Enyhén szürreális. Miért gyülekezett össze ez a taszító embercsoport? Nekem olyan ünnepélyesek, olyan egyenruhások, olyan öltönyösök és olyan álságosak! Merev, hamis pózoktól sudárult és görnyedt társaság, de csoport-hamisságukból itt mégis igaz dokumentum válik. A fekete-fehér fénykép valami pillanaton túli valóságot sugároz. Színes képen kevésbé érezném, hogy az időt megállító felvétel átemeli őket a realitáson túli világba.
Mintha valami láthatatlan tükörből verődne vissza a látványuk, és ettől, a tükrözéstől rögtön realitáson túli lesz a kép. Nekünk lesz az, ha így akarjuk. Ők maguk hiába néznek szembe a láthatatlan tükörrel, abban saját tükörképük helyett egészen mást látnak: nem önmagukat, hisz önmaguk láttán bizonyára zavartan elkullognának. Hamisság sugárzik róluk. Közelképen, családi fotón eredendően hamis mindenki. De e rituális rendezvényre összegyűlt kompánia tagjai nem közelképen feszítenek, hanem tömegemberként tágas totálban. Tömegbe bújva persze egyéniségre vágynak. Talán épp ezért a kellemetlenül ható póz-fesztivál: egyéniséget hazudna mind önmagának a nagy közösségben. Vitéz katonatiszt úgy tesz merev-bután, mintha ott se lenne közelében az üres erszényű, kevésbé vitéz és kevésbé buta, de minden silány gaztettre kész csaló, aki viszont a vitéz katonatiszt aranyozott sújtását és idült hülyeségét nem akarja észrevenni.
Ha nem önmagukat (mert az rejtve marad előttük), mit figyel hát e bűnszövetkezetbe forrt látvány-közösség?
Lószemlélők. Igen, az egyik képen villanásra fel is tűnik másfajta élőlény, egy emberhez nagyon nem hasonlító, ezzel szemben sokkal rokonszenvesebb élőlény, egy ló a háttérben. Az előtérben szép nőt látunk, ez elvonja a figyelmet a főszereplőnek hazudott lóról. Egyedül van, önállóan, a tömegen kívül: ez a nő akkor is természetesebb, ha szintén pózol kicsit. A többi ember, ott fönt a tribünön tömegbe rázódva eredendően mesterkélt, születetten merev bábu.
Keressünk kivételt. Talán a lépcsőn levők természetesebbek. Érdekes a tribün lépcsője. V-formában ágazik el, és többen ott, félúton találtak helyet maguknak. Nem a díszpáholyban levőket, nem is lent, a korlát mellettieket, de épp, aki így a lépcsőn megáll – azt érzem igazi bennfentesnek. Aki indításkor is itt marad, mintha menetközben volna örökre; aki a futam alatt áll így, a fent és a lent között, a lépcsőt akaratlanul a pálya legszabadabb helyeként jelöli meg. Fönt is eldobják a tiketteket verseny után, lent is – nem úgy van az, hogy „nyerők fönt, vesztesek lent”, vagy fordítva. Ravaszság, sőt, bizonyos tehetség lappang némely lószemlélőben, aki makacsul mindig itt áll meg, a lépcsőn. Fönt vagy lent a korlátnál jobban elbújhatnának. A lépcsőn nehezebb rejtőzni, de ők, a gyakorlottak erre is képesek. Szabadtéri színház, melynek ők a szereplői, a nézői? Helyettesítsük be a versenyt bármilyen más rendezvénnyel, és képzeljük hozzá ezeket az arcokat, ezeket a figurákat. Ha cirkuszt néznének. Ha rabok elvonultatását. Ha éleslövészetet. Ha temetést. Nem tudom megfejteni hamisságuk mélységes titkát, de akárhogy is: helyettük a lovak agyaghadseregét szívesebben, igazi örömmel nézném. Elmennék egy nagy, ennél is nagyobb pályára, és ott mindenféle verseny helyett agyaglovak seregletét bámulnám vasárnap háromtól ötig, öttől éjfélig. Vagy csak a fényt. Üres a pálya, a tükörben azt látom, amit akarok.