohasem látott, aki számára a csillagos égbolt, a villám és a felhő ismeretlen fogalmak, az olyan élmények egész sorával marad szegényebb, amelyek különösen alkalmasak lennének lelke felemelésére. Abban az esetben, ha ezt a hiányt nem lehet más benyomásokkal pótolni, a világtalan kifejezésmódjában mindig szárazabb lesz, mint a látó. Lelke ahhoz a hangszerhez válik hasonlatossá, amelyen túl keveset játszanak.
Másrészt ne feledjük: nem a külső ingerek a legfontosabbak, de sokkal inkább az, hogy az egyes lélek miként értékesíti azokat, ez pedig egyes-egyedül rajta múlik. Itt magával az emberi lélek rejtélyével állunk szemben. Semmi sem merülhet fel a lélekből, ami nincs meg benne eleve. A külső ingerek szerepe csupán annyi, hogy felébresszék, mintegy megcsendítsék, megkondítsák. De hol van az megírva, hogy egy bizonyos lelkiállapot kiváltására okvetlenül csak egy bizonyos külső inger képes? Hány és hány látó megy el a természeti szépségek mellett anélkül, hogy figyelembe venné azokat. A külömbség csak annyi: a látó embernek módjában áll a látható világról benyomást szerezni, a vaknak nem.
A látókkal való társadalmi érintkezésben a vakság gyakran hat elszigetelőleg. A kézmozdulatok, az arckifejezés, a pillantások, mindez elvész a mi számunkra. Így az-után körülményes magyarázatok útján értesülünk csak sok mindenről, amire a látóknak maguk között egyetlen szót sem kell vesztegetniük. Társaságban vagyunk. Egyszerre felcsattan a nevetés: egy tréfás kedvű vendég fintorokat vág, utánozza ezt meg amazt, vagy-pedig egyik jelenlévővel történt valami ártatlan baleset. Mindez közvetlenül hat arra, aki láthatja; a világtalannak hosszadalmasan le kell írni. Utólag aztán ő is tud nevetni rajta, de hiányzik az élmény közvetlensége, és az ilyesmit legtöbb esetben nem is lehet pontosan elmondani. Nagyon könnyen lopódzik be lelkünkbe ilyenkor a csöndes szomorúság: érezzük, hogy az eleven élet egy darabja pereg itt le előttünk, amelynek nem lehetünk részesei. Hasonló helyzetben vagyunk kisgyerekek jelenlétében, különösképp, ha még nem tudnak beszélni. Bohó mozdulataik, édes arcocskájuk, nekünk mitsem mondanak. Hogy fogyatékossága a vakot társadalmilag még milyen sok esetben teheti bizonytalanná, hozhatja a kétségbeesésig menő zavarba, – különösen a serdülő korban – erről személyes tapasztalataim alapján egész könyvre valót írhatnék.
A látókkal való gyakorlati érintkezésben, pl. a munkaközösségben, gyakran gátol a vakság. Ha látók dolgoznak együtt, sok esetben felesleges a beszéd, mert minden jelenlévő szemmel-kíséri a munkamenetet és ahhoz igazodik. Míg ha a munkatársak valamelyike világtalan, úgy mindent, amiről hallás útján nem szerezhet tudomást, elsősorban pedig az előre nem látott változásokat, külön el kell neki magyarázni, ami körülményes, sok időt vesz igénybe és így hátráltatja a munkát, különösen, ha nagyon sürgős.
