„Mit akarsz tőlem, mit tegyek
veled?“ - kérdezte Jézus Bartimeustól, a jerikói
vaktól. A koldus hallotta a kérdést, és a hangból, a kérdezés módjából
csalhatatlan biztonsággal érzékelte, hogy Jézusnak hatalmában áll teljesíteni
az ő kérését, bármi legyen is az. De nem dönt helyette érte, az ő javát akarón.
Várja, hogy ő mondja ki, mire van szüksége, mi a szíve vágya. Ő pedig látást kért. Jézus azon nyomban teljesítette
kívánságát. Látott. Nem képletesen értve, hanem a szó szoros értelmében.
Fizikálisan nyerte vissza szeme világát. Saját szemével látta Isten Fiát egész
emberi valójában. És látta az őket körülálló sokaságot
is. Hitt, és meggyógyult.
„Uram, hallom a kérdésed, s
tudom, bármit kérhetek, ma is megteszed.“ - gondolta magában az a vak ember,
aki a minap az evangéliumi történet tanúságtevő mondatait olvasva maga elé
képzelte a bibliai jelenetet. Kezét a Szentírás nyitott lapjain nyugtatta,
ujjai megpihentek a pontbetűk domborulatán. Feje alá simult a puha gyapjúvánkos, és félig lehunyt szemrésén keresztül
érzékelte az ágyával átellenben lévő állólámpa narancsos fényét. Az este
csöndessége meghitt békét terített köré. Szerette az elmélyülésnek ezeket a ritka
ajándékóráit. Úgy tapasztalta, Isten nagyon jó beszélgetőtárs, és nem lehet
megunni a Vele való párbeszédet. Ellenkezőleg: idővel mintha egyre több
mondanivalójuk volna egymás számára. Most, hogy erre az estére Bartimeus koldusgúnyáját öltötte magára gondolatban, eszébe
jutott, hogy Jézus kérdése kétezer év óta újra meg újra felhangzik, s minden
embernek, aki képes meghallani ezt a belső hangot, akár vak, akár látó, egyszer
az életében válaszolnia kell rá hite és meggyőződése szerint. Jézus pedig, mint
egykor a jerikói úton a vak ember előtt, úgy áll most, a jelen perc
életkörülményei között előtte is, és a feleletre vár.
De ő hallgatott még. A hit és
a látás dolgában eligazodnia és megtalálnia személyes válaszát nem volt magától
értetődő feladat. Érzékelte, hogy amenynyire egyszerű
volna Bartimeus feleletét megismételnie, olyannyira
hamisan csengene az ő szájából. Nem mintha nem tudta volna a maga értéke
szerint mérni a látás képességét, hanem azért, mert a vakságot is már annak
sajátos súlya és jelentősége szerint helyre tudta tenni az életében. Tudta, mit
jelent látni, és egyre pontosabb tapasztalatokat szerzett arról is, mit jelent
nem látni.
„Uram, mit akarok, mit tegyél
velem? Érzem, életbevágóan fontos, hogy megtaláljam a saját válaszomat a
kérdésedre. Te nálamnál sokkalta jobban tudod, mire van igazán szükségem, de
azt is tudod, ameddig én azt nem vagyok képes felismerni, addig hiába is adnád,
nem tudnám elfogadni a kezedből. Segíts nekem együttgondolkodni Veled!“ -
fordult végül a vak ember Istenhez, és hitte, hogy gondolatai folyamából nem
pusztán belső monológ formálódik, hanem valóságos párbeszéd bontakozhat ki
Isten és közte.
„Bartimeus
hitt Benned, még azelőtt, hogy meggyógyítottad. Én is hiszek. Köszönöm a hit
ajándékát.“ - kezdte a beszélgetést. „És köszönöm, hogy Bartimeussal
ellentétben életemet nem kell koldusként tengetnem. Van munkám és van
munkahelyem. Családban élhetek, és vannak kedves, jó barátaim is, akikre
számíthatok, és akik számíthatnak rám. Mégis úgy érzékelem, valami még nagyon
hiányzik az életem teljességéhez. Talán éppen ez a válasz lesz majd a kulcs
hozzá. Csak rátaláljak!“ - sóhajtott. Aztán, mint valaha egy kútba hajított kő
nyomán megcsobbant a víz, és körkörösen hullámzó gyűrűket vetett a mélyben, úgy
most Jézus kérdésére lassan felmerültek tűnt élete emlékképei. Némelyek
világosan rajzolódtak ki emlékezetében, valószerűtlen elevenséggel, mintha még
el sem múltak volna; mások éppen csak felvillantak, félig homályba takartan,
jelentéktelennek mutatva magukat.
