Csengeri István tiszaluci lakos
számára 1982. októberének egyik napja nagy bajt hozott, ugyanis üzemi baleset
következtében egyik percről a másikra száz százalékosan megvakult. Nem
csodálkozom azon, hogy nem szívesen beszél arról a szörnyű esetről. De az arca
felderül, amikor a vakvezető kutyájáról, Tappancsról kérdezem.
– Ő egy nagyon jól kiképzett,
fegyelmezett, okos kutya, „akire” rá merem bízni magam. Már hat éve jó
barátságban élünk egymás mellett. Megmondom neki, hová megyünk, például
orvoshoz, patikába vagy egyéb helyre és akkor már minden rendben van.
– Mennyi idő kellett ahhoz,
hogy Tappancs
elfogadja önt gazdájának?
– Két hét elég volt, hogy
összeszokjunk és jó barátok legyünk.
– Tappancs hány éves?
– A
nyolcadik életévét tapossa. Isten éltesse még sokáig!
– Úgy tudom, ön a vaksága
ellenére is igen tevékeny ember. Még sportol is.
– Valóban. Nagyon szeretem a
sportot. Hetente tekézni járok. Csapatban és egyéniben is számos jó eredményt
értem el, aminek igazán örülök. A sporton kívül sok egyéb rendszeres
elfoglaltságom is van. Többek között a megyei egyesületnél szervezett tanfolya-mokon Braille-írást és -olvasást oktatok a
sorstársaknak. Unatkozni tehát nincs időm.
Kerékgyártó Mihály