A fenyőfélék latin nevének ősi, igei alakja homályos és különös: a villámcsapás elhárítását jelöli. Ez az igető szórta szét jelentésárnyalatait a világ számtalan megnevezésre váró elemére. Egyik származéka hajítódárdát, másik alamizsnát jelent, egy harmadik pedig kapcsolatban áll a szerelemmel. Végül mintegy rátalálva a megnevezés legalkalmasabbikára, összefoglalóan fenyőféléket jelentett. Ezek persze korántsem tudományos tények; úgy is mondhatnánk, ebből egy szó sem igaz. De jó volna, ha nem így lenne. Mutatná ugyanis a fenyőfélék kapcsolatát az égi szférával, s hogy közvetlen közük van az ember legbensőbb titkaihoz. Erre számtalan egyéb bizonyíték is akad. Leginkább olyanok, amelyeknek felfedésére csupán némi figyelemre van szükség, semmi másra.

Eszembe jutnak a déli tengerek homokpadjai mögött alig egy embernyi árnyékot adó apró fák. Vagy Panfilo Pamphilj 17. századi villája kertjének bejáratában az égre terülő fenyőfelhők. És leginkább a csíki havasokon átölelt hatalmas törzs a figyelmeztető táblával: vigyázat, itt medvék járnak!

Most mégsem róluk lesz szó. Nagyon szeretem mindegyiket, de nem tudok eleget ezekről a fákról.

Ha délkeletről kaptatunk fel a Tési-fennsíkra, még Csőszpuszta előtt beleütközünk egy különös óriásba. Rendíthetetlen nyugalommal, de nem közönyösen őrzi az utat. Tőle tudjuk, hogy megérkeztünk. Innen két-háromnapi járóföldre erdőben bolyonghatunk. Kimért és méltóságteljes, ha kimérten és méltósággal nézem. Szenvedő és elesett, ha félelmekkel közelítek hozzá. Mégis biztonságot nyújt az utazónak – talán azzal, hogy megkérdőjelezhetetlen a jelenléte, hogy egyedülálló módon semmilyen viszonyban nincs az idővel.

Ha nyugatról érkezünk, és jobb kéz felől már feltűnt a Kakas- és a Mennydörgő-hegy, Bakonyszücs után észrevesszük, valami megváltozik. Mint a legtöbb igazán fontos tényt, ezt is csak késve értjük meg: fenyvesben járunk. Homokot taposunk, változékony, kiismerhetetlen út kanyarog előttünk, és csak a legvégén pillantjuk meg a fenyőfői templom tornyát, szinte csak amikor már a házak közé értünk. Ebben az erdőben is van valami démonikus, félelmetes, azaz mesebeli. Mégis nagyon bizonytalan, talán mert minden pillanatban megkérdőjelezhető a jelenléte, és ezzel a világ legtöbb dolgát, még a múló időt is idézőjelbe teszi. Ezt itt érdemes komolyan venni, hiszen tudható, már 800 évvel ezelőtt is fenyvesben jártak errefelé. Aludtam ebben az ősfenyvesben, hűvös mohapárnákon az út szélén. A fenyőillat altatott el, és az is ébresztett, pedig eszem ágában sem volt megpihenni.

Mesélik, napokat lehet így álomba veszve tölteni. S ha éjszaka ébredsz, a vaksötétben rémisztő kétségeid támadnak, hogy élsz-e egyáltalán. Ekkor megérzed a fenyves erős illatát és még mindig nem tudod megválaszolni a kérdést, de nincs is már jelentősége. Akárhogyan és akárhol vagy, maradni akarsz. Kábító és mérgező, különösen az éjszaka első óráiban és párás hajnalokon. Ilyenkor korlátlan úr, ezt az is tudja, aki autóval rohan a fenyvesek mellett.

Persze az ember járjon inkább két lábon, és álljon be egy fenyőfa alá. Legjobb, amikor hirtelen záport kap a nyakába. Esőben, fa alatt állva mindig eszembe jut, mennyire egyértelmű és takarékos ez a gesztus.

Ha törvényeket akarunk hozni, vagy ítélkezni készülünk, esetleg lombsuhogásból szeretnénk megfejteni a jövőt, válasszunk másfajta fát. A fenyőfélék erre nem alkalmasak. A fenyő alatt ácsorgást először is meg kellene szokni, de nem lehet. Érezni, hogy jó, amit csinálunk, de idegen a természetünktől. Röviddel e felismerés után, ha akarjuk, ha nem, felnézünk és megpróbáljuk megtalálni tekintetünkkel a fa tetejét, de csak az irányt látjuk,  ahonnan a könnyű eső hull rá.

A szerző fotójával