A’ Nemzet’ Tsinosodásának megítélésében mai napig nagy különbségek vannak. Mert bár egyetértés mutatkozik abban is, hogy az értekezés szerzője számos antik és felvilágosodás kori közhelyet felhasznált, s abban is, hogy a mű valamiben minőségileg újat jelent a benne felvetett kérdések korábbi tárgyalásához képest, abban már nagyok a különbségek, minek kell tulajdonítani ezt az újszerűséget. Ám akármiben lássuk is, érdemes komolyan venni Szajbély Mihály intését, aki éppen A’ Nemzet’ Tsinosodásában is központi szerepet játszó utile et dulce elvvel kapcsolatban hangsúlyozta, hogy “csupán a horatiusi maxima felidézése alapján nem lehet egyenlőségjelet tenni a különböző korabeli szerzők irodalomszemlélete közé; gondolatmenetüket nem az utile et dulce megjelenése minősíti önmagában, hanem megjelenésének kontextusa”.¹ Hozzátehetjük, a korszakot, átmeneti jellegéből adódóan, és szövegeit különböző, összemérhetetlen előfeltevéseken alapuló rendszerek – paradigmák – széttartása jellemzi,² s ennek az is következménye, hogy egy-egy régóta használatos fogalom vagy elv egy-egy szövegben hol szokványos jelentésében, hol az új kontextusában, átfunkcionálódva jelenik meg. A’ Nemzet’ Tsinosodásában – zárványként – megtaláljuk a költészet tudástartalmának és szép formájának az utile et dulce szokványos használatán alapuló megkülönböztetését, az értekezés fő gondolatmenete azonban radikálisan átfunkcionálja a hasznosság és kellemesség fogalmát. (Az alábbiakban inkább e gondolatmenetet igyekszem követni.)

Mint ismeretes, Kármán programja a Bessenyeiéből indul ki.³ Bessenyei szerint a tudomány az “ország boldogságának egyik legfőbb eszköze”, míg “a tudománynak kulcsa a nyelv”, a tudományokat pedig azért vagyunk kénytelenek egy-egy nemzet anyanyelvén terjeszteni, mert ezt a nemzet minden tagja eleve ismeri; leküzdhetetlen akadályokba ütközne, hogy egy ország teljes lakossága egy, bár fejlettebb, de idegen nyelvet sajátítson el.⁴ A’ nemzet’ tsinosodásában megtaláljuk ezeket a tételeket (s még továbbiakat is Bessenyeitől, ezekről alább) – ám mind a tudományok fogalma, mind az általuk elérendő cél (amit a csinosodás fejez ki), mind pedig a nyelv és a tudományok viszonya különbözik attól, ahogyan Bessenyei elgondolja.

Első pillantásra a felvilágosodás közhelyét idézi Kármánnak az a tétele, amely szerint a “Tudományok” a “Tsinosodás” szolgálatában állnak. Indokolt azonban, hogy az újszerű (s A’ Nemzet’ Tsinosodása írásakor már a Kármán által használt értelemben közkeletű) terminusnak is jelentőséget tulajdonítsunk. Szilágyi Márton körültekintő elemzéssel mutatta ki, hogy a csinosodás fogalma a pallérozódás (“politura”), a kiművelés értelmében vett kultúra fogalmának feleltethető meg, s hátterében a német Bildung áll. Szilágyi, arra való tekintettel, hogy “filológiailag is kimutatható összefüggés van Mendelssohn életműve és az Uránia koncepciója között” (Pajor Gáspár, az Uránia egyik szerkesztője lefordította Moses Mendelssohnnak a lélek halhatatlanságáról szóló dialógusait),⁵ az ő Bildung-fogalmát tekinti alapnak, amelyben “kultúra” és “felvilágosodás” – gyakorlati és teoretikus tudás – áll szemben egymással. Csakhogy Kármánnál nem találjuk meg ezt a dichotómiát: a csinosodás alapjául szolgáló tudás egésze közösségi és gyakorlati, azt is mondhatnánk: a fronézis értelmében vett tudás, “Kézzel-fogható” “életbeli Okosság”,⁶ amellyel – az autonóm költészettel egyetemben – a “mély Tudományok Tartománya”, a teoretikus tudás is szembe van állítva. Így a hasznosság is ennek az életbeli “tudomány”-nak az attribútuma (l. “haszna-vehető Tudomány” – a “sivatag Tudósság”-gal szembeállítva; “a’ Tudomány kedveltető Használatossága”, “hasznos igazságok”⁷), s nem a költészeté. (A költészet hasznosságáról az egész értekezésben nem esik szó, mint ahogy arról sem, hogy a költészet előkészítené a tudományokat.)⁸ Ez a tudományfogalom tehát nem vezethető le a “kora felvilágosodás reál tudományokat előtérbe helyező értékrendjé”-ből (amely Magyarországon a század utolsó harmadában is érvényesült), s így természetesen a hasznosság sem értelmezhető ilyenféle “tudásanyag közvetítése”-ként.⁹ Ezt mindig tekintetbe kell vennünk, amikor A’ Nemzet’ Tsinosodásában tudományról van szó; bármennyire lássék is tehát úgy, hogy szerzőnk Batsányi gondolatát ismétli, amikor azt állítja, hogy a költészet “a’ leghathatósabb Mód, mely által eggy Nemzetet, melly addig a’ Szelíd Tudományoknak nem áldozott, vissza lehet vezetni azoknak Tiszteletére”, s hogy “[a]z Emberiség’ Történetkönyvei mindenűtt a’ Poézisen kezdődnek, és a’ Vadságból kivetkező Nemzeteknek Szelídűlését mindég a’ Kőltés eszközlötte”,¹⁰ a tudományfogalom különbözősége miatt a két szöveg nem ugyanazt mondja.¹¹

A csinosodást szolgáló tudomány – vagy ahogy az “életbeli Okosság”-gal párhuzamba, a “mély Tudományok Tartományá”-val szembeállítva nevezi a Bé-vezetés: “Bőltsesség”¹² – tehát egységes fogalom, amelynek van ugyan két aspektusa, ezek azonban csupán valami olyannak az utólagos elméleti szétválasztásán alapulnak, ami ténylegesen egy és oszthatatlan; megkülönböztetésükre csak azért van szükség, hogy valemelyikük esetleges önállósulását szerzőnk a “tudomány” organikus egysége nevében elutasíthassa. Ez a két aspektus tehát a tudás és az esztétikum; a kellem is haszontalan, ha nem párosul vele tudás, a tudás is, ha nem párosul vele kellem. “Tegyük az egygyet, és ne múlassuk el a’ mást. – A’ Természet mindég eggy tökélletes Egészet formál; nem tagonként készíti az Embert, nem szálanként a Virágot, mindég egész Embert, egész Virágot készít: Kövessük ezt a’ nagy Mestert.”¹³ A “kellem” önállósulása – a húrok pengetése “Minerva ellenére”¹⁴ – ugyanúgy lehetetlenné teszi egy közösségnek minden tagjára kiterjedő természetes, organikus elvű művelődését, mint a tudományok megfosztása “legelső Tulajdonságaik” egyikétől, a “Kellemetesség”-től: “[e]’ nélkűl elvesztik azt, a’ mi által lehetnek közönségessé, és tsupán eggynéhány setét Tzellákban, és komor Odúkban vonnyák meg magokat, és vagy némelly kevés Bőltselkedők elzártt Kíntsévé, vagy a’ mi rosszabb eggy Rend’ Monopóliumává változnak.”¹⁵ A Bé-vezetés is így állította szembe a “mély Tudomány Tartományát”, mely “setét és komor”, a “Bőltsesség”-gel, mely “együgyű ‘s kedves”.¹⁶ A költészet tehát, amely a “tudományok kellemességét” biztosítja, nem előkészítője valamiféle magasabbrendű, “tiszta tudomány”-nak, hanem a tudomány itt használt fogalmának elidegeníthetetlen alkotórésze. Ezen mit sem változtat az az okfejtés, amely szerint “a’ Vadságból kivetkező Nemzeteknek Szelídűlését mindég a’ Kőltés eszközlötte”.¹⁷

A költészet autonómiája és a tiszta teoretikus tudás tehát egyaránt a “tudomány” eltorzulását jelenti – mint ahogy, a Bé-vezetés verziójában, ugyanez érvényes szépség és erkölcs viszonylatában is.¹⁸ Eszerint csak kellem és tudás – szépség és erkölcs – szerves egysége képes arra, hogy “eggy vad Nemzetből eggy tsínos és kiformáltt Népet” készítsen.¹⁹ A két oldal szerves egységének záloga a Bé-vezetés szerint az ízlés (“A’ komor Virtus el-veszti e’ nélkül legszebb Tulajdonságát, a’ Szépségét – az élet Édességét –, a Tudomány kedveltető Hasznosságát”).²⁰

A költészetben (tudniillik amelyik releváns a “tudományok” szempontjából), szerzőnk radikálisan hatáselvű megközelítése nyomán,²¹ megfordul a kellem és a tudás viszonya az utile et dulce elvéhez képest. A költészet szépsége nem eszköz valamiféle, előzetesen már adva lévő tudás vonzóvá tételére – az ihletett költészet maga teremti világát, amelybe ellenállhatatlanul bevonja befogadóját; ez a magyarázata annak, hogy embert és nemzetet formálni egyedül ihletett, befogadóját hatalmába kerítő költészet képes, melynek sajátja “az az elolvasztó, és elragadó Erő”; a nagy költők pedig azért “Szővétnekei a’ Tudományoknak”, mert “a’ Kőltemény’, szép Színei által elragad Tűndérvilágokban a’ hol a’ Főldet elfelejttyük és az Istenek’ Társaivá leszünk”. Így értendő, hogy “[a]z első Bőltsek, a’ Nép első Tanítói minden Nemzeteknél a’ Kőltők valának”.²² A költészet hasznosságának itt megjelenő fogalma tehát ellentétes az utile et dulce klasszicista elvével, mert a költészet nem a tudásnak alárendelt fogalom, hanem maga hozza létre a tapasztalattá válni képes tudást – abban az értelemben, ahogy a befogadást “nálalét”-ként értelmező hatásesztétika megfogalmazza: “[a] műalkotás igazi léte abban áll, hogy tapasztalattá válik, mely megváltoztatja a tapasztalót.”²³ Ez a – radikálisan érvényesített – hatásesztétikai elem az, ami a költészetet a verscsinálástól elkülönítő, Arisztotelésztől Marmontelig jelen lévő tételnek új jelentésmozzanatot ad.²⁴

