Az ember életében az első évek meghatározó jelentőségűek. A család, amelybe akaratunkon kívül beleszületünk, amelytől anyanyelvünket és szemléletünk alapelemeit kapjuk kitörölhetetlen nyomot hagy egyéniségünkön. Különösen így van ez azoknál az embereknél, akik ösztöneikkel és tudatukkal egyaránt vállalják a család és a szülőföld élményvilágának fontosságát sorsuk alakulásában.

Emlékezete az élete végén is tisztán őrizte és távlatosan alakította, formálta gyermekkori élményeit. Ötvenhat éves korában írta Életem és korom című vallomásában: “Csécse: ez tehát az őstalaj. Milyen különös, csak hat és fél éves koromig éltem ott, s ötven év óta sóvárgok vissza, mint Ádám a paradicsomkertbe. Ami ott volt, az mind szép volt, jó volt, ami azóta lett, az már homályos, borús setét, nehéz, csak itt-ott akad valami megnyugtató, de azt is rögtön beborítja a gondok fátyla.

Amikor pedig a számadás igényével nézett vissza életére, az Életem regénye című könyvében mindössze tízéves koráig követte életútját, úgy érezte, addig minden fontos dolog megtörtént vele.

Ez persze azokra a leli alapélményekre vonatkozik, amelyekhez kapcsolni tudta későbbi tapasztalatait is. A belső életmintát szüleinek az élete adta az öröm és szenvedés, boldogság és reménytelenség változataival.

Gyermekkorában kapta édesanyjától azt a “damaszkuszi élményt” is, melyet a Légy jó mindhaláligban is megírt, s melyre később is úgy emlékezett vissza, mint életének meghatározó eseményére. A gyermek Móricz Zsigmondnak az édesanyja egy nyári éjszakán az égboltra mutatva magyarázta, hogy az Isten teremtette ezt a világot, s azóta is fönntartja azt.²

Ez a hit lett Móricz Zsigmond vallása. Ezt fordította a maga számára írói felelősségre is: “Hosszú életutamon, mikor különös sorsom miatt azt kaptam munkául, hogy számtalan életet meglássak és megbíráljak és újjá érezzek magamban, ez volt az, ami a munkakedvemet és friss erőmet megtartotta: aki teremt valamit, az nem hagyja cserben azt” – vallotta Damaszkuszi élmény című írásában 1933-ban.³

Itt vall arról is, hogy a hivatalos vallás magyarázóival nem volt szerencséje, de benne a központ az Isten volt, s az Isten szemével nézte a valóságot egy olyan egyetemes látásmóddal, amelyik a krisztusi elvek megvalósítását tűzte ki élete céljául, s mindig azt kereste a világban, hogy az jobb, emberibb lehessen. Jézus életével mérte a világot: Jézus halála az ártatlanok szenvedését, Jézus feltámadása pedig az emberi jóság örök újjászületését jelentette számára. Hitvallás című, szintén 1933-ban írt esszéjében is utal arra, hogy A légy jó mindhaláligban már elmondta, hogyan kapta édesanyjától az “istenérzést”, hogyan ragadta el, hogyan emelte föl a gyermek lelkét ez a csodálatos pillanat, melyből megértette, hogy “az ember oly kicsiny és magános a létezésben, hogy gyökereket kell eresztenie a Mindenségbe, hogy a forgószél el ne sodorja”.⁴

A Bibliát Móricz egész élete során olvasta. Aláhúzta benne Jézus szavait, érvényes tanításnak tartotta azokat. Tizenhét éves korában súgta meg édesanyjának, hogy író akar lenni. Már ekkor, írói hivatása első megfogalmazásakor Jézus-párhuzam erősítette őt. Büszke volt arra, hogy az édesapja ácsmester, mert “Jézus Krisztus apja is ács volt Názáretben”.⁵ A Biblia motívumai behálózzák az egész Móricz-univerzumot. Nyilas Misinek is ács az apja, Árvácska is Jézushoz hasonlítja önmagát. A Biblia erős hatása abban is érezhető, hogy Móriczot már írói hivatása nyiladozásakor is az írásban a maga fajiságán keresztül magának az Embernek a sorsa érdekelte.⁶

Először ő is csak gyönyörködött a faluban, mint a népnemzeti iskola faluimádattól áthatott tagjai. Aztán egyszer népdalgyűjtő útja során rádöbbent a falu életének mélységére. A dalolók közé berontott egy fiatalember késsel rontott a saját édesanyjára: “Megöllek, vén dög, nem vagy az anyám, megtagadlak, kutya” – kiáltotta, majd amikor Móriczot meglátta, kikullogott a szobából. Az édesanyja pedig csak ennyit szólt: “Semmi, semmi, szegény Jani, szegény Jani fiam.”⁷

Móricz eleinte csak a felsőbb rétegek körében tartózkodott a faluban, onnan tett kirándulásokat a nép közé. Ezután már nem a paplakokban töltötte falusi napjait, hanem éjszakára is ott maradt a béresek, faluszéli cselédek között. És engedte, hogy a szívébe íródjanak a nép életének eseményei.

Rádöbbent arra is, hogy az ő írói eszményképei – Jókai, Mikszáth, Gárdonyi – megszépített képet festettek a faluról, távol voltak a néptől. Így jutott el Móricz Zsigmond “a népköltészet Ariadné-fonalán a nép sorsa mély labirintusaiba”.⁸ Ezért vallhatta később, hogy az a négy-öt esztendő, amikor a szatmári falvakat járta, lett az ő egyeteme, legfelsőbb életiskolája, írói előkészítő tanfolyama.⁹

Ekkor tudatosította a maga számára írói küldetését, azt, hogy neki a nép valóságos életéről kell pontos, hiteles írói számadást és ítéletet készítenie. Olyan élet-ismeretben részesült szatmári gyűjtőútjain, hogy huszonöt-harminc évi írói munkálkodás után is úgy érezte, még mindig nem mondott el mindent, amit ott tanult.

Móricznak Szatmár volt a legnagyobb “nevelőiskolája”.¹⁰ Szatmári élményei juttatták el küldetése felismeréséhez és írói látásmódjának megtalálásához.

Kettős világkép élt benne. Az egyik “a rosszul berendezett magyar élet képe – a másik a szebb és jobb jövőé”.¹¹ Az egyiket a tapasztalatai tanúsították, a másikat a vágyai éltették. Írói küldetésének tekintette azt, hogy az Isten kémjeként dolgozzon, följelentse az életet az örökéletnek.¹²

Mély nemzeti elkötelezettség élt benne. Az emberiség boldogulását a maga nemzetének boldogulásán keresztül akarta segíteni. Föl akarta egyenesíteni a magyarságot, s ehhez két lehetőséget látott: a bírálatot és az ösztönzést: “Amelyik nép nem engedi föltárni a bajait és betegségeit, az nem fog meggyógyulni, az el fog veszni. De amelyik nép elfordul a lelkében és életében felderülő jelenségektől és örömöktől, az nem fog soha nagyra lelkesülni, mert megszűnik az önbizalma.”¹³

Mindig újabb és újabb köreit vizsgálta a magyarság életének. Újabb és újabb témaköreihez mindig új esztétikai dimenziókat teremtett. Életműve így tágult az emberlét egyetemes érvényű vizsgálatává és megítélésévé.

