Az Ady-versek további, valamiképpen a magyarságképet is motiváló szerb irodalmi recepciója a húszas–harmincas években már más karakterű lesz. A “befogadók” már egy újabb nemzedék képviselői, világképük eltérő, ízlésviláguk is különböző. 1926–1931 között Mladen Leskovac fordította Adyt, átköltései belgrádi (Reč i slika, Život i rad) és szabadkai (Književni sever) folyóiratokban láttak napvilágot. Az általa fordított huszonöt vers “kétségtelenül […] a legkiegyensúlyozottabb és leginformatívabb átköltése a magyar költőnek” – írja Bori Imre –, ami nyilvánvalóan következik Leskovac anyanyelvi színtű nyelvismeretéből, filológus alkatából, az Ady-líra intuitív értelmezéséből.¹⁰²

Egészen másféle költő lesz Ady a húszas–harmincas évek fordulóján már az ún. “szociális irodalom” (értsd: baloldali, a Kommunista Párt iránt, majd a zsdanovi irodalomszemlélet iránt elkötelezett) képviselőjeként fellépő, Petőfit is méltató Jovan Popović olvasatában. 1930-ban készült, Földessy Gyula, Hatvany Lajos, de mindenekelőtt Kosztolányi Ady-interpretációira épülő, Arcélek és mozgalmak az új magyar irodalomban című tanulmányában Ady “betegesen ingerlékeny, nyugtalan, szexuális hipertrófiával és eszelős büszkeséggel” terhelt költő lett – jóllehet “egyéni akcentusai néha dantei kifejezést érnek el”.

Úgy tűnik: a magyar irodalom szerb befogadásának folytonosságát az Ady iránti töretlen érdeklődés és vonzalom tartotta meg – annak ellenére, hogy az 1906–1944 közötti évtizedekben még egy szerény terjedelmű Ady-kötet sem jelent meg szerb nyelven. 1938-ban a Književnik ugyan közölte Lőrinc Péter–Žarko Plamenac huszonnégy Ady-fordítását, amely – Bori Imre vélelme szerint – “a válogatás szempontja miatt bír érdekkel”. “Ady költészetének […] hatása azonban […] – véli okkal Bori – ebben a majd négy évtizednyi időszakban volt a legerőteljesebb és a legintenzívebb: ekkoriban a modern szerb költészet alapjaiba épült.”¹⁰³

A szerb könyvkiadás ezt a hiányt 1953–1964 között három Ady-kötettel pótolta. 1953-ban Ivan Ivanji átköltésében jelent meg az első, hetvenöt költeményt tartalmazó gyűjtemény Todor Manojlović tartalmas, szakavatott előszavával, 1961-ben már kétnyelvű Ady-kötetet vehetett kézbe a szerb olvasó Krv i zlato (Vér és arany) címmel Danilo Kiš fordításában, Sinkó Ervin előszavával, s Danilo Kiš válogatta és fordította a belgrádi Rad gondozásában Pesme (Versek) címmel közreadott kötetet, amely nyolcvankét költemény átköltésével reprezentálta Ady Endre poézisét.

A Crnjanski-jelenség nemcsak a szerb Ady-recepció keretében kerül látószögünkbe. Egy későbbi, Novi Madžari (Új magyarok) című írását olvasva ismét a Duna-táji konstelláció idéződik fel bennünk. E relatíve rövid terjedelmű dolgozatban nemcsak az új literatúra legjelesebbjeiről esik szó Adytól Babitson, Kosztolányin át Bródy Sándorig, Herczeg Ferencig és Móricz Zsigmondig, hanem az irodalmi élet eme színképének zenei párhuzamáról, Bartók Béla zenéjéről is. A modern művészet minden megnyilvánulása iránt fogékony Crnjanski jó érzékkel veszi észre ennek a zenének kifejezésbeli újszerűségét, modern voltát, népzenei gyökereit, s nem téved akkor sem, amikor közép-európai párhuzamot keresve a szerb festő, Milan Konjović neve és művészete jut eszébe.

