Elbűvöl a Légy a levelesben esszé ritmusa. Zenei komponáltsága. Ahogy a „végiggondolás“-ról gondolkodik Tallár, és valóban végigvezet témáján. Szemérmes személyessége követésre csábít, noha sejtem: nekem nem sikerül majd ez a visszafogottság. Hiszen már az esszé megjelenése előtt – szerkesztői kivételezettségemmel élve – szerettem volna elemzéséhez társítani kérdéseimet és észrevételeimet, de újra és újra szorongva megtorpantam: vajon a rengeteg gyakorlat, a sokféle közvetlen tapasztalat alkalmassá tesz-e, hogy rálássak a nagy világfolyamatra. A tudás és érzelmi közelség ugyanis nem feltétlenül és nem csak hitelesít. A túl sok ismeret és a túl erős indulat együtt talán nem. Mert elfogult lehetek (vagyok), és éppen többszörös érintettségem miatt talán nem is illő itt tanúskodnom.

Illő?

Az autoriternek vagy „kevésbé barátságtalanul“ normatívnak minősített kultúra évezredeken át – szellemi természetének megfelelően – hierarchizált: értékrendet teremtett és tartott fenn; s egyik legfontosabb „terméke“, a könyv csakugyan befejezett, tárgyiasított, végiggondolt gondolatokat rögzített és kínált. A posztmodern dekonstrukció vívmányaként szokás ezt szabadságkorlátozó irányításnak nevezni, ami számomra mindenekelőtt a fogalom (vagy fogalmak: szabadság, irányítás) téves értelmezését jelzi. Igaz, a Hálózat használatával látszólag nagyobb terek nyílnak, s ezekben „kényszerítő erő vagy normatív érvényesség nélkül“ száguldozhat bárki, de már most is érződik, hogy a Hálózaton felcseperedő nemzedékek metafizikai kulturálatlanságát, érdektelenségét és vízió-szegénységét a kárhoztatott „irányítás“ hiánya okozza. Mert a kultúra valójában nem irányít, inkább azt mondanám, nevel, a laissez faire következménye pedig a legalizált, lezser neveletlenség.

Egyébként úgy tűnik, a demokratizmusával büszkélkedő Hálózat pár esztendő alatt szellemileg antidemokratikusabb állapotokat eredményezett, mint amilyenek az alapfokú iskolázottság általánossá válása előtt voltak, mert manapság kivételesek (kiváltságosak) azok a gyerekek és fiatal felnőttek, akiknek az olvasás életmeghatározó – és semmivel sem felcserélhető! – élményforrás. Legalábbis, ha makacsul ragaszkodunk az előfeltevéshez, hogy „életmeghatározó“ és „élményforrás“ nem lehet akármely szórakoztatónak tartott bugyutaság, időmúlatás, s igenis nélkülözhetetlen a megkülönböztetés – hierarchizálás – képessége.

Milyen megrendítő volt egy-egy mű végére jutni, tudomásul venni a nemhogy irányító, de teremtő hatalommal is rendelkező szerző döntését: eddig kalauzolt. Utunk során kíméletlenül terhelt fájdalommal, izgalmas kalandokba csalt, ritkábban nevettetett, mindenesetre beavatott, és engedte, hogy tovább éljem művét.

A magamfajta szenvedélyes olvasó jelentős mértékben szépirodalommal és azon szocializálódott. Belefeledkezve a végigmesélt történetekbe, szereplősorsokba, bőven gyakorolhattam az együttéléshez nélkülözhetetlen együttérzést. Hányszor potyogtattam könnyemet könyvek utolsó lapjaira – de a teljes testtel átéltek közben is adott volt az igazi szabadság: mindez bennem, általam folytatódhat – így, feltételes módban. Tízévesen bizonyára nem tudtam volna fogalmakkal kifejezni, hogy szabadság csak rengeteg kötődés és kötöttség mellett képzelhető el, de mindig is eszerint „működtem“. A „saját út“ is a megtanulthoz, az ellesett, előbb öntudatlanul is utánzotthoz képest lett aztán saját. A rendhagyó, lázadó életmód és magatartás pedig a szokványosnál többet, egyértelműen a nagyobb teljesítményt jelentette nekem – arra kötelezett.

