Csirkevér

A levágott csirke vére zöldzománcos pléhtányérba csurrant. Előttem van, látom, pedig sok idő telt el azóta, Örzsi nagyanyám hatvan esztendeje halott.
A tányér néha előkerül Édesvica kredencéjének mélyéből, bizonyára nagymama intézi valami túlvilági praktikával – az odaátiak tele vannak ilyesféle leleménnyel –, hogy eszembe juttassa a fagyos reggeleket, a havon virító piros cseppeket és a zöld tányérban gyorsan megdermedő baromfivért. Néhány apró tollpihe ragad bele, és sima felszínén kristálytiszta savó gyűlik össze. Sötétvörös, lepényszerű képződmény ez a megalvadt vér, felszíne, mint a bársony. Néha az apróléklevesbe kerül – egészben megfőzve, azután kockákra darabolva – másszor reggeli lesz belőle: borsos, hagymás zsírra teszi nagyanyám, és addig kavargatja-nyomorgatja egy kis féloldalasra kopott fakanállal, míg szétmegy, amikor pedig színe feketésbarnára változik, tojást üt rá, de nem várja meg, hogy kemény legyen, úgy jó, ha csak kocsonyás, leveszi a sparheltről, közben már az alvókat, öcsémet, apámat költögeti, kész a reggeli fiacskáim, gyertek, hasatokra süt a nap.
És a jégvirágos ablakon átiszánkodó sugarak dicsfényétől körülvéve megáll az asztal mellett, leteríti a rojtos szélű, sárgakockás abrosszal, villákat, kistányérokat vesz elő, kenyeret vág. Nagyapa is előkerül, topogva veri le bakancsáról a havat, ez hagymás vér, örvend, és gyermeki izgalommal várja, hogy felesége kiporciózza a reggelit. Ez a csemege csak férfiaknak és gyerekeknek jár, de nagymama és anyám szívesen lemondanak róla a javunkra, ahogy később, az ebédnél a májról, mellről, combról is, mialatt ők a csirke hátát, lábát eszegetik.
Előttem nagymama zöldzománcos tányérja, immár több évtizede megfosztva rendeltetésétől. Nem vágok itthon semmiféle jószágot, tollatlan, kizsigerelt, fej és láb nélküli, sápadt baromfitetemeket veszek a boltból, vérük már a csirkegyárban elfolyt, s hogy mennyi íz megy ezzel veszendőbe, csak az álltában is pusztuló tálról jut eszembe. Az idő több helyen lepattogtatta zöld zománcát, lassan terjedő rozsdafoltokat mart rá, közepén azonban még kivehető a kép, bár egy idegen biztosan nem nézné ki belőle a piros sapkás, talicskát toló kisfiút, azt meg, hogy apámra hasonlít, amint nagymama hitte, egyedül én tudom csak ezen a világon.


