Nehéz tárgyilagossá görbíteni az ajánló szavakat, mert élményből születtek, és állandóan oda is kanyarodnának vissza. S noha ez az élmény az olvasók számával minden bizonnyal sokszorozható, senkinek ne jusson eszébe egyetlen mámoros rohammal falni fel a könyvet, amelyről beszélünk. Apránként fogyasszuk, mint gyógyszert (hisz nem más a jó vers, Vörös Istvántól (is) tudjuk): boldog idő, „melyre visszagondolni mindig jólesik”. A hatóanyagok ugyanis ördögi összetettséggel fejtik ki hatásukat, de ehhez idő, türelem, csend és „meg-megújuló, gyönyörűségre éhes pillanatok” kellenek.

Először csak az eddig ismeretlen versek nagyszerűsége vagy a (tessék bevallani) még nem olvasott szerzőkre való rádöbbenés csap majd minket nyakon, aztán a már gyakorta ízlelgetett sorok újrafelfedezése nyugtalanít, amire számtalanszor fognak jótékonyan ráerősíteni a tökéletes arányérzékű és új dimenziókat nyitogató kommentárok. És ha ez nem volna még elég, ugyanez történik a képekkel, már önmagukban is: mert csodálatosak, izgalmasak, és színeikben, formáikban, témáikban, hangulatukban valami kimondhatatlan, az egyediségen túli rokonság szálaival vannak talányosan, „szélesen, ölelőn” összeabroncsolva. Mégis mindegyik új, mégis remegve várjuk a következőt, mert az előzőek nyomán tudjuk, hogy titok és szépség lapul majd benne, és nem is csalódunk, soha, egyetlen esetben sem.

És akkor most öntsük egymás mellé ezt a máris három fajta medicinát, a verset, a kommentárt és a képet , hogy feleselni kezdjenek egymással, hogy felerősítsék vagy kiegészítsék egymást, hogy további jelentésekkel, rímekkel, motívumokkal és felfedezésekkel hűsítsenek és energizáljanak. Még csak az ajtón léptünk be, még alig kezdtük el az ismerkedést a „műfajjal” (amiről tudnunk kell, hogy ez már a harmadik, de kétségkívül legjobban sikerült próbálkozás), ám máris érezzük, hogy a teljes kötet ívéből, az egyes darabok egymás mellé és mögé rendezéséből is mennyi többlettartalom áramlik szét és kezd mozogni, hatni bennünk. Szellemi immunrendszerünk észrevétlenül fellazított védővonalain át indul elménk és a lelkünk elleni barátságos támadásra a versek burjánzó ősvadonából a szavakból indázó tartalmak, gondolatok, hangulatok, felismerések és érzések fertőző ármádiája. Elképesztő mennyiségű, a fényhez kapcsolódó Tárgy és Téma, ezernyi bejárási út és kereszteződés, ami lehetetlenné teszi, hogy mindenről szó essen. De talán most elég a Valami is: tisztítsunk meg egyetlen lehetséges ösvényt a sok közül, szaladjunk végig rajta – de ehhez az erdőn kívülről kell elindulnunk.

Ramesh Raskar és Andreas Velten, az MIT kutatói különleges kamerát építettek, amely másodpercenként annyi felvételt tud készíteni, hogy még az elképzelhetetlen sebességgel száguldó fotonok rögzített képe is lelassíthatóvá vált. Egészen különleges látvány figyelemmel kísérni, hogyan lép be egy félliteres, vízszintesen elhelyezett üdítőspalack egyik oldalán a fény, és csúszik csigalassúsággal a palack nyaka felé, hogy ott az összeszűkülő térben, mint a folyadék, minden irányba visszaverődve produkáljon furcsa „kivilágosodást”.

Dr. Lene Hau és társai a Harvard Egyetemen nemcsak lelassították, hanem le is állították a fényt, immár közel tíz éve. Nátrium atomfelhőt hűtöttek egy milliomod fokkal az abszolút nulla fok fölötti hőmérsékletre, majd erős elektromágnest használva egy nagy erejű vákuum-kamrában fagyos, iszapszerű atompéppé préselték. Amikor fényimpulzust küldtek ebbe a felhőbe, az lelassult, végül megállt és kihunyt.

A Cornell Egyetem kutatói, Moti Fridman és Alexander Gaeta egy spagettihalomra emlékeztető, ágas-bogas száloptikai műszerben az áthaladó fénysugár egyik részét felgyorsítva, a másikat lelassítva az időnek egy másodperc 40 billiomodnyi részét el tudták takarni előlünk. A fizikusok korábban számos alkalommal tettek tárgyakat láthatatlanná a fénysugarak három dimenziós elhajlításával, de most az időben sikerült „lyukat” létrehozniuk.

