A titkainkat nem tudhatja senki sem

bár hamvainkon osztozkodnak egykoron.

mely túlláthat a léten és e rossz koron.

Míg fanyalogva mondják: ó ez disszonáns

te nem hallgatsz már rájuk s végül senkire

elhullik minden-minden régi-új románc

ám megmarad az érző ható nagy Ige!

Fájdalmad szertefoszlik s tovább él a Szó

letisztul életed s a fényes értelem

mélyében ott a mindig egy-igaz Való

csodálatos hogy szabad volt még értenem.

Csodás hogy hullunk mégis tovább ott lebeg

valami más valami szép egy új jövő

mely úgy rejti el vágyaid s az életed

hogy egyszerűen is lehet előkelő.

Rejtőzve él a művész. Féltékeny kora

mind látni véli s ellenőrzi – képzeli –

minden szavát s nem tudja ez lesz alkonya

már testét-lelkét örvény habja elnyeli.

Utánakap még onnan is. Kiáltozik

hogy rossz és kárhozott ki vele nem gagyog

s míg lelke új életre ismét kárhozik

az üldözöttnek tiszta fénye felragyog.

A titkainkat nem tudhatja senki sem.

A rejtelem teljesen úgysem osztható.

Marad s vezet az égi fény s az értelem

melytől a felkent művész meg nem fosztható.

A titkaink akarják mégis egyre mind

s ha írnak egykor csonka szegény krónikát

piheként szállnak körülöttünk álmaink

de meg se látja – egyet sem – a vak világ.

Ó titkok vágyak távoli csodás hazánk!

ha járunk olykor bíbor tenger partjain

arany fényben fürödve újra hatsz miránk

és sorainkban minden tájad visszaint!

A titkainkat nem adhatjuk mégse át

mert szólanunk csak furcsa jelképben szabad.

A színarany sugarak végső dallamát

őrizve zengjük. Általunk lehetsz szabad.

Nos, akkor elképzelek valakit, aki ezt leírhatná,

és tárgyaim megtelnek élettel,

és akár egy seb is lehet a tárgy,

feltépett emberek sebesülései.

Inkább arról írok, amit ismerek,

“egy író nem színlelhet, hitelesen kell írnia”,

szenvedélye zavar és ideg,

és hasában a szörnyű varrás alatt

a legnagyobb összevisszaságban

egy burok, egy cérnán lógó Dániel névre hallgató tojás is,

ez a világ tökéletes lehetne körülötte,

csak megpróbálna kissé alkalmazkodni,

amíg a napfény kettészakítja a teraszt.

Gyerünk Indiába,

a Gangesz tiszta vizében szülöd meg Dánielt,

és Goánál megfürdeted az Óceánban,

majd felökleli egy szent tehén,

és elrabolja egy szent majom,

és összeszed valami betegséget,

és gyereket sem akarok már,

a kábítószer és Nietzsche után

a világot meg kell váltani, vagy úgy kell hagyni, változatlanul –

a világot megérteni azonban nem érdemes,

megérteni a szomszéd szobát érdemes,

amelyet ragyogó napfény áraszt el.

Inkább elbújok a fürdőkád mögötti szűk zugokban,

hogy senki, soha ne vegyen észre,

sötétedés után csendben eltakarodom a lakásból,

és másnap elutazom Indiába.

inkább képtelen vagyok felemelni a környező tér szirupjába ragadókat,

inkább minden alkalommal új kezdést és új befejezést iktatok be,

mindaddig, amíg nem kell többé leállnom,

azt latolgatva, mit is csináljak a kezdet és a befejezés között.

Kishaza transzparenciája vagyok

a tévé hiperpanorámája előtt,

a hiper-pannon-ráma előtt –

ez otthon irgalmas némasága

kisanyám, hazám, hazám

agancsaiban, agancsaiba zárva –

ez országszagú konyhában

jobban ízlik a falat,

amit elmar egy kistestvér.

Átragyog, mint a reklám

az ideges,

fekete fotelálmon,

sokáig rezeg ez a szeretet.

Zajt csapok, halld meg, Istenem,

tárd ki az ablakszárnyakat!

Nem unod még a zümmögést,

a konok koppanásokat?

Engedj ki, nyiss ablakot a világra!

Had legyek egy percre

piaci légy a kirakatban!

Egy körre talán még maradt erőm.

Aztán visszatérek hozzád,

borostyánba.

Ereszcsatornánk bevonja

fényével a hold neonja.

nem lehet tiéd e gyémánt.

Vizes hajadban a csöppek

néma fényében fürödnek.

Fehér fényű neonlámpa,

briliáns csöpp hull a kádba.

Keresed, de nem találod,

szertefoszlott, mint az álmod.

Sírásod hulló gyöngyeit

az árnyak összetördelik.

Tudom szobád, az ágyat,

ahol álomba bágyadsz,

s te ott sétálsz nevetve,

hol el vagyok temetve,

mert arcod gleccserében

hitem is felcseréltem,

hol többtonnás vonások

alatt a szívig ások.

Tudom jól, hogy nem érdem:

bőröd vakít fehéren,

mely úgy lehetne mintás,

ha megszépít tapintás,

karodban nem riasztna

forró, ólmos viasza,

mert bőröd, ez a tejköd

önmagam elől elföd,

akár hajad kibontva,

mely vízesés a szomjra,

nevezhetjük hazának

e dús és szőke sátrat,

s az arcodat, amelyhez

nem kell se smink, se jelmez,

csupán térkép szavadban,

amelytől elszakadtam.

Mosdatlan vénemberek ültek rajta,

s a kincse_nem gyémánt köve volt, bél ürüléke csupán.

Bűzös tartalmát fújolva az utca kövére

löttyintették ki ősz bajuszú rabnők.

Fintorgatta az orrát s száját húzta, ki látta

megbarnult cserepét tisztes edények közt_

Annyira undorodott érinteni bárki kezével,

még a fülét is csak két ujjal fogták.

Most meg egy ujjal sem nyúlhat hozzája akárki,

védi a sok teremőr és a riasztó is.

Megbecsüléssel nézik, vitrinben mutogatják,

még a királynő is méltán büszke reá.

rengeteg ajtón át jutsz csak a színe elé.

Mért illetheti íly tisztesség Őbiliségét?

Egy a szerencséje: Pompeiben készült.

valahol mélyen, egészen mélyen,

ahová nem hat se Freud se Jung,

ásít az űr, az a hiány a térben,

fekete szájjal tátog a lyuk.

alakja furcsa: nem kör, ovális

szögletes, éppen, mint a kereszt,

és mint a vákuum, beszippant mindent,

semmit, de semmit el nem ereszt.

akármit falhat, sosincs betöltve,

üresen marad a sarkaiban,

s akárhogy nézed, kereszten függő,

mindig-emberi alakja van.

valahol mélyen, egészen mélyen

ahová nem ér le semmi teszt,

kiált a tér, az a hiány a térben,

s lassan Isten-alakja lesz.

Az ember teste kívül szép

De belül büdös szörnyen

A lélek, hogyha ott lakik,

Meg is fullad a bűzben.

az undor magzatvize.

szégyennel etet a köldökzsinór.

csöndemet ultrahang –

gyász – roppantja széjjel,

és csak a kérdés: anya,

miért és miért nem?

vak fénybe vivő szülőutakon.

sikoltok. kezemmel létezővé

alázott testem takarom