←Vissza

Liget.org   »   2009 / 11   » Tamás Ferenc  –  „...egy lassú zuhanásban állunk...” – Nemes Nagy Ágnes Ház a hegyoldalon című művéről
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1819

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

(Titkok tárháza)

A Ház a hegyoldalon (1966) Nemes Nagy Ágnes talán legrejtelmesebb alkotása. Már műfajilag is kivételes, hiszen az életműben az egyetlen dráma. Olyan, amiben – minden különössége ellenére – maradéktalanul megtalálhatóak a műnem alapvető jegyei: a jelenben változó viszonyok és a dialogikus forma. A két szereplő párbeszédéből fokozatosan föltáruló múlt miatt a darab elején semlegesnek tetsző viszony többször átalakul, óriási feszültséggel telítődik, hogy aztán megtörténjék az összecsapás. Nemes Nagy Ágnes eredendően drámai karakterű költészete ebben az alkotásban mintegy halmazállapot-változáson megy át: valódi drámává válik – a Nemes Nagy-líra kihagyásos, utalásos nyelvén megszólaló verses drámává.
Rendkívül sűrített, enigmatikus, jelképes sugallatú létértelmező alkotás. Részleteinek ereje, szépsége elsőre megfogja az olvasót. De a mű egészének jelentése sokadszori olvasás után is kétséges. Vajon lehetséges-e egyáltalán ezt a mitologikus létparadigmát (Poszler György), ezt az egész bensőnket megrázó, sötét lobogású költeményt (Márványi Judit) fölfejteni, megérteni? Lehetséges-e koherens értelmezést kialakítani, vagy meg kell elégednünk benyomásokkal, sejtelmekkel s egy-egy részlet megfejtésével? Honnan és miért a szöveg makacs ellenállása?


(Torlódó léttapasztalatok)

Nemes Nagy Ágnes számos költeményében kapcsolt össze különnemű tapasztalatokat, lét-síkokat. A Ház a hegyoldalon ezekkel a bonyolult szövésű művekkel (mint például a Villamos, a Balaton vagy az Ekhnáton-ciklus) összevetve is kivételesnek mutatkozik: a rétegek, síkok, tapasztalatok itt nem öszszeszövődnek, hanem mintegy egymásba préselődnek.
A mondatokból, képekből kicsapó szenvedély személyes érintettségre vall. Úgy vélhetjük: a költő saját házassága ellehetetlenülésének és fölbomlásának traumáját írta meg többszörösen áttételesen, rejtjelezetten. Ez azonban csak az egyik rétege a műnek.
A másik a történelmi tapasztalatok rétege – bár közvetlenül nincs szó történelemről, politikáról. Csak egy rettenetes viharról. Mint Vörösmarty Előszójában. Az ellenséges és irracionális külvilág magánszférába hatolásáról. A halálos fenyegetettségről, üldözöttségről, a félelemről és a pusztulásról.
A személyességet nemcsak szeméremből rejti el ez a költemény, s a történelmi látomást sem pusztán önvédelemből ábrázolja természeti kataklizmaként. Nemes Nagy Ágnest nem az esetleges érdekli, hanem az egyetemes. A megszenvedett saját élet csak kiindulópont: lehetővé teszi, hogy a létezés nagy, tragikus kalandjáról gondolkodjék és beszéljen.
Az alapvető léttapasztalatok rendszerint igénylik és előhívják a mitikus dimenziót. Nemes Nagy Ágnes mitologémák sokaságának hol rejtett, hol nyilvánvaló felidézésével épít fel rendkívül összetett, saját mítoszt. Személyes érdekeltségűt, történelmit, egyetemest. De a költeménynek nem minden mozzanatát lehet mindhárom összefüggésrendszerben elhelyezni. Úgy vélhetjük, az értelmezési tartományok öntörvényűen váltakoznak, s a szerző talán ezzel állítja a legsúlyosabb nehézség elé az értelmezőt.*


(Titokzatos, titkolózó szereplők)

