Emlékezés
az Országos Széchényi Könyvtár
Budai Várba költözésének
huszadik évfordulója alkalmából*
Húsz esztendővel ezelőtti esemény ma már történelem. Még inkább annak számítanak az azt megelőző negyedszázad tervei, munkálatai, amelyeket az 1985. április 2-án tartott, a mai napon ünnepelt esemény koronázott meg. Részben könyvtártörténet, de egyúttal a mindennapok apró mozzanataiból összefonódó, egyéni életpályák, életpályáink története is. Olyan történet, amely az 1985-öt követő éveknek, sőt a jelen és a jövő nemzeti könyvtára szerepének és jelentőségének is megalapozója lett.
A mai nap emlékülésének műfaja joggal megkívánná ezeknek az éveknek történeti kutatásokra épülő, tudományos feldolgozását és előadását. Bocsássák meg, ha erre most mégsem vállalkozom. Mindazok számára, akik e hosszú korszak egészében vagy bizonyos időszakában részt vettek, talán beszédesebb volt azoknak a közösen átélt eseményeknek, sikereknek és buktatóknak a felvillantása, amelyekre a könyvtár alapításának 200-ik évfordulója alkalmából, 2002-ben rendezett találkozón megpróbáltam emlékezni. Most elsősorban azokhoz szólnék, akik már itt, a Budavári Palotában ismerték meg a Széchényi Könyvtárat, akik itt váltak a magyar kultúra írott emlékeit megőrző nemzeti gyűjtemény gondozójává, gyarapítójává és közvetítőjévé.
1984. december 22-én, este 9 órakor - a Magyar Rádió és Televízió riportereinek és kameráinak jelenlétében - búcsúztunk el a Nemzeti Múzeum épületében, az 1847-ben elkészült és 1867-ben megnyílt olvasóterem utolsó olvasójától. Elérkezett az a pillanat, amelyre akkor immár több, mint háromnegyed évszázada, a XX. század kezdetétől elődeink, majd utóbb mi magunk is vártunk: a könyvtár új, önálló, jelentőségéhez és gyűjteményének nagyságához mérten méltó elhelyezésben folytathatja munkáját. A kezdetben főleg raktári, majd utóbb olvasói férőhelyhiánnyal küszködő intézmény gondjainak megoldására a század elejétől már számos terv, kezdeményezés született - ezek közül csak néhányat, nem is pontos kronológiai rendben kiemelve: - a Múzeum körüli épületeknek (a ma is meglévő Festetich- és Esterházy-palotának, valamint a hajdani Sándor utcai képviselőháznak, a mai Olasz Kultúrintézetnek) és a Nemzeti Múzeumnak összekapcsolása fedett függőhidakkal, vagy a múzeum két belső udvarának beépítése, majd - már a II. világháború utáni időszakban: - az egykori tőzsdepalota, a mai televízió székházának, esetleg a Vámház, azaz a Közgazdaságtudományi Egyetem épületének átalakítása, és sorolhatnánk tovább az elvetett elképzeléseket. Végül az 1959-ben megszületett döntés az akkor még romokban álló, kiégett Budavári Palota krisztinavárosi szárnyát jelölte ki a nemzeti könyvtár otthonaként. Az 1960-ban megkezdett tervezési-építési munkák huszonöt év elteltével befejeződvén, kerülhetett sor 1985-ben arra az ünnepi aktusra, amelyre ma emlékezünk.
A mai ünnep ennek az egynapos momentumnak állít emléket. Ám valójában ennek a huszonöt évnek a könyvtártörténetére végig rányomta bélyegét - súlyát is, és lelkesedését is, - a tervezés, a felkészülés munkája. Sajnos, nagyon sokan, akik mindennek megálmodói és résztvevői voltak, ma már nincsenek közöttünk. Sőt, sokan még azok közül sem, akik a költözés és az új épület megkívánta működési rend alakításán rajta hagyták - sokszor anonim módon, de mégis maradandóan - a maguk keze nyomát. A mai napon, a ma könyvtárosainak megtisztelő kötelessége hálával és megbecsüléssel mindnyájukra emlékezni.
