“…Minden szervem óra,

mely csillagokhoz igazítva jár.”

(József Attila)

“Közeledik az én időm.” Ma már

úgy száll a perc: várok az utolsóra,

és igaz, hogy bár “minden szervem óra”

nem “csillagokhoz igazítva jár”.

Bal kezemen rég elzsibbadt kisujj,

a másikon a gyűrűsujjam égve

rándul görcsbe. S a mellékhelyiségbe

kell surranom, ha prosztatám vadul.

Bal lábszáramon a visszér dagadt,

be kell tekernem, s nem nyilall, de lüktet

vagy be is gyullad, és kórházba visznek,

ha combomig a fájás fölszalad.

Két fázós térdem ha sunyin lehűl,

járni se tudok, úgy süt belül másnap

s egy hét is kell gyógyszernek, pakolásnak,

míg a kór Anankéja könyörül.

Leghalálosabb szívem üteme:

éjjel mellemben villám-vert ló szárnyal,

nem tudom, mikor visz nagy csattogással

a semmi buta mélységébe le.

Most még krákogok: hurutom hörög,

eltorlaszolja ragadós nedvével

egész torkom. Az orvos azzal érvel:

életünk múló és bajunk örök.

Homlokomra s mellemre rátalált

csontüregek, bordák nyavalyája.

Sapkám lehúzom, bújok gyapjúsálba,

mégis kínlódom egész télen át.

Egyik szememnek évek óta csak

a fölső karéja él. Egyre gyöngébb

a másik is. Homályba fúl a környék,

ha szemüvegem távolabb kutat.

Nyolcvanadik őszöm itt morog-liheg

a kertem alján. Rossz szemem a Napba

hunyorgatom: ó add, Mindenek Atyja,

hadd igyam még őrült fényeidet!

Valamikor még Darwin előtt

úgy tudták vadászok, írástudók, emberevők,

hogy az Abszolútból kinőtt

valaki, kezébe vette a kőműveskanalat,

habarcskeverőt,

és befalazta mellünkbe a szívet, tüdőt,

De sajnos, Darwin után

előadást tartott a világegyetem biológiaszakán

egy orangután,

azt mondta: “Előbb

volt a fa, csak aztán én a fán,

és millió és millió párosodás ág- és éghajlatán

megszületett az ember,

az én édes-dédes ükunokám,

ki fajtái és fegyverei bujaságával úgy beszőtt

minden tengert-tájat és időt,

hogy belefullad véres nevetésébe a föld.

Hol vagy Magyarország lángesze hol?

Hol vagy Láng Gépgyár Csepel?

Ki emleget Csonka-karburátor?

És mi lett veled híres Ganz Mávag

s te hűtőgépgyár minek névadója

a büszke kürtös vezér Lehel?

A rög is fogyóban mi majd eltakar

és hol a nagyság ami még ápol?

Hová szállott el Ikarusunk

világsikerű magyar buszunk

s a Pannónia motorkerékpár

sivatagot tűrő teherkocsik

Himaláját járó dízelek

s amire büszkék lehettünk?!

Mind-mind múlásban díszeleg

Hova tűnt mondjátok Déry Bláthy

s Galamb József Zipernowskyval?

S hova a magyar mérnökök hada

az értelem megtartó serege?

Már más országoknak fial

S mi maradt nekünk kérdezem

a hazai saját zsebre orozóktól

ki mind mai gazdagként pózol –

Én az Ezüst Nyílra is emlékezem

korában a légi világelsőre

a fénylő kecses repülőgépre

amely helyett a nehézkes Héja

Horthy István gyilkosa készült

Hol vagy Koma amelyen tanultam

ott száll vitorlázón a multam

Csak az emlék maradt meg menedékül

A Rubik-gépek tucatja hol van?

S Kandó Kálmánról ma ki beszél?

Sunyítunk gyáván kifosztottan

Kik szolgája a mai Puskás Tivadar

Asbóth Oszkárt merre röpíti

s hova a bankószárnyú forgószél?

Jedlik Ányos s Jani a Neumann

országos Jancsiként ki ismeri?

Az Eötvös-ingát még ki használja

érettünk merre leng ma ki?

Megannyi nagy tudós és mester

ügyes munkás útszélre dobva

Magyarként híresedni van-e jog?

és velük ki tudja még hány

zaklatottan sírjában forog!

Hol vagy Magyarország lángesze hol?

A hazából a sok-sok kivetett

s a szent nagy népi közös tehetség

pusztulóban vagy végleg elveszett?!

Hol az alkotásra moccanó kezek

rokkakereket forgató esték

Hol a titkos asszonyi ügyesség

mely évezredekből csillagképeket

hímez szőttesekre színesen?

És hol a bátor költői nemesség

a magasságos emberi fenség

a szent országló emlékezet?

Szívünkhöz símuló nemzettisztelet?

Hol van? S hol vagyunk mi magunk?

