Rossz lehet a lelkiismeretünk, hiszen Levendel
László halála óta a felsorolt gondok jelentősen súlyosbodtak.
Nyilvánvaló, ezek nem az elmúlt másfél évtizedben keletkeztek, sőt,
semmi nem történt, amit különösebb profétikus készség nélkül ne lehetett
volna előre látni.
Mi az oka, hogy bár a kialakult helyzet gyökerei a
két világháború közti időszakra nyúlnak vissza, egyetlen kormányzat sem
tudott vagy akart megoldást találni? Vannak megyék, ahol alig van
cigány – vajon miért? Vas megyében vagy Győr-Sopronban miért sikerült az
ottani cigányságot asszimilálni, munkához segíteni, integrálni,
valamiképpen „cigánytalanítani”? Vagy éppen az ellentéte lenne igaz,
hogy ezekből a kulturált, civilizált megyékből módszeresen kizsuppolták a
cigányokat?
Nem hanyagolhatjuk el a történeti megközelítést, hiszen
nem arról van szó, hogy a cigányság mint átok vagy istencsapás szakadt
az országra. Sok száz éves együttélés ez. Már a 18. századtól a
legkülönfélébb nyomait találjuk ittélésüknek, létszámuk azonban csak a
20. századi átalakulások nyomán vált akkorává, hogy a többségi
társadalom ellenérzését kiváltsa. Meggyőződésem, hogy nem érdemes arról
beszélni, hogyan kell a cigányokat röghöz kötni, civilizációs,
kulturális, vallási szokásaikat a többségi társadalom bevett normáihoz
illeszteni, hiszen ez csak akkor lehetséges, ha az integrálni vágyott
kisebbséget feltétlen tolerancia fogadja. Ez igaz a zsidóra, kínaira,
szlovákra, azaz mindenkire, akinek a nyelve, szokásai, álmai, vágyai
eltérnek a többségi lakosságétól. Ha a kisebbségi eleve szorong attól,
ami levethetetlen sajátja, amitől önmaga, sohasem lesz integráció, csak
erőszak és kényszer, ha nem az első, akkor a második, harmadik vagy
sokadik nemzedékben.
A soa után a cigányság anyagi kárpótlása hosszú
időn keresztül elmaradt, illetve csupán részleges volt. A visszaélések
magas száma nyilvánvalóvá tette, hogy mindez jóvátehetetlen. A zsidó
mágnásnak, akitől elvették a gyűjteményét, vissza lehetett adni a
képeket, mások visszakaphatták a gyárukat vagy a villájukat. A beás
cigánytól csak a rézüstjét vagy az üvegvágó kését vehették el. A
kétezres évek elején lezajlott több köztörvényes ügy is bizonyítja, hogy
a kárpótlási biznisz kiépülésével mindennek csupán szégyen és gyalázat
lett a következménye.
Az igazi gond a magyar társadalom problémája.
Olyan ez, mint amikor az ember kisujja körme gombásodik: csak úgy tudja
meggyógyítani, ha gyógyszert vesz be, és az egész szervezetében kiöli a
gombát. A cigánysággal kapcsolatos nyomorúság az egész ország
nyomorúsága. Világunk kimondatlanul, de jól láthatóan két célt tűzött
ki: az osztálytársadalom rekonstrukcióját és a kizsákmányolás
törvényesítését. Ha az egyiknek sokkal több van, mint ami a
létfenntartáshoz kell, szükségképpen alakul ki az a nagyon nagy tömeg,
amelynek semmije nincs. Ezt az ellentmondást nem lehet egyszerűen
feloldani. A magyar népesség egyharmada biztonságban, sokszorosan
aládúcolt jólétben él, de ennek az az ára, hogy a lakosság másik
egyharmada teljes bizonytalanságban, szorongásban és mindenfajta
ínségben kínlódik. A kettő közötti egyharmad hol szorong, hogy olyanná
válik, mint az alsó egyharmad, hol gyötrődve vágyódik a felette lévő
egyharmadba. Többszörösen hasadt és egymással szembefordítható,
kijátszható rétegekre tördelt a magyar társadalom, amelynek rendbetétele
sokszorosan meghaladja néhány cigány gyerek iskolába, egyetemre
járásának költségét, cigánytelepek modernizációját, munkahelyek
teremtését. Az elmúlt húsz év pénzügypolitikai gesztusai a cigányság
iránt képmutatóak, vagy a haldokló orcájának megsimogatásához
hasonlatosak. Egy pillanatra talán enyhítenek valakinek a gondján, de
valós céljuk nem a kérdés tényleges és hosszú távú megválaszolása. A
többségi társadalom így hitetheti el magával, hogy ami tőle telt, azt
megtette.
