Petri Csathó Ferenc: Kődoboz

Mindenki tudja, hogy az irodalmi alakok honában alig akad még egy olyan zaklatott jelenség, mint Cervantes bádogruhájú lovagja. Abban, hogy az ember belső hasadásának jelképeként született manchai hidalgót egy híján négyszáz év óta folyvást felkölti a művészet, nem annyira az újraélesztések száma az érdekes. Végtére a törést, amit a Don Quijote-i figura kifejez, ugyanúgy átélhette a száz évvel ezelőtti művész, ahogy a tegnapi vagy a mai. De aki a dolgok azonosítatlan voltában csupán művészete nyersanyagát veszi észre, meglátja-e, hogy a Don Quijote-i habitus az ember számára: kereszt megváltás nélkül? Hogy ez a kereszt micsoda veszett súly, arról valószínűleg azok tudnak sokat, akikben a két szerep, az emberé és a művészé: vérig egy. A Kődoboz című posztumusz kötet szerzője, Petri Csathó Ferenc például biztosan nem az ezerszeresen elíródott témát másolta, amikor a szélvitézt (Don Quijote lovag) és szülőjét (Cervantes) elővéve ráduplázott a fátumra.

Ha valakiről, róla bízvást elmondható, hogy saját magát vitte bele a költészetbe; közben elejtett egy sereg ideát. Kíméletlen volt vagy tárgyilagos? Tény, hogy majdnem minden verse ilyen ideaejtés, és majdnem mindegyik hibátlan alkalom, hogy a nyers, mélyvilági tapasztalatokért cserébe művészi elégtételt nyújtson szerzőjének. Ebben az értelemben nagyon nagy különbség van az életet és az írást feszesen rövid szálakkal összefűző költő vert-hányatott sorsa és a között a nagy készség között, amely ezt a hányatott, fájdalomteli sorsot jelentős lírává avatta.

Egészen rendkívüli versalakítói hozzáállása ellenére költésben nemigen foglalkoztatta a mesterség; válogatott kötetében tulajdonképpen A versírás rejtelmei az egyetlen műhelyihletésű darab, de még itt, a mesterség titkait szálazva is inkább az elmúlásról sző filozófiát, amelyben a költészet belvilága szinte mellékszál marad. A pusztulás, a megszűnés különben is folytonosan visszatérő témája a Kődoboznak. Babits Esti kérdéséhez (“miért nő a fű, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?”) hasonlóan Petri Csathó a legközvetlenebb (olykor legelemibb) jelenségeken megindulva vet számot az emberi végokok legnagyobbjával. Az ő verstanulságai azonban, ha lehet, sarkosabbak, mint az eleve és akaratlanul is tűnődőbb, a remény eshetőségét is megengedő kérdésforma.

A fatalista költő kerek perec következtetéseit – a Merülésben például így ír: “örök vagy mint a félelem / repedezik kérged (kabátod) / látod saját halálodat”, a Causa suiban pedig: “a teremtés mítoszai / guruló vaskarikák fából / Anyagból vagyunk és halálból / az isten nem hagyott reánk tudást” – viszont gyakran az irónia vastag vagy finom idézőjelébe zárva kapjuk. De akárhogyan gúnyolódik is (tulajdon esendőségét sem hagyva ki a szatírából), a metsző, csipkelődő tónus sem palástolhatja lelke meztelenségét. A Csendélet Alcsi szigetén egyik vendégével (“jönnek vendégeink, előbb Bálint, aztán Sebestyén”) egyezően ő is “zengő sebeket visel”. A pályaeleji Petri Csathóban előbb csak a költőész természetes velejárója, a kétely motoz; ez az időszak az, amikor “az ifjúság utolsó éjszakáját” érzékeli, ugyanakkor e korai periódus sprőd és önérzetes verseiben bizonyos poétaálmok is hangot kapnak: “lángol a lobos ágon / fészket rak boldog pásztorok szívében / a karácsony // estére te is visszajössz / ajtónkon bánat be nem férhet” – írja huszonhárom évesen. A fiatalember szavai ezek, aki még nem sejtheti, hogy milyen lesz a Napló oldott kedélye (“eső is volt / jó lesz a termés”) nélkül élni, s hogy aligha tehet eleget a Sohasem zárod kulcsra követelményének: “nem szabad belehalni / el kell felejteni / a romfalakban ketyegő órát”. Azután egy csapásra felhangosodik a romfalakban ketyegő óra.

