A szerb és a magyar irodalom kapcsolatai korántsem oly kiterjedtek, mint azt a horvát és a magyar literatúra esetében tapasztaljuk. Hiányzik a kapcsolatok évszázadokon átívelő folyamatossága, s nincs meg az a közös, a nyugati keresztény kultúrában testet öltő szellemi bázis, amely a horvát és a magyar kultúrát a kezdetektől a XX. századig összekapcsolta. A két állam között sem jött létre olyan szövetségi forma, mint a horvát–magyar perszonálunió, amely a szellemi élet migrációjának feltételeit biztosította. A Bizáncot követő középkori szerb ortodox egyház a szellemi életben is a görög mintákhoz igazodott, a liturgikus könyveket görögből fordították, s bizánci görög hatást mutatnak a krónikák (évkönyvek), az oklevelek s a már irodalmi textusoknak minősülő apokrif iratok is.

Később, Bizánc bukása, majd Konstantinápoly török megszállása után a szerb ortodox egyház támasza szükségszerűen a “Szent Oroszország” lett, mivel benne látta a pravoszlávia az igaz hit oltalmazóját, s a szellemi értékek letéteményesét is.¹

A középkori szerb–magyar kapcsolatok első nyomait az államelmélet és a korabeli jogfelfogás területén találjuk, amelyek már többet jelentettek a ténykapcsolatoknál: a szerbség magyarságképének legkorábbi írásos bizonyítékaiként tarthatjuk azokat számon. A XII. század második felében uralkodó Nemanja főzsupán országa két olyan állammal volt határos, amelyek számára a szerb államszervezés mintájául szolgálhattak. Az egyik Bizánc, a másik a Magyar Királyság.² Nemanja egy 1198-ban kelt, már szerb nyelven írott oklevélben kifejtette: e két állam példaértékű számára saját független és egységes államának megszervezése tekintetében. Ezt írja: “Bog premilostivi utvrdi Grke carevima, a Ugre kraljevima”, azaz: “a Mindenható Isten a görögöket császárokkal, a magyarokat pedig királyokkal erősítette meg”.³ Az oklevél szövegében olvasható az is, hogy az Isten őt is hasonlatosképpen helyezte a főzsupáni trónusra. Fia, István már a királyi címet is felvette, koronát a pápa küldött neki. Ez utóbbi tény mutatja: a világuralomra törő Bizánc példájának követése irreális volt Nemanja számára, a Magyar Királyság viszont, “… amely erre az időre már többé-kevésbé függetlennek tudta magát a görög uralkodók hatalmi igényeitől, élő példa lehetett […] a függetlenség s egység megteremtésében”.⁴

A szerbek magyarságképének ez a vonala a szerb jogalkotásban később is folytatódik. Hatalmas Dusán (1331–1354) törvénykönyve, a Dušanov zbornik is a magyar joggyakorlat követését sejteti, amelyre már a jeles cseh historikus és Balkán-kutató, délszlávszakértő Konstantin Jireček utalt, a perbeidézés módjának a magyar jogszokással hasonlatos voltát ismerte fel.⁵ A törvénykönyv alapján rekonstruálható szerb társadalomszerkezet is arra utal: vélhetően e tekintetben is a magyar jogrend volt a példaadó. Az uralkodó alattvalói a vlastelinek (főurak) s a vlasteličićek (köz- és kisnemesek) voltak, akiknek “birtokuk nagyságához mérten csapatokat kell[ett] állítaniuk, és az uralkodó felszólítására maguknak is harcba kell[ett] szállniuk”.⁶ Az alattvalókat számos kiváltság illette meg, per esetén például csak velük egyenrangú személyek bíráskodhattak felettük, a feudumaikon élő lakosságot robotra rendelhették.⁷