Emlékezetem szerint már a gyerekkori olvasásaim közben benne voltam az Assmann-féle hüpoléptikus térben, és érzékeltem a szellem különféle áramlásait – minden miszticizmustól mentesen azt is, hogy a már nem élőkkel és a fiktív hősökkel is eleven kapcsolatom lehet a kultúra és a saját képzeletem segítségével. Bizonyára a korai és intenzív belekeveredés is közrejátszott abban, hogy kiskamaszként kezdtem írni, és mindjárt prózát, történeteket (tehát nem lírai verseket, amelyeknél, azt hiszem, eleve erősebb az önmegmutatás motivációja). Ugyancsak zsenge korú voltam, amikor egy irodalmi asztaltársaság „teljes jogon“ befogadott (megtapasztalhattam, hogy a szellemi összetartozáshoz nem kell semmiféle belépés-csatlakozás, semmilyen hivatalos tagság, de értelmi teljesítmény igen), és a mások gondolatai, művei iránti kíváncsiság, a figyelmes odahajlás készsége és gyakorlata nagyon hamar késztetett szerkesztésre. Az olvasást–írást–szerkesztést, illetve az olvasó–író–szerkesztő (és sokáig a tanár) pozícióját alig megkülönböztethetően összetartozónak éreztem, és mintha éppen összetartozás-érzetem jellege lett volna a szokásostól leginkább eltérő, a „saját“ alapja. Ettől a sajáttól pedig lényegileg idegen az amúgy rokonszenves – csak olvasó-szerkesztő, de nem író – Jason Epstein-féle gyakorlat és életút. Az ő „ősziesen szomorkás“ emlékiratára – A könyvkiadás múltja, jelene és jövője – hivatkozik ugyanis Tallár Ferenc, s „a kiadók felbomlásával és eltűnésével“ kezdődő folyamat leírásában úgy idézi, mintha a magyarországi viszonyokra is érvényesíthető volna, amiről az amerikai szerkesztő beszámol. A világáramlat egyik tünete persze, hogy mára sokkal kisebb lett a különbség az amerikai és a magyar kiadási gyakorlat között – a piaci szempont uralma vagy az újra meg újra felpanaszolt metafizikai kulturálatlanság valóban globális jelenség (előbbinek Magyarországon civilizálatlanabbul hódolnak, utóbbit túllihegik), a kultúrszociológiai elemzés mégsem mondhat le a más-más ideológiájú és indíttatású kultúrintézmények-műhelyek-cégek történetének felvillantásáról.

Azokban az évtizedekben (a múlt század derekától), amelyekben Epstein a New York-i könyvkiadás és könyvterjesztés bonyodalmaiba keverte magát, nálunk a kiadókat és szerkesztőségeket nálam sokkal-sokkal lojálisabb hozzáállással sem nevezhette senki szellemi műhelyeknek – a pártirányítás, a hézagtalanul kiépített cenzúra rendszere (a minisztériumban székelő Kiadói Főigazgatósággal) nagyon rövid pórázon tartotta a kiadók dolgozóit. A legoptimálisabb esetekben az igazgatók jóváhagyták az író–szerkesztő párosokat, eltűrték, hogy egy-egy író műveit ugyanaz a szerkesztő „kapja“ – de milyen soványka volt a szerkesztői munka! A szellemit teljesen nélkülöző, jobbára haszontalan, csupán iktatásra szánt lektori jelentések gyártása, terv- és egyéb értekezletek végigücsörgése, részvétel az ügyeskedésben, hogy kinek jusson a kontrollszerkesztés, találgatás, kitől remélhető jóindulat vagy tompasága miatt kisebb fokú politikai éberség. A szerkesztő egyáltalán nem foglalkozott a kézirat könyvvé válásával (nem is értett ilyesmihez, elvégre volt képszerkesztő meg műszaki szerkesztő), sejtelme sem volt, melyik nyomda, milyen eljárással készíti, nem kellett bajlódni az olvasókhoz juttatásával és persze, az anyagiak előteremtésével. (A diktatúra infantilizáló működése egyébként azt a hiedelmet keltette és tartotta fenn, hogy a kultúra szinte ingyenes, ahogy az egészségügy meg az oktatás is – az állampolgár jogfosztottságának „ellentételezése“ vagy inkább velejárója volt ez). A kilúgozott szerkesztői állás tehát szerencsésen kifogott szinekúrának számított, mellette bőven lehetett írni, műfordítani, kutatni – vagy besúgni, zülleni, esetleg ezekből többet egyszerre. Mindenesetre a szerkesztő – akár tudomásul vette, akár önmaga előtt is tagadta – önállótlanságba szorult, értelmiségihez méltatlan pozícióba. Önállótlanabb volt a tanárnál, akinek minden gyötörtetés ellenére megadatott, hogy tudása és tehetsége szerint tanítson. Szellemi műhely-teremtési próbálkozásaim során sohasem akartam a meglévő keretek közé illeszkedni, az áhított cenzúra-nélküliség feltételének tűnt (inkább éreztem, semmint tudtam) a sokrétű, saját szisztéma szerint alakított, tehát jóval munkásabb szerkesztési gyakorlat.

Aztán a Kádár-rendszer utolsó éveiben (én akkor sem a „puhulást“, hanem a fékezhetetlen zagyvaság-áradást tapasztaltam) egymás mellett, mondhatni egymást elfogadva létezett és pusztított a diktatórikus meg a vadpiaci irányítás – s amikor betiltást, bezúzást, mindenféle hivatali csatározást követően 88-ban engedélyt kaptunk a Liget nevű saját szellemi műhelyre, azonnal ki kellett találni a folyóirat és a könyvek tartalmához illő és méltó működtetést, valami merőben mást.