S csakugyan úgy fest, mintha az érő férfi életében csupán sebek választanák el a napot a naptól, a verset a verstől. Ultradekadensen érzékeny és egy kicsit a rekedt beatköltőkére emlékeztető hangulatai mögött nehéz nem észrevenni azt a novellisztikus hátteret, amely kegyetlenül pontos rajz a nyolcvanas évekbeli ország szociális nyomoráról (“magyar anya a szülőágyon / jövőnk bábája Ratkó Anna / vigyáz most anyák rátok / vörös mezőben zöld kabátok / és hull az égi manna” – így az Archív kockák).

A szenvedés neveltjeként jut el a Zöldhatárig, ahol az “isten háttal áll / mintha nem érdekelné semmi / a bárány leltára betelt / nem bír több bűnt magára venni”. Az álmok és a hitek deficitjéért megint a műben kárpótolja magát: s ez nem csak tág mozgású (a kültelki lomposságot és a szonáták finomságát egyaránt eszköztárába vevő) nyelvezetén érzik. Mert az alaktalanságot hírből sem ismerő Petri Csathó-verseknek ennél is figyelemre méltóbb tulajdonsága a külső kontrakció és a kevés beszéddel temérdek dologra utaló tartalom közti feszültség. Nem sok költő akad, aki annyi indulatot és szenvedélyt képes félmondatnyi versterekből felszöktetni, mint ő. Kivált második pályaszakasza kínálja bőven az ilyen, robbanásig sűrített műveket (Ite missa est, Freud szobái, A szó, Az utolsó ima).

A rövid életidejű költőt százféle stádium húzta visszafelé. Bor, szerelem, nélkülözés, betegség hullámain emelkedve-zuhanva egzisztált. Filozofikus alkat volt, nem apostoli. Amit először oly egyszerű szavakkal definiált (“csak a szó, a szép szó / ad még erőt, hogy legyünk, mert vagyunk”), azt a későbbiekben egyre keserűbb gúnnyal, mind tépettebb töredékekben dobta a világ elé. Végül a vázig jutott el; a “már nem vagy itt / vagy már: mi vagy /: Isten fia” – talán kérdés, talán állítás. Aki el tud tűnődni azon, hogy itt mit állít és mit kérdez Petri Csathó Ferenc, meg fogja érteni: a nagy és kikerülhetetlen elszámolás pillanata épp azért tragikus és felemelő egyszerre, mert a kérdések és válaszok azonmód összeadódnak – azaz: megítéltetünk. A Kődoboz szerzője saját bevallása szerint egy fércelt és szétesőben lévő világot vitt magával, a maradók és a leendők számára ebből vonta ki erős, vitális költészetét, úgyhogy joggal “bízik földöntúli bíráiban”.

2004 februárjában a Római Magyar Akadémia Borromini által épített palotájában igen fontos eseményre került sor, bemutatták az új olasz nyelvű magyar irodalomtörténeti kézikönyv két igen ízléses formában megjelent kötetét. Nagy ünnepe volt ez az olaszországi magyarságtudománynak, mert harmincöt évet kellett várni rá, hiszen az utolsó olaszországi magyar irodalomtörténet 1969-ben jelent meg a firenzei Sansoni/Accademia kiadó világirodalomtörténeti sorozatában, Folco Tempesti “kis magyar irodalomtörténete” (La letteratura ungherese), mely 300 oldal terjedelemben tekintette át a magyar kultúra nagy korszakait. A Petőfit és a XIX. századi magyar klasszikusokat fordító szerző a “régi magyar irodalommal” csak alig foglalkozott, és gyakorlatilag a Nyugat íróival zárja a magyar irodalom történetét. Főleg ez utóbbi tény volt ennek a munkának a legfőbb hiányossága, hiszen a régi magyar irodalomról meglehetősen jó információkat kaphatott az érdeklődő olasz irodalomkutató (a Római Magyar Akadémia jogtanácsosából a II. világháború után kényszerűségből milánói és paviai irodalomprofesszorrá vált) Paolo Ruzicska 1963-ban megjelent pozitivista módszerű, de – éppen ezért – igen megbízható Storia della letteratura ungherese, ma már csak szakkönyvtárakban megtalálható művében. Ugyanakkor a XX. század utolsó nyolc évtizedének gazdag magyar irodalmi életéről és nagy alakjairól szinte csak tanulmánykötetekben elszórt tanulmányokból, illetve Mészáros István 1964-es, most magyarra is lefordított József Attila monográfiájából (Mészáros: Attila József e l’art moderna. Milano, 1964, Lerici; József Attila és a modern művészet. Budapest, 2004, Argumentum) tájékozódhattak az érdeklődő olvasók.