Az 1371-es, Vukašin király halálával s a makedóniai szerb fejedelmek egyesített seregének súlyos vereségével végződő Marica folyó melletti csata megpecsételte a szerb önálló államiság sorsát. A csatavesztéssel elkezdődött folyamat 1389-ben, az első rigómezei (Kosovo polje) csatával zárult le. Szerbia 1389-ben évszázadokra török vazallus állammá vált. Az államiság lassú felmorzsolódása a kulturális élet hanyatlásával párosult. Az irodalmi műveltség csak a kolostorok falai között élt tovább. Az itt készült irodalmi emlékek java része liturgikus szöveg volt, de ismerünk a világi literatúra körébe utalható emlékeket is, amelyek között magyar nyelvből készült fordítások vagy legalábbis magyar közvetítéssel recipiált textusok is vannak. Ilyenek a Trója-regény és a Nagy Sándor-regény változatai. Az úgynevezett szerb Jakov-kódex őrizte meg mindkét szerb nyelvű középkori lovagregény szövegét.⁸ Hadrovics László szerint az Anonymus által latinul megírt Trója-történetet a XIII. század első felében magyarra fordították, amelyből később több másolat készült, s ezekből a változatokból szerkesztették a horvát és a szerb textusokat.⁹ “A délszláv szövegek a tulajdonnevek hangalakjában, a hungarizmusokban, szóhasználatukban, a csak magyarból érthető szövegromlásokban magukon viselik a magyar közvetítés nyomait.”¹⁰ A Trója-regény szerb változata vélhetően a XV. század végén vagy a XVI. század elején készült.¹¹

A szerb irodalom magyarságképét ez a fordítás csupán közvetve formálhatta, jelentősége abban áll, hogy a magyar írásbeliség szerb recepciója jött létre általa, azt is bizonyítva, hogy a szerb kolostorok írástudói számon tartották az északi szomszéd kultúrkincseit.

A magyarságkép szempontjából a legjelentősebb középkori irodalmi emlék a szerb Szent László-legenda. Késői, orosz nyelven fennmaradt változatát ismerjük, amely vélhetően a XV. században készülhetett, a szerb medievisztika Ubijanje zločastivog Batija u Ugarskoj (A gonosz emlékezetű Batu megöletése Magyarországon) címen tartja számon. A legenda előzményeit a Cirill- és Metód-legendában, Stefan Prvovenčanin Nemanja-életrajzában (Život Stefana Nemanje = Nemanja István életrajza), Teodosije szerzetes Száva-legendájában találjuk meg. Mindhárom esetben a történet szereplői között megjelenik “egy magyar király”. A Nemanja-életrajzban már nevesítve: itt András királyról van szó. A XV. században kapja a legendabeli király a László nevet. A legenda szövegében a fentiek mellett újabb motiváció a tatárjárás. A legendabeli történések ugyanis Batu Magyarország elleni hadjáratáról szólnak, aki felett László – Isten segedelmével – győzelmet arat. Nem feledkezhetünk meg néhány további, a magyar irodalmi hagyományból ismert motívumról sem. Fontos eleme a legendának a “flagellum Dei” hagyomány éppúgy (az ellenséget az Isten büntetésképpen küldi László népe ellen), mint a Várad-motívum, vagy Lászlónak a leányrabló kunnal (itt Batuval) vívott párviadala. Mindhárom motívum magyarságismeretről, magyar irodalmi tájékozottságról tanúskodik. Bori Imre kutatásaiból tudjuk, hogy a legendabeli László Batuval vívott párviadalának története jórészt a Képes Krónika szövegét követi, “…a kerlési csata egyik epizódja a László és a leányrabló kun vitéz párviadalának átvételével”.¹² A szerb legenda vonatkozó részleteit Ács Károly fordításában idézzük: “…feljöve Batu, az Istennek az ő haragja, és egészen Nagyváradig, magyarok erős váráig ére. Ez penig az magyar föld közepében feküvék, közönséges fában szegény vala, de külömb-külömb gyümölcsökben és borban duskál vala; várast környül-környül víz övezvén, ő erősségében nem féle. Vár közepében nagy magas torony álla mindenek gyönyörűségére. Az ország ura penig akkoron László kerál volna, és uralkoda az magyarokon, cseheken, németeken és az egész tengermelléken, egészen az nagy tengerig mindenek őt szolgálák […] Az kerál penig látván, hogy Isten haragja sújtja az földet, sírván síra tehetetlenségében. Sok napokat tölte így, kenyeret és vizet sem vőn magához, csak búslakodék ama toronyban […] És történe, hogy tulajdon asszonyhúgát őhozzá a várba menekülvén az barbárok utolérik vala, és foglyukul az kegyetlen Batu eleibe hurcolák. László kerál ezt észben véve sírását tetézé és nagy hangon veszékel vala, ő Urához Istenéhez könyörögvén […] És az könnyűi gyors patakok módjára kiáradának, és az hol az márvány kövezetre hullnak vala, átüték azt, mely csodálatos jel mái nap is látszik ama kövezeten. És ebből megérté, hogy Isten segedelmére lészen […] És leszállván toronyból, felkantározott mént láta, és senki emberfia kantárját nem tartá, és harci bárd vala oldalán, és mind ezekből fennen látá, hogy Isten segedelmökre lészen. És az kerál mént megülé és kiméne az városbul, vitézeivel […] ellenségre támada. Az pogányok látván ezt, rémületökben megfutamodának. Utánok iramodván, ottan számolatlan sok istentelent megöle és zsákmányt vőn, másokat pedig elevenen rabul ejt vala. […] És […] istentelen Batu az magyar hegységek felé menekülvén, gonosz végét lelé László kerál keze által […] László kerál asszonyhúga, az kit tatárok rabul ejtének, Batuval egyetemben lelé halálát; László mindkettőjöket megölé, mert mikoron birokra kele Batuval, az leány Batut segíté […] Magyarok nagy zsákmányt vőnek, az barbárokat könyörület nélkül legyilkolván, csak kik az igaz hitet elfogadák, nyernek vala kegyelmet. Annak utána rézbül szobrot mintáznak vala az kerál képére; lovon ülve és kezében bárdot tart vala, mellyel Batut megölé. És állíták az toronyban mindenek szeme láttára és emlékezetére mind mái napig.”¹³

