Amikor már végképp lemondott a reményről, hogy belátható időn belül továbbutazhatnak, és idegesen förmedt rá az egyre kihívóbban magát kellető s körülötte kerengő cigánylányra, hogy hagyja már békében, és hallgasson már el, mert beleőrül panaszkodásaiba, siránkozásaiba, mindenkinek nehéz, éppen ő nem tudná? S a lemenő nap fényében tündöklő mélakóros mezőt figyelte, az ürömfűtengert, az alig érzékelhető világhuzatban remegő lilásvörös bogáncsokat, a surrogó katángkórókat, az ide-oda görgő ördögszekereket nyilván csak most képzeli oda a látványhoz, hiszen akkor még dühöngött a nyár! – a sofőr váratlanul felordított, és diadalittasan közölte, hogy a brantba, megtalálta a bajt, mégiscsak egy zseni ő, egy zseni, persze, hogy képes lesz-e egyedül meg is csinálni, még nem tudja, ezért lehetőleg ne igyanak tisztelt utasai előre a medve bőrére, mindnyájan Isten kezében vagyunk, hamarosan elválik, hogy mi lesz!… De hát már az is egy főnyeremény, hogy egyedül rájött, mi romlott el, hogy már legalább annyit tud, mi nem működik. Lelkesen bámulta őket néhány pillanatig, majd homlokát megtörülve újra a nyitott motorház fölé hajolt. A sértődött cigánylány eltávolodott tőlük, kiállt az útra, s ide-oda kémlelt, de változatlanul üres volt az út, nem jött egyetlen másik kocsi sem. Ez az út – gondolta döbbenten, s ha a surrogó ide-oda görgő ördögszekereket csak odaképzeli a július végi forró mezőre, erre a döbbenetére világosan emlékezik – tényleg a világ végén lehet, valahol az isten háta mögött. Már órák óta dekkolnak itt, s még egyetlen autó, egyetlen szekér, egyetlen ember sem jött erre? Ez lehet véletlen is, de azt már tapasztalta életében, hogy ilyesfajta véletlenek nincsenek. Lehet – fűzte tovább gondolatait –, a sofőrök körében rossz hírű ez a hely, valamiért tartanak ettől az úttól. Váratlanul eszébe villant, hogy a kocsmában, még búcsúzkodásuk előtt, a második üveg sört kortyolva Nyekuláj aggodalmaskodva kezdett célozgatni “bizonyos helyi babonákra”, amelyek nyilván a vidék sokat próbált népének beteg agyában léteznek csupán, következésképpen az ég adta világon semmi közük nincsen a diadalmas kiteljesedő szocialista népvalósághoz, de azért jó lesz majd vigyázni, üdvös lesz minél hamarabb eltűzni innen a veszélytelenebb tengerpartra, ahol legfeljebb csak terrortámadások célpontja lehet a jöttment idegen, vagy esetleg a tengerbe fulladhat, de ilyesféle bajok, mint ezen az elátkozott mezőn, nem érhetik!… Dehát miket beszélnek? – nézett rá ő megütődve, az elején még hihette, hogy barátja tréfálkozik, de arcába meredve rájött, komolyan beszél. Akkor ejtett szót először valami vámpírról – a kocsmában hirtelen lett csend, és mindenki rájuk figyelt –, nos ez a vérszípó szörnyeteg a magányos asszonyokat és férfiakat hajkurássza éjszakánként, mert fúrton fúrt friss vérre szomjúhozik a dög sátánfajzat!… Fekete öltönyben jár, mint egy nyugalmazott törvényszéki bíró, monogramos pecsétgyűrű villog az ujján, és az idegeneket – levéve és meglengetve cilinderét, mint egy cirkuszigazgató, aki valami miatt elégedett a nézőszámmal és a publikum viselkedésével – szertartásosan üdvözli, majd visszahelyezve fejére, álomszerűen, a divatból már régen kiment keménykalapot, amelyet az ötvenes évek karikaturistái előszeretettel rajzolgattak a csacsihasú kapitalisták tökfejére, váratlanul a dőzsölő, irigy, tökkelütött tőkésekről kezd purparlézni, akik szerinte a mi népi demokratikus államunkra törnek, ma is, megint és újult erővel, a román, magyar, sváb, zsidó, török és tatár dolgozó parasztoknak szeretnék megkeseríteni az életét, ismételten igába hajtani és kizsákmányolni őket, mint ahogy eddig is tették, és a világ más balszerencsésebb részein teszik is, csakhogy, emelte és lengette meg újra köcsögkalapját, a párt ezt nem tűrheti, a párt készen áll, hogy megvédelmezze a népi demokrácia vívmányait, és vasöklével lesújt a kövér kapitalisták idióta buksijára, belapítva a cilindereket…

