Liget.org »
2009 / 11 » Kovács Gábor
– Civilizáció, modernitás, Európa – a kőbaltától a Technopoly-ig –
1. rész
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1821
A modernitás megközelítéséhez is célszerű a kályhától elindulni, de olyan
tágabb perspektívát választani, amelynek segítségével más jelenségekkel is
összehasonlíthatjuk, és fölismerhetőek jellemző jegyei. A civilizáció fogalma
alkalmas erre.
Az emberiség történelmében jól elkülöníthető egységek figyelhetők meg; ezeknek
saját történetük van: keletkeznek, egy ideig léteznek, majd eltűnnek. Fogadjuk
el tapasztalati tényként, hogy amit civilizációnak szoktak nevezni, az
általában több társadalom együttélési kerete, és meghatározza az adott
társadalom sajátosságait. Ez fordítva is igaz: egy adott civilizáció
milyenségét az egyes alkotó társadalmak sajátosságai határozzák meg.
A civilizáció fogalma a 18. században, a felvilágosodás idején alakult ki, és a
barbárság ellentéteként értelmezték; a felvilágosodással az előző korszak, a
mély lenézéssel csak sötétnek nevezett középkor barbárságát állították szembe.
A civilizáció a felvilágosodott észjárást és viselkedésmódot, az emberi nem
felhalmozott tudásának birtoklását, illetve a pallérozott, kifinomult
viselkedés készségét jelentette. A fogalmat hamarosan többes számban
használták; civilizációkról beszéltek – a nagy földrajzi felfedezések nyomán
kitáguló világra vetett pillantás következményeként. Az európaiak kénytelenek
voltak szembesülni a ténnyel, hogy az Európán kívüli világ nem csupán
elmaradott halász-vadász vagy kezdetleges földművelést űző népeket jelent,
hanem olyan igen fejlett társadalmakat, mint a kínai, a japán vagy a
közép-ázsiai. Ezeknek óriási városaik, több ezer éves kulturális tradícióik,
kifinomult érintkezési formáik, gondosan kimunkált és ápolt vallási
hagyományaik voltak.
A 18. században a Kínába érkező angol követ ajándékait a pekingi udvar
öntudatosan visszautasította, mondván: a Mennyei Közép Birodalom – vagyis Kína
– császára minden létező földi jó birtokosa, így a nagy orrú európai barbárok
aligha adhatnak neki bármi hasznosat. Ez a kis anekdota jelzi, hogy a kínai
civilizáció önmagát szellemi és anyagi értelemben egyaránt teljesnek, olyan
egésznek tekintette, amely fölényben van a környező világgal szemben. Az a
fajta önelégültség és kulturális sovinizmus, amely előírásszerű viselkedés volt
az európaiak számára, mikor Európán kívüli társadalmakkal találkoztak, nem
érvényesült a távol-keleti terepen. Ebben a helyzetben éppenséggel az európaiak
voltak barbárok, hiszen a távol-keleti civilizációkkal szemben kizárólag
technikai fölényt tudhattak magukénak. A 19. századra az európaiak civilizáción
mindenekelőtt a technológiai fejlettséget értették. Ugyanis a kereszténység,
vagyis az az ideológiai exportcikk, amellyel annak idején már Kolumbusz is
megrakta hajóit, a Távol-Keleten jórészt eladhatatlannak bizonyult. Ennek
kettős oka volt. A 16. századi szekularizáción és a 17. század vallásháborúin
átment Európa sokkal kevésbé volt biztos a maga vallási igazában, egyre kevésbé
definiálta magát az egyedül üdvözítő vallás letéteményeseként. És a távol-keleti
vallások dogmatikai kidolgozottság vagy etikai tartalom tekintetében is
versenyképesek voltak a kereszténységgel; a vallási tradíció régiségét tekintve
fölül is múlták.
A civilizáció tehát a 18. században az intellektuális, morális és anyagi haladás
gondolatkörével kapcsolódott össze, szembeállították a barbársággal, többes
számban használva pedig hozzájárult a pluralisztikus és relativisztikus
értékvilág megjelenéséhez. Így a civilizáció az emberi közösségek és egyéneik
sajátos életmódját jelentette. A civilizált viselkedés fogalma viszont az
ösztönök és érzelmek, a biológiai késztetések megfékezését, egyszóval – Michel
Foucault szerint – a fegyelmezést. Az ösztönembert, ezt a pallérozatlan
vadállatot domesztikálni kellett, eredendő vadságát a civilizált viselkedés
korlátai közé szorítani. A civilizáció az ember biológia-testi funkcióinak
elrejtését is jelentette.
