Tandori Dezső
A RÁOMLÁS VIRÁGAI

Valaha csendes volt a Lánchíd utca. Azaz hogy... az nem is ez a féloldalas, inkább Duna-partnak látszó sor volt, álltak a Vár alatti felével szemközt is házak, például ahol én élek, átellenben a Fiume Szálló, előkelőbb garni-féle, domború ablakokkal... jóságos ég, hát a mi ablakaink miért nem voltak átláthatatlanok? Gondolom ma. A szemközti házsort elvitte az ostrom, így, szó szerint. Nehéz azt mondani, hogy a romba dőlt, kiégett házak felszabadultak - egyetlen ilyen felszabadult ház maradt, a 8-as (mi a páratlanon lakunk tehát), azt elbontották úgy a 60-as évek fordulóján. A Lánchíd utca történetét megírni nem tisztem - ezen a régi képeslapon látszik: ez a Zita királyné útja volt, ahol régimódi villamosok jártak, a 19-es és 41-es (a 19-es nekem még ma is a 9-es, így jön a szó rá), a mellettünk lévő ház, amelynek romjai láthatók itt, az Andrássy-paloták egyikének kocsitárolója volt, később a Vármegyei Mentők tulajdona, gépkocsiknak; az Andrássy-palota bontását láttam 45-48 körül, csodáltam a nagy magasságokban biztosan álló, csákányozó, izmos embereket; féltem is, nem is. Szállt a por. Elszállt a páros oldal e porral, bennem sok emléket nem hagyott, a bontó férfiakat akkor még irigyeltem, a bontó nők kicsit felizgattak, mondom: a 8-asban "másféle" emberek laktak, holott hát marhaság, kiváló emberek is származnak onnét, mi, páratlan oldaliak mégis kicsit leproliztuk őket; rosszul tettük. Tény, hogy külön fociztak ők, külön mi, a 23-asok, hátul az Öntőház utcában, meg velünk játszott két fivér az Ybl tér most kiürített egyik házából. Az egyik fivér csodásan megmenekült (agytumor!), a másik kiváló művészbarátom lett, filmeztünk is együtt, rendezte rádiójátékomat, szavalta versemet...
    A páros oldal egyetlen érdeme az volt a szememben, hogy mikor kigyulladt a 6-os, lángjait a szél nem felénk hozta. Ha felénk hozza, végünk. Mellesleg minket nem az oroszok, hanem az angolok bombáztak ki.
    Romvilágban nőttem fel, s ez nyilván egészen más, mint ha falun nevelkedik valaki, vagy - egyenértékű ezzel - Koppenhága, Köln, Buda, Pest kertes elővárosaiban. Rom volt a mi házunk egy része is, lakásunk harmada; a másik kétharmadában jószerint a bútorok maradtak meg - apám egész ruhatára odalett, anyámat és két másik, házbéli fiatalabb nőt - mázli - nem erőszakolták meg; egy bútorokkal telerakott erkélyen dekkoltak, szoba felőli ajtaját is eltorlaszolták a férjek, más házbeli férfiak, nem lett "davaj krumplit pucolni". Évek múlva értettem meg e szavak fiziológiai jelentését. Amikor így beszélek, olyan apa fiaként teszem, akit a háború előtti rendszer jól hidegre tett, aki aztán ügyvéd lett, egyképp védett kommunistákat és zsidókat, német gyárosi érdekeket, kisembereket és gazembereket, s így tovább; jó megélhetés volt, iparosfiúból feltört értelmiségi számára mégsem karrier.
A háború után tervosztályvezető lett a Cső- és Szerelvényértekesítőnél. Nem utazott. Aki vezető beosztásban utazik, mesélte, bármely vállalattól, annak jelentenie kell. Engem, akinek agymunkájában az elder-felhár névvel jelölt fogalom az alapvető (kivédeni a sokszor nem is ismert kivédhetetlent), még idegenvezetősködve sem kért meg senki, véletlenül se, jelentsek viselkedésekről.
    A mi házunkat hamarosan helyreállították. Lakásunk (bérlakás) felét kitelepítéstől félve, apámék leadták. Egyetlen nagylakásost telepítettek ki a házból. De keresztapámékat a Széna tér mellől telepítették ki.