Noha a legendát szoros szálak fűzik a középkori szerb apokaliptikus irodalom hagyományához, amely a tatárjárás, majd a török támadások fokozódása nyomán keletkezett, egésze is, de tán egyes darabjai is krízisállapotot tükröznek,¹⁴ szinte bizonyosra vehető, hogy alkotója magyar műveltséggel rendelkező, magyarországi szerb ajkú szerző volt.¹⁵ A szöveg első olvasata alapján megállapítható, hogy a magyar vonatkozások “első körét […] a tatárjárással kapcsolatos képzetek alkotják”, a textus Várad-képe “viszont már egészen XV. századi, s valójában a szemtanú írása, amely Janus Pannonius verse mellett alighanem egyedül őrzi már Várad középkori képét: a vizek körülfogta várost gyümölcsöseivel, szőlőskertjeivel, tornyaival s László lovas szobrával.”¹⁶

Ez a részben a műköltészetben, az erudíción alapuló, de a néphagyományhoz is kötődő szerb irodalmi szöveg szükségképpen fordítja figyelmünket a szerb népköltészetben markánsan megjelenő magyarságképre, amely “a Toldi- és a Kraljević Marko-mondák párhuzamai mellett”¹⁷ a szerb népénekek Hunyadi-ciklusában jelenik meg.

Országunk első, kormányzói címet viselő nemzeti hőséről a korabeli magyar irodalomban megrajzolt kép nem szegényes, amit példák sora is alátámaszt. Székely István a Cronica ez Világnac Yeles dolgairól lapjain “temérdek nyakú, gesztenyeszínű, fodor hajú, nagy szemű, kegyelmes tekintetű, piros orcájú […] középember”-ként ábrázolja, ki “mindenben oly erkölcsű, ki fejedelömhöz illendő vala”.¹⁸ Nagybánkai Mátyás versbe foglalva mondja csaknem ugyanezt:

Heltai Gáspár Hunyadi-képe hasonló, amely szerint “szép férfiú vala, középhosszúságú, negyfejű, fodor és fénes gesztenő színű hajú, nagyszömű, kegyes tekintetű, szép orcája sárga szép színre hajolván, és kegyes és tisztességes ábrázatú, széles vállú, és inaskezű, bátor szívű, és erős testű. Bóldog férfú vala, ki miképpen, hogy nagy tisztességgel viselé az ő életét: azonképpen meg is hala nagy dücsőségben.”²⁰

A szerb néphagyomány sokféle Hunyadi-képet őriz, jobbára egy közös nevezővel: hősiesség. E sokféleség a törökverő hős névváltozatának gazdagságából is sejthető: Janko, Jankula, Janko Sibinjanin, vojvoda Janko, ban Janko, Ugrin Janko, Ugrin Janko vojvoda, Janko Kosovečki stb. S hogy a név viselője a szerbség körében mily ismert és népszerű volt már a XVI. században, arról Farkas András 1526 körül keletkezett, Az zsidó és magyar nemzetről című históriás énekének alábbi sorai tanúskodnak:

