Egy porszemben lásd meg a
világot.
S egy szirmából érezd meg a
legszebb virágot.
Egy percből tudd az óra
lüktetését,
S egy magból hidd az ágak
rügyezését.
A cseppben, mondják, ott
lakik a tenger.
Hidd, hogy a gyermekből lesz
egy igaz ember.
Hidd a jelenben az örök
jövőt,
Hidd és ne állj meg utadon a cél előtt!
A mezőben mindig ott lakik a
távol.
A hitben mindig kezdet volt a
jászol.
Az ész mégis ostromolja a kék
eget,
És hiszi, hogy talán most
megérti a lényeget,
De újra és újra megváltozik a
már megtanult képlet,
S ami csúnya volt, az mától kezdve szép lett.
Hisz, ahogy mi változunk, úgy
változik az élet,
S mindig másként éljük meg
ezt a csöppnyi létet.
Nézd az embert, mint egy örök
egység,
Benne lakik a rút, de benne
van a szépség.
Szemében ott a hit, s a
reménytelenség,
Kezében ott a közel, de ott
van a végtelenség!
A mából mindig tegnapot csinál a jelen,
De a holnapban ott lapul az
örök végtelen.
A kérész a Tiszában mindig
megmutatja magát,
Hát hidd, ember, hidd az örök
csodát!
Csetlek és botlok az utcán;
Mindenütt sarkok, oszlopok.
Ezer veszélyek lesnek rám,
kezemben fehér bot kopog.
Felfigyelek minden hangra.
Körben rohanó emberek.
Reszketek a gondolatra,
neki vajon kinek megyek?
Eloszlanak már a gondok,
nem kell félnem, semmi vésztől.
Leteszem a fehér botot,
Van már nékem új segítőm!
Nincs már alattomos gödör,
botlasztó kő, vizestócsa.
Van már, aki énvelem jön,
elhárítja őket nyomba.
Óva vigyáz minden léptem,
figyelmesen néz fel reám,
hűség csillog két szemében,
AMIR – a vezetőkutyám.
Szeretem szíved színeit,
lelked libegő lengését,
karjaid kedves karcait,
halmaid huppanó helyét,
darázs
derekad díszeit,
búsuló bánatod báját,
csattanó csókod csengését,
testednek tiltott tájait,
a pergő perc pillanatát,
rabként remegő reményed,
fehérfényű fogaidat,
mámoros melled mosolyát,
...mindazt,
ahogy vagy, s létezel.