←Vissza

Liget.org   »   2009 / 11   » Polgár Teréz Eszter  –  Belülnézet
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1810

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Az útvesztőben valójában egyetlen út sem vész el, elveszésre legfeljebb a benne tévelygőnek van esélye. Ha felülről szemlélhetné labirintusát, jól látná, hogy minden egyes elágazás vezet valahová. Sorsok keresztezik egymást, fonódnak össze, néha egy pillanatra, máskor egy egész életre: az íróé és a holdhajó utasaié, Nelkó nénié, a szenilis Szindbádé, az olvasóé... Végtelen a sor. Az utazó gyakran csak sodródik, máskor szabadnak hiszi magát, eldöntheti, betér-e egy utcába, visszafordul-e; de nem teheti meg, hogy úgy éljen tovább, mintha nem látta volna, amit látott; változik, kereszteződésről kereszteződésre.
Néma útitársa vagyok a külső-belső tájakon barangoló írónak. A legtöbb helyen most járok először, de akad, amelyikről emlékeket őrzök. Ezek is változnak. Látom a halott festőt a szigligeti fák közt, és semmi furcsát nem találok abban, hogy járkál, beszél, inkább némi sértődöttséget érzek, amiért nekem nem mondott semmit. Évekkel ezelőtt belém égett a tó közepén árválkodó bözödi templomtorony képe is, körülötte a csupasz fákkal, de már soha többé nem tudom úgy fölidézni, hogy ne lássam a vízbe gyalogoló, majd benne eltűnő öregeket.
Jámborné Balog Tünde elbeszéléseiben mindent valóságosnak fogadok el. A kopoltyú-légzésre kénytelen-kelletlen átszokó falusiakat, az emlékkereskedő nőt, a párkákat... Pedig nem könnyen adom meg magam irodalmi szövegeknek. Valaki mindig figyeli bennem, mivel akarnak csőbe húzni, manipulálni, de itt már az első mondat után oda vihet az író, ahová akar.
Ami azonnali fegyverletételre késztet: a stílus. Aki ezeket a novellákat írja, úgy birtokolja nyelvét, hogy az tökéletes szolgálólányként teljesíti minden szeszélyét. Mikszáth, Krúdy jut eszembe, de igyekszem elfelejteni a hasonlítgatást – a bájosan profán Szindbád-novelláig többnyire sikeresen. A kortárs írók számára rég idegen nyelv az övék, amely modorosnak hat, ha használni próbálják (annál még a szándékosan rontott, kis szókincsű, posztmodern, poszt-posztmodern (?) nyelvezet is elviselhetőbb). Ő azonban erőlködés, hamis felhangok, manírok nélkül ír, klasszikus, mégis ízig-vérig mai módon – sodró-zuhogó, hömpölygő vagy épp elringató mondatokban. Anyanyelve ez, nem író korában csipegette fel; tetten érhetők benne az erdélyi gyökerek, a színesen és kedvvel mesélő szülők, de az összhatás, stílusának sajátos varázsa mégis elemezhetetlen – titok.
Jámborné a labirintus-novellákban keveset markol, sokat fog. Legtöbb írásának alaphangja az egyszerű emlékezőé, ám amit az újra és újra összerázott kaleidoszkóp kiad, az nemcsak a szerző szűkebb és tágabb családjának, egy a szemünk előtt széthulló (szomszédokból, ismerősökből álló) erdélyi közösségnek a története, a keserű nosztalgiával terhes magyarországi újrakezdés históriája, de maga a sorsokban megjelenő történelem.
A szövegből áradó műveltség is lenyűgöz, s még inkább megragad a valamennyi írást átható, a műveltségnél jóval súlyosabb emberi tudás. A legtöbb elbeszélés szerzőjük különböző életszakaszainak emlékeiből merít.
A kisgyerek (fantáziáit is magukba foglaló) élményei érzékletességükkel hódítanak: a mesélő nem egyszerűen emlékszik, hanem újra gyerekké lesz. Közben bármikor virtuózan vált a felnőtt nézőpontjába, és – ahogy a kötet minden darabjában – végtelen empátiával formálja meg alakjait. Mindegy, hogy az íróhoz legközelebb állók, a legendák homályából felbukkanók, balladai hősök vagy groteszk figurák. Lehetnek egy elbeszélés központi szereplői vagy csak néhány ecsetvonással megrajzolt mellékalakok, a beleérző képesség és ennek részeként az állandó perspektívaváltás élővé teszi mindannyiukat.
Ez az empátia formálja egységessé a legkülönbözőbb tartalmú írásokat, emléket és fikciót, hangulatképet, reflexiót. És persze, a nyelv: végigömlik a papíron, az akvarell-tájakon, városokon, összemossa a valódi és képzelt alakok kontúrjait. A nagyszülők, Pop Simonné, a vacsorázó herceg vagy Bagolyasszonyka éppúgy megfér egy képen, mint a számomra legmegrendítőbb záró-elbeszélés halálra készülő öreg párja. Ezért nem kellenek helységnevek (személynevek is mértékkel), minden összetartozik. A megnevezett Szentpétervár vagy Gent egy-egy turistaút helyszíne, ahol az ember élményeket gyűjt, jót, rosszat, de azután hazatér. Az életébe, ahonnan nem tud jobban hazamenni. Halad tovább a labirintusában, azon az úton, amelyet a sajátjának hisz, és ha író, néha megáll, hogy a papír biztonságos felületén megkíséreljen térképet rajzolni róla.

Jámborné Balog Tünde: Utazások a labirintusban