Rendkívüli megfigyelőképessége erős kritikai szellemiséggel kapcsolódott össze. Életművének tematikai gazdagságához maga adott kulcsot, midőn Schöpflin Aladárhoz írott levelében megvallotta: “jogot tart arra, hogy az egész magyarságnak szemébe mondja az igazságot a kapás jobbágytól zászlósúrig”.¹⁴ A maga élete regényét is úgy formálta meg, hogy a magyarság minden rétegéhez köze legyen. Az irodalmat a nemzet lelkiismeretének tekintette.

Életművében a magyar élet legkülönfélébb körei kapnak új szellemű kritikai megvilágítást. A Sáraranyban a parasztvilágot, Az Isten háta mögöttben a kisvárosi hivatalnok-nyárspolgárságot, a Szegény emberekben az első világháború magyar parasztkatonáját, A fáklyában a református papságot, a Légy jó mindhaláligban a gyermekvilágot, az Erdélyben a történelmet, a Barbárokban a pásztorvilágot, több regényben is a dzsentrivilágot és a betyárvilágot, az Árvácskában az animális szintre szorított létet mutatta meg nagyfokú szociális és morális érzékenységgel.

Móricz művészetének korszakos jelentőségét a korábbi szakirodalom elsősorban társadalomkritikai szempontból értékelte. Új látásmódjának a tartalmi elemeit emelte ki. Adynak a Hét krajcár kötetről írt kritikájából is mindig azt idézte, hogy Móricz “egyedül fölér egy forradalmi szabadcsapattal”.¹⁵ Maga Móricz is módot adott erre a tartalmi szempontú értékelésre. Műveivel kapcsolatban ő is azok eseményvilágának valóságosságát, írói szándékának pedig szociális és morális igazságot kereső jellegét tartotta fontosnak.

Kritikusai rendkívüli megfigyelőképességét hangsúlyozták, s azt, hogy amit megfigyelt, fenntartás nélküli őszinteséggel írta meg. Móricz szenvedélyesen érdeklődött a magyar élet iránt, mert felelősséget érzett a magyarságért. Felelősségérzete váltotta ki éles és határozott társadalmi és erkölcsi kritikáját. “Az erkölcsi és szociális bírálat szelleme élt benne, ez írói magatartásának alapvonása.”¹⁶

A kiemelt tartalmi szempont mögött háttérbe szorult művészetének éppen az a gazdag esztétikai értéktartománya, amelyik a kiemelt tartalmi elemeket hitelesíti, esztétikai értékelemmé emeli. Pedig a szakirodalom legjava minden időben gazdagon utalt Móricz művészi szemléletének összetettségére is. Már Ady 1909-es kritikájában sem csak a forradalmi szabadcsapat gondolata szerepel, hanem az is, hogy Móricz “akaratlan vagy nagyon akart szimbólumaival” olyan izgalmakat kelt, olyan “végtelenségeket tárít föl”, mint előtte senki még. A hét krajcár olyan szimbóluma a szegénységnek, mint “Krisztus hét vérző sebe”. “Ebben a könyvben századok ős érzései s a mai európai magyar művészember differenciáltsága házasodtak össze.”¹⁷ Azt már Schöpflin Aladár is jelezte, hogy ez az éles társadalom- és erkölcskritika Móricz műveiben az ember belső életének gazdag rajzában jelenik meg, hogy a Szegény emberek lélekábrázolása dosztojevszkiji mélységű. A szenvedély, az erotika eseményformáló erejét, társadalmi-pszichológiai vonatkozásait éppúgy észlelte a kritikus, mint azt, hogy Móricz nagy témái mindig visszavezethetők valami ősélményre.

Mindezek a még hosszan idézhető távlatosító esztétikai észrevételek háttérbe szorultak az 1948 utáni irodalomszemléletben. Emiatt viszont a ezerkilencszázhetvenes-nyolcvanas évek irodalomszemléleti változásai során Móricz művészetét sokan korszerűtlennek minősítették, úgy vélték, hogy “nemigen járul hozzá jelenbeli önmegértésünkhöz”.¹⁸

A Móricz életművében megnyilatkozó erkölcsi és szociális bírálat szelleme sohasem évülhet el, mert nem verbális kinyilatkoztatásként jelenik meg, hanem összetett esztétikai értékű műalkotásokban. Legjobb művei egyszerre életszerűek és létszerűek.¹⁹

1948 után irodalomszemléletünkben évtizedekre háttérbe szorult az az evidencia, hogy az értékes műalkotásban az életszerűség, a valóságvonatkozás és a nyelvi megalkotottság egymást feltételező szerves egységet képezhet, értelmetlen ezeket egymással szembeállítani.

Már-már divat lett az utóbbi két évtizedben például Czine Mihály Móricz-képének a lebecsülése olyan érveléssel, hogy érvényét vesztette már az az irodalomszemlélet, amelyik a népi irodalom örökségének folytatójaként a szociális és morális szempontok fontosságát hangsúlyozta, Móricz életművének nemzeti önismereti értékeit emelte ki.

A Sáraranyt első megjelenésétől kezdve a parasztábrázolás merészen új módjaként és a magyar naturalizmus mintadarabjaként értékelte a szakirodalom. Az újabb értelmezés nem cáfolja ezeket a nézeteket, hanem rámutat arra, hogy ebben a regényben a naturalista elemek mellett észre kell vennünk a naturalizmus-ellenes koncepciót és kompozíciót, a mitizáló szerkesztésmódot is. “A Sárarany szociologikus anyaga (és az ehhez az anyaghoz fűződő ideologikus viszony) elfedte azt a tényt, hogy Móricz e regényében nem a parasztot, hanem az Ibsen és Nietzsche nyomán nagybetűvel írott Embert óhajtotta megírni, s főhősében nem egy rétegnek, hanem az általában vett emberiségének reprezentánsát látta”²⁰ – írja Margócsy István. Új felismerését kissé túlzóan fogalmazza, hiszen maga is elismerte néhány sorral korábban, hogy a kritika eddig “a regény parasztábrázolásának valóban merész, újító és provokatív voltát” emelte ki. Margócsy értelmezése Móricz szellemében gazdagítja új elemmel a regényről alkotott képünket. Ez a szempont a korábbi értelmezésekben is feltűnt, a regény befejezését – Margócsy legfontosabb érvét – gyakran idézték korábban is, de nem ilyen hangsúllyal. Móricz is nyilatkozott arról, hogy sohasem lesz pártoknak, csoportoknak az embere, de a maga fajiságán keresztül az Ember akar lenni, számára erre való az írás.²¹ Ezzel persze egyáltalán nem ütközik az a másik nyilatkozata, hogy a magyarság minden rétegének megmutatására jogot formál.