Így beszél a titokzatos dobrudzsai sötét ruhás úriember, s fennhéjázón kezd célozgatni bizonyos viszonyokra, az ötvenes évek eseményeire. Akkoriban, ha emlékezik, Sztyepán (ismét bizalmasan szólította őt, és hangja átmelegedett), de hiszen kell emlékeznie, hiszen kettejük közül, ha három esztendővel is, de ő az idősebb, s mégiscsak ő az úriember, már a keménykalap sem volt divatban, legföljebb krumpliorral körítve a cirkuszban, s az öltöny sem, bejött, ugye, a micisapka, a lódenkabát, és az igazi agitátorok vörös sállal a nyakuk körül csikorgó teleken is hajadonfőtt járkáltak ide-oda az országban, az osztályellenség után nyomozva és a kulákokat leleplezve, a klerikális reakció cselszövéseiről rántva le a leplet, pellengére állítva a nép soraiba furakodó orcátlan imperialista ügynököket, s legfeljebb simlis sapkát tettek a fejükre, lázban égő szemüknek ez a sapka mintegy nyomatékot adott, s katonás tartást kölcsönzött nekik. Most képzeld el, Sztyepán – röhögött fel váratlanul Nyekuláj, és a kocsmában egyre többen s egyre bátrabban csatlakoztak hozzá (ennyit máris elértünk, gondolta ő, megnevettetjük a közönséget) –, hogyan néztek volna ki ezek a lelkes agitátorok, a párt hős katonái, mondjuk, frakkban vagy pláne cilinderrel a fejükön? Elképzelhetetlen lett volna, igaz?!

Elhallgatott. Megint csend lett a kocsmában, egy eltévedt légy zümmögését is jól lehetett hallani, amint ki akarván jutni a szabadba, elkeseredetten rohamozza meg újra meg újra az ablaküveget, ismétlődő kudarcaiból sem okulva…

– Csakis az áldozatai látják – ismételte meg komoran Nyekuláj –, és ők már nem beszélhetnek róla senkinek!

– Hát ez az, ami rejtélyes – kortyolt söréből barátja, kézfejével törülve le bajuszáról a habot. – Mert hogyan is kezdődik ilyen elmaradott, elátkozott helyeken – nézett körbe váratlanul Nyekuláj, mintha egyenként eszébe akarta volna vésni az arcokat, s a jelenlevők bűntudatosan sütötték le szemüket – a szóbeszéd?! Csakis úgy – kezdte óvatosan –, hogy valaki azért mégiscsak túléli valami csoda folytán a végsőnek hitt találkozást, valakinek mégiscsak sikerül elmenekülnie, s aztán ez a szerencsés ember egy ideig magában tartja a titkot, de aztán fecsegni kezd, mert milyen az ember, megosztja másokkal is a titkát, s egy idő után már felháborodva, teljesen tudatosan teszi ezt. Figyelmezteti falusi feleit, embertársait a veszélyre, amely ezen az elátkozott mezőn, napszállta után leselkedik mindenkire, aki gyanútlanul arra jár.

– Csak éppen azt nem tudják, ki lehet az? – emelte fel a hangját Nyekuláj, és ismét körbepillantott, vizslatva nézett a jelenlevők szemébe.

És ismét lesütötte a fejét mindenki, s bűntudattal hallgattak. Körülkémlelve a mezőn egyre azt kérdezte magától, ugyan miért? Tudtak volna esetleg még valamit, amiről nekik nem beszéltek? Alkonyodott, lemenőben volt a nap, szúró fényében még utoljára csillantak meg a bogáncsok, mintha véres lett volna a fejük, és arra gondolt, hogy mi lesz itt, ha egyszercsak megjelenik a “vámpír” hírében álló ismeretlen? Vajon melyiküket ragadná el először a titokzatos fekete öltönyös, kezében sétapálcát lóbáló vagy karján esernyőt himbáló köcsögkalapos úriember, aki megjelenésében rejtélyes módon nyugalmazott törvényszéki bíróra vagy állástalan temetésrendezőre is emlékeztet? A lányt, a sofőrt vagy őt? De hiába kémlelt kis szorongással a szívében körbe, rajtuk kívül senki sem volt a mezőn. Alkonyodott. A nap hirtelen tűnt el a horizontról, mintha szakadékba hullott volna, és a homály szobrai máris ott magasodtak körülöttük…

– Kár, hogy felszálltam – feleselt a fruska. Egy másik kocsival már régen célhoz érkezhetett volna. Az ő családja olyan helyzetben van, hogy ő egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy dologtalanul ténferegjen itt, ezen az átkozott mezőn!

– Melyik másik sofőr? – gúnyolódott a leányzó. Hát mindenki tudja, hogy ez a vámpír mezeje. Ezen az úton általában senki sem jár, senki sem kockáztatja meg az esetleges kínhalált. – Maga, aki már olyan régóta kóricál erre mifelénk, azt hittem, tisztában van vele, hogy…

– Mivel? – mered rá megütődve az öreg sofőr. – Mivel, te szerencsétlen?!

– Én nem tudom – vont vállat idegesen –, hogy mi van, és mi nincsen, már egy nagy angol drámaíró nevezetes hőse is azzal érvelt, hogy sok dolgok vannak földön és egen, amit értelmünk fölfogni nem képes.

– Én már láttam – így a lány. Fekete öltönyben volt, s meghajolva köszöntötte őt, leemelve cilinderét, és az ujján megcsillant a pecsétgyűrű, amelyen egy ördög látszott, s amikor rásütött a nap, világított a piros szeme. Ő akkor rohanni kezdett, még hallotta a fekete ruhás öregúrra emlékeztető vámpír eszelős röhögését. Közben eltűnt a nap, és sötétedni kezdett. Ő pedig futott, tudta, ha megáll, elveszett. Különben szereti az ilyen öreg uracskákat, előre fizetnek, aztán semmire sem képesek, csak őt akarják nézni, esetleg simogatni, nyalogatni pucéron, de már nem áll fel nekik, úgyhogy…

– Jó, jó – förmedt rá a sofőr. – Ezt most hagyjuk. Nem szeretem a felesleges rablómeséket, s különben is a hibára kell koncentráljak, jó lenne ha idedugnád azt a füstös képedet, és tartanád a lámpát.

