"Fel tehát ifjú társaim, egyesüljünk, gyűljünk össze mennél többen e zászló alá, melyen e jelszó díszlik: Egyetértés, Testvériség, Haladás, ne maradjon közülünk el senki, ha mind ott leszünk, a zászló diadalmaskodni fog.”

(Gergelyi István szabósegéd felhívása a nagyenyedi művelődési kör ifjúságához

a Közérdek 1885. július 15-i számában.)

A közoktatást szabályozó törvények és rendeletek révén az elmúlt két évtizedben egyértelmű lett, hogy az ország szakmunkásképzése nemcsak képtelen lépést tartani a folyamatosan változó munkaerőpiaci feltételekkel és kihívásokkal, de valójában szándékában sem áll követni azokat. Voltaképpen a pártállam szakképzési koncepciója, színvonala és „eredményessége” öröklődött át a rezsimváltás utáni időkre, miközben a szakképesített végzettséghez kötött munkahelyek az évek során elapadtak, felszívódtak, mint folyó a sivatagi homokban.

Néhány, kifejezetten szakmákat oktató iskola megmaradt. Ezek többségükben sok száz, olykor ezer diákot oktató mamutintézmények. A szakképzés nagyobbik része az úgynevezett „többcélú” iskolákban folyik, ez azt jelenti, hogy az érettségit adó, felsőoktatásra előkészítő elit tagozat mellett a gimnáziumok virágzó oktatási iparágává nőtt a szakiskolai képzés. Ide általában gyengébb képességű vagy végzettségű tanulók kerülnek be, s iskolájuk sok esetben gondoskodik is arról, hogy ezek a képességek ne nagyon fejlődjenek tanulmányaik során. A „szaki” sem érettségit, sem hasznavehető ismereteket nem nyújt. Egyetlen előnye volna, hogy lépcsőként szolgáljon az érettségi felé, azt azonban a rendelkezések kivitelezhetetlenné teszik.

A szakiskolák tanterve az úgynevezett közismereti tantárgyakat (magyart, történelmet és hasonló, lényegtelen tudnivalókat) csökkentett óraszámban adja meg. Nem is tehet másként, hiszen az órakeret szabott, s annak jelentős részét a szakma elméleti tantárgyai töltik ki. Ennek megfelelően igen ritka esetben lehet egy szakiskolai tanulóval költészetről, filozófiai kérdésekről eszmecserét folytatni. Ha egy elhelyezkedni képtelen, végzett szakiskolás felismeri az érettségi előnyeit, tovább is tanulhat. Ekkor négy helyett már csak három éven át kell a gimnáziumot látogatnia. Ezt szinte kizárólag esti tagozaton teheti, hiszen vagy túlkoros, vagy készséghiányai miatt nem veszik fel nappali oktatásba. Az érettségit adó intézmények nagyobb városokban találhatók, így a segélyéből ingáznia kell. Az esti tagozat államilag finanszírozott normatívája olyan alacsony, hogy a legtöbb iskola tandíjat szed, emellett az érettségi vizsga költségeit is a tanulónak kell állnia. Ezért aztán nem is tanulnak tovább.

A képzési kínálat kialakítása előtt ritkán történik piackutatás. Nem is történhet. A munkaerőpiac kiszámíthatatlan. A „szabad a gazda” gazdaság gyors és lehetőleg kockázatmentes profitra tervez, ezért érdeke a szakképzetlen vagy pár hét alatt betanítható munkaerő alkalmazása, akinek elhelyezkedési alternatívája nincsen, s akit minimálbéren tarthat – a megélhetés határán. Az ország közép- és kisvállalkozásai legtöbb esetben családi bizniszek, s ennek megfelelően rokonokat, ismerősöket vesznek fel. Szűkebb és tágabb környezetemben igen ritkán tapasztaltam, hogy „idegen” kapott volna tartós állást, s épített volna szakképzettségére és munkahelyére saját egzisztenciát.