Művészetének egyetemes emberi problematikáját emeli ki az a tanulmány is, amelyik az erotika szerepét vizsgálja a huszadik századi magyar irodalomban, s arra a megállapításra jut, hogy Móricz vezette be a szexualitást mint témakört a magyar irodalomba, s a körülményekhez képest szokatlan nyíltsággal és gazdagsággal tárgyalta azt.²² A Sárarany, Az Isten háta mögött, az Úri muri és a Rokonok elemzése alapján jut arra a megállapításra, hogy Móricz főhőseinek szexuális élményei ugyanolyan jelentőséggel bírnak, mint társadalmi, illetve gazdasági helyzetük.²³ Ez az elemzés – a korábbi ideológiai vonatkozású értékelésekkel szemben – erősen hangsúlyozza Móricz alakjainak szexuális meghatározottságát. Czine úgy vélte, hogy Turi Dani asszonyéhsége a veszteglésre kárhoztatott élet kitörési kísérlete.²⁴ Gemenes Géfin László és Jolanta Jastrębska könyve viszont azt hangsúlyozza, hogy a “Turi Dani viharos történetéről szóló regény elsősorban a féktelen szexualitás története”.²⁵ A két elemzés ezúttal sem oltja ki egymást, hanem mintegy a regényvilág összetettségére mutat rá.²⁶

Az Isten háta mögött című regényről Czine Mihály is azt írta, hogy az a legtökéletesebb Móricz-művek egyike. Az ő eszmei súlypontú elemzése is “megkomponált remek”-nek nevezi a regényt.²⁷ Kulcsár Szabó Ernő elemzése sem módosít ezen az értékítéleten, hanem továbbviszi azt: “Móricz hibátlan műveinek egyike: a maga zárt struktúrájával, sokrétűen tagolt epikai folyamatának belső eredetű funkcionális egységével úgy kelti a megalkotottság képzetét, hogy egyidejűleg hatékonnyá teszi egy denotatív jelentéskörrel ellátott, a fikció szociológiai karakterét megszólaltató világ mimetikus illúzióját is.”²⁸ Kulcsár Szabó Ernő föltárja e regény metaforikus és ironikus elemeit, majd azt hangsúlyozza, hogy Móricz regénye egyszerre tesz eleget a megalkotottság és a világszerűség illúziójának.²⁹ A tüzetes elemzés a megalkotottság számtalan elemét mutatja meg, valamennyinek az a fő funkciója a regényben, hogy hatékonnyá, mélyebbé, összetettebbé, egyetemesebbé tegye a szociográfiai pontosságú ábrázolást. Kemenes Géfin László és Jolanta Jastrębska elemzése ennek a regénynek is az erotikus motívumait hangsúlyozza. Innen nézve is egyetemes távlatokat adott az értelmezésnek, hiszen a móriczi látásmód ironikusságára hívja fel a figyelmet ebben a vonatkozásban is. Eisemann György szerint pedig a beszédmód felől közelítve ad új értelmezést. Móricz e regényében – a Móricz művészetére jellemző szabad függő beszéd révén – a konfliktusokat a szereplők beszédcselekvése, sajátos nyelvhasználata, cselekményértelmezése teremti, “a történetnek nincsen valamilyen egyértelmű, a szereplői látásmódoktól függetlenül meghatározható bonyolódása”, tehát a narrativitás fölényével szemben itt a diszkurzivitás érvényesül.³⁰ Ez a beszédmód rendkívül összetetté teszi a regény világát, bő teret ad az értelmezőnek.

A fáklya hősében az eddigi értelmezők magyar váteszt, magyar Raszkolnyikovot, magyar messiást láttak. Az újabb értelmezés e regény beszédmódjának ironikus elemeire hívja fel a figyelmet. Matolcsy Miklós III. Richárd nevezetes bejelentését választja életelvéül (“elhatároztam, hogy gazember leszek”). E vonatkozás alapján Matolcsynak a nagy formátumú bűnözők közé kellene tartoznia, de ennek az ellenkezője történik: az elbeszélés leértékeli, szatirikusan jelentéktelenné formálja őt. Ezt nyomatékosítja a cím ironikus átminősülése, az, hogy a fáklya metaforikus értelmű világítás helyett tüzet okoz.³¹

A legjobb magyar gyermekregényként számon tartott Légy jó mindhalálig is gazdag új értelmezést kapott a metaforikus olvashatóság révén az utóbbi években. Kiczenkó Judit a XX. század eleji művészek létérzékelésével, a kaotikusság, a bekerítettség, kiszolgáltatottság, idegenség, félelem, szorongás, otthontalanság tapasztalatával hozza kapcsolatba a regényt motiváló írói alapérzést. A művészek egy része emiatt fordult a gyermeki világhoz mint archetípushoz. Nyilas Misinek, az ács fiának a középpontba állításával a gyermekszimbólumban összegződött “az archaikusból, a naivból hozott “filozófiai rácsodálkozás” és a jézusi szeretetvallásból és a szenvedéstörténetből levonható “erkölcsi parabola”. De ez az erkölcsi parabola “állandóan parodisztikus, profán változatba tűnik át”. Ezért a regény “egyszerre szakrális és vulgáris parabola a jóról, a legfőbb isteni princípiumról és erkölcsi kötelességről.³² Arató László beavatás-történetként értelmezi a regényt.³³ Baranyai Norbert a regény metaforikus és intertextuális alakzatait elemezve állapítja meg, hogy a Légy jó mindhalálig több jelentést foglal magába, s a biztosnak látszó jelentések elbizonytalanításával ellenáll az egyértelműsítő interpretációnak.³⁴ Miközben a szöveg támogat egy értelmezési lehetőséget, más szinten meg is kérdőjelezi azt, így kényszeríti az olvasót aktívabb szerepre a jelentésadás folyamatában.