A cigányságon kívül számos kisebb-nagyobb csoportnak
hasonló problémái lehetnek. A magyar társadalomban ugyanígy nem találja
meg a helyét egy felnőtt autista, akinek nincs otthona, de ön- és
közveszélyessé válhat, ha nem törődünk vele. Rengeteg a mozgássérült,
akiket ugyan törvény véd, de meg lehet nézni, hány busz és középület
felel meg a törvényben előírtaknak. A fogyatékos embert éppúgy
frusztrálja a munkához jutás gondja, mint a cigányt. Bár esetükben az
állam sokféle kedvezményt biztosít, hiszen a munka nélkülözhetetlen
eleme a szocializációnak, mégsem kellenek a munkaadóknak.
Vannak
nyugat-magyarországi városok, ahol nincsenek hajléktalanok –
valószínűleg kiverték őket. Ha a többségi társadalom úgy dönt, látni sem
akarja a páriákat, kiüldözi őket, és a hajléktalanok egy idő után
továbbmennek. Cigány hajléktalanokat gyakorlatilag nem ismerünk. A több
tízezer hajléktalan csoportja valamikor stabil egzisztenciával
rendelkező, főleg vidéki munkásemberből és polgárból áll. Cigány
hajléktalan nincs, mert a nomád életmód, a vándorlás eleve kizárja a
hajléktalanságot. Az a cigány, aki mégis lemond arról, hogy Isten szabad
ege alatt éljen, és ahol éppen kedve szottyan, letáborozzon, a hajlékát
megosztja másokkal. A józsefvárosi, ferencvárosi, angyalföldi
lakásokban tapasztalhatjuk, hogy a cigányok tömegesen laknak együtt. Ez
hozzátartozik a civilizációjukhoz, és semmiféle gondot nem okoz.
Számukra az emberség, a másik iránti felelősség, törődés, irgalom nem
pusztán fogalom vagy program, és csak annyiban érvényes, ha naponta és
konkrétan számon kérhető – a másik ember bőrén vagy lelkén érezhe-tő –
megvalósulása. Más civilizációban nőttem fel, családom több generációra
visszamenően polgári értelmiségiekből áll, de megrendülten érzékelem,
hogy eljegesedett, eldurvult, a másik felé tett mozdulatra rest
társadalmunkban ez a magától értetődő, a cigány létből származó irgalom
milyen jelentős.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy néhány évtizeddel
vagy generációval korábban jobb volt a helyzet, mintha mi lennénk az
első generáció az Édentől keletre, és a Paradicsom a Monarchia kiegyezés
utáni korszaka, vagy a két világháború közötti időszak lett volna. Ez
önámítás. Amióta Ádám és Éva kiűzetett az Édenből, ez a nosztalgia és
sóvárgás különös, keserű kísérőjelensége a tenni képtelen és önmaga
létén változtatni nem tudó emberiségnek. Persze, amikor emberiséget
mondok, mindig konkrét emberekre gondolok. Itt gyökerezik a harag, hogy
miként merészel egy ilyen kódis, semmirekellő, dolgozni nem szerető,
gyüttment, nomád létű cigány boldognak lenni. És mindjárt adott a
magyarázat: csak úgy lehetséges, hogy valamiképpen az ördöggel cimborál.
A közelmúltban elkövetett gyilkosságokban érzem ezt a gyűlöletet,
amelyben nincs semmiféle személyes, kézzelfogható tapasztalat, se
hallás, se látás, s így marad a nyers és puszta gyilkolási vágy, aminek
egyetlen legitimációs oka a másik puszta léte. Mondhatjuk, hogy a
gyilkosok elmebetegek, de én nem így gondolom. Összeadódik,
koncentrálódik bennük mindaz, ami nagyon sok embernél megfigyelhető, ha
cigányt lát: széles ívben elkerüli, fintorog, vagy valami belső
bizonytalanságot érez.