Pedig Olaszországban immár közel két évszázada nagy az érdeklődés a magyar irodalom iránt. A rokonszenv Petőfi Sándor nagy népszerűségével kezdődött, aki a XIX. század nyolcvanas éveiben az egyik legtöbbet fordított külföldi költőnek számított Olaszországban. Ezt követően – hála a magyar koronához tartozó Fiume kiváló kétnyelvű fordítóinak – a két világháború között a magyar irodalom jelentette Itáliában a modern európai prózát. Ahogy a magyar irodalom iránti érdeklődést az 1848–49-es forradalom és szabadságharc váltotta ki Európában, hasonlóképp az 1956-os októberi forradalomnak köszönhető, hogy az ötvenes évek végén újra elkezdődött a magyar költők, Petőfi, Ady, József Attila, Radnóti Miklós, Illyés Gyula verseinek olasz nyelvű kiadása, illetve az új magyar próza nagyjainak, Déry Tibor, Németh László, Ottlik Géza, Örkény István, Mészöly Miklós, Esterházy Péter és más jelentős magyar írók műveinek fordítása. A római e/o kiadó magyar regénysorozatot indított, a kilencvenes évektől pedig a nagy olasz kiadók, mint a Garzanti, Einaudi és a Feltrinelli is vállalták Esterházy Péter és Kertész Imre műveinek kiadását (még a Nobel-díj előtt három évvel), míg az Adelphi kiadó Európára szóló sikert ért el Márai Sándor “felfedezésével” és kiadásával. Minderről 2002-ben alkalmam volt részletesen szólni a Kortársban közölt írásomban (Sárközy P.: Magyar irodalom Olaszországban. Kortárs, 2002/6).

A magyar irodalom ilyen jelentős részvétele az olasz kultúrában egyre égetőbbé tette azt a hiányt, melyet addig csak a magyar vagy finnugor tanszékkel rendelkező kilenc olasz egyetem (Bologna, Firenze, Nápoly, Padova, Pavia, Róma, Torino, Milánó, Udine) diákjai és tanárai éreztek – a saját bőrükön. Természetesen rendszeresen jelentek meg tanulmányok, tanulmánykötetek Olaszországban a magyar irodalomtörténet tárgyköréből, de ezek elsősorban a szűkebb “szakmának” szóló szakfolyóiratokban (Giano Pannonio, Padova, Rivista di Studi Ungheresi, Róma, Annuario dell’Accademia d’Ungheria, AIUON, Annuario dell’ Istituto Universitario Orientale di Napoli, Sezione di Filologia Ugro-Finnica), nemzetközi kongresszusok tanulmányköteteiben jelentek meg, illetve egyes tanárok főleg diákjaik számára kiadott, terjesztésbe csak korlátozottan került köteteiben voltak hozzáférhetők. (A. Rossi: Elenco delle pubblicazioni ungheresi in Italia degli ultimi 50 anni [Az utolsó 50 év olaszországi magyar publikációinak jegyzéke]. Rivista di Studi Ungheresi, Róma, 3/2004, Editore La Sapienza, 15–32.) Az elmúlt évtizedekben több kísérlet is történt egy új irodalomtörténeti kézikönyv létrehozására, ám egyre egyértelműbben kiderült, hogy egyrészt semmi értelme sincs egy újabb egyszerzős vállalkozásnak, míg nagyobb, többszerzős munka megjelentetésére csak akkor lett volna lehetőség, ha egy a könyvpiacon is szereplő kiadó ad erre megbízást. Ennek előfeltétele pedig a magyar irodalom iránt érdeklődő olasz olvasóközönség számának növekedése volt. Ez következett be az utóbbi évtizedben, és így került sor arra, hogy a torinói Lindau kiadó vállalkozott egy ilyen, két kötetes, ezeroldalas magyar irodalomtörténet kiadására.

