Anyám telefonált, izgatott hangon közölte, hogy apám otthon van nála, testi valójában, most érkezett. Mikor jöhetnek? Hirtelen olyan lett a torkom, mint az angolna szikkadt bőre. Rögtön, akár taxival is, minél előbb, ne vesztegessük a drága időt, mondtam.

Letettem a kagylót, résnyire nyitottam a szemem, és indultam volna vissza a hálóba, hogy szóljak Alinának – hiába, most már nem aludhat tovább, mielőbb össze kell kapnunk magunkat –, és majd’ földbe gyökerezett a lábam. Arra gondoltam, álmodom az egészet, hiszen ilyen nincs: a lakás fele eltűnt, egyszerűen láthatatlanná vált. Teljesen hiányoztak a hálószoba falai, a fél nappalié úgyszintén, és ahogy kinéztem az ablakon, az erkély tekintélyes része is kámforrá vált. A polcok, a futónövények és az állólámpa között meg a szilveszteri riogatásra vett Oszama bin Laden-álarc kivágott szemén át ki lehetett látni napkeletre, a fagyos, rózsaszín pirkadatba. Alina édesdeden szendergett még az ágyon – az ágyon, amely a semmiben lebegett (a hálóban a hajópadló is eltűnt), alatta, mélyen a földben békésen kotyogtak a vízerek, tőle pár méterre a kopasz tölgyfa zúzmarás ágait lengette a csípős szél, odafönt még énekes varjúcsapat repült a János-hegy irányába.

Amikor háromnegyed óra múlva megjöttek, a szótlan és bátortalan összeölelkezés után első dolgom volt, hogy odasúgjam anyámnak, a lakás fele nem látszik, hiányoznak a falak meg a födém, a lakás nyitott a nagy hidegre, de ebből szerencsére semmi sem érződik, egyébként szinte minden megvan, csak a könyveim fogyatkoztak meg nagyon, és a hálóból a nagy ruhásszekrény tűnt el. A gyerekek szemlátomást nem észlelik a jelenséget, sőt a feleségem sem, erről megbizonyosodtam. Miközben ezt anyámmal közöltem, apám máris összebarátkozott két kis unokájával. Ott ült velük a fotelban, Balázs fiam az egyik, Gábor a másik térdén, és nagy kacagás és nyihogás közepette szavalta nekik: “Gyí, te fakó, gyí, te szürke, gyí, két lábam, fussatok! Milyen áldott két csikó ez, egyik sem kér abrakot.” A két gyereknek rögtön a szívébe férkőzött – nem volt nehéz, sokat meséltem nekik a nagyapjukról, fényképről is ismerték. Nem úgy kezelték hát, mint holmi idegent vagy – jobb esetben – ritka vendéget, hanem mint régi kedves ismerőst, akit visszavárnak egy hosszú-hosszú útról… Adott a fejükre barackot, kérdezgette őket, melyiket hogy hívják, milyen óvodába, iskolába járnak. Most döbbentem csak rá, ahogy a két kis gyerkőc a nagyapján lógott, szaván csüggött, hogy Balázs, a nagyobbik mennyire hasonlít a nagypapájára. “Jó nekem – gondoltam –; ha apám visszatér a sírba, nemcsak az emlékeimben, de a fiamban is mindig látni fogom az arcát…”

Most mondjam meg neki az igazat? “Kisfiam, a nagyapád eltávozást kapott a túlvilágról, mert annyira szeretjük, hogy az Istennek megesett rajtunk a szíve, és megengedte, hogy egy napot hús-vér emberként köztünk tölthessen. Aztán legkésőbb éjfélkor a lelke visszaszáll oda, ahonnan jött, a teste pedig kazettába zárt hamu lesz megint a Farkasréti temetőben, tudod, ott, ahová halottak napján meg máskor is ki szoktunk menni…” Ezeket a szikár tényeket közöljem a négyéves gyerekkel?

Szerencsére nem kellett válaszolnom a kényes kérdésre, mert apám tápászkodott föl a fotelból, és próbálta magáról lefejteni a belé csimpaszkodó unokáit, és a művelet mindhármójukat erősen lefoglalta.

Apámnak az ajtóból némi szégyenérzéssel mutattam meg a láthatatlan falú és szerkény nélküli hálószobát, de ő elismerését fejezte ki a lakberendezési ízlésem iránt. Megkérdezte, honnan az egységes stílus. Vettem az egészet egy áruházban? Nem, mondtam, méretre csináltattam egy asztalossal. Még a ruhásszekrény fölső és alsó része közti arány is az aranymetszés szabálya szerint lett meghatározva, csak most épp nem látszik. Amikor belépett a helyiségbe, meglepő dolog történt: ő is láthatatlanná vált. – Látom én, nagyon harmonikus – mondta, és letelepedett szemlélődni a már takarosan bevetett franciaágy szélére, mert hallottam a rugó jól ismert, panaszos nyikkanását, meg jócskán be is horpadt alatta a matrac. – Nem felejtetted el szeretni a régi görögöket – tette még hozzá, de én, az élő már valami másra lettem figyelmes: hirtelen hűvös fuvallat csapott abból az irányból, ahol ült. “Mégiscsak szellem? – futott át az agyamon. – Végül is nyolc éve halott.”

Apám nem válaszolt. Ezen a napon több volt a megválaszolatlan kérdés, mint amire feleletet kaptam. Talán sok kérdést azért engedett el a füle mellett, mert fájt volna neki a válasz, netán minket szeretett volna megkímélni a tudástól, vagy esetleg olyan hosszú magyarázatba kellett volna belefognia a kimerítő válaszhoz, hogy sajnálta rá az időt. Nehéz volt belenyugodni, hogy most, amikor itt a valószínűleg soha vissza nem térő alkalom, hogy megtudjunk valamit a túlvilágról, a legilletékesebbtől nem kapunk választ. Beletelt egy kis időbe, amíg hozzászoktam a gondolathoz, hogy ez sem az örök kérdések megoldásának a napja, hanem legfeljebb a röpke örömé.

– Örülnél te annak – törte meg a csendet a még mindig láthatatlan alak, mintegy a töprengésemre válaszul –, ha tudnád, hogy pontosan meddig fogsz élni? Ha tudnád, hogy, mondjuk, nyolcvankilenc évet, öt hónapot, három napot, tizennégy órát, huszonhat percet és tizenkét másodpercet élsz majd? Dehogy! Első dolgod lenne, hogy nekiállj számolgatni, mikor halsz meg, és bár addig rengeteg időd lenne hátra, már most elkezdenél rettegni a még távoli, de egyre közeledő végtől. Minden percedet az elmúlás komor tudata lengené be, semmivel sem volnál képes elmélyülten foglalkozni… Vannak dolgok, melyeket jobb, ha nem ismer előre az ember…

– Apu, egyszer, amikor már nagyon beteg voltál – fordítottam egy kicsit a beszélgetés menetén –, kibukott belőled, hogy meg fogsz halni, pedig még szeretnél élni, mondtad, és engem azóta is furdal egy kicsit a lelkiismeret, hogy akkor nem mentem oda hozzád, ahol ültél, és vigasztalásul nem öleltelek át… De azt hiszem, azért nem tettem, mert átfutott az agyamon, hogy ha így tennék, azzal beismerném, hogy tudom: tényleg meg fogsz halni. Téged akartalak kímélni.

– Tudod, mit sajnálok nagyon-nagyon? – váltottam témát hirtelen. – Hogy nem érhetted meg szerény írói sikereimet. Pedig minden közül erre lettél volna a legbüszkébb. Még inkább, mint arra, hogy lett két unokád. Elvégre gyereket szinte mindenki tud csinálni… Azóta egyfolytában találgatom, tudtál-e ezekről odafent, vagy sem.