Ahol sok ember dolgozik együtt és teljes gőzzel megy a munka, gyakori eset, hogy látók, amikor éppen mondani akarunk nekik valamit, egyszerűen a faképnél hagynak. Mi az oka ennek? Legtöbb esetben az igazolja a megszólított viselkedését, hogy időközben valamilyen hirtelen fordulat folytán, amelyet az általános zűrzavarban nem vettünk észre, megváltozott az általános helyzet. Mi pedig állunk és beszélünk a levegőbe, míg valaki fel nem világosít, hogy az illető nincs már ott. Hogy miért nem szólt egy szót, mielőtt elment…? Néha olyan gyorsan és váratlanul alakul minden, hogy a megszólított nem gondol arra, hogy egy vakkal van dolga; vagy az is lehet, hogy már akkor sem nézett ide, amikor beszélni kezdtünk hozzá. Éppen ez „a másik szemmel-tartása” és a kifejező-mozdulatok játszanak fontos szerepet a látók egymás közti érintkezésében. Így aztán nincs szükségük sok beszédre. Ezen a téren a vak nem ura a helyzetnek. Noha gyakorlattal, ügyességgel sok mindent ellensúlyozhatunk, a látókkal szemben még-is csak nagy hátrányban vagyunk, ami nem marad hatás nélkül lelki életünkre.
További hátrány ránk nézve az, hogy síkírást nem tudunk olvasni. Leveleket, okmányokat, hatósági rendeleteket, ujságokat, műsorokat, színház- és hangversenyjegyeket, mind úgy kell magunknak felolvastatni, megnézetni. Mivel pedig ismerőseinknek erre nem mindig van elegendő idejük, sokszor bizony nagyon fájdalmasan érezzük fogyatékosságunkat.
A hallás, a távérzék és a szaglás lehetővé teszik számunkra, hogy tárgyak jelenlétéről és folyamatok lezajlásáról távolból is tudomást szerezzünk. Hangszínváltozások (léptek zaja, lélekzés, torokköszörülés) és a távérzék tolmácsolta ingerek (nézetem szerint itt is hanghullámokról van szó) figyelmeztetnek bennünket az akadályokra, megmutatják helyiségek alakját és nagyságát, és így segítségünkre vannak a tájékozódásban; hallásunk továbbá tájékoztat a körülöttünk folyó eseményekről is; az illat elárulja, hogy gyümölcs, virág van a szobában, de azt is, hogy gyümölcs-, virág-, zöldség- vagy sajtkereskedés, esetleg trafik mellett haladunk el. Röviden: a nevezett érzékek nálunk, vakoknál, bizonyos fokig pótolják a látást, amennyiben dolgokat és folyamatokat hoznak tudomásunkra anélkül, hogy azokkal közvetlen testi érintkezést kellene felvennünk. Itt a „látás” egy alakjáról beszélhetünk, a-mely nem csupán gyakorlatilag, de lelkileg is hasznunkra válik, hisz bizonyos értelemben vett táji képközvetítésre is alkalmas, és ezzel különféle hangulatok ébresztésére. Nevezetesen a szabad természetben megtett vándorlásokra gondolok. A különbség ilyenkor csak az, hogy mások a látható világ benyomástöbbletét élvezik; kérdéses azonban, vajjon ezáltal a többi érzék közvetítette benyomásaik kiegészülnek, vagy elhomályosulnak-e.
Valószínű, hogy ez mindenkinél az egyéni adottságok szerint változik. Ha kétséget kizáróan akarnók megállapítani, hogy a vakra kisebb mértékben gyakorol-e benyomást a külvilág, mint a látóra, akkor egyenlő képességű és gondolkodású vakokat kellene egyforma életkörülmények között huzamos időn át megfigyelnünk. Minden azon múlik, hogy kit mi érdekel. A világtalan sem hall és hallgat meg tudatosan mindig minden hallhatót, amint-hogy az épszemű ember sem figyel meg, néz meg minden láthatót.
Az egészséges szemű ember, ha belép egy helységbe, hogy megkeressen valamit, első tekintetre meglátja, hogy amiért jött, egyáltalában ott van-e, azt is, hogy hol. Aki azonban nem lát, az nem rendelkezik olyan szervvel, a-mely a távolságból megmondaná neki, hogy, teszem azt, egy pohár hol áll, egy irón, vagy egy papírlap hol fekszik; mindent be kell járnia, mindent végigtapogatnia, míg véletlenül rátalál a keresett tárgyra, s ha történetesen éppen egy pohárról van szó,
(folyt. köv.)