A vállalkozás eszmei szerzője és fő előmozdítója, Bruno Ventavoli maga is “könyvszakmabeli”. Ugyan óraadó tanárként tanít a torinói egyetemen, de nem “főfoglalkozású” filosz, hanem az egyik legjelentősebb olasz napilap, a La Stampa kulturális rovatának szerkesztője, detektívregények szerzője, aki a magyar szak elvégzése után a XX. századi magyar írók egyik legtermékenyebb olasz fordítójává vált. Neki köszönhető Kosztolányi Dezső Esti Kornéljának, Szerb Antal regényeinek, Az utas és holdvilágnak, a Pendragon legendának, valamint Ottlik Géza nagyregényének, az Iskola a határonnak, Molnár Ferenc és Rejtő Jenő több regényének olasz kiadása. A 2002. évi itáliai “Magyar Art” rendezvénysorozat előtt vetette fel a torinói kiadójának egy új magyar irodalomtörténeti kézikönyv szükségességét, ígéretet téve a szerzők összetoborzására, bizonyos magyar támogatás megszerzésére és főleg arra, hogy biztosítja, hogy a megjelenést követően a nagy lapokban cikkek fogják népszerűsíteni az elég költséges kiadványt.

A mű elkészültéhez három évre volt szükség, míg végül a tetszetős formátumú két kötet megjelenhetett. Valóban tetszetős kiadványról van szó, az első kötetet Szinyei Merse Pál Léghajója, a másodikat Ferenczy Károly szintén századfordulós tájképe díszíti. A tetszetős küllemre szükség is lesz, hogy az “árut” el lehessen majd adni, hiszen a nagy, majd’ ezeroldalas terjedelem miatt a két kötet meglehetősen borsos, 66 eurós áron került forgalomba.

