jön a hajnal
az ôsz rohadó leveleit
olvadó hó leve mossa a sárba
véres a reggel a takarók a párna
maradék álmaim körül szimatol
az elmúlás habzó szájú vedlô kutyája
rendet kellene rakni
összesöpörni az útról a leveleket
talán ha megérkezik a fény
bevilágít a fák ágai között
mintha lenne remény
de vissza kell menni a mûhelyekbe
oda is befújta a szél
az alvadtvérszínû lombot
nem akarok menni a háborúba
fel kell söpörnöm az erdei utat
kitakarítani a csarnokokat
valahol találtam egy seprût
visszahozom mondtam a nônek
aki valamit csomagolt
a végeláthatatlan sorban érkezô
tovadöcögô dobozokba
még mindig szürkeség volt
kezdtek visszaszállingózni az emberek
kevesen jöttek
rövid ujjú ingben
úgy tûnt mintha elmaradt volna a háború
a rogyadozó léptek meggyötört arcok
mégis iszonyatot árasztottak
mint akik nagy tüzek mellôl jönnek
tépettek voltak kormosak
egyikük odaszólt
nem lesz itt igazi harc sosem
csak szalonképessé kell tenni a halált
akkor már nem volt söprû a kezemben
félúton álom és apokalipszis között
ismételgettem
ez már akkor is tavasz
nézd nem találsz vérnyomokat
mindjárt besodródik a reggeli harangszó
elhalkul a tenger zúgása
mostanában így folytatódik
ha jön a nappal
s csak kushad
véres szemét rám szegezi
az elmúlás kutyája