Mi lesz ebből, tekintetes úr? – kérdezhetnénk, hiszen néhány éven belül működésbe áll Szegeden a világ első olyan szerkezete, mellyel a fény és az anyag kölcsönhatását a legnagyobb intenzitással lehet majd vizsgálni, a jelenlegi fénykeltő berendezésekhez képest ezerszer nagyobb teljesítménysűrűségű szuper-lézerrel, a másodperc milliárdod részének milliárdod részét jelentő attoszekundumos fényimpulzusokkal. Ugyancsak Szegeden, Ormós akadémikus kutatócsoportja már működtet olyan alacsony intenzitású fókuszált lézerfénnyel működő eszközt, „csipeszt”, amellyel egy molekulát vagy sejtet a kívánt helyre lehet irányítani. És a sort még folytathatnánk: bionikus szem adja vissza a látást, szaporodik azoknak a betegségeknek a köre, amelyek a fény segítségével időben felismerhetőek (mint a szájüregi rák speciális kék fénnyel) vagy különböző fényterápiákkal gyógyíthatóak.

Ha egy pillanatra elidőzünk e friss tudományos és gyógyászati fejleményeket lehetővé tévő tudástömeg mérete és összetettsége körül, és civilizációs összefüggésbe helyezzük a bennük foglalt szellemi kihívást, jogosnak tűnik a felvetés, hogy vajon miként mérhető mindehhez Költő uraim (és hölgyeim) érzékeny rácsodálkozása a napsugár játékosságára vagy az utcai lámpa fényének rajzolatára? Nemes Nagy Ágnesnek lenne igaza, hogy „az ősi szakma” az ámulat napszámosa csupán?

Túlzottan sebes válasz helyett kalászkodjunk kicsit a versek és a kommentárok között – és vegyük észre, hogy nem is akkora a távolság, mint amilyennek elsőre tűnik. Az „absztrakció négyzeteit, karikáit … víg testek túrják föl” (Tóth Eszter). Hajnal Annának nem kell különleges kamera, hogy csorogni lássa a fényt, Szilágyi Domokosnak „lelakatolni a parányit”. Ki leli fel egy rövidke gyerekvers-szerűségben „a négy őselem megidézését” és „bennük az egész világot”? Hogyan lesz a felkelő nap (Radnóti Miklós tollán) „magán-univerzumok teremtője”? Amikor azt olvassuk (Somlyó Györgytől), hogy „a nap perzselő öntudat”, nem tudunk eltekinteni attól, hogy a napfizikusok némelyike éppen a tudat jelenségvilágából keres mintázatokat az atomkohó, az „óriás Pokol”, a „tüzes végtelen” az „anyag titkos ablakain lobogó égi láng” működésének megértéséhez – vagy nevezzük „kozmikus malomnak” mi is, mint az érzékeny elemző? Rónay György „cérnavékony kicsi fényszála” nem olyan, mint a lézersugár? Eörsi István átírhatja a fénytant?

A költőknek „fényképíró szeme” van, amit látnak vele, abból világot építenek, és szavaikkal a „világ törvényét fejtik”. A dollármilliós berendezések helyett elég a kultúra, a műveltség, az érzékenység és a tehetség, hogy létrejöjjön valami, ami nemcsak egyszerűen túl van a fizikán, hanem a maga eszközeivel némiképp felül is írja azt. Noha „létünk tükre”, az értelem áttűnő ragyogásához nem ér fel a nap fénye (Vidor Miklós). Az elhagyott anyag erőin kiragyogó gondolat mestereinek (Székely Magda), a sárfia emberek, szabad pogányok, napsugár-törmelékek nevében sikerülhet himnuszokkal lángra kapatni a forróság gyutacsait (Rákos Sándor), boldogsággal szétbontani az égen a napot (Vas István), zsinórra fűzni a csillagokat (Szabó Lőrinc). Akik már mi vagyunk, csillag most az ember, úr az űr fölött (Szécsi Margit), a Nap csak egy kedves kolléga, mint Petőfinél. Megborzong a Nap, ha rácsókolom egy sugaramat (Szabó Lőrinc). Csoda, hogy innen nézve másképp látjuk magát az Életet is? Sanda fényfoltnak, mint Somlyó György. De éppen ez segít minket a lét könnyed tudomásulvételéhez (Vörös István). S ha kérdésünk marad, a költemény a lényével válaszol (Weöres Sándor).