Az új olasz nyelvű magyar irodalomtörténet ugyanakkor nem csak külső megjelenésében mutatja azt is, hogy elsősorban “kiadói” és nem igazi “tudományos” vállalkozásról van szó. Ez utóbbit alapos és öszszehangolt műhelymunkának kellett volna megelőznie, és komoly szerkesztést és lektorálást igényelt volna. A szerkesztő Bruno Ventavoli ezzel szemben abból indult ki, hogy egy ilyen munkára igény van Olaszországban, méghozzá most, ebben a szerencsés pillanatban, amikor hála Márai, Esterházy és Kertész Imre sikerének, a magyar irodalom “érdekes”, tehát rá lehet venni a kiadókat egy magyar irodalomtörténet kiadására. Egyetlen cél lebegett szeme előtt, minél hamarább tető alá akarta hozni a munkát. Az fel sem vetődött, hogy esetleg magyar szerzők művét fordítsa le, hiszen egyrészt ez sok időt és munkát jelentett volna, másrészt pedig Szerb Antal Magyar irodalomtörténete óta jószerint nincs olyan magyarországi irodalomtörténeti kézikönyv, melyet külföldi közönség számára átdolgozás nélkül érdemes lenne lefordítani és kiadni. Így a szerkesztő egy eléggé vitatható, de a legegyszerűbb megoldást választotta. Mivel több olasz egyetemen van magyar tanszék, akiknek oktatói különböző korszakokra specializálódtak, felosztotta tehát a magyar kultúrtörténet egyes korszakait a magyar tanszékek tanárai között. Ez még nem is lett volna baj, de az idő rövidsége miatt nem volt lehetőség arra, hogy egy közös koncepció és módszer alapján készüljenek el az egyes fejezetek, hanem – mint azt a kötet bevezetőjében a szerkesztő be is vallja – egyszerűen rábízta azok megszerkesztését az egyes szerzőkre, hogy tetszésük szerint állítsák össze saját korszakukról írt fejezeteiket, melyeket csak kiadói szempontból – ott sem mindig következetesen – egységesített. Egyedül csak a nagyobb fejezetcsoportoknak adott blickfangos címeket (Árpád jegyében, A kereszténység bástyája, Mars és a művészetek, Két pogány közt egy hazáért, Karddal és pennával stb…) Mentségére legyen mondva, hogy a szerzők közül (akik között ott van jelen sorok írója is) nem mindenki hajlott volna egyébként sem arra, hogy egy megbízott oktatóként tanító újságíró (de akár akadémikus is lehetett volna, akkor is ugyanez lett volna a helyzet) mondja meg nekik, hogy mit és hogyan írjanak, és főleg azt nem, hogy belejavítson (bárki is) az általuk megírt munkákba. Itt csak egy dolog segíthetett volna, tekintélyes, olaszul is értő magyarországi irodalomtörténészek lektori felkérése. Erre viszont elsősorban az időhiány miatt nem kerülhetett sor. Egy ilyen lektorálás, a szerzők meggyőzése a módosítások elfogadására és elvégzésére újabb évet (éveket) vett volna igénybe. Viszont a kötetnek eredetileg már 2002-ben meg kellett volna jelennie, ugyanakkor az utolsó kéziratokkal egyes szerzők csak 2003 októberében készültek el. Így a kiadó nem engedélyezett több haladékot, és 2004 elején abban a formában jelentette meg az új olasz nyelvű magyar irodalomtörténetet, ahogyan a kéziratokat az egyes részek szerzői leadták.

Tekintettel arra, hogy a kötet szerzőinek egyike vagyok és a többi szerző kollégája, semmiképp sem lehet feladatom munkánk elbírálására. Ezt az olaszországi hungarológiában jártas más magyar és olasz kollégákra bízom. Ugyanakkor talán nem felesleges addig is a kötet felépítésének ismertetése:

Az első, az őstörténettől a humanizmus végéig tartó részt Csillaghy András az udinei egyetem ordinárius professzora írta. Itt, sajnos, elég kevés hely jutott a magyarországi középkori latin nyelvű irodalom és a humanizmus irodalmának bemutatására. A magyar irodalom a sztyeppei kezdetektől az Ómagyar Mária siralomig, A kereszténység bástyája, Corvin Mátyás udvara, a Reneszánsz (Janus Pannonius szatírái, Taurisnus, Komjáti Benedek, Pesti Gábor, Szegedi Kiss István, Méliusz Juhász Péter, Dávid Ferenc, Pázmány Péter, 7–53). A XVI–XVII. századi fejezetek szerzője a korszak irodalmának egyik legjobb külföldi szakértőjének tartott nápolyi tanszékvezető professzor, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság elnöke, Amedeo Di Francesco volt. Főbb fejezeteinek címei: A történet és történetírás, A kolostori irodalom (színművek, elbeszélő irodalom, históriás énekek, Heltai Gáspár és Bornemisza Péter), Az udvari irodalom (Széphistóriák, Boccaccio átültetések, Enyedi György Ghismunda története, Árgírus históriája, Valkai András és Czobor Mihály), Balassi Bálint (55–122). A mérsékelt barokk és a militáns irodalom, Poétika és politika, Történetiség és manierizmus, Rimay János, Manierista és barokk intertextualitás, Pázmány Péter, Tudományos és bölcseleti irodalom (Szenczi Molnár Albert, Apáczai Csere János, Pápai Páriz Ferenc, Tótfalusi Kis Miklós), Zrínyi Miklós, Gyöngyösi István, A kuruc költészet, Történetírás és az emlékírók, Faludi Ferenc és a szórakoztató irodalom (123–182). Tekintettel arra, hogy ebből a feldolgozásból hiányzott Mikes Kelemen életműve, így a szerkesztő úgy döntött, hogy a kötetbe beilleszti volt tanára, az 1992-ben elhunyt Gianpiero Cavagliá Törökországi levelekről írt tanulmányát.