Hosszú lenne részletesen felsorolni mindazt a munkát, amely ezt az időszakot meghatározta. Emlékeztetőül, ismét csak kiemelve utalnék néhányra:
és még hosszan sorolhatnánk tovább. A tervek, elgondolások, sőt olykor a már elvégzett munkák is a múló évekkel részben az anyagi lehetőségek, részben a technikai fejlődés, valamint a könyvtár funkcióinak változása következtében gyakran meghiúsultak, illetve módosultak.
Az olvasótermek kezdetben tervezett rendszere a magyar irodalom- és történettudományi szakkönyvtári feladatok vállalása jegyében alakult; az egyes szervezeti egységek elhelyezésének terve a szervezet többszöri átalakítása, az újabb feladatok vállalásával járó létszámbővülés miatt korrekcióra és kompromisszumokra szorult; a kézikönyvtárak anyagának gyűjtése és rendezése az épület befejezésének bizonytalansága és anyagi nehézségek okán többször félbeszakadt, majd újra kezdődött; a kezdetben még gyermekcipőben járó gépesítési elgondolások (például az eredetileg a II. szint hatalmas termébe képzelt, akkor korszerű megagép terve) az elektronikus fejlődéssel lépést tartva folyamatosan változtak; a két toronyraktárat összekötő alsó, a Várhegy gyomrában lévő raktárak helykihasználó berendezése, a tervbe vett tömör raktár a pénzügyi lehetőségek hiányában hagyományos raktárként valósult meg stb. Mindazok, akik részesei lehettek ennek az időszaknak, szinte naponként döntésekre, újragondolásokra, nemegyszer - változatlan hivatástudattal - újrakezdésre is kényszerültek.
Az 1980-as évek elejétől, a megvalósulás várható közelségbe kerülésétől kezdődően sürgetően tornyosultak az immár realitásokra alapozódó tennivalók. A fejlesztésükben félbeszakított kézikönyvtárakból még a romos épület zárt raktárterében kellett - nagyon mostoha munkakörülmények közepette - kialakítani a végső csoportosítás szakrendjét, hiányainak kiegészítését, címkézését, megszerkeszteni eligazító tábláit, hogy a majdan elkészülő olvasói terekbe a 70 ezer kötetnek már csak az előre megtervezett helyekre való felszállítása maradjon hátra. Annak a kézikönyvtárnak, amely azóta is folyamatosan - bár a gyarapítási keret hiányai miatt időnként hézagosan - fejlődik, és a kutatók, olvasók szemében a nemzeti könyvtár egyik legnagyobb vonzerejét jelenti.
Nem kisebb feladat és nemegyszer komoly vita forrása volt az új épület helyiségeinek felosztása, az egyes szervezeti egységeknek a funkcionális működés szempontjából viszonylag optimális és megfelelő munkakörülményeket teremtő elhelyezése.
Akárcsak az az idő tájt mintegy 6 millió egységet számláló teljes gyűjtemény raktári elhelyezésének polcról-polcra kidolgozott megtervezése, tekintettel a jövőbeli gazdagodásra is. 1985-re ezt még sikerült megoldani. De ne felejtsük el, hogy az építkezés kezdetekor, 1960-ban az új könyvtárépületeknél figyelembe veendő mintegy ötven évi további gyarapodást befogadó férőhely követelménye az elhúzódó építkezés miatt már a beköltözéskor huszonöt évre zsugorodott!