– Most már tudok… Jobb később, mint soha – mondta nagy sokára egy kacsintással, ami jelenthetett ezt is, azt is, és a legutoljára úgy nyolc és fél éve, még egészséges korában hallott, jellegzetes joviális hangján nevetett hozzá egy kicsit. Hiteles volt, mert nekem is mosolyra húzódott tőle a szám, most először ezen a napon. Végre oldódik a hangulat, így is kell. De máris belém hasított a gondolat, mi lesz azután, hogy visszamegy örök honába, ahonnan, ím, egy napra megtért. Nem szabad nagyon átadnom magam az örömnek, mert akkor annál jobban fog fájni az újbóli elválás. Meg kell találnom a viszontlátás öröme és a távolságtartás közötti keskeny ösvényt, azon kell egyensúlyoznom.

– Én meg azt sajnálom, hogy onnan már nem tudok segíteni neked, amikor pedig sokszor csak arra lenne szükség, hogy odaszóljak ennek-annak, hogy, gyerekek, adjatok már egy ösztöndíjat Gergő fiamnak, látjátok milyen jó kis novellákat ír… Na de, hallod, amilyen konok kálomista lettél, ki fogod te magadnak verekedni az előrejutást, egyet se búsulj! A szelíd képeden sokan nem látják, milyen kemény vagy belül, de majd megtudják, az anyjuk hétszázát!

Jólesett hallanom e szavakat. Akárhogy is vesszük, túlvilági lény mondta, márpedig a túlvilági lények, ha minden igaz, ismerik a jövőt.

Szavai egy kis megnyugvással töltöttek el, aztán egyszer csak eszembe jutott valami, és visszakanyarodtam beszélgetésünk el nem varrt fonalához: – Még az első fiam születése előtt, ami aztán persze mindent megváltoztatott, mégiscsak végeztem valamilyen visszaszámlálást… Azt számolgattam, hogy mennyi időm van hátra addig az életkorig, amelyikben te meghaltál. Túléllek-e, vagy sem, netán előbb halok meg, mint te…

– Ne foglalkozz te ilyenekkel! Én én vagyok, te meg te! – válaszolta a láthatatlan apám. Már kezdtem úgy érezni, mintha két énem folytatna egymással párbeszédet, amikor nyikordult az ágy. Pár másodperc múlva roppantak néhányat a száradó padlódeszkák, és nemzőm teljes életnagyságban ismét materializálódott, ahogy a hálószobából átlépett a nappaliba. “Na, jól van – gondoltam –, nem bolondultam meg, mégiscsak itt van…” Legalább beszélgetés közben láthatom az arcát, úgy könnyebb a társalgás. Ekkor észrevettem valamit, és egészen meghatódtam: a gyerekeim időközben letelepedtek a fenyőfa mellé, és elkezdtek játszani a karácsonyra kapott játékokkal. Balázs a lendkerekes autóját túráztatta, Gábor a favonatot tologatta. Elunhatták ezt a filozófiai diskurzust, a felnőttek zagyva beszédét, és visszatértek a maguk kis világába. Életük folyt tovább a megszokott mederben, nem zökkentette ki őket ez a nem mindennapi esemény sem. És a nejem meg az anyám, ők vajon mint csinálnak? A gyerekekről most őrájuk vándorolt a tekintetem, ott álltak ők is a fa közelében, egymás mellett, anyám a könnyeit morzsolgatta, lehetőleg úgy, hogy senki se vegye észre, bár én láttam rajta, hogy teljesen átadta magát feltóduló érzelmeinek, Alina viszont, a félig belül, félig kívül álló (csak apám halála után ismertem meg) kissé tanácstalan arccal nézett hol a gyerekekre, hol rám, hol az ismét láthatóvá lett jövevényre, nem tudta, mitévő legyen, hogyan viselkedjen. Láttam a szemében, hogy legszívesebben asztalhoz invitálna bennünket, csak nem tudja eldönteni, illendő-e apám előtt.

– Van hát! – Nagy kő esett le a szívemről. – Nagyon kellemes, száraz vörösborom van, mindig ugyanonnan hozom, hogy ne érjen meglepetés. Biztos ízleni fog.

A délelőtt igazi családias hangulatban telt, félő volt, hogy hamisítatlan idillé fajul az együttlét, és – a realista gyerekek kivételével – mindenkinél el-eltörik a mécses. De aztán beszélgettünk erről-arról, hogy s mint élünk, miből élünk, hogy a nagy szabadság nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a kapitalizmus még kevésbé, a szellemi munka megbecsüléséről már nem is szólva. – Csak írásból és műfordításból megélni annyi, mint apránként meghalni testben és lélekben! – közöltem végül apámmal a szentenciát, aki hirtelenjében nem is tudott erre semmiféle másvilági bölcsességgel válaszolni.

Nehéz volt eldöntenem, hogy most úgy beszélgessek-e vele, mint egy valóban létező társsal, akivel őszintén megosztom mindennapi gondjaimat, vagy csak mint egy szellemmel, akit tájékoztatok a dolgok állásáról. És egyáltalán, úgy viselkedjek-e, mintha ez a néhány boldog óra az idők végezetéig tartana, vagy szóval is üssem rá e rövid együtt töltött időre a befejezettség szomorkás pecsétjét.

– Lemezezzünk egy kicsit! – javasolta apám a pillanatnyi csöndben. Igen, ezek a csöndek is olyanok, mint a lakmuszpapír. Ha nem kellemetlen, akkor fölösleges aggódni, hogy meddig tart, akkor a csönd maga a meghittség, ha viszont zavaró, akkor baj van. Most azonban nem volt időm a csönd mineműségét ellenőrizni a lelkemben, mert kapva kaptam az alkalmon, hogy teljesítsem a kérést.

– Jó! Akkor vonuljunk vissza a szobába… – Közben azon törtem a fejem, mit tegyek fel. Itt az újabb kényes helyzet: ha figyelmességből a kedvenc hegedűversenyét, Mendelssohn e-moll koncertjét választom, az lehet jó is meg rossz is. Ez a muzsika kísérte az urnáját a sírhoz, lehet, hogy nem örülne neki, ha az átmenetileg gyászzenévé kinevezett versenyművel kedveskednék neki. Hisz nem tudom, mit tud. Makacsul hallgat a másvilági tudásról. Lehet, hogy a lelke az egész temetést a magasból nézte, vagy valakinek a fejére telepedve.

Miközben én ezeken tűnődtem, ő odaállt az ablakhoz, és a hegyvidéki téli panorámát csodálta. – Tudod, apu, itt minden napszak, minden évszak és minden időjárás gyönyörű! – kommentáltam. A zúzmarás fák mint fehér cukormázzal bevont virgácserdő ragyogtak a napsütésben, de a János-hegy csúcsán megakadt egy alacsonyan vitorlázó felhő, és eltakarta a kilátót. Sejtelmes, olümposzi látvány volt.

Nem akartam mondani, hogy az andante előtt volt már egy allegro tétel is, hadd higgye, hogy az egész darab csak andantéból áll. A rondónál legfeljebb lehalkítom a lemezjátszót.

A szárazbabódi disznótoros ebéd után, régi jó szokásához híven, apám kért egy csésze jó erős feketét, hogy szundíthasson tőle fél órácskát. Nála valahogy fordítva hatott a kávé. Már a nyelvemen volt, hogy fontos-e ez most, hisz olyan kevés az időnk, de meggondoltam magam. Mi múlik azon a fél órán, ha így akarja, legyen így, ne telhetetlenkedjünk, örüljünk, hogy egyáltalán eljött közénk. Aztán majd ha visszatértünk a sétáról, és van hozzá kedve, elolvastatom vele néhány novellámat… Á, dehogy! Biztos betéve tudja mindet! Mindent tud, csak nem árulja el, hiszen nemrég valami olyan utalást tett, amiből erre lehet következtetni.