A következő, az 1740-től 1840-ig terjedő korszak irodalmát feldolgozó két fejezet a római magyar tanszék két oktatójának műve. Az anyag irodalomtörténeti feldolgozását jelen sorok írója, míg a szöveg stilizálását Mihályi Melinda lektor végezte el, és neki köszönhetők a művészettörténeti alfejezetek is. Az első, XVIII. századi rész az alábbi fejezetekből áll: A katolikus egyház szerepe a magyar kultúra megújulásában (Történetírás és tudományos irodalom, kegyességi művek, iskolai színjátszás, Faludi Ferenc költészete); Katona és testőr-írók (Amadé László, Orczy Lőrinc, Gvadányi József, Báróczi Sándor, Barcsay Sámuel, Francia fordítás-irodalom); A magyar felvilágosodás irodalma és Bessenyei György életműve; A poétikai megújulás (Neolatin költészet, Deákos költők, A nyugatos verselés meghonosítása); A neoklasszicizmus irodalma és Kazinczy Ferenc munkássága; A magyar preromantika irodalma (Kármán József és Batsányi János); Csokonai Vitéz Mihály életműve; Bibliográfia (199–236). Ezt A magyar költészet klasszicizmus és a romantika között című fejezet követi, mely az alábbi alfejezetekből áll: Irodalmi élet Magyarországon a XIX. század elején; Kisfaludy Sándor és Berzsenyi Dániel életműve; A nemzeti színjátszás kialakulása (Katona és Kisfaludy); A nemzeti romantika kiformálódása: Kölcsey Ferenc; Az irodalmi népiesség kibontakozása (Vitkovics Mihály, Kisfaludy Károly) (237–285). A magyar romantika nagy alakja, Vörösmarty Mihály bemutatására önálló fejezet írása helyett volt mesterem, Szauder József kiadatlan olasz nyelvű Vörösmarty Mihály életművét bemutató tanulmányának közlését javasoltam. Ezt még 1972-ben írta római egyetemi előadásai számára szinte teljesen feldolgozva Vörösmarty egész életművét, melyhez csak az 1848 utáni részt kellett hozzáilleszteni és a bibliográfiai irodalommal kiegészíteni, melyet magam végeztem el.

Petőfi és Ady könyvei alapján az udinei Roberto Ruspanti kapta meg a XIX. század nemzeti klasszicista irodalmának feldolgozását, melyet az alábbi módon épített fel: I.: Reformkor, Széchenyi és Kossuth, A magyar regényirodalom kiformálódása, Kemény Zsigmond és a történeti regény, Petőfi életműve és a forradalom napjai, Arany János költészete, A passzív rezisztencia és a befelé fordulás irodalma (Vajda és Madách). II.: A kiegyezés kora és a nagy elbeszélőirodalom (Eötvös József, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Az olasz témájú elbeszélőirodalom, A dekadentizmus költészete, Reviczky, Komjáthy, Kiss József, A magyarországi zsidó kulturális jelenlét). III.: A Belle epoque-tól a Monarchia válságáig (Budapest a birodalom nagyvárosa, Folyóiratok, napilapok, irodalmi kávéházak, éjszakai élet, Ady “vízválasztó” költészete, Marxizmus és feminizmus, Az avantgárd mozgalmak és Kassák Lajos munkássága (287–388).

A századforduló és a XX. század magyar elbeszélőirodalmának feldolgozását eredetileg a legtöbb mű olaszországi tolmácsolója, Marinella D’Alessandro írta volna meg, ám családi okok miatt nem tudta elvállalni a fejezet megírását, így a szerkesztő az Irodalomtudományi Intézettől kért segítséget, és ezt a részt Veres András készítette el (a fordítás R. Kovács Zsuzsa munkája). Ezt azonban megelőzi a szerkesztő által a kötetbe felvett Krúdy-tanulmány, melyet még Gianpiero Cavagliá írt a nyolcvanas években készült Krúdy fordításai (Gy. Krúdy: Via della mano d’oro. Torino, 1981, La Rosa; La carozza dei cremisi. Moferrato, 1983, Marietti) előszavaként (389–409). Veres András tanulmánya valóban példaszerűen dolgozza fel a modern magyar próza történetét az 1880-as évekbeli kezdetektől a Nyugat nagy elbeszélőin át egészen a II. világháborúig (412–506) és egyik legnagyobb értéke az új irodalomtörténeti kézikönyvnek. Ennek a százoldalas, teljesen organikusan felépített tanulmánynak egyetlen hiányossága, hogy időhiány miatt nem készült el a bibliográfiai útmutató.