Amikor gyermek születik, a
szülők gyakran kijelentik, mindegy, fiú lesz-e vagy lány, csak egészséges
legyen. Ő egészségesen született. Nem is volt különösebben betegeskedő
természetű. Egy Budapest környéki település szélső utcájának egyik kertes
házában lakott szüleivel és kisöccsével együtt. Jó időben gyakran elvegyült az
utcájukban csapatba verődött srácok között. Előfordult, hogy ő volt az egyedüli
lány a díszes kompániában, de ez egyáltalán nem zavarta őt sem, pajtásait sem.
Fogócskáztak, bújócskáztak, fociztak, ugróiskoláztak, meg még ki tudná
felsorolni, mennyi mindent játszottak. Nem volt mászókájuk, de ügyesen másztak
fára. Játszóterük maga az utca volt és a házukkal szemközt elterülő, határnyi,
szabad terület.
A kilencedik születésnapja
közeledett, amikor váratlanul megbetegedett. Miféle betegség volt ez? Az
orvostudomány akkori állása szerint nem tudtak fényt deríteni az eredetére. Ennélfogva a családban tárgyilagos okfejtés híján inkább
csak legendás magyarázatok jártak szájról szájra, valamiféle orvosi műhibát
emlegetve. Az azonban tény volt, hogy miközben az életéért küzdő orvosok
megmentették az élet számára, aközben a látását elveszítette. Egyik kórházból
ki, a másik kórházba bekerült. Édesanyja naponta látogatta, és jóféle, hazai
koszttal igyekezett felhizlalni, mivel időközben csonttá-bőrré soványodott.
Emlékszik, az első hetekben egyáltalán nem is tudott enni, infúzióval
táplálták. Egyszer mégis nagyon megkívánta a fagylaltot. Február vége, március
eleje lehetett. Ma már ez a kérés könnyűszerrel teljesíthető volna, de
akkoriban, az 1970-es évek derekán Budapesten, a
fagyos télutón nemigen árusítottak ilyen jeges ínyencséget. Az édesanyja majd
lejárta a lábát, mire végül valahol sikerült hozzájutnia. Örömmel vitte a
fagylaltot a kórházba, de ő addigra már nem kívánta, éppen csak megízlelte.
Arra is emlékszik, hogy a kórházból való távozásukkor az egyik takarítónő kissé
megkönnyebbült kedélyességgel jegyezte meg az édesanyjának, hogy ő bizony egy
lyukas garast sem adott volna a kislány életéért, anynyira
rossz állapotban volt.
„Elveszítettem a látásomat,
pedig még mennyi mindent láttam! El tudtam olvasni az újságok szalagcímeit, a
mesekönyvek borítólapját, tudtam levelet írni látó betűkkel, színes ceruzával
vagy filctollal rajzolni, felismertem a fotókon az embereket, állatokat,
kikerültem az utamban lévő akadályokat. Igaz, ez a látásteljesítmény már csak ahhoz
volt elégséges, hogy a Vakok Iskolájában folytassam tovább tanulmányaimat.
Eleinte gyermeki naivitással abban reménykedtem, hogy ebben az iskolában meg
fognak tanítani látni. Anyukám sem oszlatta el ezt a
téves elképzelésemet. Talán neki sem volt konkrét fogalma arról, mi is történik
majd ott velem. De azt mindvégig érzékeltem a család reakcióiból, hogy engem
bizony nagy baj ért. A szüleim minden áldozatot készek lettek volna meghozni
azért, hogy visszanyerjem a szemem világát. Egyszer-egyszer fültanúja voltam
annak, hogy arról beszélgetnek, ha módjukban állna, odaadnák a fél szemüket
nekem, hogy újra jól láthassak. Az egyikük az egyiket, a másikuk
a másikat. Ők egy szemmel is elélnének már. Nagyszüleim
pedig napi imáikba foglalták a kérést, hogy meggyógyuljon a szemem. De Te,
Uram, valahogy másképp tervezted... Ezzel a
sorsfordító eseménnyel számomra abszolút ismeretlen világokba csöppentem akkor:
a hit világába és a vakok világába.