Crnjanski élet- s írói pályájának számos szegmentuma arra figyelmeztet: a szerb irodalom magyarságképének alakításában több vonatkozásban is jelentős szerepe volt. Ennek eredőit keresve tudnunk kell: Crnjanski Csongrádon született, ahol apja járásbírósági jegyző volt. A városka polgárai “Csernyánszkyéknak” ismerték-nevezték őket, az apát “jó tisztviselőként” ismerték, s nem hiányzott a “nagyrabecsülés” sem. Tudták, hogy “odahaza mindig szerbül beszéltek, és hogy Csernyánszkyné olyan kicsit tudott magyarul, hogy alig bírt a piacon bevásárolni”. A csongrádiak szeretete mély nyomot hagyott a családban, amit az író 1941-ből való visszaemlékezése tanúsít: “édesanyám sokat beszélt nékem arról, hogy a csongrádi magyarok a világ legjobb és legbecsületesebb emberei”.¹⁰⁴ Így, ilyen benyomások és emlékek hatása alatt lett később, a felnőtt Crnjanski számára is ez a vidék az “áldott Tisza tája”, ahol – igaz csecsemőként – élete első kalandját is átélte. Emlékező soraiban, a szülők elbeszélésének késői visszhangjaként, ott vibrál az esemény minden izgalma, ahogy később, a cseperedő gyermek nyiladozó értelme befogadta, s tudata személyes élménnyé transzponálta. A sok év elmúltával, a szépírói eszközökkel felidézett gyermekkori emlékek a művészi igazság erejével hatnak, hitelük garanciája az alkotó által teremtett elbeszélő forma. A mondottak hiteléül álljon itt egy rövid szemelvény Vujičić D. Stojan fordításában: “Egy fehérneműs kosárba bepólyáztak, anyám még éjjelente altatódalokat énekelt, legszívesebben a keleti Gyöngyfüzérből valót […] Ötödnapra aztán a gyereket meg kellett keresztelni, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Elindultak hát; kemény hóviharban, szánkón. Mondják, egyetlen csepp könnyet sem ejtettem. A Tiszán farkasok kergettek bennünket, a jég pedig recsegni-ropogni kezdett alattunk. Valahol messze, egy régi görög, cincár templomban kereszteltek meg. Anyám sírt. Az előkelő, nemes hölgy, aki a keresztvíz alá tarott volna, nem jött el. Talán megijedt a farkasoktól. Így aztán, mivel várni nem lehetett, az egyetlen pravoszláv embert, az egyházfit kérték fel, akit Božurnak hívtak. Könnyekig meghatottan a váratlan tisztességtől, ő tartott a keresztvíz alá, és sírt, mert egy árva fillérje sem volt, hogy keresztfiát megajándékozza. A gazdag cincárok és szépséges görög asszonyok, akik szívesen emlékeztek a szerb diákokra, felismerték apámat is, s meghívtak bennünket otthonukba. A hóban pedig mindenfelé a mi régi, elhagyott templomaink fehérlettek. Anyám, büszke és rátarti asszony, megvetően hárította el a meghívásokat, s mi ismét a hóval befútt folyón száguldottunk át, a farkasordítás elől menekülve.”¹⁰⁵

Másféle, nem kevésbé meghatározó élmények forrásvidéke lett az iskolaváros: Temesvár, ahol tizenhat gondtalan és derűs esztendőt tölthetett el a gyermekké, majd diákká cseperedő Crnjanski. A karakterét tekintve tisztán magyarlakta városnak minősülő Csongrád után az etnikai és kulturális sokféleség tényével szembesült itt, s a prosperáló vidéki nagyváros megannyi színével. A mintegy kétezer lelket számláló, hagyományaihoz ragaszkodó és ebből fakadóan zártabb életet élő szerb lakosság a nemzettudat és az anyanyelv értékvilágát garantáló közösség volt számára, a másik két náció: a magyar és a német ajkú közösség életformája és kultúrája a századforduló Európájának közvetítője lett. Az akkoriban “kis Bécsnek” nevezett város – egykorú és későbbi megítélés szerint is – modern és fényűző európai civitas volt. Maga Crnjanski évtizedek múltán is ilyennek láttatja: “Temesvár az én időmben fényűző, modern város volt, széles sugárutakkal, nagy parkokkal, evezősklubokkal a vizeken, de ipari külvárosokkal is. Kis Bécsnek nevezték. A vár szívében volt a város barokk központja nagy, katolikus katedrálissal, amely Bach-koncertjeiről volt nevezetes, a katolikus barátok rendházaival, amelyek közül az egyik, a piaristáké, volt az én iskolám. Szemben a katolikus katedrálissal volt a szerb székesegyház, a márványból épült püspöki palotával, s Berić nevezetű szerb tanítóm kicsiny iskolája, akinél az elemi osztályt végeztem […] A templomudvar kert volt, jázminok és hársfák özönével. Temesvár közepén minden vasárnap, amikor szép idő volt, katonazene játszott a téren, amelyet éttermek és cukrászdák teraszai vettek körül. Úgy sétáltak itt az emberek, ahogyan Itáliában szokás […] A téren a legszebb négyes fogatot annak a Rajačić bárónak a felesége hajtotta, aki később, a háború alatt, bármennyire hihetetlen is ez, a magyar parlamentben üdvözölte az októberi forradalmat. Úgy forgatta a négyes fogatot, mintha legyező volna. A térzene rendszerint a Norma nyitányával kezdődött […] Temesvár akkoriban rohamosan fejlődött, s a fiákerek gumikerekeken gördültek az utcán, de már feltűntek az első autók is. Az asszonyok ebben a városban a legutolsó párizsi divat szerint öltözködtek, amelyet Bécsen át hoztak be, s azt is megértük, hogy a hatalmas női kalapok felett átrepült az első repülőgép. A magyar színház Henri Bernstein, a szerb I. Miklós unalmas Balkán Cárnője jegyében állt. Az amerikai Barnus cirkusz is ellátogatott hozzánk” (Vujičić D. Stojan fordítása).¹⁰⁶