Közel harmincéves koromig ritkán találkoztam
cigányokkal. 1981-ben kerültem Miskolc belvárosában a parókiára. Két
villamosmegállónyira már putrik álltak, de soha semmi atrocitás nem ért.
Egyszer késő este az utcán megszólított néhány cigány ember, hogy adjak
pénzt. Mondtam, hogy pénzem nincs, de szívesen adok élelmiszert, ha
elkísérnek a templomba. Amikor meglátták, hogy tényleg a templom mellett
lakom, bocsánatot kértek, és semmit nem fogadtak el. A vallásos
ihletettségű tiszteletre több hasonló személyes élményemet is
sorolhatnám. Sajnos, más előjelű tapasztalatom is van. Ózdon helyettes
lelkészként dolgoztam 1982–83-ban. Akkor még működött a gyár, amely a
két háború között templomot tartott fenn a különböző felekezeteknek. Az
ötvenes évektől mindez erős hanyatlásnak indult. Olyan kicsi volt a
gyülekezetem, hogy a hidegebb hónapokban a parókia egyik szobájában
tartottuk az istentiszteletet, mert oda is befértünk. Végigjártam a
környéket, látogattam, beszélgettem, és összeszedtem 8–10 rendkívül
kedves cigány gyereket, akik rendszeresen eljártak hozzám. Nyitottak
voltak, érzékenyek, de egészen másfajta kommunikációt igényeltek. Nem
lehetett teológiai előadást tartani nekik, mert nem érdekelte őket, és
ebben igazuk volt, engem is csak azért érdekel, mert szellemi
megpróbáltatást jelent, de akit nem izgat, nem kell magára vennie az
életfogytiglani tanulás igáját. Aki cigányokkal foglalkozik, pontosan
tudja, hogy fogékonyak minden érzelmi, akusztikus, vizuális eseményre, a
kreatív, mozgással együttjáró élményekre. Egy zsidó gyerekkel órákon át
elbeszélgethetek a teremtés történetéről, a sabbat jelentőségéről, de a
cigányok számára ez érdektelen. Csupán a másik emberrel együtt
megélhető élmények érdekesek nekik. Nem emlékszem, hogy valaha
találkoztam volna magányos cigánnyal, mindig legalább ketten vannak.
Legfeljebb szociofotókról ismerek olyan magányos alakot, ahol a fénykép
megörökíti a sorsát vesztett cigányt, akinek nincs közössége. Onnantól
mintha nem is cigány lenne. Ózdon észrevettem, hogy a nem cigány
gyerekek elmaradoznak az alkalmakról. Először megütköztem, aztán
felháborodtam, végül egyenként felkerestem a nem cigány szülőket, akik
közölték velem, hogy döntsem el, kiket akarok tanítani, mert nem engedik
a gyerekeiket cigányok közé. Tették ezt anélkül, hogy ismerték volna a
hozzám járó gyerekeket vagy eljöttek volna bármelyik foglalkozásra. Úgy
érezték, a puszta találkozás tönkreteszi a gyereküket, valamiképpen
elcigányosítja, és ennek a lehetőségét ki kellett zárniuk. A szokásos
sztereotípiákat sorolták: a cigány nem mosakszik, tetves, büdös, lop és
egyáltalán, rossz hatással van a többi gyerekre. A ki nem mondott, meg
sem fogalmazott szorongást a cigány gyerekek által közvetített értékrend
és magatartásminta jelentette, a személyiség egészen másfajta
kiteljesítése. Ezek az emberek nem attól tartottak, hogy tetves lesz a
gyerekük, hanem hogy boldog ember lesz, de másképpen boldog, ahogy ők
nem akarták boldognak tudni. Úgy gondolták, ennek a boldogságnak a
puszta megismerése is kárhozatba visz. Nyilvánvaló volt, hogy nem
meggyőzhetők. A zsigeri szorongást nem lehet szellemi úton orvosolni,
ehhez több idő kellett volna, de csak hat hónapig voltam ott. Nem
tehettem mást, külön voltam együtt a cigány és a nem cigány gyerekekkel.