A civilizációval általában együtt emlegetik a kultúrát. Nagy múltú fogalom,
sokkal régebbi a civilizációnál. A latin nyelvben a cultura szót a föld
megművelésére használták, de az emberi elme kiművelésére is. Ez utóbbi jelentés
kapcsolódott a civilizált viselkedés gondolatköréhez.
A 19–20. századi társadalomtudományban civilizáció és kultúra lehetséges
viszonyáról számos álláspont alakult ki. Némelyik nem egyértelmű, mégis
bizonyos fajta tipológia felállítható. Leegyszerűsítve: az angol és a francia
használatban kultúra és civilizáció gyakran szinonimaként fordul elő. A
különböző kulturális minták egyének és a belőlük felépülő közösségek életmódját
határozzák meg, és ezek összessége jelenti egy adott civilizáció karakterét. A
német tudományos nyelvhasználat általában ellentétpárként kezeli a
kultúra–civilizáció kettőst. Ebben az értelemben a kultúra a közösség által
birtokolt és generációról generációra örökített intellektuális javak
összessége. A kultúra javait könyvek, festmények, épületek testesítik meg; az
örökség letéteményese az értelmiség, amely tovább gazdagítja a kulturális
örökséget. A hagyományozás az iskolarendszer segítségével történik: ez
biztosítja az adott kultúra fennmaradását és továbbfejlődését. A civilizáció
ebben a felfogásban az élet anyagi kerete: vonatok, gőzhajók, villamos, modern
gyógyszerek, repülőgép, gázfűtés, újságok, rádió, televízió, számítógép stb.
De miként lehetséges a civilizációnak mint legtágabb emberi közösségnek ez a
meghatározása? Kérdés persze, minél nagyobb a civilizáció. A legegyszerűbb
válasz, hogy a civilizáció olyan egység, amely nemzeteket és országokat foglal
magában, nagyobb és átfogóbb azoknál. Ez többnyire igaz, de nem általános
igazság: ellenvetésként fölhozható Japán esete, amikor is egyetlenegy ország és
politikai keret egyben jól fölismerhető önálló civilizációt is jelentett. Az
esetek többségében egy civilizáció általában többféle etnikai, vallási vagy
politikai közösséget egyesít. Így napjaink euroatlanti civilizációja, amelynek
az USA-tól Norvégiáig, különböző vallási hátterű, különböző etnikai jellegű,
különböző politikai rendszereket működtető közösségek a tagjai. Az amerikai
Samuel Huntington szerint az emberiség története lényegében civilizációk
története. A népek különböző civilizációkhoz tartoznak.
A civilizáció a legtágabb kulturális entitás. A falvak, a régiók, az etnikai
csoportok, a nemzetiségek, a vallási csoportok a kulturális heterogenitás
különféle szintjein mind-mind saját kultúrával rendelkeznek. Egy
dél-olaszországi falu kultúrája különbözhet egy észak-olaszországiétól, de
mindkettő osztozik a közös olasz kultúrában, amely megkülönbözteti őket a német
falvaktól. Az európai közösségek viszont olyan kulturális vonásokkal
rendelkeznek, amelyek különbözővé teszik őket a kínai vagy hindu közösségektől.
A kínaiak, a hinduk és a nyugatiak ugyanakkor nem részei semmilyen tágabb
kulturális entitásnak. Civilizációkat alkotnak. A civilizáció tehát az emberek
legmagasabb szintű kulturális csoportosulása, és ez egyben a kulturális
identitás legtágabb szintje is (...) A civilizáció a legnagyobb ’mi’, amelyen
belül eltölt bennünket a kulturális otthonosság érzése, és megkülönböztetjük magunkat
az összes többi embertől.
Huntington könyvének végkicsengése meglehetősen pesszimista. Jövendölése
szerint a nyugati civilizáció a jövőben elveszíti globális dominanciájának
legalábbis egy részét, s a háborúk civilizációk közötti összecsapások lesznek.
Prognózisa világszerte heves vitát provokált. Persze, sok civilizáció-definíció
létezik. Túlzás nélkül állítható, hogy ahány gondolkodó, annyi meghatározás.
