Tavasszal kezdődött.
Tavasszal valahogy mindig
rosszabb. Talán mert élesebbek lesznek a fények, hosszabbak a nappalok, a
szembeteg pedig szívesebben bújik az árnyékba, a verőfénynél jobban szereti az
alkonyatot, a félhomályt. Nos, ekkor történt valami. Valami furcsa, szokatlan,
új homály sompolygott elő a semmiből. A régiekkel, a foltjaimmal: a patkó
alakúval, a nyitott esernyő formájúval és az amőbákkal évtizede élünk együtt,
most már békésen. Megszoktuk egymást, a patkó is, az esernyő is, az amőbák is hagyják,
hogy kikukucskáljak mögülük, s ha jókora részt ki is kanyarítanak maguknak a
nekem járó világból, azért marad még számomra is látnivaló elég, igaz, meg kell
dolgozni érte. No de elvagyunk így, s el is lettünk volna, ha a tavasz nem
hozza ezt az újat. Ezt az extra homályt. Amitől még a foltok: a patkó, az
esernyő, az amőbák is szürkék lettek. A közülük előbukkanó világ-darabkákról
nem is beszélve.
Szürkehályog. Meg kell operálni, mondja H.
tanárnő olyan lelki nyugalommal, ahogy csak ő tudja mondani. Hiszek neki, nincs
ember, aki nála jobban ismerné ezeket a szemeket: a patkót, az esernyőt, az
amőbákat...
Persze, rutinműtét, tudom.
Milliószámra végzik naponta a világon. Túl szokták élni. Jó, jó, de mégis...
Budakeszin F. doktor már
szilikonról beszél, meg hajlékony lencséről, meg egy kórházi napról. Futó
műtét. Időpontot javasol és mosolyog. F. doktor mindig mosolyog. A szeme
legalábbis. Nem lehet nemet mondani. Kis nyaralást engedélyez, de ősszel
belevág. Hát, kezet rá!
H. tanárnő bólint: F. doktor,
igen. A legjobb kezekben lesz. Aztán ha kész, jöjjön, mutassa magát. Úgy enged
el, hogy közben fogja a kezemet.
Nyár. A toszkán ég sötétkék,
a felhők habja hófehér. Két hétre mintha fölszakadt volna a hályog. Minden
ragyog: a dómok, a paloták, a lelkem, a ciprusok. Régóta tudom: jobban lát, aki
boldog.
Ősz. A t.-i égről szürke
felhők lógnak az útra. A liftben F. doktorral találkozom. Mosolyog, mint
mindig. Magunkban sok sikert kívánunk egymásnak. A kórterem ablakából a
hegyekre lehet látni. Utolsó vizsgálatok, vérnyomás-mérés, szempilla-nyírás, a
kincstári krepp hálóing a térdemig sem ér. Bátorság-injekciót adnak, pedig nem
félek. Magam is csodálkozom, mennyire nem. Pontosan tudom, mi fog történni. Egy
úgynevezett phakoemulzifikációs műtét lesz itten végrehajtva. Amerikában már
rutin, nálunk terjedőben. Lényege: a lencsemagot nem egészben, hanem kisebb
darabokban távolítják el a szemből. Vagyis összetörik, mint a diót a mozsárban.
A mozsártörő itt egy titánötvözetből készült tű, amelyet egy piezoelektromos kristállyal
kapcsolnak össze. A kristály a rábocsátott nagyfrekvenciás váltóáram hatására
rezegni kezd, és az így keletkező ultrahang megrezegteti a tűt, amely miniatűr
kalapács módjára felaprítja a lencse magját. A törmeléket aztán egy vékony
csövön keresztül kiporszívózzák a szemből. A néhány milliméteres nyíláson
bevezetik az összehajtható műlencsét, szépen kisimítják, és kész. A parányi seb
magától összetapad. Tíz perc az egész. Nos, meglátjuk...