Furcsa nekem Epstein szakmai vallomása, amelyben a kiadásról mégiscsak mint üzletágról szól – igaz, nem túl vonzó üzlet a megtérülést kereső befektetőknek –, és mindvégig fontos, meghatározó szempont számára is a siker. Méghozzá a legegyszerűbb, számszerűsíthető fajta: példányszám, vásárlószám stb.

A tudati tartalmak ugyan globálisan piacosodtak, de a létező szocializmus és annak erodálódási folyamata jócskán hatott a kultúra-alakításra – azt kellene írnom: a szellemi műhelyekre, csakhogy a folyamat és mai következményei (a lobbizásnak nevezett tülekedéstől a korrupcióig, és legfőképpen maga a piaci szemlélet) keményen akadályozzák, hogy a műhelyek csakugyan szellemiek legyenek, illetve hogy a szellem műhelyekben találjon otthonra.

Igaz, az utóbbi két évtizedben „megváltozott maga a tudás, a tudás mibenléte és szerkezete, s vele persze a tudás szubjektuma is“, az elszánt eufemizmussal „változás“-nak mondott jelenséghalmaz pedig többnyire torz reakciókat vált ki – tovább zagyválva az amúgy is nehezen értelmezett folyamatot. A Hálózatra nem mondható, hogy csupán technikai újdonság. Akiknek alkalmazkodni kellett hozzá – például a „metafizikai kultúra felől érkező“ értelmiségieknek –, a keserves tanulás során többnyire nem figyeltek arra, hogy az új használata közben akár meg is őrizhetnék metafizikai kultúrájukat. S miután nálunk éppen egybeesett a kétféle „változás“ (a politikai berendezkedés és az informatikai robbanás), a dupla alkalmazkodás keserves próbáit csak nagyon kevesen állták ki józanul, deformálódás nélkül. Alig maradt erő a felismerésre, hogy a különféle „új“-hoz megújított értékeket meg gyakorlati módszereket lehetne kötni. A sokat emlegetett ön-átmentések, a szánalmas megvilágosodások és átvedlések iszonyúan lejáratták az „értelmiségi“ szerepet. Az erkölcsileg-szellemileg leginkább épen maradtak pedig gyorsan kiszorultak a köz formálásából. Életük-munkájuk hírértéke brutálisan megcsappant – a bulvártól (a politikai bulvártól is) viszolygó alkotók a szokásosnál is jobban gyötörhetik magukat: értelmiségi lehet-e a közösség dolgaiban tehetetlen ember. De ez is milyen jellemző: hogy dohogássá változott a kritika és önsajnálattá az önreflexió.

Mennyivel könnyebben igazodik a piactársadalom „farkastörvényei“-hez, az újkapitalizmus cinizmusához, aki nem másfélén szocializálódott, adottságnak tekinti a Hálózat értékmentességét, és nyelvhasználatával, érdeklődésével, még a testén és öltözködésén is megmutatható igényeivel egyszerűen csak belevegyülhet a valaha volt leghatalmasabb közösségbe. Persze, nem vitatkozik „velünk“, nincsenek ellen-koncepciói, s igyekszik bele sem gondolni, milyen sanyarú, ha valakinek áthatják életét és tevékenységét az eszmék. A metafizikai érzéketlenséget, azt hiszem, a történelem iránti érdektelenség, a történetiség negligálása alapozza meg. Nap nap után elborzadhatunk a történelmi tényekkel űzött zsonglőrös show-műsorokon, a feltámasztott szörnyfigurák körüli hódoló táncokon, arcpirító hazugság-zuhatagokon, akadémikus történészek rendszert szolgáló interpretációin – miért is érdekelné ez a repertoár a fiatalabb nemzedékeket. Olyan visszataszító, amit „tőlünk“, értsd: tanárkorú, államilag szavatolt emberektől kapnak, hogy tökéletesen érthető, ha inkább a semmit kérik. Az ürességet. Tanárként – hiszen ebben a minőségben közvetlenebb kapcsolatok adódnak, mint író- vagy szerkesztőként – már a nyolcvanas évek végén kínzott a felismerés, hogy sok tanítványom szeret, erősen kötődik hozzám, de amit tőlem kap, az megnehezíti életét és pályáját. Nem tudok – nem is akarok – semmiféle készbe és trendibe illeszkedést tanítani. Puszta létemmel a kommersz és kelendő ellen hatok. Akkor hát legyen rossz nekik? Legyenek pályaszélre szorítottak, küszködjenek négyszer-ötször annyit, mint rugalmasabb társaik? Egészen más az írói-szerkesztői szerep. Saját írói útjával mindenki szabadon rendelkezik, tudható, hogy van lehetőség különféle díszállattá lenni, elismeréseket kasszírozni, megdicsőülni, védett relikviává válni – vagy nem törődni mindezzel.