A tudásnak ez a meghatározása, s vele együtt a csinosodás fogalma is, a képzésnek egy másik elmélete felé mutat, amelyre a Tsinosodás elején található “Sens Commun” és “bon sens” fogalma hívja fel figyelmünket. Szerzőnk az előbbit “józan Okosság”-nak, az utóbbit “természeti Ítélettétel”-nek fordítja, s nemzete műveltségi fokának kritikus szemlélője létére meglepő lelkesültséggel szól arról, hogy “a’ bárdolatlan Magyar véghetetlen Pusztáinkon, egésségesebb Ítélettétellel van felruházva, mint amott a’ tsínos külfőldi az ő kevély Városaibann”.²⁵ Szerzőnk itt Thomas Reidnek, a sensus communis skót filozófusának arra a dilemmájára látszik reagálni, amely szerint “[h]a az ég nem áldott meg” valakit a józan ész [common sense] képességével, “semmiféle oktatás nem teheti jóvá e hiányosságot”; ám ha valakit megáldott vele, akkor ez csak az az alap, amelyet a képzésnek kell kiteljesítenie (“az értelem magára hagyva, az oktatás, a képzés, a szokás és a gyakorlat segítsége nélkül csak igen kis előrehaladást tenne”).²⁶ A common sense Reidnél az ítélőképességként értelmezett érzékre épül (amikor érzékelünk, megítéljük egy tárgy színét, alakját), s abbéli képességünket jelenti, hogy ítélni tudunk arról, amivel közösségi életünk során dolgunk van – meg tudjuk ítélni, hogy egy adott esetben mi igaz, mi helyes, illetve mi nem; “a józan ész (common sense) az ítélet azon foka, amelyben minden olyan ember osztozik, akivel képesek vagyunk érintkezni s ügyeinket intézni”. A józan ész (szó szerint: közös érzék) ezért mindig közös ítéletet jelent, amely az élet közösségén alapul.²⁷ A képzés eszerint nem egyéb, mint a természet adta (s kezdetleges életkörben maguktól értetődő ítéleteket alkotó) józan ész kifejlesztése annak érdekében, hogy ítélőképességünket nem maguktól értetődő dolgok megítélésére is alkalmassá tegyük, s hogy ezáltal bonyolultabb ítéleteink is közös belátáson nyugodjanak.²⁸ (Messzire vezetne, ezért csak megemlítem, hogy a skót felvilágosodásban az ítélőképesség és az ízlés fogalma is szoros kapcsolatban áll egymással.²⁹)

Megítélésem szerint ez áll a hátterében A’ Nemzet’ Tsinosodása egész koncepciójának; szerzője ezért utasítja el a teoretikus-individuális tudást ugyanúgy, mint az esztétikum autonómiáját, ezért használja az etikai és esztétikai szféra közös kategóriájaként az ízlést. De a közös józan ész kiművelésének logikája érvényesül abban a követelményben is, hogy a csinosodásnak a belátáson, meggyőződésen, önálló gondolkodáson alapuló “józan Világosodás”-t, s ezzel saját közösségünkben élt életünk helyzeteinek helyes megítélését és megoldását kell szolgálnia,³⁰ vagyis végső soron abban is, hogy az értekezésben a közös életkört képező emberek csoportjaként értett nemzet csinosodásáról van szó.

Ami tehát a “józan Világosodás”-t illeti, szerzőnk szerint a tudásnak nemcsak “kellemetesnek” kell lennie, hanem minden ízében és a közösség minden tagja által megértettnek, elsajátítottnak (“megemésztett”-nek, “megkérődzött”-nek) is. A Bessenyei-program az érthetőség követelményét könnyen teljesíthetőnek minősítette: a tudomány kulcsa a nyelv – a nyelvet kell tökéletesíteni, s akkor a tudás egyre érthetőbb lesz. Kármán számára azonban nyelv és tudás – általánosabban: nyelvi jel és jelentés – viszonya nem ilyen magától értetődő. Már a kellemre öncélúan törekvő költészet elmarasztalásakor is azt értékelte fenyegetésként, hogy a nyelvi jel elszakadhat a jelentéstől, pontosabban, hogy jel és jelentés viszonya természetellenesen megfordulhat – a formáját tekintve önkényes jel határozhatja meg a jelentést (“Hányan kóldúltak Gondolatot a’ Hangtúl […]?”), s ez “[v]isszás, a’ Nyelv’ és Értelem’ szent Törvényeivel ellenkező” eredményre vezet, hiszen “a’ Szó magában semmi; hamis Pénz, a’ mellynek folyása változó, és Belső Betse nem magában vagyon”.³¹ Szerzőnk azonban nem a nyelv és gondolkozás elválasztása érdekében értékeli le a szó érzéki oldalát, éppen ellenkezőleg; az a tétel, amely szerint a nyelv “Út, Mód, Eszköz a’ Bőltselkedésre”,³² annyit jelent, hogy a viszonyban nem a jel, hanem az általa jelölt eszme a meghatározó; jel és jelölt viszonya azonban minden, csak nem önkényes vagy esetleges. (Egyébként a gondolkodás nyelvi megelőzöttségének bajnoka, Herder sem átallotta több ízben “a tudományok eszközé”-nek minősíteni a nyelvet.) A szónak az általa jelölt eszméhez való szoros kötöttségét fejezi ki a Senecától és Horatiustól vett idézet is (Cum Rem Animus occupavit, verba ambiunt; Verbaque provisam Rem, non invita sequentur).³³

Jel és jelentés szoros kapcsolata azonban eddig inkább csak követelményként fogalmazódott meg, ám nem született válasz az alapvető kérdésre, amelyet a formalista, hangoktól eszmét kölcsönző költészet csupán kiélezett: mi biztosítja, hogy egy szöveg írója és bármely befogadója minden jel esetében teljes bizonyossággal ugyanazt a jelentést – pontosabban: ugyanazt a jelentéskört (fő- és mellékjelentést, árnyalatokat, allúziókat) – értse? Az a válasz, amelyet A’ Nemzet’ Tsinosodása erre a kérdésre ad, vízválasztó paradigmatikus hovatartozása tekintetében; a válasz ugyanis az anyanyelvi kompetencia elsőségében rejlik.³⁴ (Egyébként már Bessenyei sem csak a tudományok terjesztésének legkézhezállóbb eszközét látta az anyanyelvben – felismerte az anyanyelvi és idegen nyelvi gondolkodás hatékonysága közti különbséget is.³⁵) Az anyanyelvi kompetencia előtérbe állítása természetesen azt a lényeges tételt is előfeltételezi, hogy jel és jelentés viszonya nem objektív, hanem a nyelv mindenkori beszélőinek kollektív tudatában él, erejét pedig jel és jelentés kapcsolatának történeti folytonossága biztosítja; a “korcsszók” (önkényesen alkotott szók) elítélése egyenesen azon alapul, hogy “üstökös Őseink, a’ kik olly tiszta Magyarsággal szóllottak”, nem értenék meg.³⁶

Bár a nyelvi tudat nem “száraz, velőtlen, és ízetlen Grammaticalis Regulák”-on alapszik, az anyanyelvi beszélővel még azt sem lehet elhitetni, hogy nincs tisztában saját nyelve nyelvtani szabályaival (“kinek írunk Grammatikákat? – Elfogja é hinni a’ szűletett Magyar, hogy Anyai Tejével beszopott Nyelvét nem tudja?”³⁷), nyilván még megingathatatlanabb tehát számára a jelek és jelentésük közti kapcsolat, amely a nyelvi tudat lényegét teszi. Az anyanyelvhasználat elemi törvényének mond ellent, ha (mint az önkényesen bevezetett új szavak esetében) a beszélőnek úgy kell megtanulnia, mit jelentenek anyanyelvének bizonyos szavai, mintha idegen nyelvvel volna dolga.³⁸ Az idegen mintára történő purista szóalkotás bírálata is azon alapul, hogy hiába alkotunk új szót, új “héjat”, ha egyszer nincs, ami szavatolja, hogy e forma valamennyi magyar anyanyelvű olvasóban feltétlen érvénnyel hívja elő jelentését. E szavak esetében ugyan van ilyen jelentés, csakhogy ez ahhoz az idegen szóhoz van kötve, amely alapján az új magyar szót létrehozták: “Mit nyer avval az Olvasó, ha a’ sok újonnan faragott Szókat először neki Deákúl kell gondolni, hogy megértse?” (Más a helyzet azokkal a kölcsönszókkal, amelyeket “hazafiúsággal már megajándékoztunk”, amelyeknek tehát saját nyelvünkben kialakult saját jelentéskörük van.³⁹) Az anyanyelvi beszélők tudatában tehát a jel szigorúan a jelentéshez van kötve, a forma, a “héj” “a’ Dolog’ Velejét és Belsejét” – más megfogalmazásban: “a’ jelentett Ideák”-at – ellenállhatatlan erővel idézi fel. (Idegen nyelv tanulásakor is e viszony létrehozása és megerősítése a cél, “hosszas, gyakori Olvasás, Beszéd és Gyakorlás által”).⁴⁰ E “velős szavak” biztosítják az érthetőséget, amely “az Írásnak legelső, leggyökeressebb Törvénnye” (“Nem azért írunk, nem azért beszéllünk e hogy – meg értessünk?”).⁴¹ Ugyanebben az időszakban a Debreceni Grammatika hirdet hasonló elveket, s évtizednyivel később Pápay Sámuel fog olyan nyelvszemléletet képviselni, amelyben az önkényes újítások elutasítása és a normaellenesség egyaránt abból következik, hogy a nyelvhasználat kizárólagos szempontja a megértés.⁴²

A szó és jelentés szoros kapcsolata alapozza meg a produktív, önálló gondolkodást (“öngondolkodás”-t) is. A “velős szók” tétele szerint csak az gondolkozhat alkotó módon, aki a szavakat eredeti jelentésükben, apodiktikus jelentésfelidéző erejükre támaszkodva használja, aki engedi érvényesülni a nyelv “eredeti Erejé”-t, “szívós és velős Természeté”-t. Az a tétel tehát, amely szerint “velős” lesz minden szó, ha “magán fogja hordani az eredeti Lélek’, és az Öngondolkozás’ Béllyegét”,⁴³ a nyelv természetét és erejét az “eredeti Lélek”-nek és “Öngondolkodás”-nak felelteti meg.