Az Erdély-trilógia korábban is nagyon sok értelmezést kapott. Látták benne a Trianon utáni Magyarország útkeresését, a forradalmi és a reform út szembeállítását, a feudalizmus és a polgárosodás ellentétét, a magyarság keleti és nyugati tájékozódásának kettősségét, Koppány és Szent István, Ady és Móricz szembesítését. Az újabb értelmezők közül Nagy Miklós arra hívta fel a figyelmet, hogy ebben a regényében “jelképet, erős ellentétekben kibomló, évszázadokat összefoglaló szimbolikus jellemet” alkotott. A Tündérkert lapjain az állítás és tagadás szólamai feleselnek egymással. Báthory Gábor és Bethlen Gábor céljainak, magatartásának nagy hatású ütköztetése a nagy összefüggéseket megrajzoló Móricz eddig kevéssé méltányolt gondolkodói teljesítménye.³⁵ Szegedy-Maszák Mihály a jellemteremtő regény és a példázat ötvözeteként értelmezi a regényt, s a jellemek összetettségét hangsúlyozza. Szirák Péter is a többféle megközelítés lehetőségében ismeri fel a regény egyik nagy értékét. A Tündérkert eszerint “elgondolható a nemzeti politika fejlődésében szerepet játszó emberi döntések és cselekvések természetének kifürkészéseként”, de Móricz a narratopoétikai összetettség által a bipoláris értékszerkezetet elbizonytalanítja, ezáltal teret ad a történelmi hagyomány többféle értelmezhetőségének, folytonos “újraírhatóságának”.³⁶ Eisemann György a Tündérkert metonimikus olvashatósága mellett annak példázat-jellegét is hangsúlyozza. Báthory Gábor fejedelemben individuum-alakzat jelenlétét észleli a regényben, akinek a személyisége “az egzisztencialista és abszurd irodalomban is feltűnő szabadságkoncepción alapul”. Emellett azonban metaforikus kapcsolódásokat is mutat: önértelmező kísérletei a mitikus átváltozások, a körkörös ismétlődések világává alakítják a történelem lineáris-célelvű elgondolását, Attila vagy Nagy Sándor reinkarnációjának tartja magát.³⁷

Szinte minden jelentős Móricz-mű értelmezése új szempontokkal bővült az utóbbi évtizedben. Itt éppen csak utalhatok arra, hogy az Úri muri új recepciója a modern epika olyan változatait látta meg a mulatozás ismétlődő rítusaiban, amelyek előképét Bahtyin a népi nevetéskultúrában, a karneváli formákban felfedezte fel.³⁸ Az erotika szempontját szem előtt tartó elemzés pedig a frigid feleség és a “lotyó” szerető kettőse által motivált tragédiaként értelmezte a regényt.³⁹

Poszler György A boldog embert állította új megvilágításba, midőn a tudatregény vagy énregény formájában megjelenő szociográfiai dokumentumban balladai, idilli és anekdotai elemekkel jellemezte a mű “költőietlen költőiségét”.⁴⁰

A Barbárok egy korábbi konferencia témájaként kapott igen összetett strukturális és motívum-elemzést.⁴¹ A mai értelmezés annak a tanulságaiként jellemezheti ezt a remekművet is a világszerűség és a szövegszerűség egységeként, melynek “közbeiktatott” műfaji értelmezője a ballada.⁴² Ez a mű a ridegpásztorok világának “élethű” bemutatása, ugyanakkor olyan megalkotottság hitelesíti ezt a világot, amelyik nagyfokú művészi tudatosságra vall: a novella három részből áll, de mindegyik része önmagában is tökéletes novella, sőt bármely elosztásban az.

Az önéletírásokat általában a tényirodalom körébe sorolta az irodalomtudomány. Azok valóságos, megtörtént jellegét ténynek fogta föl. Az Életem regényéről a szakirodalom rég kimutatta már, hogy annak egy része Móricz képzeletének az alkotása. Ábrázolásmódját azonban a valóság problémátlan bemutatásaként jellemezte az irodalomtudomány, ezért a mű értelmezését annak valóságvonatkozásai felől közelítette meg, hiteles és egyértelmű önéletrajznak fogta föl. Ennek a korábban problémátlanul referenciálisnak, közvetlenül valóságvonatkozásúnak tekintett műnek a legutóbbi időben két alapos újraolvasása is elkészült Dobos István⁴³ és Baranyai Norbert⁴⁴ tanulmányaiban. Ezek szerint Móricz regénye sokkal öszszetettebb annál, hogy értelmezése a hagyományos tartalmi elemzéssel kielégítően elvégezhető lenne. Dobos István értelmezése a nyelv által létesülő emlékezés példázatossága alapján a regénybeli önértelmezés lezárhatatlanságát állapítja meg. Baranyai Norbert pedig arra mutat rá, hogy “a regény alapvető szervezőeleme az elbizonytalanítás, a jelentések közti lehetséges mozgások többértelműségének kiaknázása”.⁴⁵ Az elbeszélőt nem az események pontos felelevenítése érdekli, hanem saját személyiségének a kialakulása. Ennek pedig nem egyenes vonalú, hanem fölöttébb összetett motivációja van. Így válik a családtörténet is önmegértéssé. Móricz regénye az életrajzi tényeket úgy formálja, úgy alakítja, hogy “az ezáltal teremtődő szerzői én nemcsak autobiográfiájának, hanem egész életművének hitelességét és igazságát szavatolni tudja.”⁴⁶ De ugyanakkor olyan szöveg, mely összetett poétikai-retorikai eljárásai révén érzékelteti a személyiség nyelv által történő reprezentálhatóságának kételyeit is.⁴⁷

Az Árvácskáról maga Móricz írta, hogy annak “a legkisebb mondata is magából a nyers életből szállott fel, mint a mocsárból a kénes gőz”.⁴⁸ Ez a műve mégis különlegesen gazdag újraértelmezést kapott az utóbbi időben. Czine Mihály ihletett értelmezése szerint “az olvasó ebben a kisregényben a jóság és gonoszság, a tisztaság és mocsok társadalmi méretekben való ütközését érzi, s igenli a lángot, amely a kivert Árvácska karácsonyi gyertyájából lobban, s elemészti a kiverőket”.⁴⁹ Az Árvácskát a korábbi értelmezések A boldog emberrel és az Életem regényével együtt mint tényregényt mutatták be.⁵⁰ Valóban dokumentumszerű, szociográfiai jellegű mű ez, értelmezésének mégis újabb távlatai nyíltak meg az ezredforduló új kérdéshorizontjában. Az újraértelmezéseket az tette lehetővé, hogy “Móricz elbeszélő művészetének szociális, társadalomkritikai, közösségi jelentésrétegei módosult értelmet kapnak, amennyiben a szegénység, a kiszolgáltatottság, a kifosztottság dimenziói – a jelen szemléleti horizontja felől – az egzisztenciális meztelenség mint poétikai és nyelvprobléma kiemelkedése mentén élednek újra, élnek tovább.”⁵¹ Az Árvácska úgy őrzi meg a realista regény szociologizáló jellegét, hogy létfilozófiai távlatokba állítja a szociográfiai tényanyagot, a kislány nézőpontjából megmutatott lelki helyzet az emberi sorssal, létezéssel, az emberi természettel kapcsolatos írói vallomás médiuma lesz. Ezért lehet ez a regény egyszerre a két világháború közötti valóságot bíráló társadalmi regény és lételméleti kérdéseket is fölvető mű, az emberi megalázottság, megbélyegzettség példázata.⁵² A zsoltárként való műfaji megjelölés is ezt a tágabb értelmezést sugallja. A hét zsoltár, a három helyszín, a zsoltárok négy, kettő, egyes tagolása folklóremlékeket idéz, egyetemes távlatba állítja a történetet.⁵³ Ebben a regényben is a tárgyiasság és a metaforikus értelmezés egysége valósul meg, hiszen tárgyiassága ellenére “ellentétes és komplementer létprincípiumok (élet és halál, felnőtt és gyermek, jó és rossz) lírai imaginációjával feszegeti az elbeszélés megszokott hangnemi és szerkezeti határait”.⁵⁴ Balassa Péter hívta fel arra a figyelmet, hogy a hétrészes zsoltárjelölés e bibliai irodalmi műfaj átírása, a modern fogság, szegénység, meztelenség poétikájaként és nyelveként jelöl egzisztenciális helyzetet és szerkezetet.⁵⁵ Arra is utaltak az újabb értelmezések, hogy a regény hármas tagolása, valamint a legkisebb árva vándorlása is mesei elem. Ez a meseszerűség azonban nem oldja, hanem még inkább hangsúlyozza a szenvedéseket. “Így ível a mű a rosszból a borzalmasba, onnan a kibírhatatlanba, majd a halálba, a pusztulásba.”⁵⁶ A vándorlásnak a három stádiuma Olasz Sándor értelmezésében a dantei pokoljárás három szakaszát idézi fel.⁵⁷ A művészi megalkotottság jele az is, hogy az epikus mű poétikai értelemben is összetett, lírai és drámai vonásai is vannak.⁵⁸ A szociografikus tényanyagot metaforikus értelmű motívumok (zsoltár, nap, puszta, meztelenség, kígyó, ördög, hó, ünnep, tűz) világítják át és emelik tágabb jelentéssíkra.

