"Ez mi?” – kérdezte dr. Gergely Gergely, a magyartanárunk ötödik gimnazista koromban, és felemelve meglobogtatta az addig előttem fekvő teleírt papírlapot. Hallgattam, tudtam, hogy sosem vár választ a kérdéseire, a válaszokat saját maga szolgáltatja. „Belenézhetek?” – pillantott rám, és fogta a papírt, visszament az asztalához, folytatta a tanítást. A papíron értékes szöveg volt, vázlat tervezett regényem előszavához, azt mondja majd, silány munka, gondoltam szorongva, mindig azt mondja. A nagyszabású vállalkozás egy lányról szólt volna, aki bajt és  akadályt legyőzve titokban regényt ír, amivel hatalmas sikert arat. Akkoriban olvastam Lin Yutang, Amerikába emigrált kínai író és filozófus Egy múló pillanat című többkötetes családregényét, a mű mottója bátorító hatással volt rám. „Mi a regény? Csevegés. Hallgasd, ha jobb dolgod nincs, és hagyd abba, ha megunod.” Csevegni jól tudok, gondoltam bizakodva. Már nagyon vágytam dicsőségre és sikerre, ezerkilencszáznegyvennyolcat írtunk, még minden lehetséges volt.

Gergely Gergely Adyról beszélt, mindig Adyról beszélt, és mindig az Elbocsátó szép üzenethez kanyarodott vissza, emelkedett pátosszal el is szavalta. Egy pontnál általában elgyengült, megtörve állt a dobogón ez a nagydarab, vörösesszőke férfi, amolyan skót vadász, és félig sírva kiabálta: „büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen, akartam látni szép hullásodat...”, mi meg vinnyogtunk, fuldokoltunk, a visszafojtott röhögés a végletekig elgyötört bennünket. Bolondnak tartottuk őt, de csodáltuk is, mint egy titánt, aki szelet kavar és lehozza a villámokat.

Másnap, magyaróra előtt Gergely Gergely visszaadta a kéziratomat, kivételesen nem mondta, hogy silány munka, ellenkezőleg, gratulált ehhez a vakmerő vállalkozáshoz, és megkérdezte, miről szól regényem hősnőjének a regénye. Azt még nem találtam ki, válaszoltam. „Mi volna – kérdezte Gergely G. –, ha a regénybeli lány regénye is egy regényt író lányról szólna?” Én ezt nem nagyon tudtam végiggondolni, őt azonban roppant módon felvillanyozta a saját ötlete. „És a regénybeli regényt író lány regénye is egy regényt író lányról szólna, aki hősnőül szintén egy regényt író lányt választana,és ez így menne tovább, regényíró lányokról író regényíró lányok végtelen láncolatát ábrázolnád, ó, de izgalmas, a Fibonacci-sorról hallottatok már?” A skót vadász kedvtelve csapongott a különféle tudományok között, a matematika különösen vonzotta. A táblához lépett, számokat írt fel,  vonalakat huzigált, közben elmondta, hogy Leonardo Fibonacci hétszázötven évvel ezelőtt Pisában különös tétellel lepte meg a tanítványait: ’Vegyünk egy újszülött nyúl-párocskát’ – mondta a zseniális olasz –, ha  kéthónapos korukban két különböző nemű gyerekük születik, akkor két pár nyulunk lesz. A harmadik hónap végén az idősebbik nyúl-hölgy és férje újra egy nyúl-lányt és egy nyúl-fiút hoz a világra, így már három párnak örvendhetünk. És így folytatódik majd a születés és párosodás ad infinitum...”

A táblán sajátos rend szerint  sorakoztak a vonalak, Gergely G. néha letörölte, amit felírt, korrigált, folytatta, belegabalyodott, legyintett, magában mormolt, közölte, hogy valamit elrontott, ám most már nem kezdi elölről, a lényeg, hogy nagyjából így növekedne a nyúlpárok sora egy bizonyos n számig... Hatalmas n betűt kanyarított a táblára... „Értettetek ebből valamit?” – kérdezte reménytelenül.

Én értettem. A nevetségesség öl, üzente nekem Fibonacci a középkor éjszakájából, ezért hát egyelőre lemondtam a regényírásról.