Rohamosan sötétedett, akkor gondolt először arra, hogy ma este már semmi esetre sem táviratozhat, és megérkezni is csak holnap érkezhet meg a tengerpartra, s Irén, ha holnap egyáltalán kézhez veheti a táviratát, ha egyáltalán fel tudja majd adni, jó esetben is csak holnapután kelhet útra, már ha egyáltalán eleget tesz meghívásának, és el is tudja intézni a szabadságot. Valamifajta címet is meg kell adnia majd, gondolta kétségbeesetten, hogy táviratozhasson vissza, egyáltalán jöhet-e, várja-e, vagy ne várja?…

Odasétált a motorházhoz. A lány tartotta a lámpát, az öreg gondterhelt arccal csavargatott egy bizonyára renitens anyacsavart. Kilátástalannak tűnt minden, és reménytelennek, s már-már arra gondolt, mégiscsak elindul gyalog, úgy előbb-utóbb meg is érkezik valahova, amikor hátulról váratlanul egy mély basszushang hallatszott.

Mindhárman egyszerre fordultak a hang irányába, és a cigánylány fölemelte a lámpát, mert már szinte teljesen sötét volt, s akkor észrevették a fekete öltönyös, nyugalmazott törvényszéki bíróra vagy állástalan temetésrendezőre emlékeztető, magas, fekete keménykalapos, kezében sétapálcát vagy tán esernyőt lóbáló öregurat, aki, miközben cilinderét fejéről leemelve földig hajolt előttük, mintha gúnyosan vigyorgott volna. Látni vélte a lámpa pislákoló fényében a szemfogán megcsillanó vércseppeket is, vagy talán mégiscsak a pecsétgyűrűjén levő ördög piros szeme villant volna fel egy életfogytiglani pillanatra?

Hogy mit kérdez Irén? Félt-e? Ugyan mitől is félt volna hat és fél év Szibéria és majdnem hét év deltai láger után? Úgy gondolta, legalábbis akkor ott, őt már egyáltalán nem érhetik meglepetések. A bornírt vámpírtól félt volna? Ugyan már!… Ellenkezőleg, érdeklődve figyelt. Nem így a lány és a sofőr. Ők kétségtelenül megijedtek, a lány már-már elfutott, az öregember, a franciakulcsot lóbálva a kezében, hányni kezdte a keresztet, s jól hallhatóan többször is megismételte, hogy távozz tőlem sátán!…

A sofőr kissé magához tért, s dadogva mondta el sejtéseit. A gyújtással lehet valami, makogta.

Az öregúr levetette zakóját, s magához intve a reszkető cigánylányt, vállára terítette, s kivéve a franciakulcsot a megdermedt sofőr kezéből, csavargatni kezdett egy csavart, majd évődve szólt rá az öregre, üljön már be a kocsiba, s próbálja meg beindítani a tragacsát.

A sofőr engedelmeskedett, a kocsi motorja váratlanul hörögni kezdett, abbamaradt egy darab időre a zaj, de aztán erősebb hörgések hallatszottak, végül zakatolva indult be a motor.

– Ti is azt hittétek, hogy én, hogy én vagyok a vámpír, akié ez a mező? – mutatott körbe az öregúr, s rázogatta vizes kezét.

– Mért? Maga kicsoda? – kíváncsiskodott a lány, s felsikoltott, amikor az öregúr évődő mozdulattal végigsimította a fenekét.

– Moisescu altábornagy, szolgálatára – hajolt meg szertartásosan az öregúr. – Öt érdemérmem van, hármat még az Istenben megboldogult Antonescu tűzött a mellemre, a mi örökös kondukátorunk, a Vörös Hadsereg ellen elért hadi sikereimért, kettőt pedig bizonyos Zsukov, illetőleg Malinovszkij kommunista vezértől kaptam, természetesen már az átállás után a németek elleni hadjáratban elért nem mindennapi eredményeimért… Végezetül akkor lettem a Szovjetunió hőse is! Mindez azonban, fájdalom, semmit sem számított, mintegy kiegyensúlyozta az egyik a másikat, s nem gátolta meg a kommunista banditákat abban, hogy börtönbe ne zárjanak királyhűségemért. Mert ez volt a vád!…, hogy hűséges vagyok az uralkodómhoz. Mégis, kihez kellett volna hűségesnek lennem ebben a bajlátott életben? Szigeten ültem Maniuval, Tătărescuval, másokkal, köztük sok alárendeltemmel is (van, aki rab volt, van, aki őr), aztán ide kerültem a csatornához, s mivel Bukarestből kitelepítettek, szabadulásom után a láger melletti faluban vettem egy házat. Jól érzem magam itten, Dobrudzsában – sóhajtott a balszerencsés generális – , csak az a baj, hogy mostanában a fölösen eltunyult és elbutult nép körében szárnyra kapott ez az ostoba és felesleges vámpírlegenda. Állítólag egy hozzám hasonló kinézetű és ruházatú vámpír garázdálkodik itten, s ezért azután puszta megjelenésem is nem kívánatos feltűnést kelt azok körében, akik önhibájukon kívül még nem ismernek. A múltkor is nekem támadt három részeg suhanc, az volt a szerencsém, hogy a népbüfé csaposa jól ismert, katonám volt a háború alatt, s leállította őket, máskülönben nem is tudom, hogyan végződhetett volna ez a sajnálatos incidens. De a csapos ráüvöltözött a felhevült legényekre, nyughassatok hékás, kiabálta, a tábornok úr nem vámpír, hanem tábornok úr. Világos? Mire támadóim meghökkentek, s vigyázzba vágva magukat dadogták, hogy hát pontosan úgy néz ki, aztán megjuhászodtak, és a kezemet csókolva kérték a bocsánatot. S én is megenyhültem, elvégre katonáim is lehettek volna egy másik, jobb időben, mert már abban a korban lehettek, állapítottam meg puszta ránézésre, amikor megkopogtatja a postás az ablakot a behívóval. Sajnálatos azonban (kértem egy kört, s koccintottam velük a béke jeléül rájuk is vigyorogva), hogy mennyifajta babonaság, butaság és kóros előítélet él és terjeng feltartóztathatatlanul az alsóbb néposztály körében. Bocsássanak meg, ha kissé hosszabbra nyúlt szónoklatom a tervezettnél, de ritkán járok emberek közé, így azután értelemszerűen minden alkalmat megragadok, hogy szóba elegyedjek valakivel. Ha nem tenném, időnként akár azt is hihetném, hogy immár elfelejtettem beszélni.