Ha az adott szakiskoláknak évente-négyévente újra kellene formálnia kínálatát, vagy állandó elbocsátásokra kényszerülne, vagy folyamatosan át kellene képeznie szakoktató tanárait. Az ötvenes éveit taposó, varrást és szabászatot tanító Zsuzsa néni pedig aligha oktat már repülőgépmotor-szerelést. Nem is hibáztatható ezért. A perifériára szorult szakképző iskolák (jelentős százalékuk ilyen) ezért évtizedekkel ezelőtt kiépített tanári kapacitásukhoz tervezik az oktatott szakmákat, bolti eladókat, virágkötőket, kárpitosokat képeznek olyan régiókban, ahol sem üzletek, sem virágboltok, sem bútorgyárak nincsenek. Felbukkant egy sor, korábban nem létező szakképesítés is. Ezeket sem piaci igény vagy társadalmi változás generálta, hanem a képzés olcsósága.

Íme, egy igen hátrányos helyzetű kistérség központjában működő többcélú intézmény kínálata: gimnáziumi tagozatán emelt óraszámban tanít világnyelveket és matematikát, szakiskolai tagozata bolti eladó, pincér és szakács képesítéssel kecsegtet ott, ahol az egyetlen reális elhelyezkedési lehetőség az árufeltöltés az egyetlen helyben található szupermarketben.

– Renáta, te bolti eladóként végeztél a szakiban. Miért választottad ezt a szakmát?

– Minden lánynak ezt tanácsolták a tanárok az általánosban. Nem is volt a környéken más lehetőség. Továbbtanulni meg kellett, mert tizennyolc év volt a tankötelezettség.

– Mesélted, hogy a rokonságból többen is ugyanezt tanulták. Van valaki, aki bolti eladóként dolgozik vagy dolgozott?

– A ... nagyáruházban lett az egyik unokatesóm árufeltöltő, de csak pár hónapig. Az árufeltöltéshez nem is kellett a végzettség, a legtöbbnek semmilyen iskolája se volt, de az érettségivel se maradtak ott sokáig, mert néhány hónaponként lecserélték az embereket.

A diáklánnyal folytatott beszélgetésből egyértelműen kiderült, hogy a tankötelezettségi kényszer miatt tanult tovább. Motiváló erejű lehetne még a nappali tagozatos diák után felvehető családi pótlék, ennek összege azonban alatta van a mostani, legalacsonyabb munkanélküli segélynek is. Az iskolát nem szereti, a munkalehetőségben olyannyira nem hisz, hogy amint betöltötte 18. életévét, regisztráltatja magát a helyi munkaügyi központ irodájában, ugyanis egy év igazolt munkanélküliség szükséges az első segély folyósításához. Sokan emiatt a nagykorúság betöltésekor kiiratkoznak az iskolából, ha tehetik, esti tagozatra mennek, erre azonban ritkán van lehetőségük. Renáta rokonságában többen követték a példát, szemléletes bizonyságul, hogy az értelmetlen szakképzés valójában arra szolgál, hogy a fiatalok átvészeljék az általános iskola befejezése és a nagykorúság elérése közötti néhány évet.

A szakiskolai képzés másik szembetűnő vonása, hogy erősen felülreprezentált benne a szegény sorsú vagy/és roma származású diák. Ennek egyik oka, hogy ezek a fiatalok eleve gyengébb eredményekkel végzik az általános iskolát, tehát esélyük sincs bejutni jó hírű középiskolákba. Valójában már jobb általános iskolákba sem. Gyakran a szülők döntése is predesztinálja az iskolaválasztást, s ezzel az életpályát. Sok helyütt ugyanis él még a tévképzet, hogy a jó szakma biztos megélhetést jelent. Ez a hiedelem oszladozóban van, tekintve, hogy a mai tizenéves generáció szülei maguk is jó szakmával, netán szakmákkal rendelkeznek, ennek ellenére évek vagy évtizedek óta munkanélküliek, főként, ha hátrányos helyzetű kistérségekben élnek, esetleg romák.