De ott van a délszláv névhasználat Nagybánkai Mátyás Hunyadi-énekének (História az vitéz Hunyadi János vajdáról) alábbi soraiban: “Néktök emléközöm […] jó Hunyadi Jánosról, // […] Nándor-Feirvárrul, Jankula vajdának […] halálárul”, s Görcsöni Ambrus Mátyás király viselt dolgairól című énekében is: “…nevözteték azután Jankula Hunyadi Jánosnak…”²²

E névváltozatokat a ma ismert szerb, horvát vagy éppen makedón, sőt bolgár Hunyadi-énekekkel egybevetve máris ott a döntő bizonyosság: a szerb néphagyomány Hunyadi-képe már a XV–XVI. század fordulóján kialakult. Alátámasztja ezt a Hunyadi-énekek legrégebbi, horvát területről származó versformája: a bugarštica is. E műforma tömör definícióját Vujicsics D. Sztoján így fogalmazta meg: “A bugaršticák általában 15–16 szótagú sorokból állnak, metszettel a hetedik-nyolcadik tag után, s refrénnel minden egy-két vagy több sort követően, esetleg anélkül. Ez utóbbi hat, ritkábban öt szótagból áll. A bugarštica szó minden bizonnyal a carmen vulgaristól (népi ének) veszi eredetét, azonban a bugariti (szomorúan énekelni) igéből származtatják.”²³ A bugarštica a XVI–XVII. században virágzó népi műforma volt Dubrovnikban, de Dalmácia térségében is több helyen. Legrégebbi szövegeinek lejegyzését Petar Hektorović horvát költő Ribanje (Halászat) című, 1556-ban írott művében találjuk.²⁴ A délszláv hősi énekek XVI. századi magyar recepcióját már egy Tinóditól származó adat is alátámasztja: 1553-ban, Kolozsvárott befejezett Erdélyi históriájában elismeréssel szól Kármán Demeter (Dimitrije Karaman) szerb guszlárról, aki “rác módon” adta elő énekeit, valószínűleg a szerb s a horvát hősi énekek fent említett, legősibb rétegét alkotó bugaršticákat. Ebből okkal következtethetünk arra, hogy az énekmondás- és -szerzés “rác módja” a törökellenes harcok idején intenzív etnikai migráció következtében magyar nyelvterületen is jól ismert volt.²⁵ Az énekmondás “rác módjával” a hősi énekek konkrét szövegei is ismertté váltak, amit Hunyadi János nevének fentebb felsorolt, magyar szerzőknél is megjelenő változatai csak megerősítenek. Mindez egyben magyarázza azt is, hogy a törökverő Hunyadi alakja éppoly népszerű tárgya volt a szerb hősi énekeknek, miként például Kraljević Marko, a délszláv népi epika nemzeti hőse.

A szerb népköltés Hunyadi-énekeiben találunk Szibinyáni Jankó születéséről, betegségéről, házasságáról, Janko és Kraljević Marko barátságáról (az egyik énekben Marko Janko megmentőjeként szerepel), Janko vajda Brankovics György általi foglyul ejtéséről, Janko vajda várnai és rigómezei csatáiról, haláláról szóló verseket egyaránt, de fiát, Mátyás királyt dicsőítő énekeket is. A Hunyadi-énekek gazdagsága páratlan, eddigi tudásunk szerint mintegy százhatvan énekszöveg maradt reánk. Hunyadi kultusza a szerbség sorsát és történelmét századokra meghatározó várnai és rigómezei csatában való részvétele magyarázza, s persze 1456-os nándorfehérvári győzelme is. Amiként a XVI. századi énekszerzés magyar művelői, ugyanúgy a szerb guszlárok is számba vettek minden, a török elleni háborúkban részt vevő magyar személyt, akiket egyben a török sanyargatta szerbség hőseinek sorába emeltek. Mátyás királyról ma mintegy negyvenöt énekszöveget ismerünk, de nem kevés a száma az I. Ulászló, Székely János (Banović Sekula), Szilágyi Mihály (Mihajlo Svilojević), Dóczi Péter (Petar Dojčin), a Jakšić-fivérek vagy Kinizsi Pál emlékét idéző énekeknek sem.²⁶ Aligha vitatható: a magyar világi líra Gergely éneke Jaksics Demeter veszedelméről címen ismert értékes darabja sem független a szerb és magyar énekszerzők által létrejött kölcsönhatásoktól.²⁷