Huntington olyan tradícióba illeszkedik, amelynek számos képviselője van. Ezek
közül a legismertebb a német Oswald Spengler. Ő kérdőjelezte meg a hagyományos
Európa-középpontú ókor–középkor–újkor periodizációval dolgozó
történetfelfogást. Spengler tagadta az egységes világtörténelem létezését. A
történelem kultúrák vagy civilizációk története: ami a fejlődés korábbi
szakaszában kultúraként jelenik meg, a világtörténelmi színpadon életének egy
későbbi fázisában elkerülhetetlenül civilizációvá válik. A civilizáció
kiteljesedett és megkövült kultúra. Spengler meglátása szerint a Nyugat –
következetesen ezt a terminust használja a szerinte értelmetlen Európa helyett
– valamikor a 18. században kezdett átalakulni civilizációvá. Felfogásában az
1789-es francia forradalom adta a döntő lökést a Nyugat kultúrából
civilizációvá alakulásához. A spengleri civilizációt manapság modernitásnak
nevezik: a nagyvárosok, a városiasodás, a tőke, az imperializmus és a politikai
demokrácia kora. Minden civilizációnak meghatározott életideje van,
élettörténetük fázisai párhuzamba állíthatóak: ami Nyugaton a 19. században bekövetkezett,
annak párhuzamos jelensége az antik hellenisztikus civilizáció. A koncepció
legfőbb következménye, hogy a nyugati civilizáció elveszíti privilegizált
helyzetét.
Egy egyenes vonalú világtörténelem egyhangú képe helyett (...) hatalmas
kultúrák sokaságának roppant színjátékát látom magam előtt; hatalmas kultúrák
törnek fel elementáris erővel az anyaföld méhéből, melyhez egész életútjuk
során szorosan kötődtek. (...) Vannak virágzó és elaggott kultúrák, népek,
nyelvek, igazságok, istenek, tájak, éppúgy, ahogy vannak fiatal és vén tölgyek,
mandulafenyők, nyíló és hervadó virágok, friss hajtások és elszáradt ágak,
zsenge és sárguló levelek is; elaggó ’emberiség’ azonban nincs. Minden egyes
kultúrának rendelkezésére állnak az önkifejezés új lehetőségei, melyek
feltűnnek, elérik érett korukat, elhervadnak, és sohasem térnek vissza többé.
Sokféle szobrászat, festészet, matematika és fizika van, melyek lényük
legmélyéig különböznek egymástól, mindegyik meghatározott élettartamú és
önmagában zárt, csakúgy, ahogy mindegyik növényfaj a neki megfelelő módon hoz
virágokat és termést, mindegyik a neki megfelelő módon fejlődik ki és pusztul
el. E kultúrák mint legmagasabb rendű élőlények fenséges összevisszaságban
tenyésznek, mint a virágok a mezőn. Ezek – a növényekhez és állatokhoz
hasonlatosan – a goethei élő, nem pedig a newtoni holt természethez tartoznak.
A világtörténelemben az organikus formák örök megformálódásának és
átalakulásának, csodálatos keletkezésének és elmúlásának képét látom.
Spengler tehát a különböző kultúrákat/civilizációkat élőlényeknek tartja,
melyeknek megvannak a maguk előre megszabott életszakaszai. Elgondolása szerint
minden ilyen kultúra/civilizáció önálló, zárt egység. Egyik a másikhoz
ténylegesen nem tud hasonulni: a kapcsolatok során megvalósuló átvételek azt
jelentik, hogy az egyik elemei a másikba épülve, a befogadó igényei szerint
átalakulnak, igazodnak az új kulturális környezethez. Spengler erre több példát
említ: többek között a kereszténységet, amely teljesen más szerepet töltött be
a kései antik civilizációban, mint a fölváltó nyugatiban.
Spengler elgondolásának lényeges következménye, hogy jóllehet minden
kultúra/civilizáció önálló egység, mely különbözik a többitől, mégis mindegyik
hasonló fázisokon megy keresztül. Ahogyan az erdő-mező virágai is nagymértékben
különböznek egymástól, ám mindegyikük ugyanannak a biológiai ciklusnak
különböző szakaszait éli meg, a magtól a virágba boruláson keresztül a
termésig. Ebből a koncepcióból következik, hogy a különféle kultúrák/civilizációk
életszakaszai összehasonlíthatók. A 19. századi Nyugat és a hellenizmus
hasonlósága, párhuzama, hogy a kultúra átalakul civilizációvá, s ezt a
nagyvárosi életforma előretörése, a tőke és a pénz uralma jellemzi. A
Spengler-féle teóriában minden kultúra/civilizáció ezeréves – így meg lehet
jósolni, hogy egy civilizáció mikor ér véget. A Nyugat története is a vége felé
közeledik, és ezt a véget nem lehet elkerülni. Könyvének címe, A Nyugat alkonya
is erre utal.