Liget.org »
2009 / 11 » Varga Zoltán
Zsolt – Labiritmus
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1812
Nem szeretnék elkóricálni Jámborné Balog Tünde varázslatos világában, a
sokfelé ágazó történetek rengetegében, ezért csupán egyetlen motívumáról: a
„labirintusról” beszélek.
Önként kínálkozik a labirintus mint térbeli színhely értelmezése, legyen az
valódi, bokrokból ültetett útvesztő a herceg kastélyában, a szigligeti
művésztelep zegzugos parkja, a ködbe vesző határsáv, ahonnan nem nyílik út a
szabad nyugati világba, vagy dédszülei L-alakú, több nemzedék lakta háza,
homályos labirintusában élt János dédapám és Julianna dédanyám a gyorsuló
idővel. S van a szónak átvitt értelme is, mint Szindbád esetében: Paragrafusok
és brosúrák labirintusában tévelygett a szimbólumok és metaforák vadona helyett.
De ennél, és a térbeli értelmezésnél jobban izgat a múlt útvesztője, az idő
labirintusa.
Különös tartomány a múlt, benne éppúgy megtörténhet bármi, mint a jövőben,
nincsenek korlátai, szabadon kalandozhat át rajta az emlékezet és a képzelet...
– írja egy helyütt a szerző, bepillantást nyújtva írói műhelyébe, mágikus
realista időkezelésének titkaiba. Az ember tétován botladozik a múlt
labirintusában, el is tévedne sokszor útvesztőiben, ha nem lennének
tájékozódási pontjai – egy vén torony, egy régi ház, egy megfakult levél... –
mintha csak előző gondolatmenetét folytatná másutt.
Kivételesen kifinomult empátiájával nemcsak saját gyerekkori tudatában, ősei
érzelmeiben, gondolataiban mozog megejtő otthonossággal, hanem teljesen
idegenekében is: Ismeretlen emlékek töredékei villantak fel előttem, olyan
helyekről, ahol sohasem jártam: a park hajdani gazdái üzentek a múltból, és a
vén fák médiumként közvetítették a jeleket.
Tünde írásaiban nem nehéz érzékelni a képzőművészt; ahogy a „Nádas” vak festője
belső látásával a hangokat színekké transzformálja, úgy képes a látványt
szavakkal festeni, szavakból megmintázni. Szó-palettáján megszámlálhatatlan az
árnyalat!
Láttatóak és plasztikusak ezek a szövegek – ráadásul zeneileg is
megkomponáltak, ritmusuk hűen követi az események sodrását vagy döccenését, az
idő méla múlását. Egy-egy különösen lírai részletét már-már prózaversként
olvasom: Mint régi szentképeken, kék és aranyszínű a világ. Azúrba vonva az ég
kupolája. Fénylik az erdő, a kukorica arany csöveket dajkál. Hajnalban
szürkéskék köd bugyolál be, délben langymeleg napsütés. A kertekben még
virágzik a rózsa, de az árok vizén Kharón apró ladikjai úsznak: halott
falevelek az alvilág folyóján.
Félig játékosan, félig komolyan hadd hasonlítsam Jámborné Balog Tünde világát
Marquezéhez: számomra Makó a magyar Macondo, s nemcsak azért, mert a cigány
Teknyőkaparó úgy bukkan fel időről időre, mint Marquez cigány mágusa,
Melchiades, hanem mert novellafüzéreiből épp oly látomásosan, mégis
evidenciaként bontakozik ki egy család legalább száz évre szóló magánya.
Tündére nem vonatkoznak Yon, a japán riporter keserű szavai: "Ti európaiak
azzal a racionálisan járó agyatokkal mindent meg akartok magyarázni, azt
hiszitek, ettől boldogabbak lesztek."