Míg a gimnáziumok büszke statisztikákat vezetnek a felsőoktatásban továbbtanulók arányáról, a szakoktatott tanulók sorsának semmiféle utánkövetése nincsen, s tudomásom szerint adatok sem állnak rendelkezésre arról, hogy a végzettek hány százaléka tudott elhelyezkedni. Ezek a diákok, akár szereztek szakképesítést, akár nem, elkallódnak. Munkakedvükre és -erejükre a társadalom nem tart igényt. Alternatívájuk a gyors családalapítás, az élethosszig tartó munkanélküliség, kivételes esetben a külföldi munkavállalás. Utóbbi elsöprő többségében alkalmi, az Unió tehetősebb országaiban megvetett, már a korábbi bevándorló generáció által sem szívesen vállalt munkát jelent. Évente sok száz, talán sok ezer honfitársunk vesz fel banki- vagy uzsorahitelt, jelzálogosítja otthonát, kótyavetyéli el ingóságait, hogy az így nyert csekélyke tőkével kezdhessen új életet Nyugat-Európában. Beilleszkedniük ritkán sikerül. Szemetet válogatnak, autót mosnak, birkát nyúznak, majd néhány hónap múlva éppoly nincstelenül térnek haza, mint ahogyan útnak indultak.

„Ha valamely Inas Mesterétöl el-szökik, ‘s azután meg-találtatvan viszsza hozattatik, ha Mestere ellen mélto panaszsza nem lészen, vagy panaszszát meg nem bizonyithatya, mesterségét pedig továbbra-is tanulni kivánnya, méltoképpen meg-büntetvén, volt Tanito Mesterének vissza adattassék; hogyha (sic!) pedig az Inasnak fel-adott panaszai igazoknak és hiteleseknek találtatnak, az Inas el-kezdett tanulo idejének bé-töltésére más Mester mellé adattassék, volt Mestere pedig szorossan meg-büntettessék.”

(A Kolozsvári Könyvkötőcéh 1809-es szabályzatából)

A közoktatásban szervezett szakképzés elméleti és gyakorlati részből áll. Az előbbit az iskola szervezi, az utóbbit az adott ipari kamarával kötött szerződés alapján cégek, vállalkozások bonyolítják le. A kötelező szakmai gyakorlat azt a célt szolgálná, hogy az inas avatott mesterektől lesse el a mesterséget. Valójában ez módfelett ritka. A vállalkozás vagy vállalat csicskamunkát végeztet inasaival, takaríttat, mosogattat és pakoltat. Érthető. A kétbalkezes gyerek még tönkretenné a drága szerszámot, gépet, munkadarabot. A tanuló valódi gyakorlatra csak akkor tesz szert, ha munkáltatójának érdekében áll őt rendesen kiképeznie, vagyis majdani alkalmazottként számít rá. A honi munkaerőpiac ismeretében ez kevéssé valószínű.

A műhelyek és mesterek inas-befogadási hajlandósága ennek megfelelően igen változó. Léteznek makacs ellenállók és kifejezetten inas-orientált vállalkozások. Tanulókat általában nagyobb létszámban érdemes alkalmazni, a költségvetés ugyanis honorálja a gyakorlati képzést. Ez az éves költségvetési törvény alapján állandóan változik, 8-10 tanonc esetében azonban már mindenképpen számottevő összeg. A műhely az inas „munkaviszonyát” különösebb jogi procedúra nélkül felmondhatja. Ezt ritka esetben teszi meg, hiszen a foglalkoztatás bevételt jelent számára, a felszabaduló szakmunkások pedig aligha képeznek konkurenciát, mivel sem éttermet, sem pizzériát, sem panziót, sem asztalosműhelyt nem fognak nyitni a közelben – többségük szegény családból származik. Ezért aztán különösen a szolgáltatóipari szakképzések szippantják fel ezerszámra a hátrányos helyzetű fiatalokat.