A régi Temesvár e bécsi hangulatú miliője a diák Crnjanski számára otthonossá tette a várost, még inkább az iskola, amelyben tanulmányait végezte. A piaristák gimnáziumában modern szellemiség vette körül, az atyák kivétel nélkül nagy tudású tanárok. A klasszikus auktorok és a görög színpad szerkezetének ismeretét egyaránt megkövetelték tanítványaiktól, s szigorúak voltak a latin és a görög grammatika számonkérésében is. A temesvári iskola és tanárainak emlékét évek múlásával sem feledte Crnjanski, mindig hálával emlékezett az ott töltött évekre. Talán érdemes azt is ideírni, amire tudtunkkal Vujicsics D. Sztoján hívta fel a figyelmet először, hogy 1940-ben A hiperboreusoknál című regénye egyik fejezetében egykori temesvári gimnáziumi tankönyvéből idézi Lévay József Mikes című versének közismert sorát: “Sötétség honol most a mandulafenyők és ciprusok ligeteiben a Pinción, s e sötétségen át alig hatol a teraszig a Piazza del Popolo szökőkútjának csobogása. Váratlanul ugyanaz a gondolat ismétlődik agyamban. Szüntelen ismétlődnek a szavak, amelyeket harminc esztendővel ezelőtt tanultam: s lovaik nyomát hóval lepi be a tél. Ezt mondják az erdélyi felkelők, amikor elhagyják a hazát s átkelnek a Kárpátokon, Törökországba vonulva vissza. Rodostóba mentek, s ott telepedtek le, a Márvány-tengeren. Az, aki utolsónak maradt közülük, ott ült egy kövön a ház előtt, s magányosan hallgatta a tenger hullámverését: Egyedül hallgatom tenger mormolását […] Így ír az, aki utolsónak maradt – de miért jut ez most eszembe…”¹⁰⁷

A Veljko Petrović–Todor Manojlović–Miloš Crnjanski nemzedéket követő szerb író-költő generációk eszmélése és beérkezése a monarchia összeomlását követő két-három évtizedre tehető. E generációk tagjainak magyarságélménye legfeljebb a Vajdaságnak (Vojvodina) nevezett régió határain belül lehetett. A Délvidék viszszacsatolása idején a Magyar Királyság fennhatósága alá került területeken szembesülhettek a magyar létforma óhazabeli változatával, amely elvileg jelenthetett egyfajta, írói szempontból meghatározó élet- és élményanyagot, ám – ismereteink szerint – az sohasem lett olyan jelentőségű, mint azt a Petrović–Manojlović–Crnjanski-nemzedék esetében tapasztaltuk. Valamelyes kivétel Danilo Kiš példája, aki családregény típusú trilógiájában (Bašta, pepeo = Kert, hamu; Ranijadi = Korai keservek; Peščanik = Fövenyóra) ugyan felvillantja az 1940–44 közötti magyar valóság egy-egy szeletét, a társadalomkép azonban a család hányattatásának történetére szűkül, amelynek megjelenítése a modern regény változataiból, főleg a nouveau romanból kölcsönzött megoldásokhoz igazodik, így a magyar valóságot a maga teljességében nem ismerő szerb olvasó számára a magyarságkép csak hiányosan dekódolható.

Az 1935-ben Szabadkán a zsidó származású apa és montenegrói anya házasságából született Danilo Kiš családja, az újvidéki razziát követően, a Zala vármegyei Kerkabarabásra költözött át a Délvidékről. Az író itt végezte az elemi iskolát, ezt követően a zalaegerszegi polgári iskolában folytatta tanulmányait, ahol mindössze az első és a második osztályt végezte el. 1947-ben visszatért az immár szocialista állammá lett Jugoszláviába. Egyetemi tanulmányait már szerb környezetben, Belgrádban végezte.