Igaz, a hit világa mégsem
volt teljesen fehérfolt számomra. Apai nagyanyám mélyen vallásos asszony volt.
Amikor náluk nyaraltam, emlékszem, esténként mindig imádkozott. Feküdtünk az
ágyban, a nagymama a takaró fölött összekulcsolta a kezét, és hangtalanul
imádkozott. Én mellette feküdtem, és hiába szólongattam, hiába fészkelődtem,
ameddig az imádsága tartott, addig nem vett tudomást rólam. Egyszer, talán
négy-öt éves koromban Húsvét alkalmával templomba is elvittek. Be kell
vallanom, s tudom, Uram, nem neheztelsz rám miatta, hogy én akkor nem a
szentmisén való részvételnek örvendtem, hanem annak, hogy azt a szép,
halványkék színű, fodros ruhácskát adták aznap rám, amelynek két oldalt masni
díszítette a zsebeit, és nekem rendkívül tetszett. Királylánynak képzeltem
benne magamat. De azt, hogy Te, Jézus, Király vagy, minden szívek valóságos
királya, sokkalta később tudtam meg.
Egyébként az életemben
bekövetkezett változást nem éltem meg tragikusan, pedig a „vakok világa“
mindenestül ismeretlen közeg volt a számomra. Gyermekként mégis könnyedén
alkalmazkodtam az új élethelyzethez. Nagytárgylátónak
számítottam még. Az orvosi rendelőben el tudtam olvasni a legfölső számot, a
42-est. De a tanulásban már javarészt a tapintásomra és a hallásomra voltam
utalva. Az új iskolában megismertem aztán olyan gyerekeket is, akik semmit sem
érzékeltek a napvilágból, teljesen vakok voltak; mások eltérő mértékben, de
érzékelték a fényt; megint mások a színeket is, a nagyobb tárgyakat is
felismerték. Voltak persze olyanok is, akik nálamnál több látásmaradvánnyal
rendelkeztek. Ráadásul akkor még a gyengénlátó
tanulók felső tagozatos osztályai is abban az épületben tanultak, és ők hozzám
képest igazán sas-szeműek voltak. Pedig hát ők is rászorultak mindenféle
látásjavító segédeszközökre: így pl. szemüvegekre, különféle nagyítókra vagy a
megszokottnál jóval erősebb helyi megvilágításra.“ - miközben mindezt
végiggondolta, egymás után jutottak eszébe diákkora vidám és szomorkás
epizódjai. Jóleső érzés volt emlékeznie.
„Igen, Uram, a Vakok Iskolája
számomra és legtöbbünk számára fészekmeleg hely volt,
ahol védettséget élveztünk. Mindnyájan hasonló cipőben jártunk, sőt, a
tanáraink között is voltak, akik nem láttak. Ennyi év távlatából visszagondolva
is csak azt mondhatom, hogy sokuk élete példaként állt előttünk. Kitartást és
tenni akarást tanulhattunk tőlük.
A lelki megrázkódtatások
később értek. Akkor, amikor különböző, látó közösségekbe próbáltam
beilleszkedni. Hamar szembesültem a saját másságommal. Érzékeltem, hogy az ún. ép emberek nagyobb része idegenkedik a sérült emberektől, és
gondolkodásmódjukat gyakran egészen elképesztő sztereotípiák jellemzik.
Elutasításuk sokszor burkolt formában jelentkezik. A legtöbben közönyösek, és
gyakorlatilag észre sem vesznek. Sokan talán egyszerűen nem tudnak mit kezdeni
velem, és nem is nagyon akarnak, ezért tulajdonképpen úgy viszonyulnak hozzám,
mintha abba a bizonyos mesebeli, láthatatlanná tevő köntösbe öltözötten
járnék-kelnék a világban. Mindig fájdalmasan érintett ez a
megkülönböztetettség. Amikor még jobban láttam, megtapasztaltam, hogy vannak
emberek, akik grimaszokat vágnak, ha látássérült közlekedővel találkoznak;
vannak olyanok is, akik megbámulják, mint valami csodabogarat; és persze
olyanok is akadnak, akik elfordulnak, mintha nem hallanák
vagy nem értenék a segítségkérést. Amikor már annyira roszszul
láttam, hogy elhagyhatatlan segédeszközként nekem is kézbe kellett fognom a
fehérbotot, ezek a vizuális emlékképek sokáig kísértettek, és mindig
szégyelltem magam. Pontosan érzékeltem, hogy noha az illetékes emberek
társadalmi szinten megfogalmazták már nem egyszer, hogy a közösségnek teljesértékű tagjai vagyunk mi is, fogyatékossággal élő
emberek, a gyakorlat egészen mást mutat. Olyan emberre találni, aki ezt a nemes
gondolatot nemcsak a szavak szintjén hangoztatja, hanem hitelesen éli is,
majdnem olyan nehéz, mint szénakazalban tűre lelni. Nem, Uram, nem a
pesszimizmus szól belőlem, hanem a realizmus. És tudod, mi a legfájdalmasabb?