A nagy-hárs-hegyi kilátóban láttuk utoljára. Ez lett volna a kirándulás fénypontja. Fölmásztunk a szűk falépcsőn a legfölső szintre, és szétszóródtunk a szélrózsa minden irányába, ki az északi, ki a keleti, ki a déli, ki a nyugati oldalon szemlélte a látványt. A kis Gábort én emeltem föl egy kicsit, hogy ő is kiláthasson a magas korlát fölött. Egy pillanatra talán mind megfeledkeztünk apámról. Mire körülnéztünk, már nem találtuk. Balázs még leszaladt az alsóbb szintekre, hátha oda bújt, de persze nem volt sehol.

Vagy ő döntött így, vagy mások döntöttek helyette – nem tudni. Egy darabig szótlanul néztük a kopasz tájat, látni lehetett szinte az egész Pilist, még a felvidéki hegyeket is, a Duna ezüstszalagjából valamennyit, az Erzsébet híd pesti felét és egy oroszlánt formázó hatalmas sziklafalat Hűvösvölgyben – felötlött, hogy apám az oroszlán jegyében született. A sziklafalat alkotó jószág félig összegömbölyödve aludta, ha nem is örök, de igen-igen hosszú álmát. Nyáron, a falon tenyésző zöldek miatt úgy látszik, mintha változtatná alakját, megemelné kissé sörényes fejét, és egyenesen szembenézne veled – már persze ha van egy kis fantáziád, és az erdőt mindenféle nem létező lényekkel is benépesíted: nimfákkal, faunokkal, a házi tűzhelytől elszabadult lárokkal, jóságos tündérekkel, gonosz kis manókkal, szellemekkel, kísértetekkel.

Irodalomtörténészként legjobb barátom eddigi irodalmi munkásságáról írni: egyszerre szép és nehéz feladat. Kiküszöbölhetetlen és letagadhatatlan emberi elfogultságomat ellensúlyozhatja a hivatásom megkövetelte tárgyilagosság – nehezebb eldönteni, hogy amit az író által publikált művek keletkezéstörténetéről, hátteréről, szövegkörnyezetéről, utalásairól, célzásairól, referenciáiról egyedül vagy leginkább én ismerek, abból mennyit lehet és mennyit szabad, mennyit érdemes és mennyit ildomos közzétennem. Talán annyit, amennyivel segíthetek a munkásságának, életművének, illetve (fölösleges újra hangsúlyoznom és a továbbiakban ismételnem: eddigi) java termésének, fő műveinek, két novelláskötetének a megértésében és értékelésében.

Munkásság vagy életmű? – ez itt rögtön a nagy kérdés, melyet (mint írókkal és műveikkel foglalkozva oly gyakran) föl kell tennünk. Szappanos Gábor ez idáig két önálló kötetet, könyvecskét jelentetett meg, két novellagyűjteményt összesen tizenhét elbeszéléssel, melyeknek terjedelme együtt összesen is alig haladja meg a kétszáz nyomtatott oldalt. 1962-ben született, tehát negyvenedik életévét már betöltött írótól ez mennyiségileg meglehetősen kevésnek tűnik, kivált ha figyelembe vesszük, hogy a rendszerváltozás óta a huszonéves írók-költők között is egyre több a “kötetes” vagy éppen többkötetes szerző. Szappanos “szűkszavúságát” csak részben magyarázza kivételes műgondja, alapos-aprólékos, időigényes munkastílusa, amellyel gyakran hónapokig ír, csiszolgat, tökéletesít egy-egy novellát. Indokolja “kései indulása” is, az, hogy írói pályakezdésekor már érett, felnőtt ember volt, mely érettsége – a szó kettős értelmének megfelelően – egyszerre jelentett pályáján hátrányt és előnyt. Hátrányt ebben a mindenhol és mindenkor versengő-versenyző mai világban, a fiatalabb pálya- és versenytársakkal szemben, “a magyar irodalom pályázati korszakában”, ahogyan egy kolléga fogalmazott: hiszen amikor első kötetét, az Apokrif történeteket kiadták, már harminchat esztendős volt, tehát eggyel több, mint ameddig nálunk “hivatalosan”, azaz “pályázati” értelemben “fiatal írónak” minősül valaki, ahhoz azonban még túl fiatal, kezdő, “kicsi”, hogy az “öregekkel”, a “befutottakkal”, a “nagyokkal” eredményesen konkurálhasson. Előnye származott viszont abból, hogy íróként teljes fegyverzetben lépett a porondra, zsengét szinte nem is alkotott (igazából csak kettőt: az 1987-ben írt, sosem publikált, bölcsen kéziratban hagyott Ég a kápolnát és a Polisz folyóirat 13. – 1994. őszi – számában megjelent, de kötetbe – szintén helyesen – nem fölvett Az üveggömb és a fallabdát).

A szépírói “megkésettség” és “lassúság” okaként és “szövegkörnyezeteként” nem lenne szabad elfelejteni, hogy Szappanos kétkötetnyi novellájánál sokkal, de sokkal többet írt, sokszorosát teszik ki műfordításai, köztük kilenc kötet (Paul Scott: A csend tornyai. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989; Graham Greene: A Kapitány és az ellenség. Európa, 1990; Peter Benchley: Gyilkos csápok. Európa, 1993; Desmond Morris: Az állati jogok szerződése. Európa, 1995; Elisabeth George: Gyilkosságból jeles. Magyar Könyvklub, Budapest, 1995; Richard Pipes: Az orosz forradalom története. Európa, 1997; Parkmotívumok ellenfényben. Modern svéd elbeszélések. Nagyvilág, Budapest, 1999; P. D. James: Eredendő bűn. Európa, 2000; Arni Ibsen: Mennyország – Line Knutzon: Közeleg az idő. Európa, 2002; Nelson DeMille: Becsületszó. Megjelenés előtt). A műfordítások mellett cikkei, tanulmányai és recenziói jelentek meg az Egyetemi Lapokban (a legelső még Szappanos Gábor Balázs névvel), az Élet és Irodalomban, a Könyvvilágban, a Köznevelésben, a Magyar Nemzetben, a Nagyvilágban és a Népszabadságban. Ha mindehhez még hozzátesszük, hogy maguk a novellák is első közlésben folyóiratokban láttak napvilágot (Életünk, Hitel, Huszonegy, Az Irodalom Visszavág, Igen, Kortárs, Magyar Napló, Napút, Polisz, Somogy, Szépirodalmi Figyelő, Tekintet, Tisztás), akkor megállapíthatjuk, hogy Szappanos elég szépen “körbeírta” a magyar sajtót, és hogy “szűkszavúsága” csak szépirodalmi munkásságára érvényes, “oeuvre”-je egészére már aligha. (Teljes publikációs jegyzéke közel százötven tételt tartalmaz). Szappanos Gábor legfontosabb műfordításait nemcsak megrögzött filoszkodásból soroltam fel, hanem annak érzékeltetésére is, hogy a szárazbabódi parasztnovellák írója európai műveltségű-horizontú, anyanyelvén kívül még hat nyelven (angolul, svédül, norvégül, dánul, olaszul és franciául) tudó és fordító irodalmár (szépíró, kritikus és tanulmányíró), csattanós cáfolataképpen olyan ostoba előítéleteknek, hogy “népi író” csak félművelt őstehetség, européer írástudó pedig csakis “urbánus író” lehet. Népiség és európaiság szintézisével Szappanos a Németh László emlegette “bartóki modell” követője. Műfordítói tevékenysége nem “csak” azzal segítette-készítette elő szépírói munkáját, hogy világirodalmi távlatokat nyitott meg műveltsége, olvasottsága előtt, és hogy nyelvi magabiztosságot, állandó íráskészséget teremtett számára, hanem, furcsa módon, negatív értelemben is, az “ész cselével”. Az Európa Könyvkiadó huszonéves szerkesztőjének sem tehetségét, sem ambícióját nem elégítette ki, hogy krimiket, thrillereket, lektűröket, ismeretterjesztő könyveket fordítson, miközben klasszikusok – Carlyle, Strindberg, Mazzini – magyarítására érzett volna tehetséget és kedvet: hétévi “kulimunka” után, 1994-ben ezért hagyta ott a nagynevű kiadó szerkesztőségét. 1999-ben hasonló elégedetlenség, munkahelyi konfliktussal tetézve, késztette arra, hogy megváljon (kétévi szerkesztői munka után) a Nagyvilág folyóirattól. Attól fogva “szabadúszó” íróként-műfordítóként dolgozik, márpedig ha Csokonai korában is az a mondás járta, hogy “az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban”, sokszorosan igaz a mai magyar viszonyok közepette, hogy őrületesen merész, aki íróként, novella- és recenzióírásból, valamint műfordításból akar megélni (s aki tud is – nehezen bár –, az az igazi életművész).