A csorbítatlan megértés és az “öngondolkodás” problémája a fordítások esetében éleződik ki. A fordítást mint a nemzeti művelődés eszközét elutasító okfejtés először ugyan a nemzeteknek a művelődésben elért szintje közti különbözőséggel érvel – a művelt nemzetek “Remekmunkái”-nak megértéséhez széles körű előismeretek kellenek, tehát “ollyat a’ kinél a’ Praemissák, és Praecogniták nem találtatnak, bevezetni a’ Tudományok’ Palotájába haszontalan”. A következő bekezdés szerint viszont “ezen Praecogniták” ismeretének az a feltétele, hogy író és közönsége ugyanannak a “kódközösség”-nek legyen a tagja:⁴⁴ “Minden Írónak van maga Világa, maga Atmosphaerája, a’ mellyben él, és a’ mellyből ír, van maga publicuma, a’ mellynek ír. Az a’ sok kicsiny Tekíntet, az a’ számlálhatatlan Környűlállás, teszi az Írót nagyobb részént kedvessé – és hasznossá. Nem azt akarom én mondani, hogy valamelly Írót nem lehet jónak mondani Magyar Országban, a’ ki Angliában írtt. De igaz az, hogy ott a’ hol minden Allusiójit, minden mellékes Ideáit, minden szavának Élét és Savát elértik, kedvesebb, mint ahol ezt mind nem tudják. Aluszékonyan leteszi az ollyan, a’ ki ezeket nem tudja, a’ legkellemetesebb Írót is.”⁴⁵

Itt már nem műveltebb és kevésbé művelt nemzetek közti megértési nehézségekről van szó, hanem arról, hogy az angol írót angol olvasók érthetik meg igazán. Ebben az érvelésben a szavak nem nyelvtől független ideák tetszőlegesen felcserélhető jelei; egy-egy szó jelentéstartománya közösségi tapasztalathoz s az ezen nyugvó nyelvhasználathoz van kötve, vagyis soha nem esik egybe pontosan egy másik nyelv valamely szavának jelentéstartományával.⁴⁶ Az értekezés itt a honi világ fogalmát írja körül:⁴⁷ érvelése szerint a nyelvben kifejezésre jutó közösségi tapasztalat olyan összefüggés-rendszert, olyan világot alkot, amelynek bensőséges (úgy is mondhatnánk: anynanyelvi szintű) ismerete nélkülözhetetlen az illető nyelven írt könyv megértéséhez. Hiába feleltet meg tehát egy idegen nyelven írt szöveg szavainak magyar szavakat a fordító (aki maga az idegen nyelven keresztül nagy fáradsággal megismerte ezt a világot), az olvasónak e szavakat először mindig az átadó nyelven kellene gondolnia (mint az idegen mintára megalkotott magyar szavakat), hogy teljesen megérthesse. A szövegek hátterét alkotó világok különbözése miatt tehát a fordítás során elkerülhetetlenül sérül a szöveg eredeti jelentése. A nemzet csinosodása kapcsán felvetődő problémák talán legsúlyosabbika ezért szemantikai jellegű – jel és jelentés viszonyának sérüléséből, s ezzel együtt a szöveg megértésének fogyatékosságából fakad; márpedig a félig megértett eszmékből “Féltúdósság” ered (másutt: “Habarékja a’ józan Okosságnak és Eszelősségnek”), amely “veszedelmessebb a’ tsupa tiszta Ostobaságnál”.⁴⁸

Műveltebb és kevésbé művelt nemzetek között mármost nem az a különbség, hogy a szavak jelentésköre az előbbiek esetében nyelvspecifikus volna, az utóbbiak esetében nem, hanem az, hogy az utóbbiak tagjai – idegen nyelvek és idegen kultúrák alapos ismerete révén – képesek megérteni más “kódközösségek” szövegeit is,⁴⁹ s ezzel az igazságok általánosabb fokára juthatnak – “Kitsinosodott ész kell ahhoz, hogy a’ Közönséges, ‘s széles Terjedésű igasságokat kedveljük” –,⁵⁰ míg az előbbiek, mindenféle idegenségtapasztalat híján, erre nem képesek. Amikor azt olvassuk, hogy a művelődés kezdetén álló nemzetek számára eredeti műveket kell írni, arról van tehát szó, hogy e nemzetek számára a saját kollektív tapasztalatuk által konstituált világ az egyetlen, amelyet bensőségesen ismernek, anyanyelvük az egyetlen nyelv, amely csorbítatlan megértést tesz lehetővé. Ám a “széles terjedésű igazságok” kedvelése a kicsinosodott eszű embert sem vonja ki annak az “örök igazság”-nak az érvénye alól, hogy “nem szereti az ember, ami reá nem tartozik; ami közelebb illető, a’ vonzza magához: a reá illő, néki használó igazságokat keresi”; a két mondat viszonya csak úgy értelmezhető ellentmondás nélkül, ha felteszszük, hogy a kicsinosodott eszű ember “néki használó igazságot” lát a “szélesebb terjedésű igazságok”-ban is.

Lehet persze, hogy a két (egyaránt általános érvényességre igényt tartó) mondat értelme csakugyan kizárja egymást, s egymás mellé kerülésükben is paradigmatikus kettősség jut kifejezésre. Ha így van is, a nyelvi világok összemérhetetlenségének tétele mint kontextus lényegileg módosítja a műveltségi fokok különbözőségének univerzalista alapú magyarázó elvét, amelyre a szöveg többször hivatkozik – például amikor arról értekezik, hogy a műveltség kezdeteihez szükséges műveket nem lehet fordítás útján biztosítani, mert az “élemedettebb csinosodású” nemzetek már rég meghaladták a műveltségnek ezt a fokát,⁵¹ vagy amikor (mint láttuk) a magyar közönség tudatlanságával (a “premisszák” és “praecogniták” hiányával) érvel a művelt nemzetek klasszikusainak fordítása ellen; s erre utal akkor is, amikor arról ír, hogy “Kegyetlenség nélkűl […] nem is lehet tehát Szemére vetni Hazánknak az Olvasás eránt való Hidegségét”, ha egyszer “idegen, esméretlen, járatlan világot talál az olvasó lefordított könyveinkben”.⁵²

Mármost akár kényszerűség motiválja (a “kezdő nemzetek” képtelensége más kultúrák eredményeinek befogadására), akár érdek (a kultúra célja, hogy minden nemzet elboldoguljon a maga világában), s akárhogyan alakuljon is az “élemedettebb tsinosodású” nemzetek sorsa, az értekezés logikája szerint művelődést csak saját gyökerekből lehet kibontakoztatni. A konklúziók egyébként inkább az utóbbi motivációt érvényesítik, még ha nyilvánvaló is, hogy egy nemzet csinosításának kezdeti szakaszára vonatkoznak; ugyanis a nemzeti kultúrák minőségi különbségeit – eredetiségét – hangsúlyozzák a fejlődési fokok aszinkronjának (végső soron univerzális kultúrával számoló) tételével szemben. Ezt a motívumot nyíltan – s a fejlődési fokoktól függetlenítve – fogalmazza meg az a tétel, amely szerint “Az Emberek’ Esmérete, Hazánk’ ‘s Állapotunk’ Esmérete, terjedni fog, mert a’ magunk Világát fogjuk Könyveinkben találni”.⁵³ S ennek megfelelően kap funkciót az értekezés végén a nemzeti művelődés korábban bevezetett organikus metaforája (ott a “józan Értelem’, és szép Ízlés’ kedves Gyümőltsei”-ről volt szó, s azokról, “a’ kik […] plántálták ennek Fáit”⁵⁴): az autochton kulturális fejlődés kívánatosságát s a kölcsönzött kultúra nemkívánatos voltát fejezi ki. (“Az Öngondolkozás’ Síkján állanak le nem szedve sok szép Virágok, ezekből fűzzünk Bokrétát, mellyet Hazánknak ajánlyunk. Erőltetett minden Gyümőlts, minden Plánta, mellyet meszsze Világrúl nálunk űltetünk, és ízetlen, vagy szagtalan Terméssel bűnteti meg Ragadozóját, a’ ki anyai Főldjéből kitépvén, az idegen Ég alá szorította, ‘s számkivetette.”)⁵⁵ A “józan Világosodás” garanciái közt ennek megfelelően a “gyökeres Tudományok”-at (nyilván az “anyai Főldjéből” nőtt tudást) találjuk.

Az organikus metaforika azt az elengedhetetlen – s a hagyományközösségi paradigmában alapvetővé váló – feltételt is kifejezi, hogy az egyes kultúrák fejlődésének töretlennek kell lennie. Mint a Bé-vezetés fogalmaz, “[m]inden halkal, és léptsőnként tenyész a’ Természetben; ez a nagy Alkotó elkerűl szorgossan minden Híjánosságot, minden Rést, minden Ugrást, a’ Maga nagy Művében. […] Lassan, de annál bizonyossabban élesűl az Értelem, fényesedik az Elme, lágyúl az Érzés, és tisztíttatik az Ízlés.”⁵⁶ A’ Nemzet’ Tsinosodásában a Barthélemy-idézetben fogalmazódik meg a fejlődés szervességének és töretlenségének e tétele; a szép mesterségek s ünnepek “szép Következései mind e’ mai napig (a’ 4-dik Százban szóll az Író) megmaradtak, mert az Árkádiaiak, soha félbe nem hagyták azon Mesterségek’ Mívelését, a’ mellyeket tiszteltek Őseik.”⁵⁷ (Ez a megállapítás ugyanakkor megerősíti, hogy a közösség számára hasznos tudásnak a kezdetek múltával is elidegeníthetetlen része a “kellem”.) A Bé-vezetés egyenesen a nemzetnek mint közösségnek a történeti identitását kapcsolja a “régi Szer-tartások” modern szükségletekkel egyeztetett megőrzéséhez. (“Nem haszontalan Kívánsága az a’ jó Haza-szeretőnek, ha a’ régi Szer-tartásokat, a’ mennyire azok eggyeztethetők az Időnek Szükségeivel, örökké tartónak lenni akarja. … Ez ád a’ Nemzetnek tulajdon formát, ez ád álló Erőt, ez ójja meg a’ Zavarodástól.”⁵⁸)