Az, hogy az egyenértékűség gondolatának igazságáért magának a sérült embernek
is legbelül meg kell küzdenie. Hiszen nem elég, hogy nap nap
után együtt él azzal a tudattal, hogy bármenynyire ügyesen is használja
megváltozott életmódja sajátságos praktikáit, mégis mindig mások segítségére
utalt ember marad; még azzal is számolnia kell, hogy eltérő szinteken ugyan, de
lépten-nyomon az értékvesztettségét visszatükröző magatartásformákba botlik.
Don Quijote szélmalomharcához hasonlítható ez a belső viaskodás. Valamit
felépítek magamban magamról, és még aznap vagy másnap a külső visszacsatolások
leronthatják bennem. Mindenesetre a megvakulás útját járni embert próbáló
feladat, beláthatod, Uram.”
Éjfél régen elmúlt. De ő éber
volt, nagyon is. Úgy érezte, hajnalig sem fogy ki mondandójából. Újabb és újabb
részletek jutottak eszébe. Hiszen semmit sem mondott még
arról, mit is jelent számára látásromlásának harmincnéhány éve, amely alatt
megtapasztalta a körülötte lévő világ fokozatos becsukódását; azokról az
ismeretlen segítőkről sem mesélt, akik empatikus érzékenységgel és már-már
szakértői korrektséggel viszonyulnak hozzá útjai során; meg arról sem szólt,
hogyan találkozik naponként jószándékú, jámbor,
ámbátor a segítségnyújtásban igen-igen tájékozatlan emberekkel is, akik két
ujjal csippentik meg a kabátja ujját, mintha valamiféle ragályos betegséget
terjesztene, vagy a hátizsákja fülénél fogva próbálják elirányítani, mintha csak szatyrot tartanának a kezükben a szokásosnál
kissé magasabban; de a hátrányos helyzetével visszaélő emberek sárba tipró
megjegyzéseiről, gyermekded játékairól sem beszélt; és azokról az
ajándékbeszélgetésekről sem esett szó, amelyek alkalmanként utazásait
megszínesítik; arról sem tett említést, hogyan talált annyi viszontagság
közepette mégis kedves, jó barátokra, hogyan él a családjában, és mennyire
hálás a Testvére feltétel nélküli szeretetéért. Nem mesélt tanulmányairól, hivatásáról,
munkamódszeréről, életvitele egyéni megoldásairól. Ezekre a gondolatokra
elmosolyodott: hiszen Isten mindent tud, többet, mint ő saját magáról. Neki
nincs szüksége arra, hogy bármibe is beavassa. Önnönmagának van szüksége arra,
hogy miközben személyes válaszát keresi, aközben kicsit áttekintse és
összegezze ezidáig tartó életét. És a Kékszakállú
Herceg... Őt sem említette még. Egyszerre úgy tűnt
neki, mintha a csönd mélyülni kezdene körülötte és benne, hogy Isten
kifürkészhetetlen titkához egyre közelebb és közelebb vonzza, ugyanakkor mégis
jól elrejtse azt előle. Befelé figyelt. Nem sírt, igen, már talán két hónap is
eltelt úgy, hogy nem sírt, ha a férfira gondolt, de azért kicsit még mindig
belehalt az emlékezésbe.
„Uram, igen, a Kékszakállú Herceg... Milyen is volt? Ha most kérésemre Bartimeushoz hasonlóan felnyitnád a szemem, hiába jönne
velem szemközt az utcán, nem ismerném fel. De ha a hangját meghallanám,
beleremegnék ma is. Nem volt szükségem arra, hogy lássam őt, valamiképpen anélkül is tudtam róla minden lényeges dolgot. Érzékelni
tudtam finom rezdüléseit, és szavak nélkül is hatott rám kisugárzásának ereje.