Továbbá számos szabályzat előzetes kidolgozását igényelte a megváltozott körülmények közötti új működési rend is. Ilyen volt például:
Tettük mindezeket annak tudatában - és ezt nem panasznak szánom, csupán a valóság beismerésének -, hogy ez a gyönyörű épület, az ország második legnagyobb épülete, eredetileg királyi palotának készült, és ebből még a leggondosabb tervezés és kivitelezés sem tudhatott funkcionális szempontból a nemzeti könyvtári működés számára optimális alkotást megálmodni és létrehozni.
Majd a több évtizedes, álmodozások és realitások közötti vívódást követően, elérkezett a ma ünnepelt megnyitást megelőző utolsó nagy erőpróba: 1984 október elején két ütemben elkezdődött az Országos Széchényi Könyvtár felköltözése új, alapítása óta első önálló otthonába. A költözés teljes időtartamára napokra, sőt órákra bontott ütemtervet állítottunk össze, figyelembe véve a különböző dokumentumtípusokhoz szükséges szállítóeszközök alkalmasságát és mennyiségét, a szállítást végző Fősped napi kapacitását, a be-, illetve kirakodás idő-, hely- és munkaerőigényét, a göngyölegek, bútorok, munkaeszközök, gépek költöztetésének időzítését. Az első ütem októbertől december végéig tartott, amikor is a korábban már elkészült két toronyraktárból az ideiglenesen ott elhelyezett anyag került végleges helyére. (Ez az anyag a '60-as évektől kezdődően helyhiány miatt beládázott, és 1973-ig részben a kiscelli, részben a keszthelyi kastélyban tárolt muzeális könyveket, hírlapokat és a "pokol"-ként emlegetett értékes, füzetes kisnyomtatvány-gyűjteményt jelentette.) Három hónap után, 1985 januárban kezdődhetett - az eredeti tervek időzítését pontosan követve - a főváros hat különböző pontjáról valamennyi gyűjteményrész, valamint a berendezési, felszerelési tárgyak áttelepítése. És 1985. március 31-ére a költözés befejeződött!
Elhagytuk a könyvtár 140 éven keresztül volt otthonát, és az elvégzett munka boldog elégedettségével léphettünk be hatalmas, ragyogó, új palotánkba. Valljuk be, hogy közben és utóbb az örömbe némi nosztalgia is vegyült, visszaemlékezve a Nemzeti Múzeum jéghideg, ókori sírkövekkel szegélyezett folyosóira, a zsúfolt, boltíves munkaszobákra, a Kézirattár gyönyörű Széchényi termére és az alapító kapu előtt őrködő szobrára, a kurrens hírlapraktár régi fapolcozatára, az olvasóterem csigalépcsőjére, az ósdi írógépekre, adrémára, az olvasótermi felügyelő-pultokra - mindarra, ami a nemzeti könyvtár hagyományait is jelképezte, és amelyre néhány, megmentett darabjával vagy fényképével legalább a most megnyíló kis múzeum emlékeztet.