Később
Sajókazára kerültem, ahol már akkor jelentős számú cigány lakosság élt.
A kazincbarcikai vegyiművekben és a bányákban találtak munkát. Egyetlen
alkalomra sem emlékszem, hogy bármiféle súrlódás lett volna az ott élők
között, ami számomra bizonyítja, hogy igenis, kezelni lehet a
feszültségeket, amelyek legtöbbször gazdasági okok miatt keletkeznek.
Aztán Csepelen elsősorban nem a saját felekezetemben, inkább a katolikus
templomban és a Jehova tanúi közösségében találkoztam cigányokkal. Az a
gyanúm, hogy ez a két irányzat jobban vonzza a cigányságot. Az egyes
ember vallásosságának tárgyiasítása sokkal kevésbé jut szerephez a
protestáns egyházban, de a katolikusoknál támogatott, sőt, egyenesen
elvárt – gondoljunk csak a kegyhelyeken elhelyezett, saját készítésű
dísztárgyakra. Igaz ez a görög katolikus egyházra is, amely a szabolcsi,
szatmári, hajdúsági területeken a legintenzívebben pásztorolja a
cigányságot, nyitott és befogadó a cigány emberek vallásos igényei
iránt. Bár a protestantizmus nem igazán vonzó a cigány mentalitás
számára, magam is vagy húsz cigány gyereket kereszteltem, néhány cigány
embert el is temettem. Amikor erre kérnek, a papot látják bennem,
mindegy nekik, milyen felekezethez tartozom, csak a személyemhez kötődő
érzelmek és a bizalom számít.
Mindaddig nem tudunk segíteni, amíg nem
tanulunk meg cigányul gondolkodni. De ez nem megy egyik pillanatról a
másikra: sokáig kell együtt élni, megismerni egymás szokásait, együtt
enni, kézzel nyúlni a tálba, meghúzni a körbeadott pálinkásüveget. Azt
hiszem, nem ettől cigány a cigány, de még ezen a felületes szinten sem
tudjuk elfogadni őket. Könnyelműség lenne lebecsülni a társadalmi
ellenérzést, ami az alig magasabb civilizációs szinten élő, szorongó,
boldogtalan, sikertelen emberekben lappang, akiknek csak a gyűlölet,
irigység, szégyen maradt, mert képtelenek saját létük jobbításán
fáradozni.
Tudomásom szerint minden egyház foglalkozik
cigánymisszióval. Én magam ugyanúgy idegenkedem ettől a kifejezéstől,
mint a „cigánykérdés”-től, hiszen miért kellene a cigányt misszionálni? –
megvan a maga élete, vallása, nincs semmi igénye, hogy megtérítsék. A
felekezetemben nem tudok olyan papról, aki cigánynak vallja magát, a
katolikus egyházban biztosan van, de személyesen senkit nem ismerek.
Cigány ember számára a papnevelde töménytelen előírása, szabálya, az
egyházi hierarchia alkatilag idegen, amihez csak nehezen tud
alkalmazkodni, mert a megadott struktúrákhoz kellene görbítenie
szabadság és kreativitás iránti vágyódását. Devla, az ősi cigány isten,
akire Levendel László utal, már réges-régen nincs, és ha volt is valaha,
inkább csak egy szekta hitében élhetett, amelyik eleuropaizálódott
változata lehetett a hinduizmusnak. A magyarországi cigányság 150 évre
visszamenően univerzalisztikus hitű, amelybe belefér a Mária-kultusz, de
az is, hogy engem kérnek fel keresztelni, mert a pap az pap.
Vallásosságuknak olyan értékei vannak, amelyhez érdemes visszanyúlni a
nem cigányoknak is, hasonlóan ahhoz, ahogy a magas fokra fejlesztett
amerikai metodista egyházak a néger rítusokból merítenek spirituális
erőt.