Nem érdektelen megemlíteni: ez a Hunyadi János- és Mátyás-hagyomány a XVII. század horvát műköltészetében is visszacseng. A horvát barokk európai formátumú költő képviselője, Ivan Gundulić Osman című eposzában nemcsak a hősi énekek említett magyar szereplőit sorolja fel, “a hősdalok előadásának körülményeit” is leírja: az énekmondók egyike “arról dallott, // hogy lenn Nándorfehérvárnál // Hunyaditól mily kudarcot // vallott a nagy török császár”; egy másik arról énekelt: hogyan “szállt nyeregbe” Budavárban Ulászló, hogy a “Morva folyó mentén // Murat szultánt tönkreverje”; majd egy újabb guszlár Mátyás királlyá választását mesélte el, majd meg azt, hogy “Budavárból a pogánnyal, // a törökkel miként harcolt…” (Az idézeteket Csuka Zoltán fordította.)

A XVII. századi szerb–magyar kapcsolatok történetének sajátos alakja volt Đorđe Branković, az áldespota. Branković (1645–1711) a borosjenői szerb metropolita testvéröccse volt, 1663-ban Apafi Mihály erdélyi fejedelem íródeákja lett. Bátyját kísérve járt Moszkvában, majd később Erdély fejedelmének állandó diplomatájaként szolgált Konstantinápolyban. Amikor Magyarországot a török alól felszabadító seregek a Dunához értek (1689), Branković “a régi szerb despoták örökébe lép”, s saját magát a felszabadítandó Balkán uralkodójának tekinti, és Szerbia, Albánia, Bulgária népeihez felhívást intéz, amit az osztrák vezetés rosszallással fogad. Brankovićot elfogják, és előbb Bécsbe, majd a csehországi Egerbe (ma Cheb) internálják. Itt is halt meg 1711-ben. Itt írta meg “fő művét”, egy terjedelmes krónikát, “amely a történetírás és a szándékos hamisítás sajátos vegyüléke”.²⁸ A mintegy kétezer oldal terjedelmű, ötkötetnyi mű a világteremtés leírásával kezdődik, és az 1705-ös esztendő eseményeinek rajzával zárul. Forrásai főleg Bonfini, Baksai és Istvánffy Miklós munkái voltak, inkább a plágium, mintsem az önálló, kreatív recepció szintjén. A krónika szövege így lett a szerb irodalom magyarságképének motiválója, később pedig forrás a történetírás számára.²⁹

A szerb történelem sorsfordító esztendeje volt 1690. Buda 1686-os felszabadítása után a császári seregek Rigómezőig űzték a törököt. Az osztrák hadvezetés jól tudta: a szerb lakosságot be lehet vonni a hadviselésbe. Arsenije Čarnojević (Csernovics Arzén) ipeki (peći) pátriárka fel is szólította pravoszláv hitű szerbjeit a felkelésre, ám időközben az úgynevezett pfalzi francia–osztrák háború (1688–1697) kitörése miatt a császári sereg visszavonult Belgrádig, a Duna és a Száva vonala mögé, amely a török–osztrák határ lett az 1699-es karlócai békekötéssel.³⁰ A szerb felkelők sorsa a menekülés lett: Čarnojevićtyel az élen – a hagyományos felfogás szerint – negyvenezer család kelt át a Dunán és a Száván, s haladt magyar földön északi irányban a Duna mentén Szentendréig, Győrig, majd tovább Egerig és Tokajig. 1690-ben csak Szentendrén mintegy nyolcezer szerb települt le.³¹ A letelepedést I. Lipót 1690. augusztus 11-ei keltezésű diplomája szentesítette, amely a szerbek kéréseit – részben – privilégiumként rögzítette, így a szabad vallásgyakorlást, a metropolitaválasztást, a pravoszláv naptár használását például. A kiváltságok egy részét – elsősorban az egyházi jellegűeket – többször (1695, 1706, 1715) megújították, de kimondták azt is, “…hogy a szerbek saját polgári hatóságaik igazgatása és vezetése alatt maradhatnak, és háborítatlanul élvezhetik a felségünktől nyert kiváltságokat”.³²

