Gyermekgondjaim s örömim
tanyája,
isten veled! Az óra már
közel,
mely mindörökre elválaszt
tetőled
szívem-szerette, kedves,
drága hely.
Fehér virágit ébredő
lelkemnek
ahol fakaszták gondos, hű
kezek,
szent hely! vígan most nem
szólhatok rólad:
válás perce jő, s én
elmegyek.
Gondolatban még bejárom a
múltat.
Óh, mennyi emlék fakad
nyomdokán!
Itt voltam játszó, kis,
tudatlan gyermek,
itt növekedtem esztendők
során.
Itt telt be szomjas lelkemnek
hő vágya
tudás, ismeret, művészet
iránt!
Itt tudtam meg, hogy nincs
veszve az ember,
bár ha szenved is külsőleg
hiányt.
A nagy természet ezer rejtett
titkát
itt fedték fel e szent falak
között!
Betűvel, dallal frigyet itt
kötöttem,
nyervén általuk igaz örömöt!
Istent, hazát és szülőt hőn
szeretni
itt gyújtottak szívemben
szent tüzet,
mit a csatázó, idegen világba
mint védő paizst, magammal
viszek.
Bezáruló, felejthetetlen
hajlék,
áldjon az ég! Időm végére
jár.
Én elmegyek. De költöző
madárként
lelkem gyakorta vissza,
visszaszáll.
Ha majd ott kint a dúló
létcsatában
fáradtan, búsan, nyugtot nem
lelek,
e szent hajlékba, óh, hozd
vissza lelkem
megpihenni, fehér emlékezet!
Csokonai Vitéz Gizella (1894 – 1965)
költő életpályája és néhány verse megtalálható az „Óda a fényhez” című
antológiában.