Liget.org »
2009 / 11 » Reményi Tibor
– Kegyetlenség
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1802
Gyerekkoromban még megvolt otthon az a fémtölcséres táskagramofon, amivel
elkövettem a kegyetlenséget. Azóta is szégyellem. Pedig nem valami égbekiáltó,
amit hasonló kölykök nem tesznek, mégis rossz visszagondolni rá. Tizenkét éves
lehettem, amikor pajtásaimmal kitaláltuk, hogy vizsgálat alá vesszük fiatal
kismacskánk muzikalitását. Beraktuk a cicát a gramofon tölcsérébe, és
elindítottuk a masinát. Az eredmény változó volt, de a Rigoletto nyitányát végképp
nem bírta a jószág: rémülten kiugrott, és olyan messze szaladt, hogy többé meg
se találtuk. Pár nap múlva vettem észre, hogy az udvar végében ásott kút
vizében lebeg a hullája, még a kávát sem tudta átugrani. Semmi sem bizonyítja,
hogy a mi otromba tréfánk ölte meg, az eset mégis megdöbbentett, és egy életre
elvette kedvemet a morbid viccelődéstől.
A kegyetlenség a gonoszság legdurvább megnyilvánulása, a legsúlyosabb bűnök
közé tartozik szándékosan szenvedést okozni valakinek. Ha hajlanánk arra, hogy
az ölés elkerülhetetlenségét – például bizonyos védelmi helyzetekben –
elfogadjuk, a kegyetlenség semmiképpen sem menthető, mert felesleges szenvedést
okoz, a szükségesen felüli erőszakkal jár, a szadizmus és a mazochizmus alapja.
Eredendően minden ősi vallás, régi és új törvénykönyv tiltja, a korszerű
törvénykezés a legsúlyosabb kategóriaként kezeli és bünteti a különös
kegyetlenséggel elkövetett emberölést és testi sértést.
A talán mindannyiunkban ott lakozó agresszivitás legszerencsétlenebb kiélése a
kegyetlenkedés. Ezerarcú démon, s akkor a legveszélyesebb, ha valamilyen
hatalmi szervezet eszköztárába kerül. Márpedig bekerül, és ott van ma is.
Álcázottabban ugyan, esetleg korszerűbb ideológiákba csomagolva, mint például
Caligula, Néró, a Szent Inkvizíció vagy Baudelaire korában, de nem kevésbé
visszataszítóan és rémisztően. Kényszer- és kínvallatásokról kapunk tudósítást
Bolíviából, Guatemalából, Irakból, Afganisztánból és Guantánamóról, és nem
tudjuk, csak sejtjük, hogy a fekete, szürke és fehér inges maffiák, terror- és
gerillaszervezetek, hivatalos és félhivatalos kommandók, „felszabadítási
frontok”, kémelhárító nemzetbiztonsági szolgálatok, és ki tudja, még miféle
alakulatok kegyetlenkednek Európában, szerte Ázsiában és Afrikában ma is. A
A gyerekkori kegyetlenkedések egyrészt figyelmeztetnek, hogy valami ősi ösztön
(talán a hüllőagy?) maradványaként ma is roppant agresszív energiák lappanganak
érzelemvilágunk mélyén. A családi, társadalmi minták, a nevelés és oktatás, a
komplex szociokulturális környezet felmenthetetlenül felelős a 8–10 évesek
által elkövetett verésekért, akasztásokért, vízbe fojtásokért,
agyonrugdosásokért. Pelle János Bosszú és kegyetlenség című könyvében elemzi,
milyen meghatározó szerepe van a gyerekkorban elszenvedett veréseknek,
lelki–testi kínzásoknak és megaláztatásoknak a későbbi kegyetlen magatartás
kialakulásában. Azt is kimutatták, hogy akik az állatviadalokat,
állatkínzásokat szervezik és elkövetik, jóval nagyobb arányban hajlamosak az
emberekkel is kegyetlenül viselkedni, mint az állatbarátok. Sokan vitatják
Konrad Lorenz álláspontját, hogy a könyörtelenség alapja az élővilágban
természetes pozícióharc; egyszerű küzdelem az élettérért, a zsákmányért, végső
soron a túlélésért, s a kegyetlen motívumok alárendelődnek a szükségszerű
érdekérvényesítésnek. Erich Fromm úgy véli, másfajta lélektani késztetés állhat
a kegyetlenkedések mögött, hiszen a szórakozásból, kéjelegve elkövetett
kegyetlenkedéseknek alig van közük az életben maradásért folytatott harchoz.
Legújabban izraeli tudósok felfedezni vélték a kegyetlenségért felelős
génhibát, érdekes kísérletekkel igazolták oda-vissza a hipotézist, amely persze
még nem elfogadott a tudományos közvéleményben.
Akárhogyan is, felmerül bennem a kérdés: kevesebb-e ma az egy főre eső
kegyetlenség széles e világon, mint mondjuk 2000 vagy 500 évvel ezelőtt?
Szívesen jutnék arra az eredményre, hogy igen, persze, hiszen ma 6,5
milliárdnyian élünk a Földön, az ókor elején pedig alig 200 milliónyian, így a
viszonyszám nyilván jobb. No meg a 20. században és a 21. elején már születtek
nemzetközi egyezmények a fogolykínzások és a kényszervallatások, sőt, az
állatkínzások tiltására, a fogva tartás humanizálására, a gyógyászati célú
állatkísérletek korlátozására, és ez mégiscsak eredmény. Igen ám, de nem
voltak-e formálisan és „de jure” érvényben a genfi konvenciók már a második
világháború idején is (az utolsót 1929-ben alkották), és zavarta-e ez a
Harmadik Birodalom magas- és alacsony rangú pribékjeit a népirtásban?
Nincsenek-e ma birtokunkban sokkal hatékonyabb gyilkolási és kínzási technikák?
Miért fejlesztünk rettenetes vegyi, biológiai és pszichológiai fegyvereket,
gyilkoló robotokat? Van-e hát lényeges különbség? Mi jellemzi fejlődésünket: az
„egyetemes kegyetlenség” fokozódása, vagy az egyetemes emberiesség terjedése?
Az akarat szeretet nélkül kegyetlenség, a szeretet akarat nélkül illúzió. Sok
igazság van benne. Az Indiában született szerzetes, Anthony de Mello írja: „Az
emberek sohasem vétkeznének, ha tudatában lennének, hogy ahányszor vétkeznek,
önmaguknak ártanak. Az emberek többsége túlságosan kábult ahhoz, hogy a
leghalványabb elképzelése legyen arról, mit tesz önmagával.”
A karmikus hitvilág „igazságtétele” nekem szimpatikus: minden elkövetett
kegyetlenséget egyszer el kell szenvedni az okozónak is, a gonoszság árát meg
kell fizetni, ha nem itt és most, hát később... Azt is mondják a karma tudói,
hogy sok bűnt jóvá lehet tenni kevés irgalmassággal – ha az őszinte és érdek
nélküli.
Nem tudok jobb ellenszert a kegyetlenségre, mint a szolidaritást és az aktív
könyörületet minden szenvedő és minden legyőzött iránt. Könyörületet és nem
csak szánalmat, mert a könyörület kinyitja szívemet és pénztárcámat, a sajnálat
többnyire beéri sóhajtozásokkal és szavakkal.