A lány lihegve futott vissza, beszállt a kocsiba, ő is beült melléje, és máris megindultak, a lapály fölött guruló hold ezüstös fényében még látták a magányosan sétáló, fekete öltönyös, egyenes tartású alakot, feléjük fordult, búcsút intett anélkül, hogy ezúttal levette volna köcsögkalapját. Annál nagyobb volt a meglepetésük, amikor tíz-tizenkét perc múlva újra észrevették az öregurat. Kétségtelenül ide-oda kanyargott az út, szeszélyesen és kiszámíthatatlanul, mint bűnbánó öregasszonyok imái, de akkor is, az újabb, másodszori feltűnésében volt valami meseszerű, valami bizarr, valami fantasztikus és megmagyarázhatatlan… A lány kétségbeesetten hajolt át fölötte, és éles hangon kiabálta: gondolja meg drága generális úr, gondolja meg, még csak tizenöt esztendős vagyok, s máris olyan élvezetekben részesíthetem, amelyekről a szar hetvenhét éve alatt még nem is álmodhatott. A sofőr káromkodva fékezett, a lány bocsánatkéréseket mormolva mászott át rajta, s odarohant az öregúrhoz, menet közben lépve ki a bugyijából. Nézze csak meg, emelte föl szemérmetlenül a rokolyáját, még csak tizenöt vagyok uram, friss még a pinácskám, és a vonakodó öregúr kezét megragadva a lába közé vezette.

A sofőr nevetett kínjában, és nyomni kezdte a dudát, a lány már az öreg tábornok előtt térdepelt, s a nadrágját gombolta, amikor váratlanul felhő ereszkedett a hold elé, és a sötétben már nem lehetett látni semmit, csak furcsa nyögések, hörgések, zihálások hallatszottak, de furcsa módon nem a lány és az öregúr irányából.

– A mező nyögdécsel – vont vállat közönyösen a sofőr, és újra nyomni kezdte a dudát. – Sokáig én se hittem ezt, mert olyan bizarr s olyan szokatlan, de aztán egyszer meggyőződhettem róla, nem volt ember elöl-hátul, csak a margaréta és az ürömfűtenger, s távolabb a szárazon zizegő fű, amikor hirtelen felhangzottak ezek a sóhajtozások, és nyögésekkel is keveredtek, és amikor én egy kissé ijedten, megborzongva gyorsítottam, a zajok is hangosabbak lettek, a motor búgása sem tudta elnyomni őket, s a legfurcsább az volt az egészben, hogy fogalmam sem volt, honnan eredhetnek, s azután a fehérkapui öreganyó világosított föl, hogy a mező szenved ilyenkor, a mezőn és környékén elkárhozottak lelkei jajonganak az elveszett üdvösségüket siratva!…

A sofőr vigyorogva indított, még láthattuk a nadrágját rendezgető cilinderes öregembert, de most magával volt elfoglalva, nem integetett.

– Na, ez is megvolt – pislantott a lányra a sofőr. – Most elégedett vagy? De a cigánylány nem válaszolt, mereven nézte az utat, figyelte az újra előbukkanó holdat, amint ezüstösen szórja fényét a homály ősállatokat formázó szobrai közé a mezőre. Elhallgatott a sofőr is, talán tíz perc is eltelhetett, már szinte el is aludt, amikor az út közepén ismét megpillantották az integető, feketébe öltözött tábornokot, de most mintha valamivel magasabbnak, valószerűtlenül vékonyabbnak tűnt volna. Mi van – kacagott gúnyosan a cigánylány –, repetát akarsz, vén kecske? Megnyaltad a mézet, s megjött a kedved?

De az öregúr nem válaszolt, tán nem is hallotta a lány pikírt megjegyzéseit, cilinderét lengetve állott az út közepén, s a sofőr, mivel keskeny volt az út, s nem tudta volna kikerülni anélkül, hogy áthajtva az árkon ne szaladjon ki a mezőre, káromkodva fékezett.