Soknyelvű olvasottsága az irodalomkutatásra, a tanulmányírásra is csábította (egy időben fontolgatta egy svéd irodalomtörténet megírását is), ám hamar felismerte, hogy nem igazán neki való a tudományos munka, olvasottsága éppúgy nem (szak)tudományos, mint írástechnikája, s a tudományos élet sem könnyen fogadná be a “kívülállót”, akinek nincs egyetemi katedrája, sem tudományos fokozata, csak (angol–olasz szakos, ELTE-s) diplomája. Lett és maradt hát mindennek utána, mindenekelőtt és mindenekfölött: szépíró.

Szappanos Gábor élete értelmét, célját, igazolását és lényegét találta meg a novellaírásban. Elbeszéléseiben – tempós előadásmódjuk, részletező technikájuk ellenére – nagyfokú koncentráltság érződik: valóban, egy élet legkülönfélébb tapasztalatai, élményei, vágyai koncentrálódnak bennük. És tanulmányai, olvasmányai, műveltségi és tudásanyaga is, anélkül hogy feleslegesen megterhelnék, túlságosan nehezítenék a szövegeket. Viszont gazdagítják, mélyítik azokat. A legegyszerűbbnek tűnő, legszegényesebb környezetben játszódó, legprimitívebb embereket ábrázoló Szappanos-novellák is bővelkednek a klasszikus irodalmi hagyományból való reminiszcenciákban és motívumokban. Már az első kötet – a Hungarovox Kiadónál megjelent Apokrif történetek. Novellák egy hétre – címében az “apokrif” szó két évezreden átívelő irodalmi emlékeket ébreszt, az őskeresztény evangéliumi szövegektől Pilinszky legnagyobb verséig. A “novellák egy hétre” pedig Pirandello Novellák egy évre című elbeszélésgyűjteményére “rímel”, a “minden napra egy történet” motívumával is. Hasonlóképpen utal a második könyv, az idén szintén a Hungarovox kiadásában megjelent Szárazbabódi dekameron Boccaccio klasszikus remekére, az európai novellisztika alapművére, melynek eredeti, görögös címe tudvalevőleg azt jelenti: tíz nap.

Ami a novellák másféle kronológiáját, keletkezésük idejét illeti, az Apokrif történetek-ben megjelentek közt a legrégebbi, az Egy megdöbbentő eset 1987-ből való, de az összes többi “apokrif történet” 1996 és ’98 között, két év alatt íródott. Esztétikai színvonaluk egységesebb, mint elbeszelésművészetük és tematikájuk. Ámbár a látszólagos sokféleség mögött inkább az a “határozott kétarcúság” uralja a könyvet, amely, Vittore Branca szerint, az “ősmodell” Dekameront. Egyfelől – megint csak egy olasz klasszikus, a naturalista-verista Giovanni Verga egyik novelláskötetének a címét idézve – a “parasztnovellák” (A sapkatök, A pisilőgép, Apokrif történet), másfelől pszeudomítoszok (Egy megdöbbentő eset, Niszüroszi kaland), egyszer “sültrealizmus” (A sapkatök), másszor szürrealizmus (Egy áldozat naplója), emitt agyonrészletező mikrorealizmus (A sapkatök, A pisilőgép), amott vizionárius belső monológ (Egy áldozat naplója, Niszüroszi kaland). A fiktív Szárazbabódon játszódó történetek annyival karekterisztikusabbak és homogénebbek, hogy ezek osztják két részre az egész ciklust: babódi és “extrababódi” világra. Szárazbabódot az írói képzelet teremtette, de reális modelljéül – magának a szerzőnek a nyilatkozatai szerint – Szalkszentmárton szolgált (vigyázat, nem Szalkszentmárton, ahogy az Új Magyar Irodalmi Lexikon tévesen írja!), ahol Szappanos Gábor gyermekkora egy részét töltötte, s édesapja – a kötetdedikáció “címzettje” –, néhai Szappanos Balázs irodalomtörténész, Petőfi-kutató, tankönyvíró született, református parasztcsaládban.

Az első kötet rusztikus “vezérmotívuma” a másodikban, a Szárazbabódi dekameron-ban – mint a cím is jelzi – hegemónná válik. A közös helyszín nagyobb kohéziós erőt, szilárdabb keretet (ha nem is Dekameron-szerűt) biztosít a szárazbabódi novelláknak, mint az apokrif történeteknek az állatsereglet-motívum (A sapkatökben döglött béka, A pisilőgépben kakas, az Apokrif történetben felfújódott-felrobbanó macska, az Egy áldozat naplójában “egyelőre élő” patkány, a Niszüroszi kalandban hajótörötteket mentő delfinek és mindenféle, egy bacchanália során feláldozott vadállatok szerepeltek). A látószög szűkült, de az így kibontakozó kép kontúrjai még tisztábbak, még erőteljesebbek lettek. Ebben a kötetben nem találunk olyan részben indokolt motívum- vagy csattanóismétlést, mint a “megdöbbentő eset” (egy villámcsapás, illetve egy döglött macska “ősrobbanása”) hatására bekövetkező csodás erkölcsi megjavulásé a hasonló című és a kötetcímadó novellában (Egy megdöbbentő eset, Apokrif történet), s olyan nehezen megemészthető, tömény depressziót árasztó elbeszélést sem, mint az Egy áldozat naplója. Az itteni novellák mindegyike megközelíti, eléri vagy felül is múlja az Apokrif történetek legszellemesebbikét, A sapkatököt, amelynek felejthetetlen csattanója – a disznótoros “nagy zabálás” végén a dunsztosüvegnyi savanyúság alján talált, kimúlt és “kilúgozódott” varangyos békával – Szappanos igazi belépőjét jelentette a magyar irodalomba (1996 áprilisában, amikor a Magyar Naplóban először közölték).