És múlt az idő, és már túl voltunk a legrosszabb éveken, és a kicsit jobb éveken is, és én még egy regényt sem írtam, pedig már egyre élesebben érzékeltem az idő múlását. A szóban forgó tavaszon egy  tizenkilencedik század végi filmtémához gyűjtöttem anyagot, bérmunka volt, mások dicsőségét szolgálta, engem pedig megrohant a vágy, hogy végre valami maradandót csináljak, a magam dicsőségére. Emlékezetes időszak volt, szívesen átélném újra. Azt mondják, a nosztalgia vágyakozás valami után, amit nem tudunk megnevezni, becsaphatnám magam azzal, hogy én a régi  Széchényi Könyvtár után vágyakozom, azok után a komor és titokzatos termek és folyósok után, amelyeknek százötven éven át a Nemzeti Múzeum adott otthont, de nem erről van szó. Nem a hatalmas, ünnepélyes hodályok után sóvárgok, amelyekben az ember el-elalszik a könyvek fölött, nem a hideg folyósokon szeretnék végigmenni, vagy a szánalmas kis büfében vadászgatni ismerősökre, nem: az a régi-régi élmény hiányzik, az aranyásók izgalma, hogy nem hiába fáradozom, előbb-utóbb rátalálok az aranyrögre.

A kincs egy 1873-as Vasárnapi Újságban lapult, egy nekrológba rejtve. Nem is tudom, miért figyeltem fel a kis cikkre, talán mert egy nagyszerű, gyümölcsfákat ábrázoló litográfia díszítette. A megemlékezés egy reformkori polihisztor orvosról, Pólya Józsefről szólt, aki élete során többféle egyetemi diplomát szerzett, kitanult mindenféle mesterséget, a kolerajárvány idején legendás bátorsággal gyógyított a Rókus kórházban, ott volt a nyelvújítók között, és mint a tanügyi és közegészségügyi bizottság tagja és a pesti őrhad főorvosa részt vett a szabadságharcban, Pólya egy elfeledett zseni a reformkorból. Már lapoztam volna tovább, ha nem tudom meg, hogy bár II. Lipót császár ezerhétszázkilencvenegyben elrendelte egy „őrj intézet” alapítását, ezernyolcszáznegyvenegyig kellett várni, amíg ez az óhaj megvalósult, és addig Pólya József saját erejéből felépíttetett egy magán elmekórházat, amelyet Őrj intézetnek nevezett. Ó, Istenem, Őrj intézet! Vajon a szó ejtett-e rabul vagy a téma? Talán azok a középkori kínzások jártak a fejemben, amelyekkel az idő tájt a szovjet pszichiátriai intézetekben a másként gondolkodókat kínozták, a haloperidol, aminazin, sulfain és egyéb neuroleptikumok... Amikor a Pólyáról szóló cikkre rábukkantam, 1975 tavasza volt, akkoriban mániákusan olvastam az orosz és ukrán disszidensek emlékiratait a szovjet elmegyógyintézetek pokláról.

Azon az estén gyalog mentem hazafelé, lágy tavaszi hangulat volt, az utcákon gyanútlan emberek jöttek-mentek, nem sejtették, hogy mire készülök, hogy egy aranyrög lapul a zsebemben. „Kedves, ártalmatlan lények...” – gondoltam elérzékenyülten a honfitársaimról, és már láttam őket egy-két év múlva a könyvnapon, az asztalom előtt sorakozva, amint türelmesen várják, hogy dedikáljam számukra a művemet. Amolyan „átölellek emberiség” hangulatban, meghatottan ballagtam át a Margit hídon, és megfogadtam, hogy lehetőleg mindenkinek személyre szóló dedikációt írok majd...