– Megállok én a hágcsón is, fiacskám – kérlelte az ismeretlen, s most már meggyőződhettek róla, hogy nem a tábornok volt.

– Nem. A vámpír sem vagyok – sóhajtott az öregember, de nem részletezte, s ő sem és a sofőr sem kérdeztek semmit, hamarosan az első faluban a lánnyal együtt szállt ki, magyarázatul csak annyit mondott, hogy eddig csak a tisztelt tábornok úrral tévesztették össze, de mostanában mióta vámpír garázdálkodik a mezőkön, állandóan holmi elfuserált Drakulát látnak benne. Tíz lejt csúsztatott a sofőr elé, és cilinderét lengetve, karján a lánnyal sétált el a kivilágítatlan utcán egy épület felé, ahonnan zeneszó hallatszott.

Egy fél óra múlva érkeztek meg Fehérkapura, felverték a postást, és ő feladhatta a táviratot. “Gyere a tengerpartra, augusztus 1-jén várlak Mamaián a posta előtt vagy valamelyik közeli bárban.” Fizetett. Július 30-a volt, az öreg postás szerint a távirat már reggel a nagyságos asszony, avagy kisasszony – pislantott rá kíváncsian – kiskacsóiban lesz, s ha az esti vonatra jegyet is vesz, holnapután reggel itt is lehet!

Fizetett, busás borravalót adott, meglepetésére az öreg ember nem fogadta el a pénzt, nem lesz szerencséje, tolta vissza eléje, s ő, miközben hálálkodott, arra gondolt, hogy holnap lesz egy kis ideje kóborolni is Hrisztián, a romvárosban, ahova mindég is vágyott. Mint kiderült, a sofőr Navadarira ment, megígérte, reggel elviszi egy darabig, de a forgalmas utcán bizonyosan azonnal fog kocsit találni… Az öregasszonynál ették a tojásrántottát, ittak néhány pohár bort. Most már aztán vannak vámpírok, vagy nincsenek? – kérdezte a sofőr. Mire ő nevetni kezdett. Már hogy lennének, mondta, és fáradtságára hivatkozva aludni tért, egy kis kamrácskában rozoga dikóra heveredett, rámenős szúnyogok dongtak a feje körül, de nem törődött semmivel, azonnal el is aludt, és álmában egy holdfény sütötte lapály közepén állott, távol minden menedéktől, és két oldalról közeledett feléje a két köcsögkalapos, fekete öltönyös férfiú. A tábornok jobb oldalról jött, s hasonmása, akit állandóan összetévesztettek vele, bal oldalról, aztán váratlanul, mintha a földből nőtt volna ki, szembejött velük a harmadik is, fogán és gyűrűjén megcsillant a szúró holdfény. Kiáltani akart, menekülni, de érezte, megmozdulni is képtelen, nemhogy elfutni, s hova is futhatott volna. Látta még, hogy a tábornok bátor katona módjára vontcsövű pisztolyából kezdi lőni a vámpírt, aki azonnal össze is esik, mint egy madárijesztő, s erre a fekete kabátos, hasonmás öregúr kihegyezett nyársat ver a szívébe elégedetten rikoltozva. Most már az a kérdés, tényleg vámpír-e, vagy mi vagyunk gyilkosok, tábornok úr? – fordult a generális felé, aki füstölgő csövű pisztolyával a kezében megrökönyödve nézi a földön fekvő tetem szívéből kiálló karót. A választ már nem hallja, felriad. A sofőr rázogatja, hét óra van, drága doktor úr, motyogja bocsánatkérően, indulnunk kell!…

Elbúcsúztak az anyókától, megkínálta őket még egy-egy pohár frissen fejt kecsketejjel, s máris döcögtek az úttalan utakon, körülöttük ébredezett, gőzölgött a beláthatatlan mező, s az ürömfű illata újra mindent betöltött.

– Már hogy lennének – nyugtatgatja ő minden meggyőződés nélkül. – Hát nem maga mondta a kis lotyónak a tegnap este, hogy babonaság az egész, ostobaság?…

Én nem, mondta ő, de a másik mindentudóan ingatta a fejét, kifejtve, hogy ő most már tényleg nem tudja, mit gondoljon. Hrisztián a múzeum előtt tette ki, s vigyorogva búcsúzkodott, legyen szerencsém, drága doktor úr, mondta, és nem akarta elvenni a pénzt, csak hegy a heggyel nem találkozik, ki tudja összefuthatnak még, ha eventuel erre jár, és megfoghatjuk a vámpírt. Viszontlátásra!