A Szárazbabódi dekameron egységessége korántsem jelent egyhangúságot: a korív az első világháborútól az ezredfordulóig (Szemünk fénye, az újévi baba, Lélekvándorlás) húzódik, a hősök között – idézőjelben vagy anélkül – találunk a szó legszorosabb értelmében elállatiasodott ösztönlényt (Csulák Lajos), egyszerű parasztembert (Jancsi bácsi), falusi értelmiségit (A kék rák) és lángelméjű költőfejedelmet (Petőfi szelleme); a narrációs technikák a mitikus meseszövéstől (Szerencse, a messzeségek vándora, Babódi ballada) a dokumentumszerű levél-kollázson át (Tábori posta) az intellektuális vagy éppen az értelmetlen monológig (A kék rák, Jancsi bácsi) változatosságukkal kápráztatnak el. Úgy érezzük, a szerző nem csak sok húron játszik, de sok hangszeren is, méghozzá virtuóz módon. A bőség zavarában nehéz választani: minden novella méltatást érdemel, ha nem is ugyanakkorát és ugyanolyat. A legelementárisabb hatású, legkönnyebben és legtöbbek által “fogyasztható” közülük a humoros Jancsi bácsi: egy “hetven fele, hazafele” bandukoló volt téesztag szájmenéses szóömlenye, melynek se vége, se hossza, se füle, se farka, de ellenállhatatlanul kacagtató. Vele átellenben, a túlsó póluson a “legkomolyabb”, legemelkedettebb, a klasszikus normák szerint legbecsesebb elbeszélések: a Szerencse, a messzeségek vándora a talált és elvesztett pénz, a “kincs, ami nincs” motívumának felhasználásával-felújításával mond példázatot, Szabó Dezsőt idézve, a “szegény örök balek nép” mindenkori sorsáról, a magyar parasztokéról, akiket gyanúsan ismerős idegen jöttmentek kifosztanak, kiforgatnak mindenükből; a Petőfi szelleme “földszintes” komikummal indít, hogy aztán onnan emelkedjék föl a tragikus fenségig, egy fűzfapoéta bűnrossz verselményétől a legnagyobb, de ma szégyenletesen feledett magyar költő halálának “apokrif történetéig”. Az érzelmesebb vonulatot A kék rák, a Babódi ballada és a Lélekvándorlás képviselik a magány lírájával (s egy árnyalatnyival a legjobb novellák után következő művészetükkel). Egyedülálló, minden szempontból kivételes írásmű a Tábori posta, melynek Szappanos nem is annyira szerzője, mint inkább szerkesztője: dédapja első világháborús leveleiből állította össze (kicsit talán Tömörkény Istvánra is gondolva); hogy mennyire “igazi”, mennyire hiteles dokumentumok ezek a levelek, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy egyikük eredetije ott látható az általam szerkesztett A Nagy Háború emlékezete. Az első világháború a magyar és a világirodalomban című szöveggyűjtemény 200. oldalán lévő fényképen. Bár nehéz rangsorolni, a nagyon jó novellák közt is legjobb az a “triász”, mely a Szappanos Gábornak továbbra is fő írói erősségét adó groteszk ábrázolásra ad ragyogó, remekmívű példát. Érdekes, hogy mindhármat újságcikk ihlette (akárcsak Gárdonyi kisregényremeklését, Az öreg tekintetest). A Lagziban egy szippantóskocsis legény munkaeszközével áll bosszút hűtlen szeretőjén és győztes vetélytársán, ráadásul éppen azok esküvőjén. A Szemünk fénye, az újévi baba az egykorú reklámokból jól ismert “ki lesz az új évezred első babája” verseny vérbő paródiája. Az egész kötet talán legjobban sikerült, legerőteljesebb és legemlékezetesebb elbeszélése, a Csulák Lajos arról számol be, hogyan próbálta egy félőrült fiú komplett idióta apját meggyógyítani – áramütéssel…

Az író megtisztelt azzal, hogy e második novelláskötetét nekem ajánlotta mint barátjának, mint (a “címadó” Boccaccióval, Vergával és Pirandellóval is foglalkozó) italianistának s úgy is, mint ötletadójának, amit leírnom azért szabad, mert ő maga is már többször “kibeszélte”, s azért tanulságos, mert így a személyes tapasztalat hitelével tanúsíthatom, milyen szerény-csekély nyersanyagból milyen csodás műalkotásokat, építményeket remekelt. A “novellacsírákat”, Szappanos számítógépes neologizmusával “novotleteket”, én is alföldi paraszt nagyszüleim szájhagyományából örököltem, úgy meséltem el neki – vagy olvasott újsághírek nyomán – vázlatosan, címszavakban, inkább csak a csattanót ismertetve. Némely szomszédok egy savanyúságos üveg alján akkor leltek egy döglött egeret (mert eredetileg egér volt), amikor már egész tartalmát megették: ebből lett A sapkatök. A minapi gázkitörésről elhíresült Pusztaszőlősön, a László-majorban a múlt század elején egy régi kőkecskében idegenek temérdek aranypénzt találtak, amit az utolsó érméig el is vittek: ez lett alapja a Szerencse, a meszszeségek vándorának. Egy lakodalmas terembe egy őrült féltékenységből szippantóskocsija egész bűzös tartalmát befújta: ebből hajtott ki a Lagzi. Egy tudatlan tévénéző a Vészhelyzet sorozat hatására áramütéssel próbálta hozzátartozóját (valójában nyomorék gyermekét) meggyógyítani, elítélték, de a köztársasági elnök kegyelemben részesítette: íme, a Csulák Lajos “magva”. Egy házaspár úgy akart meggazdagodni, hogy az asszony éppen újévre, a pályázati napra” időzítette szülését: a Szemünk fénye, az újévi baba alapötletét óriásplakátok reklámszövegei adták. Amiből más humoros tárcát írt volna, abból Szappanos olyan elbeszélést kanyarított, ami az örök emberit s a mai magyar vidéket állítja karikaturisztikusan torzító-nagyító-kicsinyítő, s mégis morálisan, társadalmilag és mindenekfölött művészileg hiteles (gogoli) tükör elé (“Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde”).

A második kötet még határozottabban mutatja, hogy Szappanos annál jobb novellákat ír, minél hűségesebb marad Szárazbabódhoz és/vagy groteszk vénájához. Akkor is igaz ez, ha a “szappanosság” lényegi elemei közé tartozik az időnként már-már boszszantó “pepecselés” és az esztétikai csúf túltengése: békalében ázó savanyúság, felfúvódott, s a körülötte veszekedő emberekre fröccsenő macskatetem, gyermekvizelettel és kakasvérrel “működő” pisilőgép, ürülékben csúszkáló násznép, tehénnel és húgával közösülő apagyilkos, saját piszkába mártott macska, trágyadomb, árnyékszék, zsír, okádás szinte serranói tobzódásban sokkolnak – és adnak mégis, a művészet varázslatával, különös katarzist.

Az is az irodalom és az írói lélek rejtélyei közé tartozik, hogy miért ábrázolja Szappanos hitelesebben és erőteljesebben a tőle élettérben, életformában, kultúrában mérhetetlenül messze álló Csulákokat, Gogolákokat, Balcsi bácsikat és világukat, mint mindenkinél jobban szeretett és ismert, elhunyt édesapját és vele való kapcsolatát a Szárazbabódi dekameron után keletkezett, s a Napút 2001/2. számában megjelent Apám, Istenem című, elbeszélésnek nem tekinthető, “szellemidéző” szövegben vagy a még publikálatlan Ajándéknap a túlvilágról című vallomásos-nosztalgikus novellában. Amikor Szárazbabódtól még messzebb kalandozik el időben és térben, az ógörög Niszüroszi kalandból “kisarjadt” erotikus Bacchanáliá-ban, szintúgy visszasírjuk az alföldi groteszkeket. Mintha minden közelkép, felnagyítás, “pepecselés”, “túlrészletezés” ellenére mégis kellene egyfajta távolság Szappanosnak önmaga és a bemutatott világ között.

Részben igazolja, részben azonban cáfolja a fentieket Szappanos Vadkeleti álmok munkacímmel most készülő budapesti novellaciklusa, melynek első darabja, a még kéziratos Csőregh Márton az úrnők országában “bevallottan” (szövegszerű utalásból sejthetően) Letérés című kisregényemnek, illetve az abban ábrázolt sajátos férfi-nő kapcsolatnak egyfajta paródiája is – de legalább annyira a pénzéhség és a kiszolgáltatottság karikatúrája. A tervezett ciklus darabjai, gőgös juppikkal és megalázott hajléktalanokkal, megkopasztó vendéglátókkal és önjelölt igazságosztóval, befuccsolt könyvbemutatóval, ledöntött és újra felállított Lukács György-szoborral, ál-Wittmann fiúkkal, elpancserkodott postarablással mind azt sejtetik, hogy a szappanosi groteszk nemcsak a babódi talajon él meg, hanem a pesti miliőben is életképes.

És ha a novellához is “hűtlen” lesz az író? Ha, tervét valóra váltva, regényt ír Szindbád utolsó, “apokrif” útjáról? A Niszüroszi kaland és a Csőregh Márton remélni engedik, hogy a nagyobb lélegzetű egzotikus-kalandos-pikareszk történetek is illenek Szappanos húrjára, tollára, ahogyan a Petőfi szelleme szerint a hősiesség és a pátosz sem idegen tőle. Ha feladata nehéz lesz, csak magát okolhatja, amiért novelláiban oly magasra tette a mércét.

