|
|
BETŰK A JUPITEREN - KARL KROEBER
(részlet)
Wordsworth Sirattam Napóleont című szonettje jó
példája, hogy a romantikusok politikai kérdésekben is a természet felé
fordultak. A vers első látásra csakis politikainak tűnik, a természeti
világra tett utalás nélkül.
Sirattam Napóleont hiába, és
mégis mély fájdalommal. Gyöngéd, ha
az Ember volna..., az milyen volna...?!
Mit remélt először még gyermekként, és
miféle tudáshoz jutott, hiszen nem
harcokban nő fel a hűtlen gyermek!
A kormányzónak jónak és bölcsnek
kell lenni, a józan ész erejével,
ahogy megfogná anyja szelíden
kölykét, szándékit csak úgy uralja
mert a bölcsességet más nem fialja,
és hogy olvas, téblábol, játszik éppen,
ha kedve tartja. Szárba csak így szökkenhet
Igaz Hatalma, s nem kap jussot, többet.
A legmegdöbbentőbb ebben a szonettben, hogy Bonaparte fokozatosan
eltűnik a versből. Az utolsó sorokra a francia uralkodó képe, aki
megrengeti egész Európát, elhalványul az "Igazi Hatalom" ábrázolásához
képest, mely egyszerű, közönséges, otthonos társasági viselkedésből
"szökken szárba", és mindez annyira hétköznapiasan van leírva, hogy
teljesen természetesnek
tűnjön. Ez a megjelenítés lényegében nem a növénymetaforából, hanem
Wordsworth ügyes általánosításából ered. Bár társas viselkedést és
kapcsolatokat ír le, ezt úgy teszi, hogy semmiféle ideológiai vagy
nemzeti sajátosság sem korlátozza. A körvonalazott attitűdöket és
viselkedésmódokat úgy vezeti fel, hogy alapvetők, bármely ember életére
jellemzőek legyenek.
A szárba szökkenő "Igazi Hatalom" táptalaja tehát a szelídség,
anyáskodás, tébláboló gyerekkel, amely egy átlagos, feminin jellegű
családi képet sugall, és amely a birodalmi pompát abszurddá teszi. Az
"Igazi Hatalom" és a természet anyaságának asszociációjában
Bonaparténak el kell tűnnie, mint bármely idegen elemnek, melynek nincs
helye egyetlen egészséges emberi közösségben sem.
Egy évtizeddel korábban - ahogy ezt Wordsworth
elmondja az "Előszó"-ban -, félte és gyűlölte Robespierre-t, mint a
forradalmi gondolatok elárulóját. Meglehet, hogy a költő Bonaparte
későbbi felemelkedéséből megtanulta: a zsarnok elleni sikeres
ellenállás, ha saját területén támadják, még veszélyesebb zsarnokot
szülhet. Mindenesetre Wordsworth azzal, hogy nem támadja Bonaparte-t,
hanem elhalványítja alakját, rávilágít: hírneve mennyire semmitmondó a természetes emberi élet egyszerű igazságainak fényében.
A francia uralkodó nem azért tűnik el a versből, mert ideológiai
szempontból gonosz vagy eltévelyedett, hanem mert elveszítette az
alapvető ritmusok összhangját, melyekkel az emberek a természet
rendjéhez igazodnak.
Wordsworth témakezelése már az első sorban
nyilvánvalóvá válik, és ez 1802-ben ugyancsak megdöbbentő lehetett.
Hogyan és miért kellene egy angol embernek siratni Anglia legnagyobb
ellenségét? Hogy megértsük Wordsworth nézőpontját, elég, ha egy
korunkbeli analógiára, Alexander Szolzsenyicin Sirattam Sztálint
című írására gondolunk. Wordsworth más angolokhoz hasonlóan előnyben
részesítette a társadalompolitikai elvek népszerűsítését a francia
forradalom kezdetekor. Örömmel fogadta a Bastille bevételének és az ancien regime
visszaéléseinek megszűntéről érkező híreket. Robespierre hatalomra
kerülése, és az erőszak, melyet ő és követői elszabadítottak, megrázta,
és nem egyszer lerombolta ezt az idealizmust. Az Anglia és
Franciaország között zajló néhány évnyi háború után Bonaparte jutott
korlátlan hatalomhoz. Anglia lerohanásával fenyegetőzött, és
mindent megtett az egyeduralom megszerzése érdekében, míg végül
császárrá koronáztatta magát. 1802 körül, a Sirattam Napóleont
megírása idején, a Wordsworth-höz hasonló embereknek még inkább felül
kellett vizsgálniuk korábbi idealizmusukat. Egyesek (Wordsworth is)
arra a következtetésre jutottak, hogy Robespierre és Napóleon nem
voltak, ahogy azt korábban feltételezték, a francia forradalom
szellemének elárulói. Sokkal aggasztóbbnak tűnt, hogy alakjukban a
francia forradalom valódi arcai és lényegi tendenciái mutatkoztak meg.
Folytatva az analógiát: a 20. században Szolzsenyicin, aki idealista
kommunistaként és szovjet hazafi katonaként kezdte, eljutott a
következtetésre, hogy Lenin és Sztálin nem a szovjet marxizmus
elárulói, hanem az ideológia mélyáramának tényleges kifejezői voltak.
Ilyesfajta felismerésekhez jutni igen
nyomasztó, mert az emberben tudatosul, hogy akaratlanul olyasmit
támogatott, amit valójában megvetett. Hogyan árulhatjuk el így
önmagunkat? Hogyan tud saját idealizmusunk ennyire szerencsétlenül
félrevezetni? A romantika költőinek jelentősebb, politikával
kapcsolatos gondolatai nagymértékben e kérdések körül forognak. Az
angol romantikus költők leghatásosabb pillanataikban az ideológiai
öncsalás problémájára nem kerestek vallásos magyarázatot, ahogy a
kontinensen élő kortársaik és azok utódai. Költészetük legjavában a
természet világához fordultak, hogy megértsék és túltegyék magukat
korábbi öncsalásukon és legtitkosabb ideáljaik bukásán.
MADARÁSZ LEVENTE fordítása
|