Március elején, a választási kampány során végképp elszabaduló, elszabadított és gerjesztett indulatok fröcsögésétől mocskosan – hisz mindenkit elér, mind beszennyeződünk, és a hárítás most is alkalmatlan védekezés –, ezen a túl hosszú, s még újabb és újabb hidegfronttal gyötrő tél végén nap nap után tapasztaltuk, miként „legitimizálódik” a nyelvhasználattal is, ami talán egyszerűen: alkotmányellenes. Miért lehet nyilvános beszédben, közreadott levélben és újságcikkben olyan rasszista, uszító kifejezést használni, mint a cigánybűnözés?!
Elhatároztuk, hogy szakértő jogász véleményét kérjük – mindjárt érzékelve és szégyenkezve, hogy mi sem teszünk (tehetünk) mást: írunk a „problémákról”. Saját kínunkat reméljük enyhíteni?, hiszen ócska önámítás eltagadni: a romantikus társadalomformálás ideje – ideája – lejárt. A „politika” ma nemcsak azt nem jelenti, amit az ókori görögöknek (elvben), de azt sem, amit még az én gyerek- és ifjúkoromban (szintén legalább elvben). Ám a tény, hogy csekélyke lehetőségünk van hathatósan alakítani a köz ügyeit – túl azon, hogy a filosz-bánat cseppet sem eredeti –, végképp nem segít.
És mégis: mi segít?
A kérdést akkor is hallom – és nem kívülről, égi magasból, hanem a saját hangomon –, ha mindenféle kételyemet felvonultatom közben.
Apám, Levendel László 1988-as írása (annak idején megjelent a Valóságban, aztán A túlélő című kötetében) végképp úgy hatott most rám – szelídsége ellenére, vagy talán éppen azért –, mint vádirat. Az eltelt huszonkét esztendőben megsokasodtak és tovább durvultak a cigányokat sújtó bűnök. S a jelenlétünkben, tehetetlen asszisztálásunk mellett történt minden – az élőnek nincs erre mentsége. A bűnök – a legitimált közöny, a szolidaritás kiszorítása, felcserélése az „egyéni érvényesülés” eszményével, a reprezentáló kirakat-intézkedések, az elemi oktatás-felvilágosítás elmulasztása és/vagy üzletiesítése – a társadalom betegségének tünetei. A kór közismert neve: kizsákmányolás. A kizsákmányolók pedig minden korban, a világ minden táján ösztönösen, jó előre megvetették azokat, akiket kizsákmányolni készültek vagy már kizsákmányoltak. Ez a lelki higiénia szempontjából is praktikus. A megvetéshez mindig, mindenhol alkalmazkodtak és ürügyet kínáltak maguk a megvetettek: négerek és indiánok, zsidók és örmények, saját nációbeli rabszolgák, jobbágyok, napszámosok...
A 21. század eleji Európában, a büszkén emlegetett alkotmányos-demokratikus államok közösségében a „cigánykérdés” különösen abszurd. S mert a „nyilvánosság” korában semmi sem rejtett, sőt, túl sok szót lát és hall az ember – sok igaz, fontos meg sok primitív vagy csak öndokumentáló szót –; követhetetlenül úgy árad a statisztika, a jelentés, a mindenféle közlemény és javaslat, mintha most a folyamatos csömör „helyettesítené” az állami titkosítást és hazudozást. Hogy érzéstelenítő hatású, az kétségtelen. Mégis – cigánykerékbe törve – megkíséreljük, hogy itt és a következő számokban a magunk módján szóljunk: megszólaltassunk jogászt, lelkészt, tanárt, orvost, néprajzkutatót... – szakterületek képviselőit, akik hozzánk hasonlóan elégtelennek érzik cselekvési lehetőségüket és munkájuk-pozíciójuk sem az önigazoló dokumentálást kívánja. Levendel László esszéjét (némileg rövidítve) nem csupán a ránk nehezedő szellemi örökség meg a viszonyítás-viszonyulás miatt közöljük újra. A szerkesztői gesztus talán mindenekelőtt meggyőződésünket jelzi: a hitelességet most is az egyszerre nagyívű, globális szemlélet és a konkrét, lokális gyakorlat biztosítja.