A Móricz-értelmezés új irányainak ez a jelzésszerű dokumentálása egyértelműen arról tanúskodik, hogy Móricz klasszikus értékű írói világa összetett, sokrétegű, nyitott. Benne a világszerűség és a megalkotottság, a metonimikus és metaforikus ábrázolás olyan szintézise valósul meg, amelyik egyszerre hordozza a társadalom- és erkölcskritikai bírálatot és az emberlét titkait fürkésző egyetemes emberi távlatokat. Ezért mai önismeretünknek is nélkülözhetetlen része.

1. Móricz Zsigmond: Életem és korom. In M. Zs.: A tizenkettedik órában. Tanulmányok, III. Összegyűjtötte, szerkesztette és a szövegeket gondozta Nagy Péter.

Móricz Zsigmond művészetével kapcsolatosan nagy a kísértés, hogy alkotásait a realista történetmondáshoz kötve a valóság szinte tökéletes, áttételek nélküli ábrázolásával jellemezzük. Különösen érvényesnek tűnhet ez az 1938–39 között íródó önéletrajzi regénye, az Életem regénye esetében, amely szerzői szándékát tekintve a fikcióalkotás háttérbe szorítása révén az életút valós személyekkel, helyszínekkel és történésekkel hitelesített eseményeit állítja a középpontba. Móricz regénye azonban véleményem szerint gazdagabb jelentésvilágú szöveg annál, mint hogy ilyen egyértelműsítő olvasat tárgyát képezze. A továbbiakban azt kívánom elsősorban megvizsgálni, hogy milyen lehetséges jelentéseket tulajdoníthatunk az Életem regénye olvasásakor a gyermekkori élmények felidézésében igen jelentős szatmári falvak világának. Elsősorban arra igyekszem rávilágítani, hogy a személyiség formálódása kapcsán milyen szerep jut Móricz önéletírásában az életút korai esztendeit meghatározó helyszíneknek.

Az önéletrajzi elbeszélő gyermekkori élményeinek és emlékeinek helyszíne három falu, amelyek meghatározó állomásokként egyben az önéletrajz nagyobb szerkezeti egységeinek határát is kijelölik. Csécse, Istvándi és Prügy világának az önéletírás kereteihez mérten viszonylag terjedelmesebb bemutatása arra késztette a regény értelmezőit, hogy a harmincas években igen népszerű műfajjal, nevezetesen a szociográfiával hozzák kapcsolatba az Életem regényét.² Eszerint ugyanis Móricz regényes önéletrajza valójában az alföldi falvak világát reprezentáló és saját korával megismertetni szándékozó dokumentumként olvasandó. Azonban a regény összetettebb jelentéseket rejt magában annál, minthogy csupán a tényvilág ráismerésszerű tapasztalatában részesítse az olvasót.

A gyermekkori három helyszín részletes, realista törekvésű bemutatása helyett az elbeszélő olyan mitikusan értelmezett élettérként tekint a falura, mint amely a benne levő közösség létét minden téren ellenőrzi és szabályozza. Az önéletrajzban folyamatosan vissza-visszatérő “falu törvénye”-metafora olyan létállapotot jelöl a szöveg világában, amely egy meghatározhatatlan eredetű, ősidőktől fogva érvényes rend biztonságát szavatolja az egyén számára, aki viszont köteles cserébe mindenben engedelmeskedni az előírt normáknak. “A falu élete döbbenetesen megszabott síneken halad. Az egyenlő telkek, az egyenlő munka, az egyenlő életmód teljesen és végzetesen s megváltozhatatlanul egyenlővé teszi az életeket. A falusi ember köteles azzá válni, amivé a falu lelke őt eredetileg elrendeli”³ – állapítja meg ezzel kapcsolatban az elbeszélő (kiem. – B. N.). Azaz a megszemélyesített falu transzcendens rendje szinte isteni törvényként írja elő az emberek számára, hogy milyen módon és miképpen kell élniük. Az elbeszélő értelmezésében ez egyértelműen a szabadság korlátozásával jár együtt, hiszen az egyén a közösség által diktált léttörvények szerint kénytelen élni, feladva ezzel saját akaratát, miközben nem is képes igazán reflektálni saját determináltságára, hiszen természetes számára az ősi törvények által megszabott rend mindent átfogó jelenléte. Azonban az egyén számára ez a szabadságot korlátozó változatlanság a lét értelmezhetőségét és biztonságát garantálja: “amíg a falu szerkezete áll, addig változás nem is jöhet. De viszont a változatlanság valami megbízható alapot is ad a faj s a nemzet számára, amit mindig pontosan lehetne számítani, ha volna, aki ezt számon tudja tartani.”⁴ Az elbeszélés ily módon értelmezett és megjelenített térvilága így olyan irányba terelheti az olvasást, amely a személyiség identitásának kérdését szabadság és determináltság ellentétében kísérelheti meg értelmezni.