A bevándorlás és letelepedés kérdése a későbbi századokban számtalan politikai vita és feszültség forrása lett. A szerb történetírás egyes képviselői szerint a szerbek nem menekültekként, hanem a császár hívására jöttek magyar területre, a magyar historiográfia viszont menekülteknek tekintette és tekinti őket, ideiglenes tartózkodási engedéllyel. Tény, hogy a bécsi udvar “alkalmanként” a magyarországi szerbeket újabb és újabb ígéretekkel kecsegtetve hadra szólította, ha érdekei úgy kívánták. Ilyen “alkalom” volt a Rákóczi-szabadságharc, majd az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc. Ez utóbbi leverésében a magyarellenes szerb felkelő seregnek jelentős szerepe volt. Sorsuk ennek ellenére ugyanaz lett, mint a magyaroké (és a horvátoké!): 1849 után a szerbek is, a horvátok is azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésképpen: az önkényuralmat. Az áhított szerb Vajdaság létrejötte elodázódott.³³

A XVIII. századi magyarországi letelepedéssel az addig nagyjából egységes szerbség két etnikai csoportra tagolódott. A török területek szerbjei alkották az egyiket, a másikat az osztrák fennhatóság alá tartozó “magyar és horvát provinciákon meg a határőrvidéken” (Vojna krajina) élő kisebb-nagyobb csoportok. Ez a kettősség a kultúra kettéválását is jelentette. A műveltségben megjelenő kettősség a társadalom világi és egyházi elkülönülésével magyarázható. A papság – főleg a török területeken megmaradt kolostorokban – az egyházi hagyományok ápolásában látta a szerb kultúra megőrzésének lehetőségét. Ennek az egyházi alapvetésű szerb kultúrának nyelvét az úgynevezett ruskoslavenski (orosz szerkesztésű egyházi szláv) és a slavenosrpski (szerbes egyházi szláv) alkotta.³⁴ A szláv nemzetek körében megindult újjászületési mozgalmak hatása alatt a szerb kultúra osztrák és magyar területeken élő képviselői is felismerték a polgárosodás szükséges voltát. Herder tanai mellett a cseh Jozef Dobrovský, a szlovén Jernej Kopitar, a szlovák Pavel Jozef Šafárik munkássága kínálta az ösztönző példát. A szerb megújulás mozgalmának vezéralakja Vuk Stefanović Karadžić volt, aki Bécsben, Kopitar pártfogásával látott munkához, s lett a modern szerb irodalmi nyelv megteremtője. 1818-ban adta ki több mint 26ezer szócikket tartalmazó szótárát, amelyhez rövid szerb grammatikát csatolt, megreformálta a cirill ábécét, s meghirdette a máig érvényben lévő nyelvi szabályt: “Úgy írj, ahogy beszélsz, s úgy olvass, ahogy írva vagyon.” A modern szerb nyelv szókincsének anyagát a népnyelvből vette, ennek bázisa pedig az 1814-től folyamatosan bővített népköltési gyűjtemény volt.³⁵

A szerb narodni preporod (nemzeti újjászületés) mozgalmának központja a XIX. század elejétől Buda és Pest lett. 1826. január 21-én Jovan Hadžić, gazdag szerb kereskedők anyagi támogatásával, megalapította a Matica srpska nevű tudóstársaságot, s ennek szépirodalmi orgánumaként a Serbske Letopisi (ma: Letopis Matice Srpske) című folyóiratot. 1838-ban Tököly Száva (Sava Tekelija) megalapítja a “szerb tanulókat gyámolító Thököly Sebő-féle Intézetet”, a Tökölyanumot. Az alapítvány és az Intézet a “polgári pályán való érvényesülést szolgálta” – hangsúlyozva a szerb ifjúság műveltségének gyarapítását, mert – írja az alapító – a “mi nemzetünk is csak mivelődés által juthat tisztelet, dicsőség és minden jó létre”.³⁶ A Tökölyanumot “mint nemzeti intézetet örök lakásul hagyom azon szegény tanulók számára, akik a pesti egyetemen járnak” – nyilatkozta az alapítványtevő.³⁷

Ennek a nagyarányú művelődési megújulásnak legfontosabb eredménye a magyarországi szerb értelmiség létrejötte volt. 1775 és 1800 között harmincnégy szerb ügyvéd tett esküt Magyarországon. Tököly Száva volt az első szerb, aki 1786-ban a pesti egyetemen szerzett jogi diplomát, a századforduló táján pedig már “egész sereg szerb tanító, ügyvéd és orvos él Magyarországon”.³⁸ Mindez annak köszönhetően, hogy 1813-ban Szentendrén Uroš Nestorović megalapította az első szerb tanítóképzőt, 1910-ben pedig megkezdte működését az újvidéki szerb gimnázium.