A felszabadított inas helyzete halmozottan hátrányos, ha nagyvárosoktól messze eső, nehezen megközelíthető kistérségben él. Még ha össze is spórol egy jogosítványra és roncsautóra valót, aligha tudja majd finanszírozni az ingázás költségeit. A bejárást a cégek általában nem térítik. Nem is tehetik. Egy 30 kilométeres ingázás a jelenlegi minimálbér 60 százalékát tenné ki. Nem olcsóbb a tömegközlekedés sem, ekkor ugyanis helyközi és városi bérletet is kell váltani, illetve támogatni. A volánjáratok, kisvasutak leépítése igen sok települést elzárt az ország vérkeringésétől. Számos kistérséget, illetve annak elzárt településeit emberfia meg nem közelíti tömegközlekedéssel 17 óra után.

– Mesélted, Zoli, hogy a gyorstalpalón elvégezted a szakácsszakmát is, és egy darabig a városi étteremben dolgoztál. Miért hagytad ott? Nem tetszett, kirúgtak, vagy találtál jobbat?

– Figyelj, reggel hatkor kezdtünk, eleve csak kocsival tudtam beérni. Benzinpénzt nem adtak. Szóltam, hogy ez így nem jó. Azt felelték, mindenkinek egyéni szocprobléma a bejutás. A jattból meg nem kaptunk. Azt mondták, az csak a régieknek jár. Végül kiszámítottam, hogy havi húsz-huszonöt marad meg tisztán. Ezért a pénzért kellett napi két órát utazni és 10 órát gályázni. Még a vízdíj, a villany se jön ki belőle. Visszamentem munkanélkülire.

Zoli 38 éves kőműves. Igen kiváló szakember, erről személyesen is volt alkalmam meggyőződni. A munkanélküliségből saját vállalkozás indításával próbált kitörni. Ebbe körülbelül fél év alatt belebukott, mert a havi társadalombiztosítást minden bevétel nélkül is fizetnie kellett. Munkát csak szezonálisan tudott vállalni, s a csekély bevételből nemhogy munkásokat nem tudott alkalmazni, de még családját sem volt képes eltartani. Ma újra segélyen él.

Az inas bérezésre is jogosult. A juttatás a minimálbér húsz százaléka, 15-20 ezer forint, amiért a tanuló havonta két hetet dolgozik. Ha évet kell ismételnie, ennek már csak felét kaphatja meg. A szakképző helyek a tanoncokra fordított költségeket visszaigényelhetik, emellett kifejezetten a szakképzésre kiírt pályázatokon vehetnek részt. Nem egy pályázat tízmilliós nagyságrendű. A kiírás célja sokféle lehet, általában a szakképző vállalkozás fejlesztését és a szakképzők továbbképzését finanszírozzák. Egyetlen olyat sem találtam, amely feltételként kötötte volna ki a felszabadított inas alkalmazását.

– Attila, hány évet jártál a szakiba?

– Három és felet. Az utolsó évben hagytam ott.

– Már majdnem végeztél. Miért nem fejezted be?

– Végül a pénz miatt. Rendesek voltak velünk. Nyolcan voltunk a három pincérre. Beosztottuk a munkát, volt, hogy csak álltunk. Nem mosattak fel velünk, és pucoltattak vécét, mint máshol...

– Mennyit kellett dolgozni, és milyen fizetést kaptatok?

– Havonta két hetet kellett melózni nyolc órában, a nyári szünidőben pedig egy hónapot. Az ösztöndíjam 7500-ról indult, és felment a végén talán 17 000-ig. A jattból nem kaptunk, azt a főpincérnek kellett leadni.

– Mennyi idő alatt tanultad ki a szakma fortélyait?

– Egy-két hónapig mutatták, utána már csak tálaltunk, felszolgáltunk és lehordtuk az asztalokat.