A Ferenczy Károly szép tájképével (A dombon, 1901) díszített II. kötetet a szerkesztő Bruno Ventavoli tanulmánya nyitja. A fejezet címe La fabbrica delle illusioni (Illúziógyár) és elsősorban a két világháború között Olaszországban igen népszerű úgynevezett “polgári” vagy “bestseller” irodalom, színház és filmművészet bemutatását tartalmazza (7–120). Külön alfejezetek foglalkoznak a könyvkiadással, a kávéházak és kabarék világával, az olasz “fehér telefonok” filmjeire nagy hatást gyakorló korabeli magyar filmművészet nagy alakjaival. Az úgynevezett “sikerszerzők” (Földi Mihály, Harsányi Zsolt, Pekár Gyula, Körmendi Ferenc) mellett nagy tért szentel Márai Sándor és Zilahy Lajos munkássága, valamint a korabeli magyar nőírók (Tormay Cecil, Erdős Renée, Kosáryné Réz Lola, Orczy Emma stb.) bemutatásának.

A kötet szerkesztőjének elgondolása alapján a Nyugat nagy költőinek életművét egy önálló fejezet dolgozza fel, melynek megírására magam vállalkoztam római kolléganőm, Mihályi Melinda közreműködésével. A fejezet a modern magyar költészet nagy alakjait kívánja bemutatni az alábbi felépítésben: A Nyugat folyóirat és a magyar modernizmus kezdetei. A magyar költészet megújulása a dekadencia és az avantgárd között. A “szép hűtlenek” fordításai. Babits Mihály költői művészete. A Nyugat nagy költői (Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kaffka Margit, Karinthy Frigyes, Füst Milán), József Attila költői szintézise, Radnóti Miklós tanúságtétele, A Nyugat modernizmusának továbbfolytatói: Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Weöres Sándor és Vas István költészete (121–180). Tekintettel arra, hogy a kor prózairodalmát feldolgozó részhez nem készült külön bibliográfia, így a fejezethez meglehetősen bő, az olasz fordításköteteket is feltüntető bibliográfiai mutató készült.

A II. világháborútól máig tartó időszak magyar irodalmának, társadalmi és kulturális élete jelenségeinek bemutatására a firenzei magyar tanszék vezetője, a magyar posztmodern irodalom olaszországi kutatója és népszerűsítője, Töttössy Beatrix vállalkozott. Mivel a szerző nem “hagyományos” irodalomtörténeti áttekintést készített, a bő kétszáz oldalra (182–382) terjedő munkájához külön “útmutatást” (Guida alla lettura) mellékelt, és ezt követve kell az olvasónak eligazodni a szerző által előadott gazdag anyagban, mely az alábbi, újabb alfejezetekre bontott következő nagyobb fejezetekből áll össze: Az 1945–2002 közötti magyar irodalom krónikája, Az 1945–48 közötti irodalmi élet, A diktatúra éveinek irodalma (Herczeg Ferenctől Juhász Ferencig és Pilinszky Jánosig), A megtagadott modernség (1962–1978), A tárgyalásos forradalom és a posztmodern társadalom (1989–2002), Bibliográfia.