Kérdés: milyen hatással volt a gyorsan prosperáló szerb művelődésre a kor magyar kultúrája és irodalma, s persze az is: motiválta-e ennek recepciója a szerb irodalom magyarságképét? A kérdésre adandó részletezőbb választ a szerb tudományos intézmény, a Matica megalapításának és a Serbske Letopisi című folyóirat megindításának tényével exponálhatjuk,³⁹ folytatásképp pedig az alábbiak felsorolása következhet.

A XVIII. századi magyar klasszicista költészet (Baróti Szabó Dávid, Rajnis József, Virág Benedek, Révai Miklós versei) nemcsak a horvát Matija Petar Katančić költői pályájának alakulását befolyásolta, hanem a magyarországi születésű jeles szerb poéta, Lukijan Mušicki (1777–1837) poézisének fejlődését is. Az újvidéki, majd szegedi latin iskolában elsajátított görög–latin poézis metrikai és műfaji sajátosságait megismerve, szabályait elsajátítva került Pestre, ahol Schaedius Lajos esztétikai előadásait hallgatva lett a klasszicista költészet elkötelezettje, s szerbül írt verseivel méltán érdemelte ki a “szerb Horatius” nevet. Szerb költőként Vitkovics Mihály baráti közvetítésével került kapcsolatba Kazinczy Ferenccel, akivel levelet is váltott, s így lett – akarva-akaratlanul – a magyar kulturális és irodalmi élet eseményeinek közvetítője a szerb irodalomban.

Vele egykorú pályatársa, Jovan Pačić (1771–1849) ennél is tovább lépett: ő már verssel formálja a szerb irodalom magyarságképét. A Liedersammlung című kéziratos daloskönyvében “a különféle szerb és német versek, fordítások mellett […] magyar költeményei is megtalálhatók, egyebek között ez a szöveg:

Nemcsak a költő szólt “két nyelvvel”, verset a kortárs magyarországi szerb olvasó is két nyelven olvasott. A költőt – hungarus tudata okán – a XX. század irodalomtörténésze ezért méltatja ekképpen: “S van egy Istenünk, királyunk, hazánk – mondja egy szerb férfi, aki magyar hazafiként harcolt az osztrák seregben a franciák ellen.”⁴⁰

A hungarus tudat említése nem ok nélkül történik. A kor szlovák és horvát értelmiségének számos képviselője volt vállalója a XVIII–XIX. században a horvát Matija Petar Katančićtól a szlovák Anton Bernolákon át a szerb regényíró Jakov Ignjatovićig. A XVIII–XIX. század fordulójának magyarországi szerb irodalmában e hungarus tudat vállalójaként lett a magyarságkép legmarkánsabb formálója a szerb–magyar íróként ismert Vitkovics Mihály (1778–1829). Sokan vitatták és vitatják: magyar vagy szerb irodalmi munkássága a jelentősebb. Szerb kortársai közül volt, aki megvádolta: anyanyelvét nem tudta igazán jól, ám szerb nyelven írott munkái mégis élnek az irodalmi köztudatban. Az pedig, amit szerb pályatársa, Lukijan Mušicki, bizonyításképpen ódában üzent neki, a szerb költőnek kijáró elismerés hangja: “Szentelj nekünk dalt, s küldd hamar el, mitől / Egymást a zord szerbek szeretnék. / Nincsen anyánk, csak e hű erényben. / Oly kedves nemzetünk sikeréről onts / Reménysugárt a dalba” (Fodor András fordítása).