Az önéletrajzi emlékidézés főszereplőinek – természetesen az elbeszélő mellett – elsősorban a szülők tekinthetők, de kettejük közül is inkább az apa, Móricz Bálint alakja válik központivá a történetben. Nemcsak azért, mert az egész család sorsát az ő tettei és annak következményei határozzák meg végérvényesen, hanem azért is, mert az elbeszélő saját személyiségének megértését az apja életének tükrében látja lehetségesnek. Az apa a falu ábrázolásmódjához hasonlóan részesül a mitikus narráció alakítottságában, így alakja nem kifejezetten a realitáseszmény jegyében fogant személyiségábrázolás eredményeként tekintendő.

Móricz Bálintot az elbeszélő olyan személyiségnek mutatja be, akinek minden gondolata és tette a falu törvényének szakrális rendjével száll szembe, megszegve ezzel azokat a normákat, amelyek a létezés egzisztenciális kereteit adják a benne élő egyének számára. Szülei házasságát a falu törvényeinek való ellenszegülésként láttatja az elbeszélő, hiszen a paraszti szférából származó apa és a nemesi ősökre visszavezethető anya frigye nem felelt meg az ősi rend által kialakított szabályoknak. Mivel azonban ennek megvoltak a családi hagyományai – mint arra a regény számos helyen rávilágít –, ezért az igazi lázadást sokkal inkább az apa szellemisége és üzleti vállalkozásai jelentették, amelynek köszönhetően megpróbált kitörni abból az állapotból, melybe a közösség próbálta őt kényszeríteni.

Az apa a falu törvénye elleni cselekedeteinek köszönhetően végleg kizárta magát a közösségből, ezzel azonban teljességgel magára maradt: “Mikor ő [ti. az édesapa] megvette a malmot, örökre függetlenítette magát a jobbágykötelezettségek alól. […] A paraszt, aki ezt egyszer megtette, elvesztette a régi énjét. És elvesztette az évezredes törvényt, amely többet őt se nem segíti, se nem kötelezi, se nem sújtja”⁵ (megjegyzés és kiemelés – B. N.). A falu személyiségformáló normarendszerének megsértését így olyan tettként értelmezi az önéletrajz elbeszélője (számos más helyen is a regényben), amely látszólag biztosítja ugyan az egyén szabadságát, ám ezzel együtt megfosztja az addigi lét bizonyosságának és biztonságának korábban megtapasztalt érzésétől. Ennek köszönhetően kezdődik meg a második résztől a kivettetés történetének elbeszélése, amely a szabadságát elnyert, ám magára maradt családnak a falu mitikus-archaikus közegéből való kiemelkedési kísérleteként és annak kudarcaként is értelmezhető. Az elbeszélő az őt és családját ért későbbi szenvedések okaként az apja lázadását és az ennek hatására bekövetkező magára hagyatottságukat jelölte meg. Az apa tettét azonban soha nem ítéli el, sőt, utólagosan visszatekintő nézőpontjából egyértelműen az együttérzés és az azonosulás gesztusa olvasható ki. Eszerint Móricz Bálint cselekedete nem olyan bűnként vagy morális vétségként értelmeződik, melyet szükségszerűen követne a családra is kiható bűnhődés; a későbbi szenvedések sokkal inkább az emberi szabadságvágyból eredeztethetők, amelynek elnyerése viszont az addigi – rabságként felfogott – boldogság feladásával járt. Az eseményeket újraélő/újraíró elbeszélő számára a meghasonlást az jelenti, hogy egyszerre érti meg és vállalja apja tettét, és éli meg tragikusan a falu törvénye által képviselt rend elvesztését.

Az eddigiek alapján a gyermekkori szenvedéstörténet egy többszörösen determinált életértelmezés volna, amely Móricz önéletírását erősen a XIX. századi naturalista bölcselet és regénypoétika hagyományához kapcsolná. A szöveg azonban nem teszi egyértelművé az ez irányú olvashatóságot, hiszen több helyen is utal arra, hogy nem csak az apa akaratának következményeképpen vált a család élete kilátástalanná. Az elbeszélő ugyanis minden felidézett történést a maga nézőpontjából értelmez, és mindent úgy mutat be, mint ami saját személyiségének alakulását hivatott szolgálni. Ekképpen a csécsi boldog szigetről való kivettetés az apa lázadása mellett az elbeszélő gyerekkori énjének is köszönhető. A Kis katona vagyok én című fejezet például arról számol be, hogy a csécsei parasztok által dédelgetett és elkényeztetett néhány éves gyermek szinte zsarnoki módon használta ki a náluk dolgozó napszámosok szeretetét. A család és a maga későbbi boldogtalanságát ennek tükrében a következőképpen magyarázza az elbeszélő: “Végeredményben úgy tűnik fel, hogy ebben a kis csécsi életben eljutottam az emberi önérzet legmagasabb fokára, az emberi gőg tökéletes eléréséig. Mintha kicsi tüdőm fel tudta volna szippantani a fellegeket, s kicsi szívem ki tudta volna zsákmányolni a mindenséget. Mintha az egész apokalipszis azért jött volna rám, mert már nem volt tovább fokozható ebben az életben semmi.”⁶ Míg az apja falu törvényeit megszegő cselekvéseiben nem talált erkölcsileg semmi kifogásolnivalót, addig saját énjének megítélésekor már úgy látja – persze megint csak az emlékező kései távlata felől tekintve –, hogy akkori jellemtorzulása okozza az édeni boldogság elvesztését. Ebben az értelmezésben apa és fia együttesen okolhatók a történtekért: viszont míg Móricz Bálint tette heroikus próbálkozásként és az emberi létet determináló erők elleni küzdelemként jelenítődik meg, addig a későbbi generációt képviselő elbeszélő etikai vétségének “jogos” büntetéseképpen éli meg a későbbi megrázkódtatásokat. Úgy tűnik, nincs szó tehát a szülői tetteknek az utódok sorsát egyértelműen befolyásoló meghatározottságáról, hiszen az elbeszélő – azzal együtt, hogy támogatja, de – meg is kérdőjelezi a személyiség formálódásának ilyen értelmezhetőségét. Mivel családjának sorsát a falu konkrét valóságra vonatkoztatásán túlmutató, mitikus jelentésekkel megalkotott világába helyezi, nem igazán látszik elfogadhatónak az az elgondolás, miszerint Móricz önéletírása minden kétséget kizáróan a naturalista prózahagyomány folytatója lenne. Ennek alapján pedig – ahogy az már eddig is látható volt – a szöveg egyszerre tartja fenn a csécsei, boldog falu világából való elvándorlás referenciális, azaz a valóságra vonatkoztatható és a nyelv teljesítményeként létrejövő metaforikus-mitikus olvashatóságát.