 

9. gyakorlószöveg a rövidírásversenyhez.

Ki korán kel, aranyat lel. Utólagos magyarázatokkal indokolni sokkal könnyebb, mint előre elhatározással dönteni sorsunk fölött. Bánatomat temetik könyveim; ők tán az én legigazibb barátaim és híveim. Az álbetörő kedélyes nevetéssel siklott át a kényes helyzeten. Az elhagyott ara képtelen volt tovább titkolni keserves könnyeit. A hím- és nőnem megkülönböztetése néhány nyelvben a névelők segítségével történik. Amit az egyén életében összerak és értékként becsül, az mutatja erkölcsi szintjét. A behavazott csapás érintetlenül megőrizte a multkori nyúlnyomokat. Hitvány ember az, aki nyomorából üzletet csinál. Az egész nyarát a Balatonon töltötte el. Ahol nincs, ott ne keress! Mondta az egyszeri szekeres. Összeszedte szegényes holmiját, s nagysietve eltakarodott a nagyurak útjából. A borsó ára egy ideig még nem alakult ki szilárdan. A paradicsom egyike a legvitamingazdagabb tápanyagoknak. A pénzzavarban levő ember tárcájában gyakran sokadika van. Borgazdaságunk ezidén tiszta jövedelmet is hozott azon felül, hogy kifizettük a mult évi jövedéki kihágást. A magyar paprika erejét az idegenek nem bírják el. A meszely bormérő edény. Az országzászló-bizottság az utolsó percben megmásította az ünnepi zászló nyelének bordázatát. Az Úr félelme a bölcseség kezdete.
Beküldendő Mecsér Máriának: Pettend, Fejér-m., szept. 20-ig.



7. számú rövidírás-pályázat eredménye:

 1. „Törekvés” jelige 13
2. Werner Júlia 15
3. Kiss Erzsébet 17
4. Hinger Boldizsár 24
5. Koch Imre, Schlégl I. 25
6. Kiss István, Lantos István és Módé József 27
7. Csokonai Vitéz G. 28
8. Mittrovátz Miklós 29
9. Kovács István 32
10. Körösztös Aranka 33
11. Bori János 34
12. Ferencz Lajos és „Remény” jelige 35
13. Sinkovics Margit 37
14. „Próba” jelige 38
15. „Küzdj” jelige 39
16. Stomfai Károly 41
17. Miskey Mária 42
18. Müller József 45
19. Bleier József és „Kitartás” jelige 46
20. „Bizalom” jelige 47
21. Fekete józsef, H. M. és „Testvér” jelige 49
22. „Névtelen remete” 53
23. Bánóék 55
24. Lantos Mihályné 56
25. László Andor 60
26. „Hontalan” jelige 66
27. Moór János 69
28. Kosztin Gergely 72
29. „Barátság” jelige 74
30. Schafranek Jánosné 81
31. Ausch Vilmos 85
32. Révész Ottó 87
33. „Akarat” jelige 88
34. Lessner Kálmán 107
35. Schmeleck Mihály 116
36. Danyi Endre 160
37. Liptai Ferenc 167
38. „Tavasz” jelige 186
39. „Erős hittel” 279
40. Németh Lajos 312
41. Pájer Ferenc 360
haladók hibapont-átlaga 45



Szövetségi hírek.

A VSZ tisztikara legutolsó űlésén szomorúan állapították meg, hogy a tagok első buzgalma, mellyel a Vakok Otthona alapját felkarolták, teljesen ellanyhult. Ma már csak a régebbi felajánlások hátralékos részletei érkeznek a csekkszámlára, új adományok, felajánlások nem. Pedig nem szabad ezt a szépen indult mozgalmat elaludni hagyni. Ha mi, magunk nem rakjuk össze filléreinket, sohasem leszünk a magunk otthonában; a mások segítségére hiába számítanánk, abból székháza, otthona sohasem lesz a magyar vakoknak! Kérjük minden sorstársunkat, tehetségéhez mérten járuljon hozzá e gyönyörű terv kiviteléhez. Ne legyen egyetlen magyar vak sem, aki legalább egyetlen téglát ne adott volna épületünkhöz! Befizetéseket a VSZ csekkszámlájára lehet eszközölni, esetleg a tagdíj s lapelőfizetésekkel együtt, de ilyenkor pontosan meg kell jelölni, hogy a befizetett összegből mennyit szánt tagdíjra, előfizetésre, s mennyit az Otthonra. Kérjük, hogy a gyüjtő-íveket is nagy ügyszeretettel kezeljék. A gyüjtött összeget október 1-ig kell beküldeni.
Április óta a következők adakoztak e célra: Gibba Andor 5 P, Ferenci Béla 5, Markovits Ernő 50, Baráthi Jánosné 1,80, Szikszay László 10, Molnár Gyula 80, Mundruczó Szidi 10, Stern Zoltán 100, Seres Rezső 100, Künsztler Teréz 22,20, Vasvári Albert 2, Molnár Katalin 3, Molnár Gyula gyüjtéséből 35 P. Szíves adományaikért hálás köszönet!