Az örökség körül óhatatlanul bűnszag kavarog, mégis mulatságosan bizsergető hozzájutni a más pénzéhez, értékeihez, emléktárgyaihoz. Félsz, hogy bajba keveredem? vagy bemocskol? de mi baj lehet?, kérdezte András a barátnőjétől.
A lány vállat vont.
Sohasem látott rokontól, gyerektelen nagynénitől, legendásan különc, agglegénységben megöregedett nagybácsitól csak krimikben örökölnek. És akkor mindjárt mesés vagyont.
Legfeljebb felülök egy bárgyú tréfának. Ez lehet a legkínosabb.
De ahogy csapdát sejtve újra meg újra olvasta az ügyvédi értesítést, és fontoskodva vizsgálta a pecsétet, máris benne volt a kétes kimenetelű, a titokzatosságtól még közönségesebb játékban. Minek akkor tűnődni, faggatózni; minden szava, mozdulata keresett.
Mit akarsz? ne telefonáljak? mintha meg se kaptam volna az ajánlott levelet?
Hé, mondj már valamit!
Ilyen közöny nincs is! Ez nemcsak mesterkélt...
Te csináltad ezt a hülyeséget?
Egyetlen villanásra bizonyosnak látszik, ő volt. Ez a magyarázat! Úristen, milyen rossz ripacs!
Mit csináltam én? Ügyvéddel írattam neked?
A leleplezés mámora is gyorsan elszáll. Őrült ötlet, tényleg.
Vicceltem. Akkor telefonálok.
Elfordul, hogy ne lássa az újabb vállvonogatást, mindegy, mintha hátul is szeme volna. De a sok-sok szem sem segít elnyesni és valahogy el is varrni ezt a halva született kapcsolatot. Nehéz kezdeményeznie a lezárást, mert nem küldheti világgá a lányt. Hová költözzön a szerencsétlen? Nincs senkije, egyszer talán elmegy máshoz, pontosan úgy, ahogy hozzá betelepedett. Mert nem hívta, az hétszentség. Bár eltűrte, hogy itt lakjon, kulcsot adott, és hát él vele.
Az ügyvéd azt mondta, kész azonnal fogadni.
Eljössz velem?
A lány nemet int.
Hál’istennek! Jobb volna minden nyikkanás előtt szép lassan háromig számolni, és leszoktatni magát a megtévesztő udvariasságról. Még jó, hogy nem akaszkodik rá! Még jó. Nem a felesége.
A kaputelefonban az ügyvéd szabadkozva kérte, hogy mondja meg a lakcímét; rendben; és fönt, az előszobában kérte az igazolványát, gyors pillantással össze is vetette András ábrázatát a rossz kis fotóval. Minek ez?
Itt nyomban megkapom azt a tonna pénzt?
Mert tonnányi lesz, húszezresekkel tömött, még éppen megemelhető utazóláda, hipp-hopp előkerül néhány sötét ruhás fickó, napszemüvegben persze, ínycsiklandóan felhajtják a láda tetejét, pillanatra látszanak a felső sor kötegei, de a gyakorlott mozilátogató már hallja a revolverzárak kattanását; kibiztosítanak; minek kellettem én maguknak? ki akart itt örökölni?, ahogy a filmekben, de a béna ellenőrzés nem illik a képbe; nem így csalják be a palimadarakat, ez más trükk lesz, vélhetően nem vesznek ujjlenyomatot, átvilágító szerkezet alatt sem sétáltatnak. Nincs maffia, az iroda tényleg egyszemélyes, és piti az ügy.
Igen, nyomban megkaphatja, bólintott az előszobai igazoltatás után a fehér öltönyös, fehér hajú-szakállú ügyvéd, de csodálkozni fog, milyen kicsi csomag... Foglaljon helyet!
A pecsétgyűrűjében fehér kő csillogott, talán gyémánt. Húsos, fehér kezét, mintha manikűrösnek tartaná, az íróasztalra fektette. A tenyere alatt dosszié.
Tegnapelőtt csomagot kaptam. Két réteg durva, homokszínű papírba burkolt fehér cipősdoboz volt benne, s a dobozban majdnem tizenhat millió forint, ezt a feladó önnek küldte. Természetesen mindent megmutatok, a csomagolópapírt, a szállítólevelet, meg a nekem szóló kísérőlevelet is. A levél külön borítékban volt, de bent a dobozban, a rejtélyes ajándékozó, gondolom, tartott attól, hogy a csomagolópapírt lefejtve, elkallódik a levél. Látni fogja, hogy voltaképpen nem örökségről van szó, de hát mit írhattam volna önnek. Harmincéves praxisomban nem találkoztam ilyen esettel, efféléről nem is hallottam, és felesleges titkolnom, hogy jókora fejtörést okozott. Parancsoljon, olvassa a levelet!
Tisztelt Ügyvéd Úr!