Az eredetiség a fentiek értelmében összetett fogalom; jelenti egyrészt, hogy az eszmék viszonyrendszerét egy nyelv a maga különös módján rögzíti; másrészt, hogy egy-egy mű egy adott nyelvi-kulturális közösség által relevánsnak tartott jelenségek köréből – a közösség saját világából – indul ki és arra is vonatkozik viszsza, harmadszor, hogy az ilyen mű a megértésnek olyan feltételrendszere szerint van megalkotva, amelyet e közösség saját nyelvhasználata (a szavak jelentésének különös viszonyrendszere) révén biztosít. Ezt az eredetiségfogalmat, amely az “öngondolkodás”-ra, a “gyökeres Tudományok”-ra, az “erdeti Lélek”-re, a nyelv “eredeti Erejé”-re, a “velős szavak”-ra támaszkodik, aligha értelmezhetjük “tartalmi eredetiség”-nek.⁵⁹ A fogalom láthatólag a Rát Mátyáséval mutat rokonságot, aki szerint a legműveltebb nemzetek azóta érdeklődnek “a köz népnek szájábann forogni szokott régi versek” iránt, “miólta az ő saját nyelveket, s azonn, az ékes tudományokat láttatoson gyakorolyják. Általjában valami tsak eredeti, nem másból vétetett, akar-melly nyelvenn légyen meg-írva, mind az méltónak ítéltetik a fel-földi Túdósoktól, hogy világra hozattassék”;⁶⁰ vagyis, mondhatnánk Kármán terminológiájával, a “Volksliedek” az egyes nemzetek “öngondolkodásának” korai dokumentumai.⁶¹

Nem tartalmi kérdés tehát az sem, amit a Bé-vezetés fölvet (s amit Kölcsey tételesen átvesz a Nemzeti hagyományokba).⁶² Nem az idegen témák ismeretlenségéről van szó, hanem arról, hogy az idegen művek más életviszonyokból nőttek ki, olyanokból, amelyekbe nem vagyunk képesek zökkenőmentesen belehelyezkedni, amelyekkel nem tudunk azonosulni; e művek íróinak nem érthetjük meg minden allúzióját és mellékes ideáját, szavaiknak nem érthetjük el minden élét és savát, vagyis a tudás, amit e művek nyújthatnak nekünk, csak féltudás lehet, amiről már ismerjük szerzőnk véleményét.⁶³

Annak a tudománynak az érvényességi köre, amely a saját hagyományozódó gondolkodásmódból fakad, kezdetben nem is haladhatja túl ennek az egy nyelven gondolkdó közösségnek a határait: “Hazai Nyelvünkön készűltt Tudományinknak tsak a’ két Haza lehet Piattza”. Szerzőnk a Kozmopolita költészet majdani íróját előlegezve ironizál “a’ telhetetlen Betsűlet’ Szomjúság”-on, amelynek “keskeny Mező” a két haza, lévén “[m]inden nagyra szűletett Író, eggy Sándor, a’ ki Világokat szeretne hódolni, és sír, hogy a’ Hóldba fel nem viheti győzedelmes Zászlóit”.⁶⁴ Azonban a műveltségben emelkedő nemzet a szűk körű kezdetből szélesebb térre juthat; ha “az apró készítő Munkák” révén, amelyeket “könnyebb is, hasznosabb is készíteni, mint fordítani”, a műveltség magas fokára jutott,⁶⁵ akkor olyan “remekmunkák”, olyan tudományos eredmények létrehozására is képes lesz, amelyek már más (de a műveltség azonos szintjén álló) nemzetek számára is fontosak lesznek.⁶⁶ Albion hírességeinek kedvéért rengetegen megtanulnak angolul (mint tudjuk, értekezőnk szerint az eredeti műveket nem érdemes fordításból megismerni), de (egyelőre) aligha veszi rá magát akárki is, hogy “nagy Munkával megtanúljon” egy olyan nyelvet, mint a magyar, “mellyet eggy félre való Szegletében Európának beszéllnek, és a’ mellyben új Találmányokat nem szűlnek sem a’ Mesterségekben, sem a’ Tudományokban”, s amelynek ráadásul életköre, világa is idegen, távoli (“a’ mellyel annyi Szövetkezéseik sintsenek mint az Astrakán’ vagy Indastán’ Lakosaival”).⁶⁷ Ebben a kérdésfelvetésben már adva vannak az Athenaeum hasábjain évtizedekkel később folyó vitának a premisszái, amely a nagy szellemek alkotásának nemzeti/összemberi jellegéről fog folyni, de előlegezi Erdélyi Jánosnak a “nemzeti filozófia” létrehozására áhítozó Hetényiékkel folytatott vitáját is. Sőt, a már említett Aranyra is gondolhatunk, aki majd Herder nyomán Shakespeare-rel kapcsolatban hangsúlyozza, hogy csak az a költő számíthat hazáján túl is elismerésre, aki saját nemzete számára nagyot alkotott.

A’ Nemzet Tsinosodásának nemzetfogalma – a kölcsönös megértés lehetséges maximumának elvén alapuló nyelvközösség (“kódközösség”) – kénytelen szembesülni a nemzet másfajta, államnemzeti fogalmával, amely ennek nem felel meg. “Itt – ezen keskeny Határit is Szűlötte Főldjének, hány Osztályosokkal kéntelen feldarabolni szegény Nyelvünk. Nem vítta meg tsak azt a’ nagy Víadalt is, hogy eggy Halotton Diadalmat vett vólna, és ti tsalfa Képzeletek annyira ragadtok! – Ha szép Téreinkről felhat édes Nyelvünk a’ Havasok’ Tetőire és a’ Vőlgyekbe, mellyeket azok fedeznek, ha népes Útszáin és magas Palotáiban Városainknak ez a’ Hang fog hallatni; ha az Élet a’ Halálon győz, és a’ köz Országlószékek a’ Hazának Nyelvén szóllnak, akkor a’ kik azt értik, álmodjanak olly szépen, mint én kezdettem.”⁶⁸ Ebből azonban szerzőnk nem von le semmilyen következtetést; a “kódközösség” elvét fenntartás nélkül köti a magyar nyelvhez, és – a nyelvi világok összemérhetetlenségének tételével összhangban – éles idegen–saját oppozíciót képző szereppel is felruházza (“Nemzeti-Nyelvünk’ […] az a’ Végvár, a’ melly az Idegent, míg Idegen, el-tíltt Határinkról, vagy Haza-fivá által-változtat”).⁶⁹ Szajbély Mihály Kazinczy hasonló nézetével kapcsolatban mutatott rá (de megállapítása Kazinczyn s Kármánon kívül Báróczy Sándorra s másokra is érvényes), hogy az efféle törekvésekben nem magyarosító szándékot kell látni, hanem a nemzetté válás folyamatának (saját terminológiám szerint: a nemzetnek a szimbolikus értelemvilág szerepébe való bekerülésének⁷⁰) szükségszerű velejáróját – azzal együtt, hogy e tételek megfogalmazói nem számoltak az államnemzet és a magyar nyelv által lefedett, kódközösségként értett nemzet terjedelmének különbségével.⁷¹

Mindenesetre alighanem Kármán az első, aki egy nyelvi-kulturális közösség öröklődő és autochton módon fejlődő, a közösség bármely tagja számára hozzáférhető társadalmi tudáskészlethez köti a nemzet fogalmát, s ezzel a nemzeti irodalom hagyományközösségi paradigmáját készíti elő.⁷² Ha korszakjelző jelentőségét akarjuk megállapítani, Bíró Ferenc elemzésére utalhatunk, szerinte A’ Nemzet’ Tsinosodásában a nyelv – a korábbi, látszatra hasonló koncepciót képviselő értekezésekhez képest – nem a nemzet jele (és, tehetnénk hozzá, nem is a teoretikus tudás semleges hordozója); benne ugyanis “előtérbe kerül a nyelvileg megformált műalkotásnak a nemzeti kultúrához való s immár organikus, nem az ideologikus célzattal felfogott nemzetfogalomból, hanem magukból a nemzeti nyelven művelt »tudományokból« kiinduló viszonya”, s ezzel az értekezés “a nemzeti irodalomról egy új gondolkodásmódot jelentett be”.⁷³ A’ Nemzet’ Tsinosodásának a nemzeti irodalom hagyományközösségi paradigmájával való összefüggése szemopntjából Bírónak az a megállapítása érdemel figyelmet, hogy “[a]z Uránia által képviselt program és Kazinczy mozgalma a XVIII–XIX. századforduló magyar irodalmának alternatívái voltak”.⁷⁴ Bíró megállapításai közül egyedül azzal vitatkoznék, hogy az irodalom mint a nemzet reprezentációja a korábbi, ideologikus értelemben jelenne meg A’ Nemzet’ Tsinosodásában; láttuk, az a remény, hogy a magyar nemzet a művelt nemzetek közé emelkedvén képes lesz más nemzetek figyelmére is méltó alkotásokat létrehozni – ami Batsányinál jellegzetesen nemzetreprezentáló szerepbe helyezi a nemzeti nyelven írott irodalmat –, A’ Nemzet’ Tsinosodásában szervesen illeszkedik a képzés nemzetenként specifikus, de minden nemzetre kiterjedő folyamatának koncepciójába – hasonlóan Verseghy nagy perspektívájú, herderiánus tételéhez, amely azt fejezi ki, hogy minden nemzetnek más és más a tudása, s a humanitás egésze akkor jön létre, ha a nemzetek eltanulják egymástól, ami saját, szervesen fejlődött tudásukból hiányzik: “egymással közölvén a népek, a’ miket eredetektűl fogva fészkeikben tanúltak, felvilágosítsák lassankint egymásnak eszét […], meggyarapítsák egymásnak ama’ kincsét, mellyet tapasztalásaikbúl gyűjtögettek, eggy szóval, hogy egymást a’ valóságos emberségre, a’ humanitásra, és ennek felséges czéljára tehetségek szerínt felsegítsék.”⁷⁵

1 Szajbély Mihály: “Idzadnak a magyar tollak”. Irodalomszemlélet a magyar irodalmi felvilágosodás korában, a 18. század közepétől Csokonai haláláig. Bp., 2001, 33.

2 A paradigmák összemérhetetlenségét a nyelvészeti gondolkodásában – különös tekintettel a XVIII–XIX. század fordulójára – Békés Vera írta le A hiányzó paradigma című könyvében (Debrecen, 1997), 17–91.

3 L. erről Horváth János: A magyar irodalom fejlődéstörténete. Bp., 1976, 254.

4 Bessenyei György: Egy magyar társaság iránt való Jámbor Szándék. In Bessenyei György válogatott művei. S. a. r. Szauder József. Bp., 264. Uő.: Magyarság. In uo., 198–199.

6 Bé-vezetés. In Első folyóirataink: Uránia. Szerk. Szilágyi Márton. Debrecen, 1999, 14.

7 Uo., 14., 16., Kármán József: A’ Nemzet’ Tsinosodása. In Első folyóirataink: Uránia (i. m.), 314.

8 Jellemző, hogy Szauder József nem is említi Kármánt azok között, akik a korszakban Csokonaihoz hasonlóan a költészetnek a tudományt előkészítő funkciójára vonatkozó tételt képviselték; a megítélés körüli zavart jelezheti, hogy a kivételek közé sem sorolja. Szauder: i. m., 346.