A szerb irodalom magyarságképének alakításában épp Mušickival való baráti kapcsolata kínált irodalomtörténeti jelentőségűvé lett alkalmat. Kazinczy és Mušicki barátsága köszönhető neki, s az a Kazinczy-levél, amely a széphalmi mester patriotizmusának és legnemesebb értelemben vett kozmopolitizmusának manifesztációja volt: “Az én patriotismusom nem ellenkezik a kozmopolitismussal, s midőn a magyar nyelvnek virágzását óhajtom, midőn azt, amennyire tőlem kitelik, elősegélleni igyekszem, nem könyörgök azért az egeknek, hogy más nyelveknek károkkal virágozzék az én nyelvem; nevezetesen nem könyörgök azért, hogy az a nyelv ne boldoguljon, amelyen az Azzan Aga mennyei szépségű elégiája énekeltetett.”⁴¹

Az “Azzan Aga mennyei szépségű elégiájáról” köztudott: Goethe nyomán már 1789-ben lefordította magyarra Kazinczy, s ezzel voltaképpen kezdetét vette a “szerbus manier”, a szerb népversek ritmikáját követő “szerb versmodor” divatja a kor magyar kötészetében, amelynek ívelése Kazinczytól Vörösmartyig húzódik. A deseterac, a tíz szótagból álló (4+6), a szerb és a horvát folklórból egyaránt ismert sorfajta magyar recepciójához Vitkovics is jelentősen hozzájárult – még akkor is, ha sikerültebb átköltéseiben mellőzte az eredeti ritmikát, s a magyar “nemzeti versidom” formájába öltöztette a versek textusát. Kölcsey, Vörösmarty és Bajza az ő példáját is követte, amidőn e műformában próbát tett, Vörösmarty a Hedvig megírásával pedig az esztétikai értékteremtés szintjén recipiálta azt.⁴²

A magyar irodalom szerb befogadása és a szerb irodalom magyarságképe szempontjából Vitkovics legfőbb érdeme Kármán József Fannijának szerb fordítása, átdolgozása volt. A Spomen Milice (Milica emlékezete) címen közreadott regény a “kor szokásaihoz képest meglepően hű fordítás”, “a szereplők nevének szerbesítésén kívül a főszövegben alig van eltérés az eredetitől: a hősnő naplója és levelei formájában előadott cselekmény bekezdésről bekezdésre követi Kármán elbeszélését, a kihagyások, illetve betoldások csupán egy-két mondatosak, és tartalmi szempontból lényegtelenek”.⁴³ Milosevits Péter gondos egybevetésen alapuló megállapítása cáfolja azt a korábbi felfogást, amely szerint a Spomen Milice érdektelen és értéktelen alkotás, a szerb irodalom fejlődése szempontjából nem különösebben meghatározó. Milosevits ennek a vélekedésnek cáfolatául a mű nyelvi sajátosságaira hivatkozik, arra nevezetesen, hogy a Vitkovics fordította mű nyelvezete, amely bár a régi szerb helyesírással íródott, egyértelműen a konzervatív, elavult “szlavenoszerbtől a népi felé tendáló, Dositej [Obradović] hatását mutató nyelvezet,⁴⁴ amely persze jócskán távolodik az eredeti textusban érvényesülő szentimentalizmustól, miként azt Vitkovics magyar nyelvű regényében is tapasztaljuk (A költő regénye), amelynek stiláris jegyei szintén messze állnak a Kármán-mű érzékenységet kifejező nyelvezetétől.

Igazat kell adni Milosevits Péternek abban is, hogy a szerbesített Fanni hősnőjét “formálva” Vitkovics – miként az említett magyar nyelvű érzékeny románjában – ezúttal is ifjúkori egri szerelméről, Bernáth Lidiről beszél.⁴⁵ Még akkor is, ha “Fanni-Milica meghal, Lidi azonban családanya és háziasszony lesz”.⁴⁶

A Spomen Milice irodalmi fajsúlyosságát latolgatva korántsem szerencsés megmérettetés mondjuk a Werther-párhuzam – lévén, hogy Vitkovics “átirata” előtt a szerb széppróza “csúcsát” Milovan Vidaković (1780–1841) “lektűr szintjén” mozgó alkotásai jelentik. Ezekhez képest a Kármán-mű recipiálása fontos előrelépés, az pedig, hogy a szerb regény “helyszín képzete” az egykorú szerb faluval, Pomázzal azonosítható, a regény magyarországi színvilágát viszi át a szerb román szövegébe.

1. Uo. 89.