A szerkesztő utólag még két “kiegészítő” fejezetet mellékelt a kötethez, Cinzia Franchi, a római magyar tanszék szerződéses oktatójának tanulmányát Az erdélyi magyar irodalomról (385–420), valamint A modern magyar színháztörténetről 1982-ben egy olasz színháztörténeti kötetbe (Il teatro contemporaneo. A cura di M. Verdone. Róma, 1983, Lucarini, II. 503–522) írt tanulmányomat (422–449), hogy ezáltal enyhítse a kötet e két területen érződő hiányosságait, mivel arra már nem volt lehetőség, hogy egy nagyobb fejezet készüljön a határon túli magyar irodalomról, valamint a XX. századi magyar színháztörténetről. De így is nagyon érződik a szlovákiai, vajdasági és a nyugati magyar irodalom jelentős képviselőinek és jelenségei bemutatásának hiánya, és az is abszurdnak tűnhet, hogy a modern magyar színház “története” a hetvenes évek vége színházi eseményeinek bemutatásával zárul.

Megítélésem szerint az új olasz nyelvű magyar irodalomtörténet legnagyobb érdeme az, hogy van. Hiszen így minden olasz érdeklődőnek lehetősége nyílik arra, hogy a magyar irodalom és kultúrtörténet nagyobb korszakairól és alakjairól ismereteket szerezzen, melyhez ezentúl nem kell feltétlenül szakkönyvtárakban kutakodnia. Természetesen ennek az irodalomtörténetnek a már említett okokból igen sok hiányossága, problematikus pontja van (átfedések, hiányok, rendszertelenség, helytelen adatok stb.), ám a hibák felsorolása nem lehet a kötet egyik szerzőjének dolga. De mielőtt a kritikák ezt megtennék, és szigorúan a szerkesztő és a szerzők szemére hánynák az összes tévedést, hibát, a bírálóknak azt kell előbb figyelembe venniük, hogy az új olaszországi magyar irodalomtörténeti kézikönyv kiadójának és a szerkesztőjének mindenek előtt egy kérdésben kellett dönteni: abban, hogy megjelentessenek-e egyáltalán egy ilyen különböző módszerű és minőségű tanulmányokból összeálló, nem organikus irodalomtörténetet, vagy sem. Az adott körülmények között más választásra nem volt lehetőség. Így a jogos kritikai észrevételek megtétele előtt, illetve után arra is felelnie kell a bírálóknak, hogy az lett volna-e a jobb megoldás, ha lemondanak a nagy lehetőségről, hogy létrehozzanak egy mindenki számára hozzáférhető olasz nyelvű magyar irodalomtörténetet. Magam részéről a megjelenés mellett voksolok, ezért is járultam hozzá saját tanulmányaim kötetekben való közléséhez. Hiszen ha most nem jelent volna meg ez a munka, akkor minden bizonnyal újabb évtizedek múltak volna el, míg újból lehetőség nyílt volna egy ilyen vállalkozás megvalósítására. Igaz, ezzel szemben azt is fel lehet vetni, hogy ennek a munkának mostani kiadása nem tette-e egyúttal lehetetlenné azt, hogy a közelebbi jövőben egy másik olasz kiadó egy új magyar irodalomtörténet megjelentetésére vállalkozzék. Jogos a felvetés, de mivel erre kevés esély volt, magam is, mint huszonöt év óta Olaszországban tanító egyetemi oktató, a megjelenés mellett voltam, annak minden ódiumát vállalva, bár azt is vallom, hogy a kötet szerzői csak a saját fejezeteikért felelősek.

Tisztában vagyok munkánk összes hibájával, esetlegességével. De azt is tudom, hogy mindez kiegészíthető az olasz nyelven meglevő gazdag szakirodalommal, a magyar–olasz irodalmi kapcsolatokat részletesen feldolgozó MTA–Cini Alapítvány tudományos együttműködése keretében megjelent tíz olasz nyelvű tanulmánykötet gazdag anyagával (melyek közül öt foglalkozik az itt kissé elhanyagolt magyar középkori és humanista irodalommal), Szörényi László magyarországi neolatin irodalomról írt, olaszul is megjelent kötetével (Arcades ambo. Soveria Mannelli, Rubbettino, 1999) és a kötet szerzőinek korábban kiadott tanulmányköteteivel, monográfiáival. Éppen ezért most egyelőre tegyük félre a jogos kifogásokat, próbáljunk meg örülni annak, hogy legalább Olaszországban megjelent egy új magyar irodalomtörténeti kézikönyv.