Szappanos Gábornak sok az “elődje”: a magyar parasztírók – Gárdonyi, Tömörkény, Mikszáth, Móricz, Szabó Dezső, Szabó Pál, Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet – és nyugat-európai “rokonaik” – Pirandello, Verga, Csehov, Maupassant, no és el ne feledkezzünk Boccaccióról és követőiről (Navarrai Margittól, Giambattista Basilén át Hašekig), kevés viszont a “kortársa” honfi- és pályatársai között. Ritka madár ma a magyar parasztíró. Még ritkább az olyan kiváló hazai novellista, mint Szappanos Gábor. Nem tudom, akad-e fél tucat hozzá mérhető. Olyat pedig, aki két ilyen kicsi kötettel ért el idáig, rajta kívül nem ismerek. Pályaképe után egyes elbeszéléseinek elemzése jelenthetne továbblépést: művészete megértésében és talán a jó írásművészet titkának megfejtésében is. Félő azonban, hogy a költészet Carlyle emlegette “csodája” nem adja meg magát a kutató igyekezetnek, még a legalaposabb kutatóénak s a legközelebbi ismerősének-baráténak sem. Szappanos Gábor írásművészete is talányosan egyedi marad. Megfejteni nem lehet, utánozni sem (bár próbálták): nincs más megoldás, olvasni kell őt. És támogatni művei megjelentetését, megismertetését. Hiszen ezek végső soron ugyanazt jelentik.

– Elnézést, hogy egy tagadással kezdem, de nem igazán szeretem, ha “kísérletezésről” beszélnek a novelláim kapcsán. Az irodalmi “kísérlet” az én szótáramban olyan alkotást jelent, amely tudatosan vagy félig tudatosan útkereső, befejezetlen, legfőképp pedig tökéletlen – vagyis nincs kész. A kísérletezés – immár a szó eredeti értelmében – a fejemben zajlik, a papírra többnyire csak a töprengés eredménye kerül. (Elkészültük után viszonylag keveset változtatok az elbeszéléseimen.) A kérdésben említett “narrációs technika változatossága” tehát nem azt jelenti, hogy kísérleteznék a narrációs technikákkal, hanem hogy mindig igyekszem megtalálni az anyagnak a legmegfelelőbb formát. De nem is kell annyira keresni. A forma mindig adja magát. Egyik novellát sem lehet máshogy megírnom, mint ahogy megírtam. Fejben mindent kitalálok előre, “a legapróbb részletekig”, sok jegyzetet készítek. Aztán amikor már csordultig vagyok alkotásvággyal, leülök, és elkezdem írni a novellát. A való életben sem vagyok a spontaneitás híve, a művészetben még kevésbé. Én leszek az utolsó, aki “spontán prózát” fog írni… Na, erre mondhatná valaki, hogy mi a Jancsi bácsi, ha nem spontán próza? Amire a válaszom: ebben a szóáradatban minden, a legutolsó tájnyelvi “ö” hangig meg van komponálva, meg van szerkesztve. Nem a spontaneitás, hanem a műgond által lett ennek a parasztembernek az alakja ilyen “spontánul” életszagú, hiteles – reményeim szerint. Persze a novella írás közben elkezdi élni önálló életét: minél több van meg belőle, annál szűkebb térben mozoghatok én, az írója. Olyan, mint egy hirtelen felnövő állat, aki átveszi gazdája fölött az irányítást. Bár én a végsőkig ragaszkodom hozzá, hogy az én kezemben maradjon a gyeplő…

A műgond számomra természetes tartozéka az írásnak. Majoros Sándor, aki a Magyar Naplóban 1996-ban “fölfedezett”, mondta, hogy soha ne adjam alább a mércét, ne szaladjon el velem a ló, mindig legyek maximálisan igényes, ne higgyem azt, hogy ha tudok egy jó novellát írni, akkor a többit is csak úgy kirázhatom az ujjamból. De nem is tudnék máshogy dolgozni, csakis a legnagyobb koncentrálással. Egyébként a nagy műgondra predesztinált az is, hogy nagyon sokat, sokféle szöveget fordítottam idegen nyelvekből, és szerkesztettem mások fordításait, úgyhogy meg kellett tanulnom alázattal és racionálisan viszonyulni az irodalmi szöveghez, legfőképp pedig szabatosan fogalmazni. Persze ez még nem művészet…

– Szerintem lélekben, tehát amikor saját magával társalog, a legtöbb ember és író naturalista, hisz önmagával szinte mindenki őszinte. A kérdés az, hogy a nyilvános közléskor ezen mennyit tompít. Az ember fizikai (no meg lelki) kiszolgáltatottságának leplezetlen ábrázolása számomra a legegyenesebb út, sőt az egyik legfőbb írói érték és cél. Ha érzelmileg kissé túlfűtötten írok, az nem véletlen, hiszen nagyon sok “hősömmel” teljesen azonosulok – a nyomorultakkal, az elesettekkel, a szenvedőkkel, a meddőn vágyakozókkal. A szárazbabódi ciklusból ilyenek A kék rákban a pap, a Babódi balladában a depressziós tanár, sőt bizonyos értelemben maga a boszorkány is, a Lélekvándorlásban a halálra készülődő, százéves Bözsi néni (!) vagy éppen a Petőfi szellemében a “címszereplő”. Én nem szégyellem, ha – semmiképpen sem szövegszinten, hanem csakis közvetve – átsüt írásaimon az együttérzés. Nagyon szeretném, ha az irodalom a minimalizmus és a rideg objektivitás korszaka után visszakaphatná régi jussát, az érzelmet és a szenvedélyt is. Emlékszem, pár éve részt vettem egy felolvasáson, és igen megragadt bennem az egyik fiatal szerző írása. Formailag, mondhatni irodalmilag egészen jó kispróza volt, és valami gazdag budai kerületben élő hajléktalanról esett benne szó, de döbbenetes volt számomra a szerencsétlen ember cinikus lenézése valami fensőbbséges helyzetből, az írói piedesztálról, a vele szemben megnyilvánuló zsigeri utálat. Most készülök majd írni az “urbánus” (értsd: budapesti) ciklusban egy hajléktalan nő és egy javakban dúskáló juppi perverz kapcsolatáról, és terveim szerint az elbeszélés végére az olvasó nem tudja majd egykönnyen eldönteni, hogy kettejük közül melyik a szánalmasabb. Valószínűleg inkább a juppi lesz az, akit pedig irigyelni kellene…

Az, hogy egy novella egyszerre naturalista, érzelmileg túlfűtött, lírai és emelkedett, meg sok minden más, nem meglepő. Az ember is gyakran pillanatról pillanatra változtatja az érzelmeit, sőt egy pillanaton belül is keveredik sok, egymással ellentétes érzés és gondolat, az író dolga meg többek közt az, hogy megörökítse ezt a nehezen megragadható tudatfolyamot.

– Groteszk ábrázolásom legfőbb ösztönzője maga a groteszk valóság, amelynek durvaságát az irodalom nem is érheti utol, mi több, nem is mindig ábrázolhatja, különben hiteltelenné válna, hiszen a valóság néha minden (írói) képzeletet felülmúl. Mondok egy példát. A Lagzi című novellám (némi szürreális beütéssel) mikrorealisztikus hitelességgel rögzíti több olyan kiskunsági lakodalom elemeit, amelyeken magam is részt vettem, majd a befejezést, a “csattanót”, a szippantóskocsis legény bosszúját, mint oly sok más novella esetében, Madarász Imre barátomtól “kölcsönöztem”. És mit ad isten, alighogy megjelent a novella, az egyik folyóirat szerkesztője vigyorogva az orrom alá dug egy rövid újsághírt, mely arról tudósít, hogy egy lakodalmas menetbe (valahol Európában, nem a Közel-Keleten!) teherautóval belehajtott az ara bosszúszomjas volt szeretője, és felrobbantotta a járművén hozott iszonyú mennyiségű robbanószert… De megemlíthetném, hogy a Csulák Lajos megírása után kicsit magamba szálltam, és arra gondoltam, hogy talán nem kellett volna ennyi perverziót sűríteni szegény Lajosba, hisz olyan lett így, mint egy állatorvosi ló (vagy inkább marha, stílusosan szólva…) De pár nap múlva megnyugodtam, amikor újfent egy újságcikk számolt be valakiről, akihez képest Lajos maga volt a megtestesült normalitás.

