„Hirth Ignác vagyok! Olvastam
a maga gyalázatos cikkét a Vakok Világában! Maga ezt össze tudja egyeztetni az
újságírói etikettel?!”
E mondatokat harsogta a
telefonba, vendégeim nem kis megrökönyödésére, a köszönés helyettesítéseképpen
akkor este egy férfiú. Először arra gondoltam, hogy ennek az otrombaságnak a
forrása csak kiadja magát Hirth Ignácnak, holott ő nem is Hirth Ignác. De
tüstént eszembe villant, hogy évekkel korábban olvastam én már Hirth Ignáctól
egy kétségbevonhatatlan hitelességű írást is, benne az ilyen bájosan cizellált
mondattal: „Erre csak a mi vezetőink, Erhartné dr. Molnár Katalin és dr. Szőke
László vetemedtek.”
A stílus maga az ember. Ha
Hirth Ignác fejéből ilyen szellemi röppentyűk robbannak a felszínre, hagyni
kell, ezért azt válaszoltam neki: „Megbocsásson, de éppen vacsorázom. Minden
jót!” És letettem a kagylót.
Az a „gyalázatos” cikk pedig,
ami Hirth Ignác lelkéből tűzhányót varázsolt, nem volt más, mint a tavaly
novemberi számunkban megjelent, A hamis látszat ára című dolgozatom. Abban arra
próbáltam felhívni a figyelmet, hogy a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos
Szövetségének anyagi veszteségei származhatnak az Elnökség üléseiről közreadott
hamis tudósításokból. Azokból, amelyekben Takács Péter úgy mutatja be ezt a
testületet, mint a civakodó és munka nélkül nyerészkedő emberek gyülekezetét.
Idézek az akkori cikkemből: „S vajon azok az állami szervek, továbbá
adományozni és adójuk 1 százalékának sorsáról intézkedni készülők, akik abból a
hamis látszatból kénytelenek ítéletet alkotni, ami az ilyen tudósításokból
eléjük tárul, milyen döntéseket hoznak? Ki akarja a pénzét és a halála után
maradó értékes örökséget olyan szervezetre hagyni, amelyről az a hamis látszat
alakul ki, hogy a demokratikusan megválasztott vezetői marakodással múlatják
idejüket, s munkával és tudással meg nem szolgált pénzeket szakítanak le
maguknak a közösből?”
De hát miért írogat ilyen
kártékony és hamis képet kialakító tudósításokat Takács Péter? A kérdésre
legjobb, ha maga Takács Péter válaszol. Betű szerinti pontossággal idézek a
Vakok Világának főszerkesztőjéhez írott leveléből: „Az a véleményem, hogy az
MVGYOSZ igen komoly erkölcsi válságban van, mert vezetése korrupt és dilettáns,
s ennek a válságnak épp hogy az az egyik legbiztosabb jele, hogy a folyóirat
mintegy száz éves fennállása óta első ízben kerül nem látássérült ember
kezébe.” „… a szervezet jelenlegi elnöksége illegitim, bár ezt nem az én
kezdeményezésemre fogja kimondani a bíróság. Ebben az esetben azonban felhívom
a figyelmét, hogy az Önnel kötött szerződés sem lehet jogszerű, mivel azt a
szervezet nem legális vezetőjének nem volt joga aláírni.” (Mint tudjuk, a
Fővárosi Ítélőtábla megfellebbezhetetlenül mondta ki ennek az ellenkezőjét.)