10 A’ Nemzet’ Tsinosodása (i. m.), 308; vö. “[…] a’ Poézis vólt minden szép mesterségek közül leg-első, melly a Népeket vadságokból ki-vetkeztetvén, a’ mélyebb Tudományoknak el-fogadására alkalmatosakká tette […].” a Magyar Museum bevezetője, in Batsányi János összes művei, II. Prózai művek, I. S. a. r. Keresztury Dezső és Tarnai Andor. 1960, 95. (Olvasható Szajbélynél is, i. m., 33.)

11 Ilyen jellegű eltolódásokat – bár éppen nem a tudomány fogalmával kapcsolatban – Bíró Ferenc állapít meg, l. Bíró Ferenc: A “tudományok”, a nemzeti nyelv és az eredetiség. Kármán József Urániájának programírásairól. Palócföld, 1995/6, 482–483.

13 A’ Nemzet’ Tsinosodása (i. m.), 309.; az organikus metaforák jelentőségéről alább még szó lesz.

23 Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. Ford. Bonyhai Gábor. Bp., 1984, 88–89 (vö. “A magunkon-kívül-lét […] az a pozitív lehetőség, hogy teljesen ott legyünk valaminél. Az ilyen nálalét olyan, mint az önfeledtség, s a néző lényege abban áll, hogy önfeledten átadja magát valamely látványnak.” Uo., 102).

24 Szajbély Mihály írja a hasonló álláspontot képviselő Csokonairól: “Az illúziókeltés jegyében […] a valószínű fogalmát a befogadó képzeletére tett hatás szempontjából közelítette meg – az érzéki hatás pedig, a racionalizálhatóság korábbi követelményével szemben, a 18. század második felében jutott egyre jelentősebb szerephez az európai irodalomszemlélet alakulásában.” I. m., 59.

26 Thomas Reid: Tanulmányok az ember aktív képességeiről. In A skót felvilágosodás. Vál., szerk. és az utószót írta: Horkai-Hörcher Ferenc. Bp., 1996, 279. Kármán utalásaiból valószínűleg nem lehet kideríteni, hogy a common sense filozófiájának melyik művére támaszkodott; az mindenesetre jelenthet valamit, hogy a Bé-vezetés a képzés értelmében a formálás kifejezést használja (“Eredeti Munkák vezetik a’ Népet a’ Jó Formálásra”, i. m., 16.), amely Shaftesbury nyomán az angolszász filozófiában vált általánossá.

27 Thomas Reid: Tanulmányok az ember szellemi képességeiről. In A skót felvilágosodás (i. m.), 266, 267. Gadamer Vico sensus communis-fogalmát jellemzi azzal, hogy ez “olyan érzék, melyet az élet közössége révén szerzünk”, (i. m., 39.), de e jellemzés Reid felfogására is érvényesíthető.

28 Reid: Tanulmányok az ember szellemi képességeiről (i. m.), 272.

29 L. az ízlésről szóló fejezetet Gadamer művében (i. m., 47. skk.), s Hume ízlésfogalmának elemzését Horkay-Hörcher Ferenc tanulmányában (A skót felvilágosodás, i. m., 334. skk.).

35 “Dícséretes dolog magában idegen nyelvnek előmenetelén igyekezni […]; de annak regulákat szabni, formákat önteni, (megbocsásson minden becsületes ember) még attól sem mindeniktől telik, aki azt az anyja tejével együtt szítta be; annyival is inkább nehéz attól várni, aki azt mesterséggel tanúlta […].” Bessenyei, 1953b, 268. Azt persze, hogy “kinek-kinek, természet-szerént kedvesb a’ maga tulajdon nyelve”, már Csúzy Zyigmond megfogalmazta 1724-ben, l. Szajbély, i. m., 17–18.

38 “Ha ez a’ tudós Tévelygés nagyobb Erőt vesz, nem sokára Nyelvünket önnön Honnyunkban tanúlni kell.” Uo., 312.

42 Előljáró Beszéd. In Magyar Grammatika mellyet készített Debrecenbenn egy Magyar Társaság. Bétsbenn, […] 1795, XX; Pápay Sámuel: A magyar literatúra’ esmérete. Veszprém, 1808. Reprint kiadás: Veszprém, é. n. [1986], 96–97.

44 A kódközösség kifejezést Ovar Löfgren használta egy-egy nemzet közös jelhasználati kompetenciájának leírására (Gondolatok a nemzeti érzés kulturális szerveződéséről. In Nemzeti kultúrák antropológiai nézetben. Kultúraelmélet és nemzeti kultúrák. Tanulmánygyűjtemény. Szerk. Hofer Tamás és Niedermüller Péter. Bp., 1988, 173–174).

46 Magam ebben látom az egész tanulmány egyik lényegi érintkezését Herderrel, aki a nyelv keletkezéséről írt értekezésében – a héber nyelvvel kappcsolatban, de általános érvénnyel – szól arról, hogy egy-egy szó jelentései “mellékes ideák [Nebenideen], társas érzetek révén rokonok egymással […]. Rokonságaik […] annyira nemzeti jellegűek, annyira a nép, a feltaláló sajátos gondolkodás- és látásmódja szerint, abban az országban, abban a korban keletkeztek, hogy az északi és nyugati ember nehezen tud eligazodni rajtuk, és hosszú, hideg körülírások során kényszerűen rendkívül károsodnak.” Johann Gottfried Herder: Értekezés a nyelv eredetéről. Ford. Rajnai László. In Johann Gottfried Herder: Értekezések, levelek. Vál., az utószót írta és a jegyzeteket összeállította Rathmann János. Bp., 1983, 257–258.

47 A honi világ (Edmund Husserltől származó) fogalmát részletesebben A nemzet mint szimbolikus értelemvilág című dolgozatomban írtam le, in Alföld, 2002/5, 42.

48 A’ Nemzet’ Tsinosodása (i. m.), 306, 312; “Illyen emésztetlen, meg nem kérődzött Gondolkodás’ Módjával lehet sok Veszélyt tulajdonítani, melly mint eggy dögletes Párádzás beborította a’ Hazát. Titkonn, mint az öldöklő Angyal Éjfélkor, tsúszott a’ Hitetlenség, és Erkőltstelenség. Szabad Léleknek vélte magát minden Oskolásgyermek, a’ ki a’ Vessző elől elszökött, mert mindent artzátlan Lábbal tapodott, a’ mi szent, és tiszteletes. Nevetségessé lett előtte a’ Virtus’ és Kötelesség’ szent Nevezete! és hogy elfójtsa a’ Sokaságban belső józanabb Érzéseit avagy viszketeg Elméjének, és hiú Betsűlet Szeretetének áldozzon, terjesztette, és hangosan prédikállotta éretlen Értelmeit.” Uo., 310.

51 “Azok az apró készítő Munkák, mellyek által valamelly már megélemedett Tsínosodású Nemzet, oda lépett, a’ hol van, már többé nintsenek, és az illyeket könnyebb is, hasznosabb is készíteni, mint fordítani.” Uo.

60 Magyar Hírmondó, 1782. jan. 16., 34. In Magyar Hírmondó. Az első magyar nyelvű újság. Vá-
logatás. S. a. r., a bevezetést és a jegyzeteket írta Kókay György. Bp., 1981, 361–362. (364, fakszimile.)

62 “Eredeti Munkák vezetik a’ Népet a’ Jó Formálásra. Hidegen hadjuk-el a’ Néző-piatzot Jázon’ és Meduza’, Fédra’ és Hipolitus’ Történetei Látása után – és Könnyel telik Szemünk ha azon, a’ körűltünk történtt Dolgokat látjuk, és ha a’ magunk Környűl-állásit, a’ Játék-színben újra fel-találjuk… Úgy van alkotva az emberi Szív, hogy semmi néki nem tetszik, a’ melly valamennyire reá nem tartozik. A’ Köz-életből-való Scénák mindennap elől-fordúló, Hazánkat ‘s magunkat illető Dolgok ellenállhatatlanúl vonsznak magokhoz … A’ mennyire tehát kis Erőnk ér, Fel-tételünk az-is, hogy magunkból ‘s körűlünk merítsünk, – el-hitetvén magunkkal azt, hogy szebb a’ Fülemüle természeti Erdei-tsatsogása, az Kanáriai-madár’ kőltsön vett módos Sűvűltésénél.” Bé-vezetés (i. m.), 16.

66 Csetri Lajos hívta fel a figyelmet, hogy ez a gondolat már Decsy Sámuelnél (Pannóniai Féniksz, 1790) és Báróczy Sándornál (A’ védelmeztetett magyar nyelv, 1790) megjelent, s még Döbrentei Gábor is visszhangozni fogja 1814-ben. (Csetri Lajos: Egység vagy különbözőség? Nyelv- és irodalomszemlélet a magyar irodalmi nyelvújítás korszakában. Bp., 1990, 297.)

70 L. A nemzet mint szimbolikus értelemvilág című írás 5/B fejezetét (A nemzet: a modern ember életének domináns keretrendszere az európai civilizációban), i. m., 53. skk.

72 Ezt a fogalmat – Szűcs Jenő nyomán – egy korábbi dolgozatomban vezettem be (A “mi világunk” látóhatára (Elméleti megfontolások a nemzeti irodalom diskurzusainak vizsgálatához). In In honorem Tamás Attila. Szerk. Görömbei András. Debrecen, 2000, 464. skk.

73 Bíró: i. m., 484. Hasonló, bár kevésbé polarizált véleményt fogalmazott meg már Horváth János is (Kármán “úgy indult, hogy Kazinczy egyénileg egyoldalú irányát esetleg ellensúlyozhatta […] volna”; “Kármán kezdeményezése annak igazolása, hogy már ekkor megvoltak egy, a Kazinczyétól különböző iránynak a lehetőségei a modern […] oldalon is”), Horváth János: A XIX. század fejlődéstörtéti előzményei. In uő: Tanulmányok. Debrecen, 1972 (első kiadás: 1956), 161–162.

75. A’ Filozófiának Talpigazságaira épített Felelet a’ Nemzeti Muzéum’ nevében a’ Magyar Nyelv iránt tett, ‘s az 1818. esztendőbenn, Bőjt elő havábanak 7dik napján a’ Hazai Tudósításokba iktatott Kérdésekre […], írta Verseghy Ferencz. Budán, 1818, 48.