Ami a halálábrázolást illeti: nemigen van ember, akit ne foglalkoztatna a halál gondolata. Engem is foglalkoztat, és egyelőre nem sikerült megbarátkoznom vele. A dolgon úgy enyhítek, hogy a halált minél több oldalról próbálom megközelíteni, hogy – ha nem is baráttá – legalább képzeletbeli ismerősömmé tegyem. Hiszek ugyanis a szómágiában, abban, hogy amit leírok, az – mutatis mutandis – meg is valósul. Ha komikusan ábrázolom, mint A sapkatökben, akkor nevetségessé, vagyis súlytalanná teszem, ha torzan és ceremóniamentesen ábrázolom, mint a Csulák Lajosban, akkor köznapivá teszem, ha meg szépen, meghatóan ábrázolom – mert ilyen is van: a Lélekvándorlás –, akkor az azért megnyugtató, mert ami ilyen szép folyamat, az nem lehet rossz…

– Azt olvasom a Szárazbabódi dekameron című kötet hátlapján, hogy az írások “talán az utolsó tudósítások a széthullóban lévő hagyományos alföldi paraszttársadalomról”. Kutatva az emlékeimben, mintha hasonlókat mondtak volna már évtizedekkel ezelőtt is. Az “utolsó órában” való rögzítés hagyománya tehát nem új keletű (a népzene gyűjtésében legalább százéves). Miért fordult ehhez a témához? Valóban az volt az elképzelése, hogy értékmegőrző szándékkal dokumentáljon? Persze szónoki a kérdés, hiszen érzésem szerint nem egészen (vagy nem csupán) erről van szó…

– Előttem “legutóbb”, úgy tudom, Ficsku Pál jelentette ki magáról, hogy ő az utolsó “népi író”. Különben a hátlapról idézett mondat nem hazudik, hiszen egy “talán”-nal kezdi a megállapítást, és a parasztságnak csupán egy szeletére vonatkozik. Mellesleg nem bánom, ha ebben is hagyománykövetőnek bizonyulok. Nyilvánvaló, ha lesz még ötven év múlva is parasztság, és nem csak “vidéki emberek”, őket is megírja majd valaki, ha lesz még akkor olvasó egyáltalán.

Hogy miért fordultam ehhez a témához? A válasz egyszerű. Minden író azt írja meg, amit legjobban ismer. Tizennégy éves koromig minden nyaramat Szalkszentmártonban töltöttem a nagyanyáméknál, nagyon szerettem ott lenni, és szellemi eszmélkedésem ama korszakában úgy szívtam magamba a vidéki élményeket, mint spongya a vizet. Ezt persze akkor még nem tudtam, csak akkor döbbentem rá, amikor 1995 végén elkezdtem írni, és szinte szakadt ki belőlem az anyag, olyan bőséggel, hogy magam is meglepődtem. Mivel “későn” kezdtem el írni, megtakaríthattam magamnak néhány fázist: nem kerestem a “témát”, a hangot, sőt a tágabb cél is körvonalazódott – valóban tudatosan, értékmegőrző szándékkal akartam dokumentálni. A “dokumentálás” persze tágan értendő: a Szárazbabódi dekameronban csupán egyetlen dokumentum van (az is szerkesztve-sűrítve): a Tábori posta – meg még félig-meddig a Lagzi. A többi írás mind-mind merő fikció, mégis szárazbabódi, mert az ottani emberek világát, alkatát, gondolkodásmódját, életét, beszédét, legendáit ábrázolja… Igen, tudatosan dokumentálok, a valahová tartozás igényével. Ez nem valami nagy morális elhatározás volt részemről, hanem elemi emberi igény, lelki-szellemi szükségszerűség. Nem szeretek sodródni. Kell hogy legyen egy pont a világban, ami nem változik – legalábbis a képzeletemben nem! Mert természetesen Szalkszentmárton is változik, és nem épp előnyére: ha lehet, még anyagiasabb, haszonelvűbb népek lakják, mint valaha. De él bennem egy állókép, a gyerekkori, gondtalan énem Szalkszentmártonjának képe, amelyet nem akarok megváltoztatni.

– A legutóbbi kérdéssel kezdem, vagyis folytatom, ahol abbahagytam. Önéletrajzi vonatkozások nem befolyásolják a helyszínváltást, mert már akkor megszakadt majd minden kapcsolatom Szalkszentmártonnal, amikor elkezdtem írni a Szárazbabódi dekameront. Szinte kizárólag az emlékeimre és képzeletemre támaszkodva dolgoztam, leszámítva néhány dokumentumot. A lent élő nagynénémmel annak rendje és módja szerint csúnyán összevesztünk (természetesen örökösödési ügyben), úgyhogy most már igazán csak a képzeletbeli falu maradt nekem. Tehát nem csupán az általánosabb értelemben vett értékmegőrzés, hanem a rekonstrukció vágya is vezérelt. Tulajdonképpen egy félig-meddig új Szalkszentmártont építettem fel, képzeletbeli szereplőkkel, helyszínekkel, történetekkel – az egész mégis nagyon hasonlít az igazira, annak egyfajta lelki délibábja, igazi is meg nem is.

Egyébként pedig arról van szó, amit a kérdés első felében felvet: maradt még ugyan néhány falusi novellatémám, de Szárazbabód jelenleg nem foglalkoztat. Annyira beleadtam apait-anyait ebbe a kötetbe, hogy én is kimerültem tőle, és a témát is kimerítettem – legalábbis egyelőre. Végül is Szárazbabód bizonyos értelemben kerek egész lett, lehet majd még kiegészíteni, de nem szükségszerű. Most sokkal inkább érdekel egy budapesti novellaciklus, amelynek pár darabja már meg is van, valamint egy lazán összefüggő, de önálló elbeszélésekként is olvasható történetekből álló részint pikareszk, részint művészregény egy szegény festőről, Csőregh Mártonról, aki, mozgékony alkat lévén, rengeteg helyen megfordul, és rengeteg megaláztatásnak van mindenütt kitéve. Terveim szerint emblematikus figura lesz, krisztusi elszenvedője a mai kultúraellenes, kizárólag a pénzre koncentráló világnak, ezért – ha úgy tetszik – sokkal “aktuálisabb” lesz ez a mű, mint az emlékező, inkább a múltba tekintő Dekameron. Korábban volt egy olyan regénytervem, amely Az író halála munkacímet viselte, ez hagyományos regényformában íródott volna, de féltem elkezdeni, mert mindig úgy tartottam, hogy regényt csak nagyon jót szabad írni, közepest nem érdemes. (Persze a novellával is ez a helyzet, csak egy-két gyöngébb novella könnyebben eltűnik a világegyetem fekete lyukaiban, mint egy gyönge regény). A félig regény, félig novellaciklus Csőreghgel viszont a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad: megnyugszom, hogy csak novellákat írok, ugyanakkor bővebb epikus formában kifejthetem a művészléttel kapcsolatos mindennapi tapasztalataimat, leginkább gyötrelmeimet. Ráadásul kiskoromban festő szerettem volna lenni, és van mondanivalóm a festői látásmódról, ami mellesleg – ha valaki figyelmesen olvassa őket – a novelláimra is jellemző, hiszen a látás kimagaslóan a legfontosabb érzék bennük. De nehogy valaki véletlenül filozófiai eszmefuttatásokra vagy – jobb esetben – esszéregényre gondoljon! Lesznek ugyan benne esszéisztikus részek, de mind Csőregh tudatán átszűrve, és szervesen illeszkednek majd az elbeszélés szövetébe. Mindig kínosan vigyáztam arra, hogy amit írok, az szigorúan irodalom legyen. Az irodalomban ábrázolni kell, “lefesteni”, nem megmagyarázni.