A múzeum még nem volt nyitva, így botladozó léptekkel, ásítva indult a romváros felé. A tűző napon izzadva silabizálta a feliratot, miszerint ez itt egy kétezerötszáz esztendős román település, és váratlanul derült jobb kedvre. Ide-oda sétált az emberi lakásokat formázó gödrök között, próbálta elképzelni, milyenek is lehettek ezek a házak, amelyek itt az örökös fényben állottak, szemben a hazudozó tengerrel. Egyáltalán, mit kerestek itt ezek a görög kereskedők? Miért jöttek ide? Igaz, a kérdés, gondolta bágyadtan, szónoki. Kereskedtek és hódítottak. Kiért a tengerpartra, leült egy, a napsütéstől máris átmelegedett szikladarabra, és nézte a tengert. Csillogott a víz a fényben, mint egy élőlény, lenge szél fodrozta csak a felszínét, a hullámok kicsiny erőtlen kiscicáknak tűntek. Levetkőzött, s óvatosan lépegetve a köveken, hogy meztelen talpát fel ne sértse, bement a vízbe. Sokáig, kitartóan úszott, ez megnyugtatta, s furcsa módon erővel is eltöltötte, noha kifáradt. Amikor kimászott a partra, és elnyúlt a már-már forrónak tűnő kövön, észrevette a sirályokat. Lomhán köröztek a még nedves homok fölött, céltudatosan le-lecsapva. Felállott, és visszament a romok közé. Próbálta megkeresni a romváros centrumát. Magányos középpont magányos körben – motyogta, s most az sem vigasztalta meg, hogy évezredekkel ezelőtt az eszelős, idáig elmerészkedő, itt életfeltételeket teremtő görög kalandorok is ugyanezt a kék eget látták, ugyanezt a napot, s a falánk sirályok akkor is lomhán vadásztak a gőzölgő homok felett, s a hullámok akkor is így, kölyökmacskaként hancúroztak, hogy gyakori viharok alkalmával sárkányokká átváltozva feketén és őrjöngve törjenek meg a móló kövein. Álldogált egy gödörben, s elgondolta, miket csinálhattak itt a virgonc görögök kikapós feleségeikkel vagy szeretőikkel? Eszébe villant – amikor a sofőrt megnyugtatta még nem jutott eszébe, most viszont, amikor semmi szükség nem volt rá, hiszen nem kellett meggyőznie és felvilágosítania senkit, igen –, hogy az ókorban is léteztek vámpírok. Lamiáknak nevezték őket, és azt tartották róluk, hogy gyermekek vérét szívják ki álmukban éjszaka, amikor mindenki védtelenebb. A Lamia vagy Lamó nyeldeklőt, elnyelőt jelent. A torok garatját. Világos.

Elképzelte, amint lehunyta káprázó szemét az élesedő napfényben, hogy feléje közelednek ezek a Lamiák, s mögöttük a most éppen csodaszép Empusa közeledik, az alvilág szörnyetege, aki tetszés szerint ölthet bármilyen alakot, s bármilyen formában megjelenthet, s most direkt az ő elcsábításáért és megejtéséért egy gyönyörű, szőke leány képében jelentkezik, hogy szeretkezésre vegye rá, s mialatt üzekednek, az önállósuló és bizonyára irigy Lamiák a nyakát harapdálhassák majd kétszínűen, mintha tényleg részt vennének a játszadozásban, s ő miközben elvész Empusa pulzáló, telhetetlen ölében, hiába igyekszik védekezni amennyire lehet, a Lamiák egyre vadabbak lesznek, egyre mohóbbak, világossá válik előtte, hogy nem kegyelmeznek neki, hamarosan mély sebeket ejtve rajta szívják ki a vérét, hiszen jól tudják, miután kielégült a gonosz és irigy Empusa, amúgy is fölfalja őt. Nincs menekvés!… Sehol, semmilyen időben. Soha.

Izzadt a napon, nézte a gödröket, próbálta elképzelni a szobákat, sajgó szeme előtt megképződött egy tunikás görög lány, amint kezét szemébe emelve néz a távolba, a gályát várja, ki tudja, miért? S nézi a tengert, nem unja meg soha. Sóhajtott. Nem is lehet megunni. Újra bement a vízbe, nyitott szemmel merült alá, figyelte a föveny mozgalmas életét, csikóhalak úszkáltak körülötte, önfeledt medúzák lebegtek az örvénylő homok felett, távolabb egy polip ábrándozott. Gyorsan bukott a felszínre, kiúszott a partra, elnyúlt a forró kövön, s eszébe jutott, hogy egy tudatos monográfiában közvetlenül kiszabadulása után olvasta, hogy a Lamiákról kerengő történetek tulajdonképpen gyermekeknek szóló dajkamesék. Elvigyorodott. Lamia tehát rémalakká változik, nevével legalábbis a tudós szerint csupán engedetlen római és provinciákbéli kisgyerekeket ijesztgetnek. Lamia különben, írja ugyanez a szerző, királynő volt, a kéjvágyó Zeusz csábította el, mert nyilván szép volt, és megtetszett neki. Kitartóan föl-fölkereste, fergetegeseket szeretkeztek, gyermekeket is nemzett vele, akik Héra szűklátókörű, önző féltékenységének estek áldozatul. Lamia pedig megcsúnyult bánatában, s ezért azután irigyen rabolta el végső szükségében más anyák gyermekeit, hogy vigasztalódhasson. Jaj igen, s varázserővel is bír, ki tudja venni például a szemét, hogy ébren legyen mindég, még akkor is, amikor alszik. S bármivé át tud változni, akárcsak Empusa, az alvilági szörny vagy Drakula, az erdélyi vámpírkirály, a sötétség vérnősző fejedelme. Érdekes, nem? A gonosz az ókortól kezdve birtokolja az átváltozás képességét. Bármivé és bárkivé változhat, bólogató szomorúfűzfává éppen úgy, mint farkassá vagy világszép nádszálkisasszonnyá… Észrevette, hogy hangosan beszél, restelkedve hallgatott el, felemelkedett, megdörzsölte sajgó szemét, s egy hangyát figyelt, amint kitartóan ide-oda futkározik a gyermekfejre emlékeztető kövön, időnként kétségbeesetten felgyorsul, majd mintha csalódott volna valamiben vagy valakiben, váratlanul megáll, azután esztelenül másik irányba kezd el rohanni, mintha láthatatlan szellemek kergetnék.