“Az Ízlés a’ jó Erköltsök’ Szűlő-annya. A’ komor Virtus el-veszti e’ nélkül leg-szebb Tulajdonságát a’ Szépségét – az Élet Édességét – a’ Tudomány kedveltető Használatosságát. […] Ezt terjeszteni szép Hazánkban, a’ helyes Ízlés által még szebbé tenni, bóldogabbá az Életet, kellemetesebbé a’ Lételt – ez-is, úgy véljük, nem ártalmas Igyekezet. […] Nem bántjuk-meg a’ Férjfiúi Nemet, ha azt állítjuk, hogy a’ Szép Nem, az Ízlés’ Uralkodónéja […] ezen édes Vehiculum által a’ Férjfiúi Nem’ Tökélletességeire-is munkálunk.”¹ Az Uránia Bé-vezetésének a végén olvashatjuk e gondolatokat, melyek az erkölcs, a tudomány és a szépség összefonását végzik el az ízlés mint életszervező elv fogalmában. Az így felfogott ízlés “Uralkodónéja” a “Szép Nem”.

A női olvasóközönség természetes módon került előtérbe az érzelmes hagyománynyal való szembesülés során, hiszen a románirodalmat jobbára ők “fogyasztották”. Ugyanakkor a nőkérdés más vonatkozásban is exponálódott ebben az időszakban, aminek ugyancsak szerepe lehet a “Szép Nem” mint mintaolvasó programos megformálásában, még ha nyilvánvalóan korlátozott mértékben is. Az 1780-as évek első felében lezajlott egy sajátos vita Ányos Pál és ismeretlen ellenfele között, abban a figyelemre méltó tárgyban, hogy vajon az “asszonyi személyek” emberek-é, avagy sem. Az 1783-as, tagadó álláspontot kifejtő könyvre Ányos Pál B. Carberi Anna álnéven adott ki cáfoló vitairatot.² A perpatvar érdemére nézve egyetérthetünk Csokonai 1795-ös tréfás újságparódiájának ironikus megjegyzéseivel, amelyeket a következőképpen zár le: “Külömben is nem tudjuk, melyik csinál alábbvalót, az é, a’ ki tagadja, vagy a’ ki árkusokba mutogattya ezt hogy: Kétszer kettő négy.”³

A figyelem mindazonáltal valamelyest a nőkérdésre irányult így, s aztán az 1790-es országgyűlés idején felvetődött a nők politikai jogainak immár sokkal komolyabb problematikája, amelynek tárgyában Bárány Péter és Horváth Ádám röpiratai ismeretesek. A szerzők megengedő álláspontot képviseltek, noha kétségeket is megfogalmaztak, például a nők titoktartásának ügyében, vagy hogy képesek-e közbeszólás nélkül végigülni a hosszú diétai beszédeket.⁴ Ugyanehhez az időszakhoz kötődik a Mindenes Gyűjtemény törekvése is, amely a nők műveltségének emelését kiemelt célként határozta meg: “Minden Szüléknek azért valakitől ki-telhetik, kellene taníttatni Leányaikat a’ Históriára, Főldnek le-írására, a’ Bőltselkedésnek könnyebb részeire, az Erkőltsi-tudományra, és a’ Poésisre. Sőt a’ kiktől meg-lehet, tanúltatni kellene velek a’ Deák nyelvet is, a’ melly minden tudománynak kúltsa. E’ mellett a’ gazda-aszszonykodást, ’s aszszonyi munkákat is gyakorolhatnák.”⁵

E gondolatok hasonlatosak az Uránia célmeghatározásához, amelyet a szerkesztők már A’ Magyar Asszonyi Nemhez szóló előfizetési felhívásukban közzétettek: “Minden irások tsak a’ Férjfit, annak Oktatását vagy mulattságát tárgyazzák. Azok, a’ kik a’ leg-első, és leg-maradandóbb érzéseket nyomják a’ Nevelés által a’ gyenge gyermeki szivbe, miért hogy olly gyakran magok neveletlenek? […] Majd nem tellyes bizonyossággal lehet tehát reményleni, hogy valamint nem lész foganatlan, ugy nem is lész kedvetlen Hazánk’ szép Neme előtt egy olly Munka – a’ melly különösen az Asszonyi Nemet illető esméreteket hozzon forgásba; kedveltető móddal hasznos Tanitásokat adjon; mulattasson is, oktasson is, készittsen jó ’s gondolkodó Anyákat; ossza vélek a’ Nevelés’ Terhét; formáljon hü ’s tiszta erköltsü Házas Társakat, kellemetes Társalkodónékat; – egy szóval: a’ melly Kézi-Könyve legyen Hazánk’ Leányainak.”⁶

A Mindenes Gyűjtemény és az Uránia szerkesztői praktikus irányultságú nőnevelési elképzeléseiket egyaránt a használni és gyönyörködtetni elvének általánosabb összefüggéseibe illesztették.⁷ Ezek szerint a komolyabb tudományokhoz vezető úton vár a nőkre fontos feladat: ők még csak a “megédesített” hasznos ismeretek megszerzésére alkalmasak, de ugyanakkor maguk is képesek a “megédesítésre”, s ezáltal a közvetítő szerep betöltésére a férfiak vonatkozásában (“édes Vehiculum”). A közös vonások mellett is szembetűnő azonban az alapvetően eltérő pozíció a két lap esetében. A Péczeli-féle Mindenes Gyűjtemény osztatlan irodalomfogalma a tudás és a tudatlanság közötti skálán értelmez, míg Kármán és Pajor Urániája más vonatkozási rendszert jelöl ki.

“A’ nyájas Popularitás, a’ melly olly Tsudákat szűl, és eggy vad Nemzetből eggy tsínos és kiformáltt Népet készít, tsak akkor párosodik öszve a’ Tudományokkal, ha ezek a’ Grátziáktól Rózsaköteleiket kőltsönözik.”⁸ A “nyájas Popularitás”-nak tehát valahol ott jelöltetik ki a terrénuma, ahová Báróczi, Barczafalvi és Kazinczy is helyezte a románokat: az életmód, életvezetés érvényességi körében. A tanulmány címébe emelt “tsinosodás” elsőrendűen e kontextusban értelmezhető, mint az életformareform programjának kulcsfogalma. A tudományok és a kellem kapcsolata nem egyszerűen funkcionális vagy fokozati: a lehető legszervesebb öszszefonódottságot mutatják.

Szilágyi Márton – az Uránia szerkesztőire bizonyíthatóan hatással volt – Moses Mendelssohn Bildung-fogalmával állítja párhuzamba a csinosodást, megállapítva, hogy “egyszerre kétféle folyamatot jelent: egyrészt az életmód elemeinek, a mentalitásnak a kérdéseiről, másrészt pedig egy szellemi folyamatról van szó, amely során a végcél a – tág értelmű – tudományok elterjedése lenne, a poézis előkészítő fázisán keresztül.”⁹ Ezt követően példák sorával bizonyítja, hogy a korszak más szövegeiben is feltűnnek hasonló jelentéssel “csinosodás” és “pallérozódás” fogalmai.¹⁰ “Úgy tűnik tehát, hogy itt, az Urániában inkább fölhasználtak (és nem megalkottak) egy szélesebb körben ismert terminológiai kísérletet; az újdonság abban a logikai szerkezetben állhatott, amelybe mindezt beépítették.”¹¹

Varga Pál e megállapításokat továbbgondolva azt hangsúlyozza, hogy Kármán szövegében nem látszik a Mendelssohnnál meglévő dichotómia, a csinosodás sokkal inkább egységes fogalom, amelynek ugyan van két aspektusa, de ezek egységbe szerveződnek egy hangsúlyos hatásesztétikai szempont szerint. A költészetben ennek megfelelően “megfordul a kellem és a tudás viszonya az utile et dulce elvéhez képest. A költészet szépsége nem eszköz valamiféle, előzetesen már adva lévő tudás vonzóvá tételére; az ihletett költészet maga teremti világát, amelybe ellenállhatatlanul bevonja befogadóját”.¹²

Számunkra mindebből az a következtetés adódik, hogy a Kazinczy által képviselt gráciaelv egy sajátos, önálló változatával állunk szemben. Kazinczy a kellem ízléstörekvését égi–földi, testi–szellemi, eszményi–valóságos közvetítőjeként határozta meg, a suavitas hagyományos retorikai kategóriájának modernizációjaként, a puszta tudóssággal szemben egy esztétikai irodalomfogalom jegyében.¹³ Ugyanakkor ebből nála is elágazott egy funkcionális értelmezés, mely a kellemnek életszervező jelentőséget kezdett tulajdonítani. Csakhogy Kazinczy esetében ez az elágazás egy hierarchikus irodalomfogalmon belül jobbára az alsóbb szintekhez kötődött (például a románokhoz), “a Poésis fentebb nemé”-ben¹⁴ a kellem és szépség öncél. Az esztétikai értékelv így egyfajta arisztokratizmust, kiválasztottságot is jelentett. Az Urániában megjelenő kellemfogalom ezzel szemben nem kötődik retorikai stílusszintekhez. Azáltal képez új irodalomfelfogást, hogy egyesíti a tudósságot és a kellemességet egy jellegzetesen funkcionális nézőpontból.

A csinosodás tehát általában az életmód reformját jelentette, nem pusztán a műveltségi szint emelését, s nem is csak az esztétikumban való kiteljesedést. E nézőpont magyarázza azt, hogy a lap programírásaiban nem valamely elsőrendűen esztétikai karakterű ízléstörekvés, nem a tudósság valamely felfogása, hanem az olvasó áll a centrumban. Az olvasó pedig nem mint nevelendő, alakítandó tárgy jelenik meg, akit így vagy úgy, de fel kell emelni a tudás, az ízlés stb. meghatározott szintjére, hanem saját elvárásokkal rendelkező befogadóként. A nevelési szándékok így csakis eme elvárások figyelembevételével határozhatóak meg, s hajthatóak végre. Úgy véljük, hogy valójában ebből az egészen újszerű közelítésmódból fakad a folyóirat sokat emlegetett eredetiségkoncepciója is.¹⁵

Szajbély Mihály és Szilágyi Márton meggyőzően érvelt amellett, hogy A’ Nemzet’ Tsinosodásában részletesen kifejtett eredetiségeszme nemigen hozható összefüggésbe a modern zsenielméletekkel, leginkább Sturm und Drang előtti, századközepi teóriákkal mutat rokonságot, valamint jól ismert közhelyek variációiból épül fel.¹⁶ A tartalmi eredetiség követelménye (szembeállítva a fordításokkal) kínál megoldást az érvelésben az olvasó elvárásaihoz való közelítésre. “De idegen, esméretlen, járatlan Világot talál az Olvasó lefordított Könyveinkbe’. Örök Igasság az, hogy nem szereti az Ember, a’ mi reá nem tartozik; a’ mi közelébb illető, a’ vonsza magához, a’ reá illő, néki használó Igasságokat keresi.”¹⁷ Az elvárások ilyetén kielégítése pedig szinte észrevétlenül, de legalábbis erőszak nélkül nyújt lehetőséget arra, hogy a jobb ízlést kínáló életminták is elfogadtassanak.