Jövendő művem koncepciója sokáig homályos volt számomra: szokványos életrajzi regényről vagy konvencionális monográfiáról hallani sem akartam, korszerű és szabad alkotásra vágytam, amelyet nem kötnek a kipróbált műfajok béklyói. Az ember általában két lehetőség között választ, de csak tehetetlenségében, mert valójában a még ki nem próbált harmadik lehetőségre vágyakozik. Én nem adtam fel, múlt az idő, és még nem tudtam eldönteni, mi legyen a helyes út, amikor egy nyári délután, a Deák téri kettes metró mozgólépcsőjén felfelé, eszembe jutott a megoldás: legyen a mű hibrid, életrajzi tények és fantáziaelemek korszerű egyvelege, igen, ez az, amit oly régóta keresek. Néhány lépcsőfok felfelé, és összeállt fejemben a kép. Időpont: a kiegyezés. A helyszín: Pest. A főszereplő természetesen Pólya és ifjúkori szerelme, akkor már idősödő hölgy. A cselekmény lényege: a hölgy, aki családjával együtt a szabadságharc bukása után külföldre menekült, hazalátogat. Itt tartózkodása alatt (az Angol királynő nevű szállodában, Deák Ferenc lakosztálya mellett) olyan urakkal és hölgyekkel beszél, akik különböző periódusokban szemtanúi voltak Pólya életének. A könyv minden fejezete egy-egy újabb történet lesz, ezek vagy kiegészítik egymást, vagy érdekes ellentmondásban lesznek egymással. Pompás szerkezet! Különösnek találtam, hogy az irodalom jeles művelői még sohasem építették fel hasonlóképpen alkotásaikat. Rendkívüli izgatottságomban elfelejtkeztem, hogy hol vagyok, és amikor a mozgólépcső a felszínre ért, nagyot estem, aminek több súlyos sérülés, egy könnyebb műtét és néhány hetes kórházi tartózkodás lett a következménye. S mind semmiért, egy Hekubáért! Mert amikor felébredtem az altatásból és végiggondoltam, mi is történt, már tudtam, hogy a pompás szerkezet nem az én szellemi tulajdonom, szánalmas tolvaj vagyok, nyomorúságomban pofátlanul fosztogatom a világirodalom nagyjait, itt, a kórházi ágyon be kell valljam magamnak, hogy eddigi életemben soha, egyetlen saját ötletem nem volt. Családom ijedten állapította meg, hogy mélakórba estem, „utóhatás” – nyugtatták szeretteimet az orvosok, és rám szabadították Brigittát, egy végzős orvostanhallgató lányt, aki magánszorgalomból foglalkozott pszichiátriával és Ferenczi Sándor követőjének vallotta magát. Esténként, amikor a többi beteg már aludt, odaült az ágyam mellé, és kitartóan kotorászott a tudatalattimban, abban a humuszban – suttogta Brigitta –, amelyben minden egyéni baj gyökerezik. Kellemetlen élmény volt, néha azt gondoltam, hogy a haliperidol sem lehet ennél rosszabb.

Már ősz volt, amikor megvettem azt a téglaszín fedelű spirálos füzetet (az Ápisz gyűjtőnevű papírboltok akkoriban már mindenféle tetszetős árucikket kínáltak), a szín szimbolikus volt, egy jövendő ház felépítéséhez szükséges első téglát jelképezte, amit majd ezer és ezer és ezer további tégla követ, csapjunk hát bele, mondtam magamnak, „dolgozni csak pontosan, szépen...” Az eredetiség nem a stílusban rejtőzik, hanem a gondolkodásmódban, állította Csehov, ne féljünk hát a vendégszövegektől, úgy döntöttem, hogy az előszó első bekezdésében egy Dienes Lajos nevű költő és újságíró felköszöntőjéből idézek, ez a Vasárnapi Újságban jelent meg, 1853-ban.

„Ott, hol a kies Garam völgyét keresztül hasítja a bányavárosokba vezető pozsonyi országút, a kalnai hídtól néhány puskalövésnyire van egy magyar falu, Nagy-Szecse, Bars-megyében. Nem volt e helységben a papon kívül egyetlen egy ur is, csupa jobbágy emberek voltak annak lakosai, de általában ollyan szorgalmas munkás emberek, a kiket a vidék jó módu gazdái közé sorolt, s a lévai vásáron rájuk lehetett ismerni jól táplált tüzes lovaikról... Ezen jó gazdák egyikét 1802-ben épen újév napján, tartós szünet után, kisfiúval ajándékozá meg ötvenéves felesége. A nem reménylett jövevény Pólya József volt, s az élemedett szülők késő éveik ezen váratlan gyümölcsét, mint afféle jámbor keresztyén emberek, talán már a keresztelő lakomán az Úrnak szentelék, kimondván fölötte, hogy pappá növelik.”