Az 1985-ig elvezető útból így mozzanatokat kiragadva, azok számára, akik nem lehettek részesei, talán nem is érzékelhető igazán annak a hajdani feladatnak a súlya, egyben felemelő ereje. Tegyük hozzá, hogy mindezek közepette a könyvtár az alapfeladatait hiánytalanul ellátta. Nem szünetelt a gyűjtemény gyarapítása (köteles példányok, belföldi és külföldi vásárlások útján), az új gyarapodás feldolgozása, a katalógusok építése, a kurrens nemzeti bibliográfia megjelentetése, akkor még tervszerűen folyt az unikális értékű időszaki kiadványok gyűjteményének korszerű rekatalogizálása, a szakirodalmi tájékoztatás, a magyar hírlapok állományvédelmi mikrofilmezése, a kulturális örökség állagmegóvása, restaurálása, a magyar könyvtárügy számára nyújtott központi szolgáltatások (kötelespéldány- és fölöspéldány-elosztás, a központi katalógusok építése, könyvtárközi kölcsönzés stb.) végzése. Kizárólag az olvasószolgálat zárt be, de csupán a költözés utolsó három hónapjára, 1985. januártól március végéig. Sőt, még a felkészülés és költözés rohamában is tovább lehetett vinni azt a könyvtár egész korábbi történetét végigkísérő, - utóbb már megszűnt - hagyományt, hogy a mindenkori új munkatársak - valamennyien, de elsősorban az olvasó- és tájékoztatószolgálatot ellátók -, mielőtt végleges munkakörükbe kerülnek, alaposan megismerik az intézmény egészének működését, történeti alakulását, gyűjteményének rétegződését, katalógus- és jelzetrendszerét. Mivel ezek az ismeretek a színvonalas szolgáltatás alapkövetelményei, ezért a már korábban is két-három évenként szervezett OSZK-ismereti tanfolyamokat követően '85 elején háromhónapos konzultációsorozat segítette a nemzeti könyvtári múlt sajátosságainak felvázolása mellett az új otthon működési rendjének elsajátítását. És ugyanezen időszakban már folytak az előkészületek a megnyitó ünnepség megszervezésére, az alkalomra érkező tizenhárom külföldi nemzeti könyvtárigazgató fogadására, az első kiállítás megrendezésére, amely a nemzeti könyvtár "gyűjtőinek és mecénásainak" állított emléket. Fél évvel a megnyitó után, '85 őszén pedig - a könyvtár munkatársainak ugyancsak a költözés alatt végzett szervezőmunkája gyümölcseként - az új épület kiállítótermeiben megnyílhatott az a kiállítás, amely 20 hazai és 21 külföldi gyűjteményből így együttesen, első ízben mutatta be a középkori Magyarország kódexeit, és amely ezt követően négy hónapon át hosszú sorokban várakozó ezreket vonzott a magyar múlt, a magyar kultúra emlékei előtti tiszteletadásra.
Tudatosan nem emeltem ki senkit név szerint a megidézett emlékek sokaságából. Teljes felsoroláshoz nem lenne elegendő idő, a válogatáshoz pedig nincs méltó szempont. Hiszen talán soha annyira nem forrott egybe a könyvtár munkatársainak köre, mint ezekben az években. Legtöbben munkaidőtől, szünnaptól, munkaköri kötelezettségtől, a feladatok jellegétől, súlyától függetlenül vállalták a legfontosabb, legsürgősebb tennivalókat, és boldog lelkesedéssel végezték el.
Azzal kezdtem, hogy a húsz esztendővel ezelőtti esemény ma már történelem. Lehet, hogy mindaz, amit utalásszerűen elmondtam, sokak szemében túlzóan heroikus korszaknak tünteti fel a történelemnek ezt az időszakát. Sőt, mai szemmel nézve, a jelen ugrásszerűen gyors fejlődésének világában nem is mindenki számára értékelhetőek "korszerű" eredményként a húsz esztendővel ezelőtti vagy az azt megelőző évek kiragadottan említett teljesítményei. De úgy érzem, hogy a több, mint kétszáz esztendős gyűjtemény életében - Széchényi Ferenc 1802-es könyvtáralapításán kívül - nincsenek újabb és újabb mérföldkövek, határállomások vagy korszakok. A Budai Várba költözést sem tekinteném mérföldkőnek vagy új korszaknak, hanem az intézmény megelőző évtizedei, évszázadai méltó folytatásának, amelyben könyvtárosok több generációja a nemzeti gyűjtemény iránti elkötelezettséggel, azonosulással, sőt büszkeséggel vette ki részét, és ami a legfontosabb: mindvégig megőrizte annak hagyományait, értékeit. A mai ünnep ennek a kontinuitásnak a továbbvitelére is buzdítson, mert a magyar nemzeti könyvtár a jövő évtizedek, évszázadok során is csak erre építve töltheti be mindenkori küldetését.
* Elhangzott 2005. április 4-én, az OSZK-ban tartott ünnepségen.