Pár hónapja futólag találkoztunk, de – ne bántódjon meg – esetlegesen választottam Önt ennek az ügynek a lebonyolítására, ahogyan Domby András urat is, hogy pénzt küldjek neki. A fiatalembert egyszer láttam, nem mernék megesküdni, hogy felismerném az utcán, a lakáscímét azonban tudom, s ennyi nekem elég.
Világéletemben sokat képzelődtem arról, hogy ismeretlen ajándékoz meg, pénzzel vagy akármivel, ez mellékes. Valaki, akiről semmit sem tudok, és nem is tudhatok meg, mintha maga az Isten volna az illető. Mindenesetre nem tartozom majd hálával – legalábbis arra az áhítatos örömre nem használnám a hála szót. No, de nem magamról akarok mesélni. Lehetőségem nyílt, hogy megvalósítsam, amire vágytam, pontosabban, hogy én legyek az ismeretlen ajándékozó, s innentől csak a praktikummal foglalkoztam. Nem sejtettem, mennyi kérdést kell megfontolnom, s még most is bizonytalan vagyok, vajon elég körültekintetően jártam-e el, tudatlanságom nem okoz-e majd zavart.
A legkönnyebb Domby úr kiválasztása volt. Utána azt is eldöntöttem, hogy tapasztalt ügyvédet kérek a közvetítésre. Tiszteletdíjként mellékelek százezer forintot, ezt a levelemet tartalmazó borítékba teszem. Miután nem fedem fel kilétemet, nem lehetek hivatalos ügyfele – talán Domby urat tekintheti megbízójának, ha erre a formalitásra, például az adózás miatt, szükség van, ezt nem tudom, de nem akarom semmiféle jogsértésbe keverni.
Önnek bizonyára nem újdonság, engem megdöbbentett, hogy névtelenül nem helyezhetek el bankban pénzt, semmilyen módon. Hogyan maradhatok akkor tökéletes takarásban? Ezt kellett megoldanom, s ezért kényszerültem a gyermekded készpénzküldésre. Csomagban ugyan tilos pénzt küldeni, de kicsi az esélye, hogy lelepleződik szabálytalanságom, s mégiscsak ez tűnt a legegyszerűbb eljárásnak.
A csomag feladójának neve és címe persze költött. A postának remélhetően megfelel.
Úgy juttatja el vagy adja át Domby Andrásnak a pénzt, ahogy jónak látja.
Tisztelettel üdvözlöm, s egyben megértését kérem, hogy aláírás nélkül marad levelem.
A szövegszerkesztővel írt oldalt bárki, bármilyen gépen előállíthatta.
És most odaadom a dobozt.
A széf az íróasztalban volt, az ügyvéd ülve maradt, bal kézzel matatott, kicsit oldalra dőlt közben, gyűrűs jobbjával az asztallapra támaszkodott.
Valóban cipősdoboz. Mindketten kínosan vigyorogtak.
Pár óra gondolkodási időt adtam magamnak, mielőtt ajánlott levélben értesítettem. Hogy megtévesztően örökségről írtam, ismét elnézését kérem.
Megtehette volna, hogy nem értesít.
Bizonyára. Vagy elvihettem volna a csomagot a rendőrségre, de ez nem stílusom. Agyafúrt bűncselekményeknél, azt hiszem, nagyobb összeggel próbálkoznak. Itt nincs szó hatalmas vagyonról. Viszont kiemeltem három bankjegyet, és megvizsgáltattam a szomszédos postafiókban. Úgy tűnik, nem hamisítványt kap. Elviszi? Ez esetben aláírja az előkészített átvételi igazolást, és rendben vagyunk. Részemről legalábbis.
Nem gondolt arra, hogy én vagyok a feladó?
Maga? Miért tette volna?
Aki megtette, az is szórakozott. Valami nagyon bűzlik itt.
Nézze, én sokszor elolvastam a levelet. Mondtam, hogy különös, ilyen nem volt a praxisomban. Intelligens, tanult, de nyilvánvalóan nem normális ember agyszüleménye. Viszont nincsen benne bűntényre vagy bűnös szándékra utaló mozzanat. Mindez persze nem tartozik ide. Szigorúan a magánvéleményem. Elviszi?
El. Kétpéldányos az átvételi papír?
Természetesen önnek is lesz, és én is aláírom mint átadó.
A levelet lemásolná nekem?
Sejtettem, hogy kérni fogja. Amit a kezében tart, másolat. Egyébként szkenneltem is. Segíthetek még valamiben?
Miért kérdezte a címemet a kaputelefonban?
Hogy kérdezzek valamit.
Aha. Nincs véletlenül valami zacskója? Amibe betehetek egy cipősdobozt?
A túl nagy, kék műanyagszatyorra aztán csomót kötött András. Az ügyvéd előszobájában még meglóbálta, és újra egymásra vigyorogtak.
Nehéz elhinni, hogy ez ennyi.
Nehéz.