    Tehát maradt a szűk lakás, maradt a légnyomástól anyám hormonzavara, jött 64-ben egy belső tatarozás, ebbe apám is belerokkant, jött a ház-kinyalás, akár egy szerényebb párizsi társas-ódonság - bár a fotó eszményít. Rettegtem, madárkáink elviselik-e a homlokzati tatarozást a 90-es évek végén, remekül elviselték, felállványozva se voltunk.
    A Vármegyei Mentők helyén, hallhattuk, szálloda lesz. Jobb lett volna megtartani a régi (bár nem műemlék) épületet? Nem épületes egy ilyen bontás a szomszédban. A zajhoz, koszhoz, ami ma a Lánchíd utca, hozzájött most ez a böhömteherautósdi, munkagépesdi, főleg a hátra néző lakások számára a zaj. Még mindig jobb, mint ahogy a 7-9. számú házban valami négy lakás kiégett, a tető elment, mert a szigetelőanyag öngyulladt. S most, egy évre rá, kezdik a visszaépítést. Vagy az sem lett volna jó, ha nem érvényesítem elder-felhám énemet, s ajtót nyitok a lakói dörömbölésre, mikor kigyulladt a szomszéd lakás pár helyisége (megmentettem így utolsó madárkánk és Szuszi kutyánk életét).
    Ez a bántó bontás - nem veszélyes. Míg például a házunk fala meg nem reped (mélygarázs). Sosem reped meg, na ja, a Trotechnikus azért mindig csak Elek. Várjuk meg. Amit az ostrom dúlása, a felszab nem vitt el - ez a bontás? Ez tesz be? Ne már! A Fiume Szállóban a németek (vagy a horthysta magyar hadsereg?) tisztjei laktak 44 telén. Hatalmas lőszerraktár a pincében. Bombatalálat érte a Fiumét, nem hatolt a pincéig. Ha az hatol, mi nem vagyunk.
    Most, íme a jó ideje lakatlan, patkányos, csöves, egyebes ház ment el. Évtizedek óta gépkocsi se járta. Csak volt. Ilyen pedig nincs, és ne is legyen.
    De nem helytörténetet, nem családtörténetet írok. Csak mi a csudát írhatnék a fotókhoz? Konténer, szuperkonténer s más konkréter-krakéler döngések közepette fejezem be ezt a hajnalok hajnalán kezdett, de egész éjszaka pedzett írást. A lőszert az oroszok nem hordták a Dunába, sehová se hordták, az utca férfinépsége hordta, magyar tűzszerészek, 56 után, azt hiszem, kiemelgették az irdatlan tömegű légi aknát, kisbombát. Nagyanyám az erősen megrongálódott ház pincéjében, a feljövő Duna-víz, talajvíz áldozata lett; itt temették el őt apámék, ideiglenesen, a Vároldal romkertjében.
    Nem vereség, hogy a Vármegyei Mentők háza eltűnik, de nem is nagy öröm. Idegen tőlem a házépítkezés. Nem hiszek benne. Nem annyi, mint egy regény. Nem volna cérnám egy ház épüléséhez. Most lesz? Cérna? Vasbeton, de minimum kötélidegek, azok lesznek.
    Elment egy ház, amelyben 1945 óta nem volt egyetlen "tégla" sem. (És tessék, mégis mennyi tégla.)
    Írói trükk lehetne: a mi házunk, a mi lakásunk dőlt oda egykor, ahol most a Mentők romjai vannak. Totyi madaram halála után nem érzelgek. Nem működtetem a szívemet. A magam viselkedéseit tudom csak helyteleníteni, vagy másokét, ha az irodalom a tárgy. De ez nem szív kérdése.
    Persze a romok közül kotortuk elő maradék játékainkat, itteni srácok.
A lejtős romhalmon pokoli nagyokat játszottunk, a maradék készlettel, tányérokkal diszkoszt... Akkor azokkal a romokkal mégis felszabadulódtunk. Most ezek a romok - közömbös, épp csak kellemetlen Semmi.
    Viszont le lehet fényképezni. Tehát a Semmi is lehet Valami.