Ezzel kezdődött volna a jövendő könyv előszava. Aztán a korszerűség érdekében hoppá, át akartam ugrani száz évet, ide, a jelenkorba, hogy rázúdítsam olvasóimra Derrida előszóról vallott nézeteit. Ne felejtsük el, hogy akkor ezerkilencszázhetvenötöt írtunk, a beavatottak már nálunk is kezdtek Derrida tanaival foglalkozni, én az Elle című francia női magazinban olvastam egy cikket róla, a fogorvosnál várakozva. A könyvtárban gyakran fordult meg néhány posztmodern filozófus, B. gyerekkori ismerősöm volt, kértem, magyarázza el nekem, mit is gondol ez a Derrida az előszó funkciójáról egy irodalmi műben. – Nocsak... – mondta, mintha furcsállná, hogy egyáltalán beszélni tudok. A szomszéd néni szavajárása volt ez egykor: „Nocsak, miből lesz a cserebogár...” Már tudtam, hülye ötlet volt ezt az embert megszólítani. Jaj a sznoboknak, a Pokol nyolcadik körének hatodik bugyrában lesz a helyük, a képmutatók között.

Látom magunkat, amint a Széchényi Könyvtár folyosóján, egy ablakmélyedésben állunk, a vállamig ér, de valahogy el tudja hitetni, hogy két fejjel magasabb, mint én. „Bizarr” – jelenti ki B., hogy én ilyesmivel foglalkozom, ez egyáltalán nem illik a képbe. „Milyen képbe?” Fölényes mosoly a válasz. „Milyen képbe?” – forszírozom. Vállat von, „fajsúly kérdése...” – mondja kis megvetéssel, rám néz és legyint. Vajon mennyi egy cserebogár fajsúlya? „Először is azt kell megérteni, hogy a dekonstrukció több mint egy nyelv...” – állítja később fennkölten. Ezt utálom a legjobban, ha valaki fennkölt. A téglaszínű füzetbe mélyedve jegyzetelek, buzgó arcot vágok, de valójában nem figyelek, hamar elvesztem a fonalat. „A dekonstrukció az utániság kérdése...” – magyarázza, és idiotisztikusan böködi mutatóujjával a levegőt. Vajon tudja-e, hogy hülyének tartottuk őt a csillagos házban, ahol a balsors összehozott bennünket? Mivel naponta csak néhány órára mehettünk ki az utcára, mi gyerekek egész nap a gangokon és a sokemeletes ház lépcsőin játszottunk bonyolult játékokat, nagyszerű banda volt! Akkor és ott ő volt az egyetlen, aki kilógott a képből, az elkülönülés útját járta, szigorú időbeosztás szerint töltötte napjait, hol zongorázott, hol hegedült, hol angolul társalgott a mamájával, néha egy vastag, német nyelvű könyvvel kiült levegőzni a gangra, Steinmannak neveztük a háta mögött, lehet, hogy már tízévesen Hegel volt a kedvenc írója. Ha megszólalt a légiveszélyt jelző sziréna, B. elsőnek vonult le az óvóhelyre. „Tudsz követni?” – kérdi most leereszkedően. Újraértelmezésről beszél és rétegekre bontásról, de hogy mit és miért, azt nem értem, hadar, gesztikulál, a szája szélén nyálcsomó, eszemben sincs követni őt.

A téglaszínű füzet megvan még. Benne a jegyzetek. Egy új nyelv szavai: disszemináció, grammatológia, onto-teológia, berekesztődés, logocentrizmus-fonologizmus, eredetpont, jelölő, vízfelületek, és így tovább. Tőlem hottentotta is lehetne. Akkor, hetvenöt őszén, komolyan gondoltam a Derrida-kalandot, képletesen szólva még hetekig kopogtattam az ajtaján, de nem hederített rám. Így hát, mire karácsony lett, visszatértem a kályhához, a reformkorba.