Hetven után (pár évvel),
ha egy éjszaka fölébredsz, vagy nem is föl,
csak félig, hogy csúszkálj képzeteid közt
– úgy érzed, nem tévedsz, bátran fölfuttathatod,
tetszőlegesen ki is nyújtóztathatod verssoraidat,
mintha tagjaidat, és egyik fülzúgásból a másik
vállfájásba sodródva-zuhanva, bele nem oldódva
még a végképp testiesedő alárántóba,
úgy csinálhatsz, mintha ez is szabadság volna,
keresztül-kasul kalimpáló új mese, és beléd áll
csikordulva
– inkább átleng rajtad, belobbant, bebélel,
nem az eszedbe, homályosabb egészedbe jut
be és be, egyszerre elterebélyesedik,
szó hátán szó, megannyi ismerős, bejáratott,
akár elhasznált forma, hang-fogás bőven,
védhetetlenül rád csavarodó, bevájódó rájátszásaid,
és zajonganak ott, mit akarnak, fújtatsz, hüledezel,
gyanakodva remélsz: a keverés-kavarás mégse
másolás talán;
– azám, a folytatás eszméjébe még nem-absztrakt,
csupasz marokkal csimpaszkodhatsz,
nyakad alá gyűröd vánkosod és hangolod a csendet
– a barlangon túl apró szemekben világszépítő szer,
a márciusi hó hiábavaló erőlködéssel zuhog,
de hetven után (pár évvel) merő realitás minden
meghallatlan, semmi meglepő, a profánba szorult
jelenések miért ne lihegnének
– komplikálás nélkül lehetséges-e kiókumlálni sorra
sort?