A Ház a hegyoldalon két szereplője titkok után nyomoz. Ráadásul egymás ellenében, egymás előtt is titkolózva. Egymás feltevéseire nem reagálnak, valódi párbeszédet alig-alig folytatnak. Így nemcsak oszlatják a homályt, hanem őrzik, sőt, újratermelik. Az olvasó csak lassanként ismeri föl, hogy a két szereplő motivációja élesen eltér egymástól – de igazi szándékuk megállapítása rendkívül nehéz, hipotézisek felállításán és elvetésén át botladozhatunk csak előre.
Dialógusuk négyszer ér drámai tetőpontra. Olyanok ezek a csúcspontok, mint a villám: a fölhalmozódott feszültség kisül, új információ jelenik meg, s ennek éles fényében másként látjuk a szereplők kapcsolatát. De mint villámláskor: a pillanatnyi, erős fényben új titkok rajzolódnak ki; nemcsak tudáshoz jutunk: a nem-tudott tartománya is nő.
A szereplők múltidéző beszélgetése drámai küzdelemmé sűrűsödik. Hogy ennek mi a valódi tétje az egyik és a másik szereplő számára, csak találgathatjuk. Annál is inkább, mert a végső összecsapás csupán pillanatnyi, s végül nincs győztes és nincs vesztes, csak két erejét vesztett, magányába záródó, a világ feltartóztathatatlan erózióját megélő alak.

(A darab prológusa)

A darab kezdetén úgy tűnik, szokványos turista-látogatást szemlélünk: egy idegenvezető bemutat egy elhagyott házat – tájház? nevezetes épület? – egy érdeklődőnek. A ház környezetének leírásával kezdi. A szaladó szőlősorok képe játékosan kedvessé teszi, a mint glóriás juh-nyájak hasonlat naiv szakralitással színezi a képet. Noha szüret után vagyunk, nyoma sincs a szürettel őszbe-télbe forduló, szorongó világnak, mint Berzsenyinél (A közelítő tél) vagy Babitsnál (Ősz és tavasz között). Ellenkezőleg: a beérés, a beteljesedés boldogságában ragyognak a szőlőtőkék „szembe-napban”, és – újabb szakrális sugallatú kép – „a levél az alkonyatban / áttetsző s fényes, mint a füst-arany”.
A szaladnak és a hullámló vonulatban mozgást visznek az állóképbe, a vitalitást hangsúlyozzák, a „végeláthatatlan” szőlők a tágasság és a bőség képzetét keltik. Áldott, boldog vidék ez, mint a Kölcsey Hymnusának elején megjelenített táj. Legalábbis a Vezető ilyennek látja és láttatja. De hogy ez nem csupán az ő értelmezése, jelzi az a töppedtre aszalódott, édes szilva is, amelyet a Látogató talál. (A mű szövegétől eltérően nagy kezdőbetűvel írom a szereplők nevét.)
Az épület maga látványnak érdektelen – külső leírást nem is kapunk róla. Belül sem tűnik érdekesnek: sötét és üres, s csak a Vezető szavai teszik láthatóvá:

A ház belül egyetlen nagy szoba.
Sötét. Vigyázzon. Nem járt itt soha?
Persze nem. Mintha benyúlna a hegybe.
Keskeny parasztágy. És kemence.
Hajópadló. S rozsdás, barlangi nap:
egy rézüst lóg a gerenda alatt.
És semmi más.
Üres a ház.

Az előbbi tájleírás közegében felfigyelünk a pozitív mozzanatokra. Fent
(a sziklatető) és lent (a tó) között, a közép biztonságában áll a ház, mégis magaslati ponton. Barlangszerű, így a védettség, az oltalom helyeként tűnhet fel, napszerű rézüstje pedig azt jelezheti: belső tere teljes világ, külön univerzum. Ám negatív jelzéseket is kapunk. Ilyen a sötétség és üresség nyomatékos említése, a „Vigyázzon” figyelmeztetés, a rozsdás jelző. Az idilli nyitányra árnyék vetült.
Innen visszatekintve tűnik fel a Vezető első mondatának furcsasága: „Ez a színhely.” Minek a színhelye? Egy korábbi eseményé? Vagy készül valamire a két ember, s ez a kijelölt terep? Eszünkbe villanhatnak, szorongató asszociációként, a Romeo és Júlia prológusának jól ismert szavai: „Ez lesz a szín, utunk ide vezet” (Kosztolányi Dezső fordítása). És a szüretnek már vége van mondat is súlyosabbnak, sötétebbnek tűnik föl, a gyümölcsfa is mind szedetten kijelentéssel összekapcsolódva a lezárult boldogság jelzéseként hat.