Az Urániát záró nagy tanulmány, A’ Nemzet’ Tsinosodása első fele az életmód-reform lehetőségeit számbavéve részletesen foglalkozik a hazai elmaradottság okaival. Megállapítja a kor klímaelméleti szemlélete alapján, hogy a mi klímánk valójában nem ellenséges a tudományokkal szemben, sőt éppen ellenkezőleg. Sokkal inkább a “mezei élet”, a “féltudósság”, az “animális élet” hibáztatható a tudományok kiműveletlenségéért, az életmód durvaságáért, bezárkózó provincializmusáért. Majd hosszú áttekintése végén különös “csavarral” megállapítja: “Hozzá adom még azt is, hogy nem annyira Okok ezek, a’ miért nem gyarapodhatnak Tudományink, hanem inkább, mivel Tudományink nem gyarapodnak, azért vannak ezek az Akadályok. De mivel azok, el nem mellőzhettem. Így adja eggy Dolog a’ másnak a’ Természetben Kezét, és így lesz némelly Dolog Ok, és Következés eggyszer’smind.”¹⁸

A gondolat elbizonytalanító jellege zavarba ejthet, esetleg dicsérhető árnyaltságra törekvő (dialektikus) szemlélete; bárhogy is fogjuk fel, egy dolog bizton állítható: e lezárás sokat visszavesz a kritikus áttekintés élességéből. S ez végül is érthető, ha olvasóközpontú nézőpontból értelmezzük, ahogy maga a tanulmány is teszi visszamenőleg, a második fele által. A’ Nemzet’ Tsinosodása nem a követendő minta és a tényleges műveltségi állapotok szembesítését tekinti elsődleges feladatának, hanem a minta és a helyzet közötti átjárás lehetőségeit keresi. Maga a szembesítés is ennek rendelődik alá a tanulmány közepének idézett váltásával, s az eredetiségkoncepció előtérbe állításával. Itt tehát nem mintavezérelt, hanem a minta és a befogadó egyensúlyára építő modernizációs elképzelésről van szó. Olyanról, amely az életmód reformjában egy új társadalmi reprezentáció, egy polgáriasult értékrend megvalósítását tűzi ki célul.

A tudós hazafiság beszédmódjának¹⁹ egyik alapvető érvelése módosul az olvasó nézőpontjának bevezetése által, hiszen itt már nem a nyugati nemzetek fordítások általi utolérése a központi idea, hanem a fent leírt értelmű eredetiség. Ezzel a szöveg valójában ki is lép a korabeli fordításviták értelmezési köréből: “Eredeti Munkák gyarapíttyák a’ Tudományokat, tsínosíttyák a’ Nemzetet, és emelik fel a’ nagy Nemzetek’ ragyogó Sorába.”²⁰ Jól látható itt a nem is olyan nagyon rejtett vita a tudós hazafiság beszédmódjának egyik központi tételével, a fordítások általi mintakövetéssel, ami aztán még egyértelműbb megfogalmazást nyer alább: “A’ Tolmátsolás nem haszon, kis Érdem.”²¹ Az a megfelelési igény módosult, amely eddig alapvetően meghatározta az érvényes beszédmódot és a fordításirodalmat.²² “Előre felteszem, hogy fordítani, tsak azokért kell, a’ kik az eredeti Nyelvet nem értik, mert bizonyos az, hogy a’ ki a’ Forrásból meríthet, nem merít a’ Folyamatból.”²³ Mindez azzal az imént említett jelenséggel magyarázható, hogy a minta primátusa helyett a minta és a befogadó egyensúlyára helyeződik át a hangsúly.

A másik döntő módosulás a nyelvfelfogásban fedezhető fel. A’ Nemzet’ Tsinosodása bizonyos megfogalmazásai az empirikus nyelvszemlélettel mutatnak rokonságot, méghozzá nagyobb mértékben, mint azt például a pár évvel korábbi Batsányi- és Kazinczy-szövegekben láthatjuk. “A’ Nyelv nem Tudomány, a’ Szó, Beszéd nem Bőltsesség… Kúltsa a’ Tudományoknak, Út, Mód, Eszköz, a’ Bőltselkedésre. Örömestebb tanúljuk a’ Nyelvet eggyűtt a’ Dologgal; mélyebben benyomódnak a’ Jelek, a’ jelentett Ideákkal Emlékezetünkben.”²⁴ Az “Út, Mód, Eszköz” minősítés is óvatosságra inthet e vonatkozásban, de a későbbiekben még egyértelműbb megfogalmazással találkozhatunk: “Egygyező lépéssel jár a’ Nyelv a’ Tudományokkal. Öszveséggel kell mind kettőt mívelnünk. […] Ne Szót vegyünk az Ülő alá, ne Szót kovátsoljunk, – Dolgot, ne Héjt, Velőt, ne Formát, de valóságot.”²⁵ “Héj” és “Velő”, “Forma” és “Valóság” ilyen erőteljes elválasztása számunkra nem teszi lehetővé sem azt, hogy a nyelv és gondolat egységét és elválaszthatatlanságát valló empirista nyelvfelfogást, sem azt, hogy “a nyelv egy bizonyosfajta funkcionális, a műtől el nem választható felfogását”²⁶ lássuk itt feltűnni. Az kétségtelen, hogy e gondolatok egyértelműen eme felfogások felé mutatnak, mintegy azok előzményei, de a kontextus még eredendően más. Erre ugyanúgy utalnak az idézett szövegrészeket körülvevő Seneca- és Horatius-citátumok, miként az eredetiségeszme hagyományosabb forrásvidékéről is tanúskodtak hasonló antik intertextusok, ahogy arról már volt szó.

A nyelvfelfogás igazi újdonságát inkább más vonatkozásban fedezzük fel. A tudós hazafiság egészében véve a nyelvről való beszédet állította előtérbe, az általa megnyilatkozó hagyományok karaktere és minősége ehhez képest csak másodlagosnak tűnt – ebben állott e beszédmód integratív ereje. Belső vitái ugyan szembesítették e hagyományokat, és felvetették többek között az értékszempontot is, de nem léptek ki a nyelvről való beszéd ideologikus-teoretikus kereteiből. A’ Nemzet’ Tsinosodása az első olyan teoretikus szöveg, amely azt állítja, hogy nem a nyelvről, hanem a nyelven beszélés szolgálja igazán a tudományok előrehaladását, vagyis: a csinosodást. Jól illusztrálja a gondolat lényegét a nyelvtanulásból vett példa, a “Grammaticalis Regulák” meddőségének szembeállítása a “Beszéd és Gyakorlás” eredményességével.²⁷ Vagyis a tudós hazafiság mint metanyelv helyett maga a nyelv kerül így középpontba: a magyar nyelv megújításának elméleti-gyakorlati kérdéseit háttérbe szorítja a magyar nyelven megszólaló irodalmiság problematikája. A hagyományok szembesülése végül az elméleti közelítés szintjén is magukat a hagyományokat állította előtérbe a róluk való beszéd helyett.

A tudós hazafisággal való minden vita és alapvető átértelmezés ellenére sem mondható, hogy az Uránia kilépne ennek kereteiből, sőt azt tapasztalhatjuk, hogy ugyancsak használja ezt és társbeszédmódjait. Elismétli például a nyelv nemzetmegtartó voltáról szóló gondolatokat, kiemeli a szokások megromlásával járó korcsosulás veszélyeit (l. republikanizmus), követendőként említi többször is a nyugati nemzetek mintáit, szidja a verskoholókat stb. A “szerző láthatóan meg akarja őrizni azokat az argumentumokat, amelyeket az előtte járók fedeztek fel és hasznosítottak”, noha “olyan felfogás irányába indult már el, amelyhez ezek az érvek nem igazán szükségesek, sőt logikailag mintha nem is igazán illeszkednének ahhoz a gondolatvilághoz, amelyben ezek az érvek eredetileg helyet foglaltak”.²⁸ A kontextus elmozdítása jelentős átértelmezéseket eredményez, az egyeztetés szándéka viszont belső tisztázatlanságokat, különösen az irodalom fogalmát illetően.

Az Uránia egészét szemlélve nyilvánvalóak a diszkrepanciák. A program eredeti művek írását hirdeti meg, maga a lap pedig túlnyomórészt fordításokat közöl. “Ami a tájékozódása irányait illeti: feltűnő, hogy a fordításra kiválasztott szövegek között milyen komoly helyet kap az 1770-es évek német nyelvű tudományos folyóirata, az Anzeigen. Különösen, hogy ez a magyarítás révén olykor áttételesen az 1740-es években gyökerező kezdeményezéseket folytat.”²⁹ Ugyanakkor világosan tetten érhető a göttingai neohumanizmus jóval korszerűbb és egészen eltérő karakterű szellemi hatása,³⁰ továbbá konstatálható a szépirodalmi tájékozódás megint csak más irányultsága: “Pope, Lichtwer, Kleist, Meissner a korszak népszerű, ismert szerzői, ám egyrészt mégiscsak modernebbek, mint a tudományos cikkek reprezentálta törekvések, másrészt viszont nem tipikusan a Haibund képviselői vagy példaképei; ráadásul A’ Nemzet’ Tsinosodása egyik utalása éppen Wieland gráciaköltészetét említi pozitív példaként.”³¹ Ha ehhez még hozzávesszük a Fanniban megtestesülő ízléstörekvéseket, amelyek a Kazinczy-féle, wielandi eszményeket követő kellemfelfogás jegyeit mutatják, valamint azt a tényt, hogy az Uránia más szövegei pedig nagyobb átalakítások nélkül bekerültek a Patzko-féle kalendáriumba, vagyis a popularitás közegébe,³² akkor bízvást állítható, hogy az Uránia irodalomfogalma jelentős ellentmondásokkal terhes, egyáltalán nem jellemzi e tekintetben az az egyértelműség és fogalmi plaszticitás, amely másik három korabeli folyóiratunk és szerkesztői esetében megállapítható volt.