A falu szimbolikus rendjéből kilépve a családnak ez a mitikus jelentésűvé transzformált, példázatszerű története a regény utolsó két részében arra a kérdésre adható válaszként olvasható, hogy tud-e (és ha igen, akkor mi módon) rendelkezni saját elnyert szabadságával az egyén. Az önéletrajz három részre tagolása alapján mintha az elbeszélő oly módon igyekezne megformálni gyermekkorának történetét, hogy azt afféle negatív üdvtörténeti keretbe helyezi. A szinte édeni boldogságot jelképező csécsei éveket követően Istvándi köztes állapotnak minősül: az elbeszélő érzi, hogy “nincs jó helyen”, s az elvesztett otthon világához képest mindent idegennek érez. Az átmenetet jelképezi az is számára, hogy Pallagi Laci, az otthont adó kovács nagybácsi maga is olyan társadalmi státust képvisel a falu életében, amely a nála alacsonyabb rangú parasztot lenézi, ám a jómódú nemesek világától igen távol áll.⁷ Végezetül a regény harmadik helyszíne a pokoli szenvedések tereként funkcionál az elbeszélői szándékot és kijelentéseket tekintve legalábbis. Mindez arra utal, hogy az elbeszélő úgy látja/láttatja az eseményeket, hogy hiábavalónak bizonyul a falu törvénye alól való kiszabadulás, hiszen mindez csak magányt és boldogtalanságot okozott az egyén számára a későbbiekben.

Azonban Móricz önéletrajzában – ahogy azt már említettem – a determinizmus elképzelését valló elgondolás csak egy olyan szólamnak minősül, amit a szöveg ettől eltérő, diskurzusa(i) elbizonytalanít(anak). Ám épp ez a szólamok igazságértéke között megtapasztalható és az olvasó fokozottabb aktivitására számító eldöntetlenség teszi igazán az Életem regényét a kortárs értelmezés számára is párbeszédképessé. Ennek belátásához a továbbiakban tehát arra kell még kitérni, hogy milyen módon kérdőjelezi meg a szöveg a személyiség determináltságát hangsúlyozó önértelmezésnek a hatékonyságát és a teljes műre vonatkoztathatóságát.

Szinte az egész regényt áthatja az elbeszélőnek az a törekvése, mellyel a személyiség identitásának változatlansága mellett igyekszik érvelni. A szubjektum egységét többek között azáltal látja adottnak, hogy történetét a biológiai és társadalmi meghatározottság naturalista elbeszéléseként mondja el. Úgy véli ugyanis, hogy a személyiségnek ez a fajta értelmezése az én olyan mértékű stabilitásához járul hozzá, mely garantálhatja az emlékidézés és az önéletírás legitimitását. Az elbeszélő és elbeszélt én azonossága a személyiség problémátlan értelmezhetőségét és ezáltal a személyes élettörténet reprezentálhatóságát biztosítaná a történetmondó számára: önéletírásának hitelességét, az elmondottak igazságát az ily módon elképzelt és megteremtett identitás színrevitelével igyekszik tehát szavatolni a szöveg. Azonban az elbeszélő e törekvése ellenére folyton azzal kénytelen szembesülni, hogy a gyermekkori (és a későbbi) élmények felidézése, elmesélése folytán állandóan elkülönböződik elbeszélt énjétől. Ez azt jelentheti, hogy a személyiség történetének elbeszélhetőségét nyújtó önazonosság instabilnak bizonyul, ami pedig magának az emlékezet felidézése által történő önértelmezésnek a problematikusságára utal.

Ezt az olvashatóságot támasztja alá az elbeszélői szándék egy más szempontból színre vitt kudarca is. A történetmondó ugyanis – mint azt korábban már érintettem – a szülei, de különösképpen az apja sorsának megértése révén próbálja értelmét keresni saját létezésének. Míg az erre való törekvés az egész önéletrajzot áthatja, addig az elbeszélő az egymást követő generációk közötti viszonyt olyan mértékű hermeneutikai távolságként írja le, ami erőteljesen aláássa a nemzedéki keretben való önértés megvalósíthatóságát: “De fáj, hogy a gyermekeim inkább kíváncsisággal nézik az én érzéseimet, s hallják az én szavamat: az ő életük csak éppen a vérség szálaival van az enyémhez kötve, de ugyanolyan távol vannak az én egész gondolkodásomtól, amilyen távol vagyok én a szüleimtől”⁸ (kiem. – B. N.). Különösen a regény végén válik nyilvánvalóvá a szülők általi önértelmezési szándéknak az eredménytelensége, amikor önéletrajzának lezárásaképpen az elbeszélő a család összetartó erejéről számot adva a gyermeknevelésnek a példázatos tanítását fogalmazza meg. Kijelentéseinek érvényességével kapcsolatban támaszt azonban kételyeket az olvasóban, amikor a generációk élettapasztalatainak különbözőségéről beszél: “Az apa és anya csak kétségbeesve néznek egy bizonyos pillanatban becézett és szeretett gyermekükre, s belátják, hogy egy idegent szerettek. Ez nem ők. »Nem vagy az én gyermekem.« Tébolyodottan néznek a gyermekre, aki tébolyodottan nézhet a szüleire. Meg sem értik egymást.”⁹ (kiem. – B. N.). Márpedig ha a szülők történetének elbeszélése nem juttathatja el saját személyiségének megértéséhez a narrátort, akkor – a több szintű elbizonytalanításnak köszönhetően – alapjaiban kérdőjeleződhet meg az identitás változatlanságának és elbeszélhetőségének létjogosultsága az Életem regénye olvasásakor.