(Angyal és szalamandra: a mitikus múlt)

Egy tájhoz, tárgyhoz, épülethez hozzátartozik a múltja: ez indokolhatja, hogy a Vezető mesélésbe fog. Az első két történet elbeszélésekor összesen négyszer hangzik el a mondják kitétel. Eszerint tehát a közbeszédben élő, a köztudalommal hitelesített mondákat, hiedelemtörténeteket hallunk. A mondják szóval el is távolítja magától a Vezető ezeket a históriákat, de elmondásukkal azt is jelzi: hitelességüket alapvetően nem kérdőjelezi meg. Bár mindkét történet meglepő és nyugtalanító, sem a Vezető, sem hallgatója nem reflektál rájuk: sem magyarázat, sem kérdés nem hangzik el. Vajon miért természetes számukra a sasnak látszó, sérült angyal esete? Miért természetes, hogy angyalt lehet találni a hegyen? Vagy ha számukra sem természetes, miért tesznek úgy? Miért, hogyan sérült meg az angyal? Miért szökött meg jótevőjétől? Mi az a fenyőgally, ami utána maradt? És mi lett az öregasszonnyal? Mit akart a tó alá alagutat ásó férfi? Miért járt oda hajnalonta? Mi magyarázza, hogy éppen szalamandrává változott? S legfőképp: van-e valamilyen szándéka a Vezetőnek e rejtélyes históriák elmesélésével?
S ha számtalan dolgot nem is tudunk, egyvalami egyértelművé vált: a ház átlagos kinézete ellenére különleges hely, hiszen a múltban rendkívüli események színhelye volt. De ekkor még nem tudhatjuk, hogy ez a mitikus múlt nem önmagába zárt időszakasz, mert hatással van a későbbiekre – bár két mozzanat is sejteti ezt a lehetőséget: a sas/angyal helyett ottmaradt fenyőgally és a szalamandra olykor hallatszó neszezése. A fenyőgallyra rá is csodálkozik a Látogató – „Most is fenyőgally a sarokban” –, és sejtelmességében nyugtalanító a Vezető válasza: „Előfordul. Bizonyos konstellációban.” Ez figyelmeztetésnek vagy akár fenyegetésnek is tekinthető: a múlt – rejtezkedve ugyan, de – jelen van, aktiválódhat, szerepet kaphat.
A mesélés közben a Látogatóra vonatkozó kérdésként vagy állításként többször is elhangzó nem járt itt soha mondat valójában célzás: a kilétét rejtő fiú provokálása személyazonosságának felfedésére. A Vezető úgy jár el, mint egy vallatótiszt: sejteti, hogy többet tud, mint amit kimond, hogy ezzel vallomásra késztesse a kihallgatottat. A gyilkos eszközök megmutatása, a vadászkés élességének hangsúlyozása szintén vallatói manipuláció, akár a fizikai kényszerítés lehetőségének jelzéseként dekódoljuk, akár úgy, hogy a Vezető közvetve gyilkossággal gyanúsítja a fiút. Ebben az összefüggésrendszerben a parasztházba semmiképp sem illő telefon nem groteszk és használhatatlan tárgy csupán (pedig a Vezető beszédmódja ezt hangsúlyozza: „meg se mukkan”, „ősállat-telefon”, „kotol, nikkel-hasát lepi a por”). Olyan eszköz, amelyen jelentést lehet(ett) adni, utasítást fogadni. Mindent tudok, kár tagadnod – sugallja célzásaival, fölényes viselkedésével a Vezető.