Szeretett volna itt a mélakóros romváros mellett, a tenger partján, a már-már elviselhetetlen hőségben egyetlen életfogytiglani pillanatra hangyává változni, hogy érezze, amit csak egy hangya érezhet, láthassa, mit csupán ő láthat. Újra ide-oda sétált, idegesen s türelmetlenül keresve valamit az ásítozó gödrök között. Mintha kizuhant volna az időből, úgy érezte. Mintha elvált volna az életéből, eloldozódott volna, s most elszabadult léggömbként lebegne a forróságban várakozó romváros fölött.

Bement a vízbe, úszott, kijött, hamar megszáradt, felöltözött, s besántikált a múzeumba. Nézegette a tárlókban kiállított tárgyakat, egy hol volt, hol nem volt kultúra eszközeit, fegyvereket, fazekakat, érmeket, amikor váratlanul egy volt rabtársával találkozott. Úgy nézték egymást, mintha nem hinnének a szemüknek. Dorel, mint kiderült itt dolgozik, saját kérésére helyezték ide, az Isten háta mögé, hogy megírhassa a kétezerötszázesztendős román kikötőváros monográfiáját.

Már nem is tudja, hogyan került sor az Átváltozásokra, de Dorel, akinek különben magyar volt az édesanyja, s ezért a táj nagy költőjét korántsem csak latinul vagy románul tudta fejből idézni, hanem magyarul is, az anyanyelvén, mondani kezdte az Átváltozások egyik méltán híres darabját:

Kortyolt a söréből, s röviden, távirati stílusban foglalta össze, hogy hol volt, és miért s hova megy. Dorel némán hallgatta végig, s beismerte, hogy őt is megkísértette az eszelős gondolat, hogy visszamenjen, de tudta, ez a visszatérés esetleg megváltoztathatná egész eddigi, vasakarattal kialakított életét, és nem mondhatná többé fennhéjázva önmagáról, hogy magányos középpont magányos körben, ahogy a lágerben mondogatták.

Egymás mellett lebegtek az áttetsző tengervízben, nagyokat nevettek, s akkor hitte el kiszabadulása óta először, hogy az ember tényleg szabad lehet, ha merészel is élni a szabadságával. Kétségtelenül a szép fiatal lány fecserészése is felvidította, s maga sem tudta, miért, de különös vámpírkalandjáról kezdett mesélni. Egymás mellett feküdtek az átforrósodott köveken, és amikor odáig ért, hogy a titokzatos, fekete öltönyös, keménykalapos férfiúról kiderült, hogy mégsem vérszívó kísértet, hanem egy – élete bizonyára utolsó állomásául egy kicsiny dobrudzsai falucskát választó – börtönből nemrég szabadult generális, akit a háborúban a nácik is és a szovjetek is kitüntettek, vaskereszttel éppen úgy rendelkezett, mint a Szovjetunió hőse címmel, Mira azt mondta el, hogy ez nem mese, egy őrült tényleg garázdálkodik a mezőn, Dorel pedig a generálisról vallott, akit nagyon jól ismert, többször is meglátogatta az utóbbi hetekben, s rábeszélte, hogy mondja magnóra az életét. Több dolog villámgyorsan kiderült tehát, legelőször az, hogy a mendemondák hátterében egy szadista bűnöző áll, egy elvetemült és bizonyára elmeháborodott gyilkos, aki szívesen tetszeleg a vámpír szerepében, kedvét lelve nyilván abban is, hogy ezzel megőrjítse a környék babonás lakosságát. És az is kiderült, hogy a másik (a tábornokhoz hasonló, de nála valamivel magasabb és vékonyabb) fekete öltönyös férfiú tulajdonképpen egy bukaresti ügyvéd, akit minden valószínűség szerint a gyanakvó belügy bérelt fel, hogy amennyire lehet, figyelje meg az öreg tábornokot, nem sző-e államellenes összeesküvést Dobrudzsában a román néphatalom ellen. A tábornok, magyarázta Dorel, megismerkedésük után azonnal rájött, hogy miben is sántikál a domnu avocat, és többé nem fogadta, szóbaállni sem volt hajlandó vele, s ha néha találkozott az őt öltözködésében, különc viselkedésében is görcsösen utánozni igyekvő alteregójával, gőgösen nézett el a feje fölött, s köszönését sem fogadta… De az is lehet – purparlézott vigyorogva Dorel –, hogy a magát vámpírnak kiadó szadista gyilkos is jól meghatározott céllal érkezett Dobrudzsába, jelesen azért, hogy valamiképpen sikerüljön lejáratnia a tábornokot, aki annyi év után, öregen, halála előtt is szálka a magát mindenhatónak képzelő, eszelős szekusok szemében. “Ezek” még most is tartanak a tábornok úrtól, noha állítólag “magasabb körökben” már a rehabilitálásáról gondolkodnak. Ezt a szovjetek is, a németek is régen szorgalmazzák a rossznyelvek szerint. De hát ezzel a rehabilitációval beismernék, hogy a Szovjetunió hősét, a legtehetségesebb román tábornokot koholt vádak alapján tartóztatták le, és tartották fogva tizennégy esztendeig… Ezért a felsőbb körök is vacillálnak, nem tudnak dönteni… Amikor már kibírhatatlan lett a forróság, bemenekültek a múzeum hűvös alagsorába. Mira jéghideg söröket hozott, s kifaggatta őt is a terveiről. Elkérte Irén kórházi telefonszámát is, hogy ő majd mindent megbeszél vele…, mindent elintéz.