Kinek s minek cinkos zsoldjában

híresedünk vagy bujdokolunk

bámulva a kifosztott csonka hazát?

Arany és Vörösmarty a sorban

mindennap egyre csak hátrább kerül

Tomboló középszerek szédítenek

üvöltözve szitkos istentelenül

s mint moslékot öntik otthonokba

a kóros és torzult “példa-képeket”

Szolgákat idomítna a szolga

miközben uralni fölénk nehezül

és orvosnak kiáltja ki magát

a púpos girhes fertőzőbeteg

s némely becsapott vidéki gazda

gerendára dob föl kötelet

Mi maradt belőlünk minekünk?

Magyar! Mára mi maradt? Mi maradt?

Már se emberünk se istenünk

se győzelmünk se ünnepünk

se tisztességes eszme s akarat

Az sem lesz majd aki elhantol

csak Világos Muhi Mohács

Magyaróvár Salgótarján Arad!

Csak a leveretés parancsol?!

Nézd! Haynau vinné a zászlót

ő zengene dicső zárszót –

Minekünk még fegyverünk sincsen

Csak büszke dacunk méltóságunk

siratásra könnynek is kevés

Mára szánalmas bujdosásunk

véd csak mint fejevett összeesküvés

érzem Uram, az ész öregszik

nála csak a test öregebb

hol a lényeg mi túléli

a reszkető félelmeket

hol az arc ami ránctalan

hol az érfal mi nem meszes

hol a lélek mi túléli

a hajnali rettenetet

mikor gyűrötten sápadtan

verejtékes álom után

a tükör kegyetlen mélyéből

visszatekintesz énreám

sápad az arcom jól tudom

levedlik rólam a szeretet

üres lélekkel álmodom

tudom lesz majd ki eltemet

kiszikkadt erek hálózzák

a szív régi domborzatát

kopár hegyoldal kiégett fészek

egy napig tán még elélek

kegyelemből

ami marad –

szikár hegyoldal – a patak

mi tisztára mossa a vermet

hol csontjaim halkan telelnek

egy őz jön majd szeme kristálytiszta

előrenéz sohase vissza

lelke őrzi a riadalmat

mint csontjaim a nyugalmat

s felettük hideg szelek zenélnek

lassan ideje lesz a télnek

játszol uram! tudom tudom

s naponta újrakezdem

elhasznált percek legmélyén

a csend ölében keress engem

néha megőrzött homokszemcse

néha még annyi sem vagyok

s a rozsda lassan belepi

a lelkemen a lakatot

egerek cincognak boldogan

köröttem és a rét alatt

egy vakondokleány hangosan

fúrja az alagutakat

reggel még egy csillag ragyog

és én hallom a légen át

szárnysuhogtató angyalok

örökre néma kardalát

itt vagyok uram fáradok

hagyod, hogy holnap újrakezdjem

ennek a nyelvnek a legmélyén

úgyis csak te hallhatsz engem

vidáman megvagyunk jól tudom

hisz véghetetlen a világ

s arcod barázdáiban pihennek

ünnepekkor a Moirák

aztán csak fonják csendesen

mindazt mi már eldöntetett

s mi is kapunk tán belőle

egy életnyi ígéretet

gyere simítsd végig szemem

talán majd úgy látni fogod

ahogy a rozsda tövig rágta

a lelkemen a lakatot

mikor fogod már levenni

mikor hagysz szabadon uram

hogy úgy múljak el ahogy születtem

csendesen szépen boldogan

ugye van olyan teremtmény

kis sosem volt kettesben veled

kit ősszel védtek simogattak

a rókavörös levelek

az éjjel egy rókalány bolyongott

a kerteken s a mezőkön át

fénylő bundájával csíkozva

keresztül-kasul az éjszakát

rám ismert s megszelídítettem

és szerettük egymást nagyon

egész addig míg nem látszott

nekem tücsök-sorsú tél jött

ő elhagyott nem szenvedett

s minden fa lerázta lassan

magáról a leveleket

játszol Uram én jól tudom

és azt is – holnap újrakezdem

elhasznált percek legmélyén

a csönd ölén keress engem

Az angyal ott az ajtó előtt / kisiklott

éjben / nesztelen / lombba fúlva állt

és szinte / túlragyogva mindenen /

szögelt szájjal készült szólni / de

öröksége kifakult / s bár értette a

törvényt egykor / tudta / végül ez az út /

nem az övé / esendőbb tán / szennyel

festett emberi / hogy szétfoszlottak

fölötte is / minden egek vásznai /

és leroskadt / és szárnyát törte / leült

ott a kőfalon / s látta hogy a végítélet /

végigver a városon / látta hogy már

egybemosva / ami volt és ami van / s hiába

a maga-mentő / igaznak-hitt mozdulat /

sóbálvánnyá dermed az / ki önmagára

visszanéz / hisz kertjeire kuporodott /

szelindeke már / a szél