Hadd említsem még meg azt is, hogy miért írtam előbb a faluról, s tértem rá csak később a városra. Meg vagyok róla győződve, hogy az emberi élményanyagnak hosszú érlelődési folyamaton kell átmennie, hogy megnemesüljön, letisztuljon, megérjen – hogy irodalmi anyag váljon belőle. (A borász sem kínálja csípős, zavaros, hashajtó murciját a vendégeinek és a kereskedőknek.) Ez persze inkább csak a prózára vonatkozik, a pillanat szülte lírai versre kevésbé. Nálam a falusi élmények a korábbiak, és jó húsz évig érlelődtek bennem. A városi anyagnál nem lesz ekkora távolság, mert akkor még várhatnék tíz évig. Egyébként sokkal nagyobb időkülönbséget érez majd az olvasó a szárazbabódi novellák és a budapestiek között, mert közben nemcsak én értem és változtam, hanem a világ is paradigmaváltást hajtott végre, és ez rányomja bélyegét az írásaimra is. A budapesti novellák sokkal kegyetlenebb, embertelenebb, kietlenebb világot ábrázolnak majd, mint a falusiak – hiába, a XX. század tizenhárom éve lezárult.

– Hogyha hierarchiába állítanám őket, akkor csakis rossz lenne, amit írnék. Az irodalmi alkotás folyamatában mindenféle ihlet- és élményforrás (saját élettapasztalat, olvasmányélmények, képzelet, emlékezet, fantázia) szétválaszthatatlanul összefonódik, és egyetlen vízióba sűrűsödik – ideális esetben persze. Élmény és műveltség viszonya a Niszüroszi kaland című, még az első kötetemben megjelent, archaikus görög témájú elbeszélésemben volt különösen kényes. Nagyon kellett vigyáznom, nehogy valami irodalmilag értéktelen tudásanyag-csillogtatás kerekedjen ki ebből a nagyon is sokrétű, dupla- vagy inkább triplafenekű elbeszélésből, amely egyrészt szerelmi történet, másrészt afféle posztmodern írás az írás folyamatáról és hatalmáról, s amelyben teljesen összekeverednek igazi és álmítoszok, ráadásul tele van rejtett magyar irodalmi reminiszcenciákkal… De ezt fejtsék meg inkább a kritikusok, nem szeretném elvenni tőlük a kenyeret.

Élmény és műveltség viszonya azonban nemcsak az ilyen kifejezetten összetett írásművek kapcsán vetődhet fel, hanem az egyszerűnek tetsző falusi novellák esetén is. Az írónak, mint tudjuk, legalább tízszer annyi háttér-információval kell rendelkeznie az anyagáról, mint amennyit végül megír – legyen szó akár regényről, akár novelláról. Így bizonyos szárazbabódi novelláknál sem maradhatott el, hogy utánanézzek ennek-annak: a Lagzi előtt a falusi népszokásokat tanulmányoztam, A kék rák előtt a református teológia tételeit, Ravasz László püspök beszédeit böngésztem, sőt Darwinba is belekukkantottam, és elárulom, hogy néhány mondat kedvéért nem restelltem még Nagy Szent Albertnek Az állatokról szóló munkáját is átnézni, kíváncsi voltam, mit ír a rákról… A “Kis Brehm”-et már nem is említem: a novellákra való felkészüléskor mindig ez volt az első olvasmányom: varangyos béka, bezoárkecske, macska, kakas, patkány, delfin… No és amikor eljutottam a gondolatig, hogy Petőfi Sándornak, aki száztizenkét verset írt Szalkszentmártonban, külön novellát kellene szentelni, akkor is megnéztem ezt-azt. Még egyszer elolvastam Illyés Petőfi-könyvét, átolvastam apám Petőfi-verselemzéseit, valamint a nyolcvanas évek elején a Könyvtáros folyóiratba írott, Petőfi-járás (Tájak – emlékek – könyvtárak) című tanulmánysorozatát, amelyben a Duna menti kiskunsági falvak Petőfi-legendáriumát és emlékeit vették számba. És természetesen elővettem magának a költőnek a műveit is…

– S végül, de nem utolsósorban végigrágtam magam Matics Pál megboldogult szalkszentmártoni tanácselnöknek Adatok Szalkszentmárton történetéhez című, egyébként csapnivalóan megírt, dilettánsul összegereblyézett, ám annál hasznosabb helytörténeti munkáján (nota bene: ő követte el az inkriminált versezetet, amelyen csak minimális változtatást eszközöltem – én kitalálni se bírtam volna ilyen förmedvényt!). Igen, csakugyan vonzódom Petőfihez, az emberhez, művészhez egyaránt. Az anyatej mellett Szalkszentmártonban és édesapám mellett én Petőfi szavait szívtam magamba. Van egy “leszármazási vonal”, amely engem “Sándorral” összeköt. Már érettebb fejjel jöttem rá, hogy az a fajta könnyed, csevegő, közvetlen stílus, a népies humor, amely Petőfi írásait és beszédét áthatja, édesapám sajátja is volt, aki mindezt észrevétlenül énbelém csepegtette. (Hadd szúrjam közbe, hogy ha valaki Petőfi-prózát – és persze verset – olvas, rádöbben, milyen hihetetlenül modern a nyelvezete!) Azt mondanom sem kell, hogy amikor tíz-tizenegy éves koromban obligát módon engem is elért a versírási láz, én nem szerelmesverseket költöttem, hanem vérbeli Petőfi-epigonként a hazaszeretetről írtam.

Ami Petőfi napjainkban észlelhető tartós napfogyatkozását illeti, részben divatkérdés, részben válságtünet. A nyolcvanas évektől erősödő, most pedig már szerencsére gyengülő posztmodern divathullám Petőfit és más robusztus magyar költőket a hullámvölgybe taszított, s helyettük enerváltabb, de a XX. század végi létállapotot jobban kifejező poétákat emelt a magasba, például Kosztolányit. (Biztos megköveznek majd egyesek, amiért Kosztolányit ilyen viszonylag negatív színben tüntetem fel – de mihez képest!) Az a gyanúm, hogy “nagy költő”-hiányos korunkban sok mai versfaragó kerüli (nem olvassa, nem tanulmányozza) a nagy költőket, mert akkor szembesülnie kellene saját kicsinységével. Persze már az is hatalmas eredmény volna manapság, ha valaki Kosztolányi szintjét ostromolná…

Különben a minap beszéltem a Petőfi szelleme című novellám egyik “szereplőjével”, a budapesti tizenkettes busz nyugállományba vonult sofőrével – nevezzük néven e Szalkszentmártonról elszármazott derék magyar embert (megérdemli): Kanász Mihálynak hívják –, az ő számára nem a nemzeti hagyomány felejtésének tragikus alakja Petőfi, hanem élő valóság. Szerinte Petőfi nemcsak hogy aktuális ma, hanem mindig aktuális, mert ha az ember olvassa a verseit, rájön, hogy minden lényeges élethelyzetre van megoldása – mi több, jó megoldása! “Ha nem beszélünk Sándorról, akkor is mindig róla beszélünk” – szokta mondani.

A Petőfihez fűződő sztereotípiák, értékképzetek tehát csupán féligazságok, hiszen az igazság másik fele is benne van a munkásságában, csak föl kell ismerni. Aki kíváncsi az igazság másik felére, kérdezze meg Kanász Mihályt!