Attila végül azért hagyta ott a szakiskolát, mert nyilvánvalóvá vált számára, hogy nemigen fog a környéken felszolgálói állást találni. Időközben nagykorú lett, felveheti a RÁT-ot (rendelkezésre állási támogatás), azaz 28 000 forintot kaphat az inaskodással szerzett 17 000 helyett. A szakmai jövőre irányuló sejtelmei beigazolódtak. Osztályában huszonketten kezdtek, ebből nyolcan tették le a szakvizsgát. Egyetlenegy osztálytársa pincérkedik, a helyi kisvendéglő tulajdonosának lánya. Egy másikról úgy tudja, a közeli sertéshizlaldában kapott állást protekció révén. A többi szintén munkanélküli, teng-leng, időnként feketemunkával szerez némi pénzt, akárcsak ő. A vendéglátásban mellesleg el lehet helyezkedni – az ország határain kívül. Ehhez azonban valódi, használható nyelvtudás szükségeltetik, amitől a szakiskolában végzettek zöme igencsak távol áll. Attilát hét és fél éven át tanították a német nyelvre. Gyakorlatilag egy mukkot sem beszél.

Alkalmam nyílt eszmecserét folytatni az ország egyik legnagyobb mamut-szakképzőjének igazgatójával. Kifejtette, mennyire „felfújják” manapság a nyelvtudás szükségességét, s hogy az ő idejében az még „egyáltalán nem volt olyan fontos”. Idegen nyelven nem beszél. Magyarul sem nagyon.

A szakképzések ranglétrájának csúcsán az egyetemek és főiskolák által indított felsőfokú szakképzések állnak. Ezeknek már feltétele az érettségi, mégpedig bármely, szabadon választott két tantárgy, tehát aránylag alacsony pontszámmal is be lehet kerülni. Előnyük az is, hogy a bejutott fiatalok „egyetemistának” érezhetik magukat, s jogosultak ösztöndíjra, diákhitelt vehetnek fel.

A felsőfokú szakképzések között akadnak piacképesek, ám itt is érvényesül az a szabály, hogy a főiskolai szinten végzett mérlegképes könyvelő hamarabb talál állást, mint aki csak felsőfokú szakképzéssel rendelkezik. Az ilyen jellegű szakok elvileg lépcsőként szolgálhatnának a későbbi BA, illetve MA megszerzéséhez. Ez rendben is volna, ha valóban így működnének. Ezzel szemben a diákok igen kevés százaléka fejezi be ezeket sikerrel, s lép tovább, sőt, a többségük még erről a legalacsonyabb felsőoktatási szintről is kihullik.

A felsőfokú szakképzések zöme a középfokúakhoz hasonlóan atavisztikus, értelmetlen és piacképtelen, ebből a szempontból harmonikusan beleillik a magyarországi össz-szakképzés rendszerébe, ami olyan gyárhoz hasonló, amely saját magát „gyártja” és tartja fenn számottevő eladható produktum nélkül. Ebben a tekintetben szintén pártállami örökség. Íme, néhány példa a felsőoktatási intézmények szakképzési kínálatából: ifjúságsegítő, titkárságvezető, sajtótechnikus, idegennyelvi kommunikátor, jogi asszisztens, képzési szakasszisztens, közösségi-civil szervező, sportkommunikátor stb. Vajon milyen álláslehetőséggel kecsegtetnek ezek a képzések, mikor az adott szakterületen diplomát szerzettek jelentős része sem képes elhelyezkedni? Milyen gazdasági igény kelti életre az addig soha nem létezett „szakmák” sokaságát? Egyértelmű. A rájuk igényelhető állami normatíva.