Mindezek mellett életének felidézése közben a történetmondó többször is arról vall, hogy írói munkásságának és korábbi munkáinak létrejöttében kiemelt fontosságú szerepet töltött be a prügyi élmények okozta kín és fájdalom ihletadó ereje: “Amit eddig írtam, mind csak azért kellett megírnom, hogy eljussak oda, hogy megírhassam a feledhetetlen szenvedések könyvét. […] Én már akkor emberi mértéken felüli fájdalmak közt szenvedetem miatta [ti. az édesanyját ért bántalmak miatt – megjegyzés: B. N.], s azóta valósággal ápoltam ezeket a régi sebeket, hogy be ne gyógyuljanak, s mikor már életfilozófia érett ki bennem, még mindig úgy tartottam számon a múltat, hogy ezek a kínok és zúzott, vágott, mart sebek az én legnagyobb kincseim: ha én ezeket feltárom, meg fogják látni az emberek, az emberiség, hogy nem érdemes élni, nem érdemes emberek között élni, mert az ember szelídíthetetlen vadállat.”¹⁰ Önéletírása legfontosabb céljaként pedig egyenesen a gyerekkori fájdalmak felidézését jelöli meg. Ez az elbeszélői önértelmezés viszont – némileg kétségessé téve a személyiség determináltságáról vallottakat – képes értelmet tulajdonítani az apa lázadásának és az elbeszélő gyerekkori “bűnének” okaként bekövetkező szenvedéstörténetnek. A falu világából való kiválás következtében valósult meg ugyanis az elbeszélő íróvá válása: ehhez épp az apa cselekedeteinek következményeképpen elszenvedett gyermekkori sérelmek segítették hozzá. A látszólag eredménytelennek tetsző kitörési kísérlet így épp az írás aktusa, a megszülető önéletrajz által kap értelmet: a fájdalmak felidézésének eredményeképpen létrejövő alkotás maga számolja fel az általa sugalmazott szubjektumfelfogás érvényességét. Ha ugyanis a falu rendjével való szembeszegülés eredménye az íróvá válás – és maga a megszülető önéletírás –, akkor mégsem volt értelmetlen az apa és a család lázadása, azaz a személyiség mégiscsak kiléphet a társadalmi meghatározottság kötelmeiből. Mindezt azonban tovább árnyalja, hogy a narrátor kénytelen szembesülni saját lehetőségeinek korlátaival: a legfontosabbnak érzett prügyi kínszenvedések elbeszélésére képtelennek bizonyul, hiszen írás közben a harag, a fájdalom eltűnésének tapasztalatával kénytelen szembesülni: “És most rettenve látom, hogy már nem tudok haragudni. Már megszűnt bennem a bőszültség. […] Most itt, írás közben is folyton az volt bennem, hogy Istvándi fájdalomkert, de mi lesz, ha Prügyre érek? S most írás közben már tisztába jött bennem, hogy életem igazi jellemformáló kohója Istvándi volt, s a prügyi élmények csak azért voltak olyan nagyok és szörnyűségesek, mert Istvándiban már kialakult bennem a visszafojtott gyűlölni tudás, s ezt Prügyön már képes voltam gyakorolni. […] S most azon vagyok megdöbbenve, hogy rányitottam az agyvelő érthetetlen kamarájában a legelső prügyi szekérre, a legelső prügyi emberre, s mintha a nap kisütött volna az istvándi sötétség után: hát lehet az, hogy nekem valami jó és kedves emlékem is van erről a faluról?”¹¹ Ily módon önéletírása bizonyos terápia is: saját bűneinek megvallása, illetve az őt ért sérelmek felidézése, majd elbeszélése a vétkeknek és a bántalmaknak az eltörlését is jelenti egyben: amiképpen egyébként az emlékek maguk is felidézik, de egyben el is tüntetik azt, amire vonatkoznak.¹² A megszülető önéletírás tehát miközben hozzásegíti alkotóját a fájdalmak feldolgozásához, egyben fel is számolja az írás lehetőségét: az önéletrajz létrejötte fosztja meg őt attól az inspiratív erőtől – vagyis a szenvedések átélése adta ihlettől –, ami szükségeltetett az alkotó munkához. Így válik érthetővé a mű befejezése, melyben az elbeszélő azt sugallja, hogy életének regényét befejezve az írás lehetőségével csak korlátozottan kíván (vagy tud) élni: “Újraéltem egész életemet. S nem kívánok többé magammal foglalkozni. […] Írhatnám még a világ végéig, az életem végéig. Minek. Ennél többet nem mondhatok magamról. A többit a regényekben megírtam. Még szeretnék néhány vallomást a színpad zárt formájában egy pillanatban együtt lobogva fel embertestvérekkel. És aztán még egy kicsit heverni az őszi verőfényen. Akkor rávéshetem a márványnévjegyre: Éltem”¹³ (kiem. az eredetiben). Móricz önéletírása így az írás felszámolásának történeteként olvasható: az emlékek felidézése hozzásegíti az elbeszélőt a múlt megértéséhez és a gyermekkornak tulajdonított sérelmek feldolgozásához, másrészt azonban megakadályozza (vagy legalábbis jelentősen korlátozza) a vallomástevés lehetőségét (aminek nemcsak célja, hanem forrása is a régi bántalmak felelevenítése lenne). Az írás által történő megszólalás lehetőségének elvesztése így magának vallomást tévő szubjektumnak a felszámolódásával jár együtt. Miközben tehát az elbeszélő múltjának megértése által megpróbálja megalkotni saját identitástörténetét, azzal szembesül, hogy épp ezáltal járult hozzá az önazonosságát garantáló megszólalás megsemmisítéséhez. Az önéletrajz által megidézett és elbeszélt én megalkotásának folyamata közben a felidéző én folyamatosan számolja fel önmagát: az én megteremtése csakis az én elvesztésével mehet végbe a szöveg világában. Nem véletlenül kapcsolódik tehát össze az alkotói munka önkorlátozásának bejelentése az ősz elmúlást felidéző metaforájának halálhoz és pusztuláshoz kötődő képzetével. H. Porter Abottnak az autobiográfia elméleti kérdéseit számba vevő tanulmánya is némileg hasonló tapasztalatra hívja fel a figyelmet a vallomásos elbeszélést tartalmazó önéletírásokkal kapcsolatosan: “A végső forma hiányában az önéletírás főhőséből mindig is hiányozni fog az a nagyon is kézzelfogható identitás, amely a jól megformált cselekmények szereplőinek sajátossága. Az önéletírást ebben az értelemben saját kudarca különbözteti meg: az identitás, amit kifejezni próbál, mindig elmaszatolt, mivel az elbeszélés csak az írás pillanatának folyamatos »elmúlásához« vezetheti a szerzőt.”¹⁴ Ily módon pedig az Életem regénye magának az önéletírásnak a “kudarcaként” olvasható: nem elnagyolt, szerkezetében elhibázott alkotásként – ahogyan azt több elemző is gondolta korábban –, hanem éppen ellenkezőleg, olyan szövegként, mely összetett poétikai-retorikai eljárásainak köszönhetően viszi színre a szubjektum reprezentálhatóságának kételyeit a nyelv által.

Az Életem regénye tehát a személyiséget nem feltétlenül olyan létezőként gondolja el, melynek identitását kizárólag társadalmi-hatalmi rendszerek vagy a biológiai törvényszerűségek mechanizmusai hozzák létre. Bár a szöveg látszólag fenntartja ugyan egy ilyen értelmezés érvényességének lehetőségét is, azonban úgy vélem, hogy szubjektumfelfogása megkérdőjelezi a személyiség egységét és az én elbeszélhetőségének problémátlanságát valló poétikai elképzeléseket. Móricz önéletírásában – amint az látható volt – ugyanis a személyiség identitása elsősorban nyelvi természetű: az emlékezés és az elbeszélés által jön létre, ami azt jelenti, hogy véglegesen soha le nem záruló, hanem folyton újraérthető és újraalkotható. Mindez olyan esztétikai tapasztalatban részesíti a befogadót, amely a jelentések többértelműsége révén egyrészt az önéletrajz értelmezési lehetőségeinek, másrészt a móriczi epika befogadását máig meghatározó valóságra vonatkozó olvasói szokásoknak az újragondolására késztethet.