II. József uralkodásáig fel sem merült, hogy a reformátusok,
evangélikusok, unitáriusok ugyanolyan tornyos, utcára nyíló templomot
építsenek, mint a római katolikusok. A görög katolikusoknak még tovább,
1848-ig kellett várniuk. A magyarországi szerb vagy román lakosság, ha
nem is azon a szinten, mint ma a cigányság, felekezetileg nem volt
egyenrangú. Kossuthnak sem sikerült a nemzeti kisebbségek helyzetét
rendezni. A magyarok a kiegyezés után sem látták be, milyen bűnök
terhelik őket a kisebbségekkel szemben. Az a szemlélet uralkodott, hogy a
magyar úrnép, a kisebbség meg arra jó, hogy dolgozzon: cselédként,
napszámosként. Utoljára a zsidókat emancipálták, 1895-ben. Mondhatnám
ironikusan, hogy csak ki kell várnunk: a dédunokáink majd megérik, hogy
nincs cigánykérdés, mert ez az elképesztően dölyfös, nehéz gondolkodású
nép addigra tán megelégeli, hogy a másikban büntesse saját hibáit.
Csakhogy ennek az is feltétele, hogy addigra a magyar társadalom
legalább kétharmada gazdasági biztonságban éljen.
A 2002-es
választási küzdelemben a Fidesz rendkívüli eréllyel vette igénybe a nagy
felekezeteket, hogy a konzervatív-keresztény-nemzeti éthoszt és
magatartást hirdessék. Ezzel nem nagyon fér össze, hogy a cigányság
iránt is megértő és elfogadó magatartást kérjen és várjon az
egyházaktól, vagy hogy az egyházak ezt maguktól nyújtsák. Elképzelhető,
hogy ha felülről utasítják, a pap engedelmeskedik, de magától nem
cselekszik, mert csak újabb konflikusba kerülne a hívekkel. A Jobbik
megjelenésével nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarországon létezik olyan
tömörülés, amely a cigánykérdés rendezése kapcsán nem az elmúlt
körülbelül nyolcvan év integrációs, humán megoldásaiban gondolkodik,
hanem a 20. század eleji brutális amerikai rendben, ahol a négerek a
busz egyik oldalán utaztak, a fehérek meg a másikon. Romániában,
Szlovákiában, Lengyelországban, Csehországban elképesztő példákat
látunk: ezekben az állítólagos kultúrországokban gettósítják a
cigányokat. Az aktuális magyar szélsőjobb megnyilvánulásait az
alsópapság valamilyen szintű szimpátiája kíséri. Anélkül, hogy bárkit
megvádolnék, feltételezem, hogy a papság jelentős része ugyanolyan rideg
és távolságtartó módon viszonyul a cigánysághoz, mint annak idején a
zsidóság alsó rétegeihez.
A sorozatgyilkosságokra reagálva a Deák
téri evangélikus templomban csöndes imádkozó vecsernyét szerveztek, hogy
felhívják a gyilkosságok botrányára a figyelmet. Tele volt a templom.
Az egyházi demonstráció az evangélikus lelkészek belső levelezési
fórumán éles vitát váltott ki. Pár igen ellenséges levél hozzám is
eljutott, azt állítva, hogy a cigányok ettől majd vérszemet kapnak,
lopni, csalni és gyilkolni fognak. Volt, aki úgy vélte, nem helyes a
demonstráció, mert ugyanígy emlegetni kellene azokat, akiket a cigányok
öltek meg. Rendkívül bizarrnak gondolom, hogy a dunántúli püspök
Veszprémben megáldotta a Marian Cozma emlékére emelt szobrot. Nem a
szobor ellen van kifogásom, hanem hogy így szakrális jelleget kapott
valami, ami nem a gyilkosság, hanem a cigányság ellen kelt indulatokat.
Ezeréves,
sorsát kereső nép a magyar, akkor is, ha zsidó, akkor is, ha cigány.
Aki megmarad szlováknak, románnak, szerbnek, horvátnak, bosnyáknak,
görögnek vagy töröknek és németnek, valamiképp megválaszolja, ki ő, és
mit keres itt a Duna táján. A zsidó és a cigány sorson túli jelenléte
mindig lelkiismeretet mozdító. A bamba és olykor gyilkos délibábkergetők
megszégyenülnek. Csak gyógyítva lehet józanul és tisztességesen a
gondokon enyhíteni. Mert ez a sorsunk, az ínségben lévőé is, és a már
nem szűkölködőé is.