„Műkedvelő előadás. Mult vasár-nap este érdekes dilettáns előadás színtere volt a helybeli kath. legényegyesület nagyterme. Az előkelő iparos és úri közönségtől zsúfolásig megtelt helyiségben egy minden tekintetben sikerült szini előadással kisérték el a farsangot. A tót leány cimü ismert népszinművet adták, hol a szereplök mindenike kitett magáért s igy a legjobb műkedvelő erők felhasználásával az est kitűnően mulattató egészet nyújtott a hálás közönségnek. Az előadás minden részletében összevágó volt, mely nagy részben Csete Lajos érdeme. Előadás után virradatig táncolt az aranyifjúság.” (Jász Ujság, 1910. február 13.)

A szakképzésben résztvevő, azt félbeszakító vagy lezáró fiataloknak semmilyen társadalmi fórum nem áll rendelkezésükre. Szakszervezetnek nem tagjai, kulturális vagy gazdasági egyesületeik, tömörülési formáik sem igen jöttek létre. Közösségük már az oktatási intézményben sem különösebben összetartó, társadalmi tőkét nem építenek, érettségi találkozókat nem szerveznek, iskolaéveik elmúlta után a családi, rokoni kötelékbe kerülnek vissza. A legvalószínűbb, hogy valamely, már munkanélküliként végzett, újabb szakképzésben találkoznak újra.

Az „élethosszig tartó tanulás” elve Magyarországon úgy érvényesül, hogy a munkanélküli szakmunkások újabb szakmát tanulnak. Ezeket a képzéseket munkaügyi központok, illetve erre szakosodott oktatási vállalkozások bonyolítják le. Vonzerejük, hogy a tanfolyamok idejére (ez általában 3-6 hónapon át tart) minimálbért fizetnek a tanulóknak. Így első „munkahelyük” egy újabb szakképzés. Az így megszerzett végzettség semmit sem ér. Ha nyílnak is munkahelyek, a cégek szívesebben választanak érettségizett, „normális” szakközépiskolában végzett szakmunkásokat. A szakképzésért járó minimálbér egyfajta sajátos munkanélküli segéllyé alakult át. Ideológiája, hogy a tanulásért járó fizetségnek pszichológiai szempontból nagyobb a motiváló ereje, mint a semmittevésért járó segély. Ebben van is igazság, ugyanakkor ma már szinte senki nem táplál olyan illúziókat, hogy az új szakma majdani munkával kecsegtet. A képzettek a munkaügyis továbbképzéseket inkább alkalmi munkahelynek, mintsem munkához juttató lehetőségnek tekintik.

– Szilveszter, hány szakmád is van összesen?

– Hát, testvérem, itt vannak a papírok a fiókban. Vagyok parkgondozó, ezt hat évvel ezelőtt ötvenen végezték el a faluban, aztán szociális segítő, számítógép kezelő, azt hiszem, meg fakitermelő. A többi kettőt már nem is tudom pontosan, az egyik szakács, de valahol elkallódtak az oklevelek.

– El tudtál-e helyezkedni bármelyikkel is?

– Viccelsz. Mikor bementem velük a munkaügyi központba, majdnem a pofámba röhögtek.

– Kaptatok bérezést a képzés alatt?

– Igen. De az egyiknek a felével még mindig tartozik a képző vállalkozás. Azt mondták, nekik sem fizetett a pályázati támogató. Ennek már öt éve.

Szilveszter negyvenéves, ötgyerekes családapa. Utoljára 15 éve volt tartós munkahelye, még véletlenül sem valamelyik tanult szakmájában. Tavaly két hónapot robotolt egy angliai hűtőházban. Keresetét gyakorlatilag felélte. Mikor a szokásos téli leépítések során ő is elvesztette munkáját, néhány héten át ügynökségek közvetítették ki heti egy-két alkalommal. Végül nem bírta tovább a létbizonytalanságot és az egyedüllétet, és egy fillér nélkül tért haza. Most azt várja, hogy beinduljon a tavaszi napszámos szezon. Sőt, mint elmondta, ha szerencséje van, bekerülhet egy újonnan szervezett minimálbéres szakképzésbe, s ezzel összespórolhatja a jövő évi tüzelőre valót. Hogy milyen szakmát fog tanulni, már meg sem kérdeztem.