A Szövetség legfőbb
vezetőtestülete hét személyből áll. Úgy gondolom, hogy mind a heten
tisztességes, nagy tudású emberek. Ha tehát Takács Péter korruptnak (vagyis
megvesztegethetőnek, romlottnak, züllöttnek), dilettánsnak (vagyis
felkészületlennek, hozzá nem értőnek), illegitimnek (törvénybe ütközőnek, jogosulatlannak)
minősíti mások előtt ezeket az embereket, akkor köteles lenne válaszolni arra a
szolid kérdésre is, hogy milyen tényekkel kívánja mindezt bizonyítani? Mert az,
hogy a Vakok Világát egy látó ember szerkeszti az erre a munkára alkalmatlannak
bizonyult Takács Péter helyett, a világ egyetlen bírósága előtt sem lesz
bizonyíték arra, hogy a Szövetség vezetői korruptak, dilettánsok és illegitimek
lennének. S mivel a Szövetség elnökségének korrupt, dilettáns, illegitim
voltára semmiféle tény nem utal, Takács Péter közönséges rágalmazó.
Bizonyítékokra azonban nem
mindenki tart igényt. A hamis tudósítások szellemisége elegendő volt Földi
Antalnak is ahhoz, hogy a Szövetség vezetőségének szétverését a bíróság előtt
szorgalmazza, egészen a teljes felsüléséig.
De nem tartott igényt
bizonyítékokra, Takács Péter tudósításain túl, dr. Major Krisztina sem, aki úgy
vélekedik a Szövetségről, hogy „Adófizető állampolgárként nem adnék olyan
szervezetnek egy fillért sem, amit becstelenül és becstelen emberek vezetnek.”
S hogy a valóság mennyire nem érdekli dr. Major Krisztinát, azt jól mutatja a
nekem küldött levelében az az állítása is, hogy „eltűntek az elnökségi
tudósítások az újságból”. Ennek ellenkezőjéről bárki meggyőződhet, ha átlapozza
a Vakok Világának bármelyik számát.
Kaptam levelet egy bizonyos
Szecsődy Péter nevű úrtól is. Ő újságírónak vallja magát, s ami csak emberileg
sértő lehet, azt a fejemhez vágja. Gondolkodásra nem tudna megtanítani, írja,
de arra igen, hogy kopogjak egy ajtón, mielőtt belépek, vagy étkezés előtt
mossak kezet. Erről a szellemi magaslatról így kapom a dorgálást: „Ön
rettenetes bűnként kiáltja az égre, hogy Takács Péter vélekedése szerint
visszaélések és összefonódások vannak. Hát tessék őt megcáfolni, beperelni! Nem
pedig arra hivatkozni, hogy talán lesznek olyanok, akik megvonják az adójuk egy
százalékát, meg az állam sem tejel és örökség sem lesz!” „Mert ha valaki
zörgeti a harasztot, elapadhat a pénzcsermely?” Egyszóval: Szecsődy Péter úr
nem sajnál semmiféle anyagi veszteséget, ha azt az MVGYOSZ tagságának kell
elszenvednie! Végül mégiscsak akad számomra derűs színfoltja is a levelének.
Ugyanis egyetlen mentséget talál számomra: nem vagyok szerinte profi újságíró,
s ezért is lehetett tele az általa kifogásolt cikkem olyan sok gyarló hibával.
(Persze egyet sem említ meg.) Azonban nem szolgáltam rá erre az „enyhítésre”.
Eddig ugyanis négy és fél évtizeden át dolgoztam profi újságíróként; egy
napilap egyik vezetőjeként többtucat újságírót irányítottam; országos szakmai
kitüntetésem van egy szakajtónyi; könyveimet eddig százhatvannégy ezer
példányban vették meg, s olyan legendás egykori szerkesztőim, mint Tabi László
a Ludas Matyinál és Árkus József az Új Ludasnál nem vették észre, hogy
íráskészségemmel bajok lettek volna.
Az idő előbb-utóbb kiforogja
az igazságot. A rosszindulat és a rágalom lelepleződik. Amíg a Vakok Világánál
dolgozhatunk, a békesség, a jó szándék és a segítőkészség csillaga vezérel
bennünket. Mert szolgálni igyekszünk a látássérült emberek társadalmát. S ezt
olyan magasztos küldetésnek tekintjük, hogy attól semmiféle kicsinyes
piszkálódás el nem tántoríthat bennünket.
Cseri Sándor