Egyszerűen volt bennünk valami egymásra hangoltság. Úgy neveztem őt magamban,
hogy: EMBERKINCS. A vele való Találkozás nyitott ki engem önmagamba
zárkózottságomból.
Uram, látod, azt sokkal
könnyebben el tudtam volna mondani, mit akarok, vele mit cselekedjél. Akartam,
hogy gyógyítsd meg léleksebeit, szabadítsd meg bénító bizalmatlanságától, és
tárd ki felém szívét. Akarjon és legyen képes úgy szeretni, ahogy én szeretem.
De ő nem lépett ki jelképes várbörtönéből, sőt, az első ajtót is, amelyet előbb
óvatosan sarkig nyitott, utóbb riadtan magára csukott, és lakatokkal
biztosított. Azt hitte, így elrejtheti előlem érzékenységét és megsebzettségét.
Pedig én úgy ismertem az ő eltemetett fájdalmát, mint a sajátomat. Mi történt
valójában kettőnk között, amikor látszólag nem történt semmi? Én csak a magam
részéről vallhatok. De Te az ő bensejét is ismered.
Többet tudsz nálam. Az egésznek birtokában vagy.
Meglehet, Uram, hogy a
vakságom ijesztette el. Ez volt az a bizonyos határvonal, amelyet személyes
kapcsolatunkban nem tudott átlépni. Valószínűnek látszik a feltételezés, noha
bizonyság nincsen rá. S ha így áll a dolog, akkor egyértelműnek tűnhet, hogy Bartimeus kérése az én kérésem is: tedd, hogy lássak.“
Kicsit eljátszott a gondolattal, mennyi-mennyi csodálatos dolgot láthatna újra
a maga szépségében, megszabadulhatna a fogyatékossággal élő emberek
„megbélyegzettségétől“, és saját, sokszor elkeseredett indulataitól is. Végül
mégis másképp határozott.
„Nem, Uram, nem ezt akarom.“
Kicsit nehezen találta a szavakat. „Te szeretted Bartimeust
vakon is. Elfogadtad őt még azelőtt, hogy látóvá tetted. És bíztál benne, hogy
azt kéri majd Tőled, amire valóban szüksége van. A látás felbecsülhetetlen
értékét az tudja igazán megállapítani, aki azt egyszer és mindenkorra
elveszítette. Nem vakonszületett, hanem az élete
későbbi szakaszában vált vagy válik azzá. Én ilyen ember vagyok. Ezért
bátorkodom most kijelenteni, a látás önmagában nem tenne boldoggá. A látás megléte
kétség kívül megkönnyítené számomra a társadalomba való beilleszkedést,
akadálymentessé tenné az élet mindennapi ügyintézéseit; a korlátaim
kitágulnának, és minden szempontból szabadabb mozgástérrel rendelkezhetnék; no
meg egycsapásra hozzáférhetnék az információknak
ahhoz a bizonyos 80 százalékához is, amely a szemen keresztül éri el az embert;
és a számtalan, szavakkal leírhatatlanul gyönyörűséges látvány lélekemelő
hatását is újólag megtapasztalhatnám. A látás vagy nemlátás
mégsem lényegem része. Még akkor sem, ha az emberek nagyobbik csoportja e
szerint a külső jegy szerint mér meg; és még akkor sem, ha a Kékszakállú Herceg
döntésekor a kelleténél nagyobb súllyal eshetett latba ez a tényező.”
„Életutam boldogító
lehetőségeinek kulcsa Nálad van, Uram. (KINCS)kereső
embered vagyok. Úgy szeretném, sőt: akarom, hogy ezen az úton Te Magad legyél a
vezetőm.“ Kissé megvidámodott a szíve, amint a klasszikus vakvezetés jelenetét
maga elé idézve elképzelte, ahogy Jézus félig behajlított karját könyék fölött
lazán megfogja, és fél lépéssel lemaradva, vezetőjéhez igazított léptekkel
járja az útját. Azt már tapasztalatból tudta, hogy egy jó vezetővel hajmeresztő
utakon is képes biztonságosan végigmenni. A legfontosabb, hogy bizalommal
legyenek egymás iránt, és kölcsönösen odafigyeljenek egymás jelzéseire. „Igen,
Uram, azt kérem Tőled, légy főszereplője az én személyes életkalandomnak. Légy
a vezetőm, és tégy engem mindenkor Rád figyelő emberré. Ezt akarom, Uram, ezt
tedd velem.”