←Vissza

Liget.org   »   2009 / 11   » Mesterházi Márton  –  Eltagadás
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1843

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Akár egyetlen verssel, az 1918 novemberében írt Üdvözlet a győzőnek cíművel bizonyítható Fülep Lajos igazsága. Ady a „legyőzött” magyarság érdekében – de nem a magyarság nevében – fordul a győztesekhez:

Ne tapossatok rajta nagyon,
Ne tiporjatok rajta nagyon,
Vér-vesztes, szegény szép szivünkön,
Ki, íme, száguldani akar.

Bal-jóslatú, bús nép a magyar,
Forradalomban élt s ránk-hozták
Gyógyítónak a Háborút, a Rémet
Sírjukban is megátkozott gazok.

Tompán zúgnak a kaszárnyáink,
Óh, mennyi vérrel emlékezők,
Óh, szörnyű, gyászoló kripták,
Ravatal előttetek, ravatal.

Mi voltunk a földnek bolondja,
Elhasznált, szegény magyarok,
És most jöjjetek, győztesek:
Üdvözlet a győzőnek.

Amikor a verset írta – föltehetőleg az országot nem brutálisan csonkító belgrádi egyezmény hírére –, a magyarok többsége még reménykedett egy többé-kevésbé korrekt békekötésben. Végül is az antant-főparancsnok és a magyar kormány megbízottai írták alá az okmányt. Amikor pedig a remény nyilvánvalóan átcsúszott önáltatásba, még mindig mondogatni lehetett, hogy Franciaország a szavát adta, hogy Anglia és Amerika nem tűri majd a szószegést, hogy az égbekiáltó igazságtalanság ellen az egész emberiség felemeli tiltó szavát... és így tovább.
Ady élesen (nem pusztán élesebben) látott. Tényként állítja, hogy a „Baljóslatú, bús nép” „Forradalomban élt” – de mit jelent ma a forradalmiság, és illik-e ma Ady „forradalmas” verseiről beszélni? A pár évtizeddel ezelőtt forgalomban lévő általános és középiskolai tankönyvek szerint mintha mást se írt volna. Még élnek bennem a kötelező (és a magam örömére megtanult) memoriterek. Ma meg mintha egyáltalán nem írt volna forradalmi verset. Groteszk sebességgel lendült át az inga – mint oly sok más esetben. A higgadt elemzés joggal említi a forradalmi versek természetes tehertételeként a tanító célzatot, a didaxist. Merthogy e versek gyakran az irányzatos klapanciákat is közlő Népszava olvasóinak (és szerkesztőinek) íródtak, s ezt a másfajta, kellőképpen közérthető, mégis méltóképpen erős verset még Adynak is tanulnia kellett. De az igazi nagy „forradalmasokat” – nekem A Hadak Útja, a Rohanunk a forradalomba, az Ülj törvényt, Werbőczi ilyen –, ez napnál világosabb, nem minőségi okok miatt hallgatják el. Ez a tagadás: eltagadás.
„Sohse hull le a vörös csillag...” – le lehet ezt ma írni? Mikor a béna tudatlanság és a szisztematikus hazudozás miatt már nem láttatik a különbség 1907 és 1937 között?
De hozzunk pontosabb példát. Mi az, hogy „híres Werbőczi úri pereputytya”? Mi az, hogy „Hunnia úri trágyadombja”? A boldog békeidőket gyalázzuk tán? Az angyalos-koronás címert, Nagy-Magyarországot?
Ne cifrázzuk: a forradalmas és kor-kritikus Ady eltagadásának politikai-ideológiai oka van. Azok az erők, amelyek egy abszurd Nagy-Magyarország térképével – és visszahódításának lehetőségével – szédítik reménybeli szavazótáborukat, ezt az Adyt szükségképpen kénytelenek részeges, vérbajos nemzetárulónak bélyegezni, versei nagy részéről pedig nem vesznek tudomást.
Ady persze visszaszól: „Én nem vagyok magyar?”
Fülep Lajos gondolatát tehát továbbszőhetjük: Ady gyötrelmes józansággal egyszerre látta – kínzó-élesen –, hogy Tisza István országa megérett az összeomlásra, s hogy egy ilyen összeomlás (egy fenyegető Trianon) olyan katasztrófa, mely igazságtalanul sújtja a magyarságot.