Véralma

Így hívták azt a feketébe hajló, mélyvörös színű apró almafélét, amit nyár derekán tett el Örzsi nagyanyám télire, de cigányalmának is mondták, és a piacról kellett venni, mert nem termett sem a Vizes utcai ház kertjében, sem Szentlőrincen. Ez utóbbi helyen volt a szőlő, mely földdarab csupán nevében volt az, még az előző előtti század végén megfosztották tőkéitől a filoxéra miatt. Helyükbe gyümölcsfákat ültettek: körtét, meggyet, szilvát és lasponyát – ez volt mifelénk a naspolya neve –, de nem sokat, hogy lombosodó koronájuk el ne vegye a fényt a krumpli, bab és borsó elől.
Nagymama szőlőföldje után kisebbik húgának parcellája következett, mellette Pénztárca úré – nem pénztárca, bogárkám, pénztárnok – és végül Édesvicáé, az út másik oldalán meg a legidősebb nővér és két fiatalabb fiútestvér veteményese. Valaha az egész terület – a bikaakoltól a töltésig – Julianna dédanyámé volt. Hozományba kapta Putnoki nagyapától, és ezen osztoztak meg gyerekei, miután őt tizennyolcban elvitte a spanyolnátha. Akkor már nem az egyszeri megkapáláshoz szükséges napokkal mérték a területet, négyszögölekben számolták a testvérek jussát.
Egyedül Pénztárca úr telepített újra szőlőt a magáéba – onnan kerültek Csáki Zsuzsika kamrájába a karácsonyig frissen maradó fürtök –, a többiek kertnek használták, és dolgoztak benne szorgalmasan, kivéve Márit, a legfiatalabbat, aki diófával ültette be saját részét, végleg elvetve a művelés gondját. Ez a kopár liget szigorúan ékelődött be a viruló kertek közé, és ha zöldelltek is májustól októberig a fák, nemigen hoztak termést; senyvedtek a folyó közelsége miatt vizenyős talajon.
Véralmát tulajdonképpen ültethettek volna nagyszüleim a szőlőben, de ahhoz ki kellett volna vágni egyet a már termőre fordult gyümölcsfák közül, és ebben nem tudtak megegyezni. Nagyapa nem engedett a három szilvafából, mibül főzetök akkor pálinkát? Nagymama a befőzés végett ragaszkodott a többihez. Mit érök vele? Akkor meggyér vagy körtéér möhetök a piacra.
A Vizes utcai ház kamrájában a stelázsi legalsó polcán ötliteres üvegekben állt az ecettel eltett cigányalma a kékzománcos bödön mellett, amelyben a keményre fagyott disznózsírban lesütött húsok rejtőztek, a januárban leölt hízó fehérpecsenyéjének, oldalasának darabjai, s ha kibányászta nagymama a vasárnapi ebédhez valót, olvasztott zsírt öntött a helyére, hogy a maradékot újra elzárja a levegőtől. Télen majd minden héten kaptunk kóstolót is, mert nagy volt a rokonság, és a sülthöz meg disznótoroshoz nagymama ecetes almát tálalt savanyúságnak, de kaptam a piros zsíros kenyérhez is, ha kértem.
Az almák, mire kikerültek az üvegből, elvesztették mélytüzű színüket, megereszkedve, fakón és ráncosan, öreg prostituáltként kínálták magukat a feszes bőrű hurka és kolbász mellett, és semmiben sem hasonlítottak azokhoz a fényes héjú, bíborvörös, kemény húsú gyümölcsökhöz, melyeket nagyanyám úgy helyezett el az üvegben a szőlőlevél-ágyon, hogy minél szorosabban álljanak, bogárkám, s hosszában négyfelé metélt, hófehér tormaszállal ékelte be soraikat.
A többi gyümölcs nem sokat változott befőzés után; a hámozott, félbevágott barackok aranysárgák maradtak, a körték ugyanolyan elefántcsontszínben pompáztak, mint mikor eltette őket; az uborkák zölden, a meggyek bordón virítottak, és bár a cseresznyék színe más lett, fáradt rózsaszínjük egy cseppet sem volt rútabb eredeti pirosuknál. Hozzájuk képest a cigányalmák olyan szánalmasan néztek ki, hogy rájuk sem ismertem, amikor a terített asztalon találkoztam velük. Átalakulásuk csak a szilvák metamorfózisához volt hasonlítható, azok barnultak és ráncosodtak meg ennyire. Ám amit elvesztettek a vámon, azt megnyerték a réven. Karmazsin héjuk, hófehér húsuk dohányszínűre vált ugyan, üde savanyúságukat azonban édes ízek derítették, a nyár, a nyár emlékét őrizték töppedt bőrük alatt, és ha meg is puhultak valamennyire az ecetes lében, azért harapnivalók maradtak.
Mindig szerettem volna tetten érni azokat a pillanatokat, amikor az üvegbe zárt almák színe változni kezd, de sohasem sikerült, ahogyan az óramutatók mozgását sem látni, és azt sem, hogyan metsződik sima, fiatal bőrünkbe az első szarkaláb.