Ültek a hűvös, félhomályos pincében, és itták a sört.

Innen minden összefolyik. Talán a meleg az oka, talán a fáradság, talán a sör, mindenesetre délután Mira utánuk jött, beültette őket a kocsijába, s hazamentek Dorel lakására. Elmondta azt is, hogy már beszélt Irénnel, s szerelme a hajnali gyorssal érkezik, a konstancai állomáson várják majd, s akkor eldönthetik, hogy itt maradnak-e Dorelnél, a kerti házban, vagy esetleg az ő konstancai garzonját veszik igénybe, mindezt azonban már nem volt képes végiggondolni, mert Mira távozása után – valami halaszthatatlan megbeszélése volt a tengerészeti múzeumban, csak estére ígérte, hogy visszajön – Dorel előszedett a hűtőből egy üveg orosz vodkát. Moszkovszkaja, mondta, és énekelni kezdtek, még emlékezett Dorel kedvenc magyar nótájára, az én babám olyan szép, olyan szép, csalfa szeme setétkék, setétkék… Egyébre aztán már nem is nagyon emlékezik, csak arra, hogy amikor hajnalban egy idegen lakás ismeretlen szobájában ismerős illatokra ébredt a széles heverőn, kinyitva égő szemét, először a nemrég zuhanyozó Irén testét látta meg a káprázatok között, nem hitte el, hogy jól lát, úgy képzelte, álmodik, aztán hamar kiderült, hogy mégsem, hiszen álombéli szerelme mozdulatai egyre valóságosabbakká, simogatásai egyre céltudatosabbakká váltak, és amikor ő még mindig félálomban, zúgó fejjel magához szorítva ismerős testét, tényleg elhitte, hogy ő, s vörös hajába temetve arcát úgy érezte, hogy hosszú távollét után végre hazaérkezett, kiderült, hogy hajnalban Mira nem is próbálkozott az ébresztésével, egyedül ment ki Irén elé az állomásra, és szállította ide… De innen már Irén is tud mindent, hiszen azóta nem is váltak el, szerelmük legszebb heteit tölthették a mélakóros hrisztiai romváros mellett, s már az sem szegte a kedvét, amikor harmadnap értesülhetett Doreltől az újabb rejtélyes dobrudzsai kéjgyilkosságról. A vámpír áldozata ezúttal egy tizenöt esztendős cigánylány volt, akit prostituáltként tartottak számon a környék kocsmáiban.

Nem, őt akkor már Irénen kívül tulajdonképpen semmi sem érdekelte, s ha valamit szeretett volna, hát csak azt, hogy átváltozhasson egy örökké felgerjedt bakszamárrá vagy kan kutyává, hogy a nap és az éjszaka minden percében telhetetlen kedvese kedvére tehessen.

A nyár valóban megzavarta kissé őket, bár ott a megelőlegezett hrisztiai mézesheteik alatt még nem merte előhozni közös életükre vonatkozó terveit. Egyáltalán nem is beszélt ilyesmiről, nem akart ajtóstól rontani a házba, döntését sem hozta szóba, s Irén sem beszélt a jövőről. A testük viszont, legalábbis ő úgy gondolta, szavak nélkül is elmondott mindent, s miközben szerelemtől kábán és örökké felhevülten ődöngtek a romváros tátongó, falánkan ásítozó gödrei között, és próbálták elképzelni az egykor itt élő, vállalkozó szellemű, bátor görög kereskedők életét, s aztán már nem bírva a hihetetlen forróságot, fürdődresszükből is kibújva meztelenül, kéz a kézben rohantak a vízbe, hogy mélyen beúszva a tengerbe, a fulladást is kockáztatva próbáljanak szeretkezni. Mindketten tudták, hogy nincsen visszaút, kapcsolatuk immár egy olyan pontra érkezett, ahonnan már nincsen visszalépés, de még mindig nem beszéltek a jövőről. Ráadásul, végig úgy sütött a nap, olyan eszelősen s olyan eszeveszetten (az ott töltött majdnem három hét alatt mindössze kétszer esett az eső), mintha egész eddigi elcseszett életükért kárpótolni akarta volna őket, s amikor este leégve és lázasan hazamentek, Mira és Dorel álmélkodva, kissé irigyen figyelte őket, s muzeológus barátja, a szerelem hatalmáról gonoszan élcelődve, két nyelven is előadta kedves, száműzött költője Ars amatoriájának egyik, szerinte egyenesen az ő kapcsolatukat halálos biztonsággal kifejező részletét:

Ezen mindenesetre lehetett nevetni. Ott ültek a ház teraszán, söröztek, és a hold, ez a vöröslő, talányos asszonyszem kíváncsian függött a romváros fölött, s a tátongó gödrök átváltoztak házakká, megelevenedtek a kétezer esztendeje itt lakók álmai, hallotta a pánsípot, egy lány nevetését, egy férfi dörmögő hangját, s megint úgy érezte, ez már nem is az ő élete, levált saját életéről, és kiesett az időből…