Kerekesszéken tolnak be a
liftbe, le a műtőbe. Az ambulancián keresztül vezet az út. Tömeg. Az az
érzésem, hogy ebben az országban az összes kórház összes szemészeti
ambulanciáján tömeg van. Ez vajon törvényszerű? Vagy ez is közép-kelet-európai
sajátosság? Beverekedjük magunkat a műtő-előkészítőbe. Zöldbe öltöztetnek. A
fal mellett egy magas, keskeny ágyon fekszik valaki. Nő? Férfi? Nem beszél. Ő
is zöldben van, egyik szemén kötés, fején furcsa korona. Sajnálom szegényt,
hogy olyan néma. Mi a műtősfiúval csevegünk, én lopva a keskeny ágyra
pillantgatok. A szemem kezd zsibbadni a cseppektől, amit a fiú szorgalmasan
locsol a szemembe. Nyílik a műtő ajtaja, F. doktor lép ki rajta, talpig zöldben
ő is, az arca nem látszik, csak a szeme. Mosolyog. Föltessékel az időközben
szabaddá vált keskeny ágyra a fal mellett. Jól van?, kérdezi, és hogy is
lehetnék másként. Tényleg jól vagyok, és kíváncsian várom, mi fog történni.
Nagyon finoman adja az érzéstelenítő injekciókat, majd váratlanul a szemembe
nyom egy rongylabdát, fejemre illeszti a furcsa koronát, ami erősen a szememhez
préseli a rongylabdát. Ez persze afféle nyomókötés, nincs itt semmiféle
rongylabda, azt én csak úgy érzem... Megvárjuk, míg elzsibbad. Addig én
megoperálok egy beteget, hallom F. doktor hangját, aztán csönd lesz. A műtősfiú
már elkocsikázott a következő páciensért. Csöndben zsibbadok. Először csak a
szemem környéke, majd a homlokom, végül már a fejtetőm is. Nyílik a műtő
ajtaja. Valaki odalép hozzám, leveszi a kötést, azt mondja, nyissam ki a
szemem. Mintha az olyan egyszerű lenne! Mintha bármit is tudnék csinálni a
szememmel! Nem, egyáltalán nem vagyok ura a helyzetnek - már ami a
szemnyitogatást illeti. Besétálunk a műtőbe, föltessékelnek a műtőasztalra. Nem
félek. Tessék mondani, ez szabályos? F. doktor csipkelődik. Nem nagyon akart
jönni, mondja az asszisztensnőnek. Még nyaralni is elment gyorsan. Igaza van,
én is elmentem volna, hangzott a női szolidaritás. Az események most
felgyorsulnak. Műanyag leplet raknak rám, kézfejembe tűt szúrnak, a lepel alá
kis műanyag csövet vezetnek, oxigén jön belőle. Jól érzem magam, bár a
szememről nincs semmi hírem. Egyszerűen nincs. Ezt a nincset fogják
megoperálni? Különös.
Jól van?, hallom újra F.
doktor barátságos hangját. Mintha csak az Operaház büféjében társalognánk két
nagyária között. Jól vagyok, felelem. Akkor most ne beszéljen, többet, csak
akkor szóljon, ha baj van. Ebben maradunk. Csak az eszemmel tudom, hogy
elkezdte, mert érezni nem érzek semmit. Hangok is alig vannak. Csak az a
temérdek víz. A locsolás. Állandóan locsolják a szememet, mintha egy kiszáradt
vízinövényt akarnának életre kelteni. Valami finoman rezegni kezd. Aha, most
törik össze a lencsét. Tejszerű szürkeséget látok. Sípoló hang, mint egy
játék-porszívóé. Aztán F. doktor hangja: locsolási tilalom. Megszűnik az
özönvíz a nyakamba, s mintha a “lencse” szó is elhangzott volna. A következő
pillanatban pedig látok. Méghozzá nem homályosan, mint évtizedek óta mindig, ha
nincs rajtam szemüveg, vagy kontaktlencse, hanem élesen. Fölöttem valami
lámpaféle, körötte védőrács? Mi lehet az?
Készen vagyunk, mondja F.
doktor. Csukja be a szemét, szól a női hang, de képtelen vagyok mozdítani a
szemhéjamat. Sebaj, majd ők becsukják nekem. Úgy lesz, kötés kerül rá, és már
mehetek is. Köszönöm a türelmét, mosolyog rám F. doktor, és én itt, a t.-i
szemészeti műtőben, egy perccel azután, hogy megoperáltak, nem kijavított
tárgynak, hanem embernek érzem magam. Nincs is olyan messze Európa?
Köszönöm a türelmét, F.
doktor.
Másnap levették a kötést, és
hazamentem. Azóta a t.-i ég is kék. Uramfia, milyen lehet a toszkán?!
Ferencz Zsuzsa