Az Uránia gyakorlatilag egyesíti mindezek főbb vonásait, de úgy, hogy szembesítésük igazából elmarad. Legközelebb a profánusság osztatlan tudományosság-képzetéhez és a Péczeli-féle Mindenes Gyűjtemény ezen alapuló tudós irodalomfelfogáshoz áll az Uránia.³³ Az irodalom a tudóssággal egyenlő, amelynek ismereteket terjesztő haszna és erkölcsnevelő pedagógiai célzata emelkedik ki, az utile dulci horatiusi elve jegyében. Nem jellemző rá az értékelv, az esztétikai szempont teoretikus felvetése és érvényesítése, az egyes szövegekben megtestesülő modern ízléstörekvések az irodalomfogalom szintjén reflektálatlanok maradnak. Mindezt legfőképpen azzal magyarázhatjuk, hogy az irodalom elsősorban mint életminta értelmeződik az Urániában, s ez az életminta jellegénél fogva nem teoretikus irodalomfogalomként kíván megjelenni a többi akkor érvényes irodalomfogalom viszonylatában.

“A’ Kellemetesség eggy a’ legelső Tulajdonságai közzűl a’ Tudományoknak. E’ nélkűl elvesztik azt, a’ mi által lehetnek közönségessé, és tsupán eggynehány setét Tzellákban, és komor Odúkban vonnyák meg magokat, és vagy némelly kevés Bőltselkedők elzártt Kíntsévé, vagy a’ mi roszszabb eggy Rend’ Monopóliumává változnak. A’ nyájas Popularitás, a’ melly olly Tsudákat szűl, és eggy vad Nemzetből eggy tsínos és kiformáltt Népet készít, tsak akkor párosodik öszve a’ Tudományokkal, ha ezek a’ Grátziáktól Rózsaköteleiket kőltsönözik. […] De a’ Középútat megtalálni nem a’ mi Szokásunk. Azon való Törekedés miatt, hogy komorok, kedvetlenek ne legyünk – enyelgők, aprólékossak, és gyermekeskedők lettünk. A’ Versek’, és Versetskék’ Özöne elborította Hazánkat.”³⁴ A “nyájas Popularitás” világa egyértelműen elhatárolódik mind a literátusság “komor Tudományá-tól” mind a “Versfaragók, és Rythmus’ Koholók” által reprezentált popularitástól. “Középútat” kíván kijelölni közöttük, egy olyan életmintaként funkcionáló irodalmiságot, amely egyaránt magában foglalja literátusság és popularitás bizonyos vonásait, de éppen eme vonások sajátos egysége által képvisel új minőséget.

A “nyájas Popularitás” irodalomképzete igen nagy hasonlóságot mutat azzal, amit Hász-Fehér Katalin integrált irodalomnak nevez az 1810-es évektől kezdődően.³⁵ Az integrált irodalom, amint arról korábban részletesen szó volt, olvasócentrikus (az átlagolvasó képzetét központba emelve), létrejötte és befogadása a társas lét tereihez kötődik, s alapvetően a modern irodalomrendszer nyilvánosságviszonyaira épül. A “józsefi kor”-ban azonban még nem alakultak ki sem a nyilvánosságformák, sem a társasság új keretei oly módon és mértékben, amint azt az integrált irodalom fogalma feltételezi, így az minden nyilvánvaló hasonlóság ellenére sem alkalmazható itt mechanikusan. Jól illusztrálja a helyzetet az Uránia sorsa: az olvasót és igényeit középpontba állító programmal fellépő folyóirat – nem lévén elég olvasója és előfizetője – “légüres térbe került”, és három szám megjelenése után megszűnt.³⁶ Mint Szilágyi Márton kimutatta, az olvasóhoz való odafordulás az Urániában “messzemenően nem olvasásszociológiai tényekre alapozva történt meg, hanem egy virtuális és filozófiai elvontságban létező ideáltípus körülírása révén”.³⁷ Vagyis megkockáztathatjuk azt az első pillanatra talán paradoxnak ható állítást, hogy az átlagolvasó tulajdonképpen mint idealitás jött létre.

Léteztek persze már a “józsefi kor”-ban is olyan művek, amelyek a “nyájas popularitás” irodalomképzetében teoretizált olvasót rejtették magukban, de elfogadottságuk ekkor még korlátozott volt: a mintát teremtő Bácsmegyeyt és Gessnert még csak egy szűk értő kör ünnepelte, igaz, ez a kör a korszak (hangadó) irodalmi élvonalát jelentette. Az érzelmes prózahagyomány, amelynek igazán volt közönsége ekkor, s amellyel szembesültek a kor literátorai a “józsefi kor” gyűjtőmedencéjében, a popularitás közegéből származott. A szembesülés ez esetben azonban nem járt teljes elutasítással: e hagyományra rácsatlakozva inkább eltérítették azt eredeti irányától azáltal, hogy a hagyományban adott közönségképzetet újjal cserélték ki. A “Szép Nem” reprezentálta “érzékeny Olvasó” alakja így valójában a művelt, esztétikai normákat érvényesítő modern irodalmiság mellett egy másik, funkcionális irodalomfogalom jegyében képződött meg. Az Uránia ennek programos megfogalmazása. A cél – mint azt Kazinczy évekkel az Uránia előtt megfogalmazta –, hogy “a’ szóllás’ és maga-viselet’ durvasága kedvesebb ízlésre faragódjon.”³⁸ Literátusság és popularitás hagyományainak szembesülésében tehát nemcsak a modern tudósság, valamint a Kellem és a Fenség esztétikai karakterű ízléstörekvései kínáltak alternatívát, de a “nyájas popularitás” életmintaként felfogott irodalomképzete is.

Ízléstörekvés és életminta azonban, minden szembetűnő különbség ellenére is, egyaránt az érzékenység fogalmával kapcsolatos. Az érzékenység egyszerre jelent kiválasztottságtudatot és kifinomultságot, így ugyanúgy rákapcsolódhatnak az ízléstörekvéseket megtestesítő költőszerepek, mint a társas érintkezés kódjaiban adott új reprezentáció. E kapcsolatot legjellemzőbben mégis az “érzékeny olvasó” (és az ezzel kezdetben gyakran egybecsúszó “esztétikai olvasó”) ideáltípusa teremti meg azáltal, hogy egyszerre képviseli a fenség és grácia, valamint a nyájas popularitás jegyében formálódó irodalmiság közönségképzetét. Kazinczy kiváló példa erre az egybefonódottságra, hiszen az esztétikai értékek hangsúlyos preferálása és a közönséghez való fordulás nem zárja ki egymást a szemében, Az áldozót és a Bácsmegyeyt egyazon olvasónak, az érzékeny embernek szánja, minthogy annak kiválasztottsága ízlésbeli kifinomultságot is jelent. Az érzékeny olvasásmód tehát a “józsefi kor”-ban együtt képviseli mindazt, ami az új században majd az “esztétikai”, illetve a “pallérozott” olvasásmódban különválik. Az érzékeny irodalom nem irodalomrendszer, mint literátusság és popularitás, vagy integrált és strukturált irodalom: az átmenet ezek között, s mint ilyen, az irodalom episztémé-váltásának megnyilvánítója.³⁹

A nő, 1999 = A nő és hivatása. Kiad. Fábri Anna. Bp., 1999.

Bácsmegyey, 1982 = Bácsmegyeynek öszve-szedett levelei, in Érzelmes históriák. Kiad. Lőkös István. Bp., 1982, 357–505.

Cs/Széppr., 1990 = Csokonai Vitéz Mihály összes művei. Szépprózai művek. Kiad. Debreczeni Attila, Bp., 1990.

Folytonosság, 1996 = Folytonosság vagy fordulat? (A felvilágosodás kutatásának időszerű kérdései). Szerk. Debreczeni Attila. Debrecen, 1996.

Gábor Gy., 1996 = Gábor György: Miként mehet a nők által a világ elébb? in Világosság, 1996, 8–9. sz., 11–22.

Gálos, 1954 = Gálos Rezső: Kármán József. Bp., 1954.

Hász-Fehér, 2000 = Hász-Fehér Katalin: Elkülönülő és közösségi irodalmi programok
a XIX. század első felében. Debrecen, 2000.

MindGy. = Mindenes Gyűjtemény. Péczeli József folyóirata. Komárom, 1789–1792.

Szajbély, 2001 = Szajbély Mihály: “Idzadnak a’ magyar tollak”. Irodalomszemlélet a magyar irodalmi felvilágosodás korában, a XVIII. század közepétől Csokonai haláláig. Bp., 2001.

Urania, 1999 = Első folyóirataink: Urania. Kiad. Szilágyi Márton. Debrecen, 1999.

2 L. A nő, 1999, 14, 23–28.

4 L. A nő, 1999, 14–16, 29–39.

6 Közli Gálos Rezső (Gálos, 1954, 154–155).

15 Megerősíthetjük Szilágyi Márton mintegy összegzésként írott felvetését, miszerint “itt mintha egy befogadásesztétikai szempont bevezetése történne meg” (Szilágyi M., 1998, 424). Bíró Ferenc vélekedése szerint pedig “Majdnem bizonyos, hogy egy irodalmi vállalkozás létrejöttének az olvasóktól való függését ennyire nyíltan nem vállalta senki a korban” (Bíró, 1995, 483).

22 Minderről vö. Margócsy István: A magyar nyelv státusa a XVIII. század második felében, in Folytonosság, 1996, 253, 258; Szilágyi M., 1998, 422.

35 Hász-Fehér, 2000. Korábban egyébként a “nyilvános” terminust alkalmazta: “A »nyilvános irodalom« terminus ezért tágabb fogalom, és csak részben azonos az eddig használt népszerű (populáris) irodalommal, illetve a »közköltészettel«, mert éppen a felvállalt kulturális, irodalomterjesztő, erkölcsnevelő, illetve politikai feladatok következtében, a széles körű olvasottságot célul kitűzve, magába olvasztja egyfelől a népi irodalom, a vallási-közösségi élet és az iskolás műveltség, másfelől az úgynevezett magaskultúra elemeit is. A »ponyva«-irodalomtól azonban lényeges ponton különbözik: noha e szerzők fontosnak tartják, hogy műveiket olvassák, sőt – az olvasottság mutatójaként – megvásárolják, s igénylik a közönség oldaláról a folyamatos visszajelzést, olykor jóváhagyást, tetszésnyilvánítást, elsődleges céljuk mégsem az üzleti haszonban merül ki.” (Hász-Fehér, 1998, 213.)

39. A jelen dolgozat egy nagyobb munka részlete, az itt használt fogalmak annak tágabb kontextusában értelmeződnek.