A fogyatékos ember is tagja a társadalomnak
Hetven évvel ezelőtt,
1937-ben egy fiatal reformátusteológus hallgató, Jakab Miklós befejezte
tanulmányait. 1920-ban költözött
Erdélyből Budapestre. A várossal való ismerkedése során eljutott a Mexikói útra
is, ahol az egyik épület vastábláin a latin nagybetűs feliratok alatt szabályos
rendszerbe foglalt pontokat vett észre. A véletlen kiszámíthatatlanságának
köszönhetően a hajdani Vakok Intézeténél találkozott először a pontírással, a
francia Louis Braille nyomdász írásrendszerével. Eszébe jutott az is, hogy
egyik profeszszora gyakran mondogatta: „Mindjárt 100 éves a főiskola, de még
nem akadt olyan református lelkész, aki vállalta volna a vakok és a siketek
lelki gondozását”, holott a fogyatékos ember is tagja a társadalomnak. És
ekkor, amikor még ismeretlen fogalom volt a fogyatékosok integrációja,
elhatározta, hogy ez a nemes küldetés lesz életcélja.
A minél színvonalasabb munka
végzése érdekében a lelkészi oklevél megszerzésével párhuzamosan
gyógypedagógiai és pszichológiai tanulmányokat is folytatott. E mellett
többféle szociális munkát is végzett, mint pl. beteglátogatás, idősek és
szegények segítése.
Magától értetődőnek tartotta
a vakok pontírásának és a siketek jelelésének elsajátítását. A missziós munka
1937. júniusában vette kezdetét.
Jakab Miklós komoly szerepet
játszott abban, hogy az elkészült pontírású és nagybetűs nyomtatású Biblia
példányai eljuthattak az érintettekhez.
Az 1950-es évek korlátolt
politikája sem tudta elérni, hogy „pásztor nélkül maradjanak a juhok”. Akik még
személyesen ismerték Jakab Miklóst, azok pontosan tudják, hogy milyen sok
segítséget nyújtott a rábízottaknak.
Miklós bácsi már 5 éve nincs
köztünk, 2002 májusában távozott az élők sorából. Az idén novemberben töltené
be a 95. évét. Lelki gondozottjainak ugyanúgy hiányzik, mint feleségének,
Erzsikének, két gyermekének és unokáinak.
Bartha Zsuzsanna