Említett trilógiájában lényegében a gyermekkori élményanyagból építkezik. A mű magyarságképe két pont körül kristályosodik. Az egyik az elemi iskola, a másik az apa származásából és a család délvidéki kötődéséből következő élethelyzet. A regénybeli kisdiák számára – a Kert, hamu szövegének tanúsága szerint – “a Szent István Társulat kiadásában megjelent Kis iskolai biblia egy megviselt, hiányos példánya volt, amelyet “élete könyveként” aposztrofál, s amelynek textusa és az illusztrációul szolgáló, bibliai jeleneteket ábrázoló metszetei által “átélte és átszenvedte […] az összes ószövetségi lények sorsát, a bűnösök vétkét s az igazak igazságát…” “Volt Káin és Ábel”, “ült a Noé bárkájában”, de “együtt fuldokolt a tengerben a bűnösökkel” is a vízözön idején. Kíváncsisága miatt “a legszörnyűbb kínokat élte át Sodoma kapujában”, aztán József szerepkörébe képzelve magát “engedelmesen állt […] a sötét bőrű, mogorva rabszolgakereskedők elé, a vértanúk örömével eltelve, tudván, hogy az igazhitű áldozat szerepét” tölti be, később pedig megéli “a teljes elégtételt, a trombiták és kürtök fenséges happy endjét”. Aztán átéli a gyermek Mózes sorsát – úgy érezvén, ő “egyike Izrael fiainak, akiket a mindenható királyi parancs a Nílus vizébe vetett”, s mint isteni akaratból kivételezett, “a kátránnyal bevont gyékénykosárban” a “talált gyerek jelentéktelen, de méltóságteljes szerepében tetszeleghet”, akire a fáraó leánya rátalál.

Az így elbeszélt élethelyzet üzenete körülbelül így összegezhető: egy vélhetően a kereszténységet a pravoszláv hitben nyert, de apja családja révén a zsidó vallás hagyományait is ismerő kisfiú egy magyar falu iskolájába kerülve a számára nem kötelező katolikus hittanórákon jelen van. Az említett “Kis Biblia” történetei felgyújtják képzeletét, a szerb olvasó pedig megismeri a magyar katolikus elemi népiskolák hittananyagának fejezeteit. A jellemrajz felől szemlélve e regényszegmentumot – jóllehet csak vázlatosan –, a fiú személyiségének alakulástörténete is körvonalazódik az adott életszakaszra korlátozódva.

Ami a másik kristályosodási pontot illeti, az sem kínál sokdimenziós tolsztoji vagy éppen Thomas Mann-i regényvilágot. Az információs készlet behatárolt, a korabeli magyar valóság csak foszlányokba villan fel benne. A Kert, hamu hőse, az alkoholista apa sorsán át a család szociológiai helyzete-viszonyai körvonalazódnak, a Förvenyóra “cselekményének” főalakja ugyancsak ő, sorsa a háborús viszonyok függvényében alakul: a Kerkabarabásra költözés után egy rövid újvidéki utazást tesz, amelyről visszatérve a hatóságok látószögébe kerülve gyanússá lesz. Kihallgatásra kell mennie, amelyről “jegyzőkönyv” készül, ám e “dokumentum” textusából sem derül ki: mely hatóság végzi a vizsgálatot és az sem, hogy voltaképpen mi a vád, illetve van-e vád ellene. A korabeli magyar rendvédelem struktúrájának ismeretében a Magyar Királyi Csendőrségre lehet gondolnunk, amelynek a vidék rendvédelme volt a feladata. Egy kicsiny faluban viszont a legmagasabb rendvédelmi egység az őrs volt, általában 7–12 fős személyi állománnyal, őrsparancsnokkal az élen, aki rendszerint a tiszthelyettesi (főtörzsőrmesteri) rang viselője. A jegyzőkönyv textusát olvasva viszont az az érzésünk: a kihallgatást végző személy egy magasabb rangú nyomozó tiszt szakmai tudásával rendelkezett. S ezen a ponton már inkább a detektívregényekből ismert “nyomozati eljárás” lesz a szöveg.

A regénybeli vizsgálati jegyzőkönyvet olvasva igazából csak a korabeli délvidéki viszonyokat ismerő olvasó hámozhatja ki: Eduard Samot vélhetően azért hallgatják ki, mert Újvidékre utazott, ahol korábbi, vasúti tiszti szolgálatából következően– a hatóságok feltevése szerint – a hivatali, baráti kapcsolatok mellett esetleg nem kívánt politikai információkhoz is juthatott. Mindez azonban csupán allúziók szintjén jelenik meg a regény vonatkozó részleteiben. Így ez a “vizsgálatai jegyzőkönyv” sem lett igazán az újabb szerb irodalom magyarságképét motiváló szegmentum.

Amíg a műfordító Danilo Kiš Ady- (valamint József Attila- és Radnóti-) fordításaival folytatótja lett a Petrović–Manojlović–Crnjanski-nemzedék örökségének, a “modern szerb regény” egy változatát megteremtve már csak néhány halvány ecsetvonással árnyalta a szerb irodalom magyarságképét…