A költészet ősi mítosza szerint Orpheusznak pokolra kellett szállnia. Mintha Tóth Bálint költészetében ez az ősi mágikus mítosz öltene alakot. Keserű szenvedélyek, önmarcangoló indulatok, vad érzelmi csaták parázslanak a tiszta képek és arányosan szerkesztett versmondatok mögött. Dosztojevszkij sötét lánggal égő hősei, Szvidrigajlov, Sztavrogin és Karamazov Iván írhattak volna ilyen verseket. A szerelmi himnuszok hatalmas máglyáját keserű hamuba fojtja a kiábrándulás, a lélek szabad száguldása kocsmaasztalon, bortócsákban fulladozik. Az emlék szikráit betemeti a múló idő, a cselekvésre feszülő izmokat megbénítja a magány. A költő, szinte tudatosan, pokolra száll, és bejárja árva sorsának ördögi köreit.

Ennek a pokolraszállásnak nem egyszerűen alkati vagy életrajzi magyarázata van. Nem pusztán arról van szó, hogy Tóth Bálint az önsorsrontás parádés szertartását választotta, noha választhatott volna mást. Versei tanúsítják, hogy tud örvendezni is, van érzéke akár a tündéri idill iránt, s az elragadtatás mámorát sem követi mindig a csonttörő zuhanás. Ám elmerülvén a kor szorongásaiban, félelmeiben és hányattatásaiban, nem maradt számára más, mint az, hogy számot adjon pokolrajárásairól és infernális tapasztalatairól. Tóth Bálint nem egyszerűen a sors vagy a lélek kényszerének engedett, midőn költészetében a fenyegetettség sötét jeleit mutatta fel, hanem mindenképpen saját tapasztalatainak és valamiképpen a világ és az emberiség iránt érzett felelősségnek. Ő is a történelmi lét nagy ellentmondásait és válságait élte át, és neki is az emberiség jövendő sorsán, történelmi esélyein kellett vívódnia. Tapasztalatai és nyomukban vívódásai járatták meg vele a poklokat.

A költőnek ígéretes ifjúsága lehetett volna: a pannonhalmi bencés gimnáziumban tett érettségi vizsgát, 1948-ban a budapesti egyetem orvosi karán kezdte meg felsőfokú tanulmányait, majd átiratkozott a bölcsészkarra. Első verseit, miként az válogatott verseinek 1991-ben megjelent Krisztinavárosi körmenet című kötetéből kitetszik, 1946-ban írta. Ebben a kötetbe igen kevés költeményt vett fel “zsengéi” közül: költői pályája alighogy elkezdődött, máris elakadt. Tóth Bálint ugyanis ifjúi éveit, azokat, amelyeket mások a könyvtárban vagy szerelmek között töltenek, börtönökben kényszerült eltölteni. Huszonkét esztendős korában, 1951-ben, “államellenes szervezkedés” vádjával letartóztatták, négy esztendőt raboskodott, 1955-ben (Nagy Imre első miniszterelnökségének köszönhetően) amnesztiával szabadult. Később, az 1956-os forradalom veresége után hosszú hónapokra ismét börtönbe került.

Miként válogatott verseskötetének Versek a szalmazsákból és az asztalfiókból című költői ciklusa tanúsítja, a Gyorskocsi utcai vizsgálati fogházban, a váci börtönben, majd a budapesti Gyűjtőfogházban bontakozott ki költészete. Hangja abban a titkos kórusban szólalt meg, amelyet az ötvenes évek tulajdonképpen mindmáig csak kevéssé ismert “börtönköltészete” alkotott. Tóth Bálint is ennek a szinte mindmáig méltatlan sorsra kárhoztatott költői kórusnak a képviselői közé tartozott: Faludy György, Határ Győző, Kárpáti Kamil, Tollas Tibor, Gérecz Attila, Elekes Attila, Földváry-Boér Elemér, Béri Géza, Szathmáry György és Kocsis Gábor társaságában. Mára közülük alig néhány került az irodalmi köztudatba, elsősorban a Kárpáti Kamil által 1995-ben közreadott Füveskert 1954–1995 című terjedelmes antológia jóvoltából. Faludy György börtönversei több alkalommal is megjelentek, Határ Győző, Tollas Tibor, Gérecz Attila és Kárpáti Kamil börtönversei is ismertekké váltak, maga az ötvenes évek “börtönirodalma” azonban, jóllehet a korszak egyik igen fontos költészettörténeti korpuszát alkotja, jóformán máig feldolgozatlan. Tóth Bálint “börtönversei” is csak az imént említett 1991-es válogatásban kerültek az olvasó elé.

A rabságban született versek (különben mások “börtönversei” is) mindig tiszta hangon szólnak, szabatos ritmusban, zenei rímekkel vagy asszonáncokkal. Ennek valószínűleg nem csak abban van a magyarázata, hogy a börtöncellák homályába taszított költő a vers esztétikumát állította szembe azokkal az embertelen körülményekkel, amelyek közé juttatták, és amelyeket túl akart élni, hanem talán emlékezéstechnikai háttere is van: a zenei eszközökkel formált szöveget könnyebben el lehetett raktározni az emlékezetben, hiszen papírhoz és ceruza(csonk)hoz csak később és alkalmilag jutottak hozzá a Rákosi-féle zsarnoki uralomzá a Rákosi-féle zsarnoki uralomínű következményeivel már az 1950 húsvétvasárnapján (tehát még szabadon) lejegyzett – Németh Lászlónak ajánlott – Az írástudók dicsérete című költemény számot vetett: “A bátor, nagy sohasem az, / ki a múlttal lép egy ütemre, / a jövőbe néz, mind ki igaz. / Börtön? Száműzetés? Betiltások? / Gondolataik talpraszökkennek, / s felépítik az új világot.” Az első, börtöncellában született költemény (Fő utca, 1951. február), a Pergő esőkkel feleselve viszont már a személyes fájdalmat és szorongást örökíti meg: “Pattog a pala, peng a dal: / Meddig leszek még fiatal? / Itt múlnak legszebb éveim, / zárkák penészes mélyein?” Az ezt követő versek: a Mint a cserép az egeret, a Magánzárkán, a Mátyásnapi mákostészta vagy a Reggel a hóhér magának a börtönlétnek a köznapi tapasztalatairól adnak képet. A költészet, ezt nem csak Tóth Bálint “börtönversei” tanúsítják, a szabadsághiány, a kiszolgáltatottság, a megaláztatások ellenszere is, a versben lehet megtalálni azt a pillanatnyi szabadságot és méltóságot, amely valamennyire segít abban, hogy a lélek elviselje a szenvedéseket. Ilyen vigasztalást adhat a börtönök mélyén kialakult emberi közösség is, az 1954-ben Vácon keltezett Aere perennius című költemény – a horatiusi vagy puskini költői “örökkévalóság” börtönbeli parafrázisaként tesz hitet amellett, hogy a személyes költői jövő ügye a “költő-zárkában” megszerveződő bajtársi közösség kezébe került: “Ha meghalok, társaim, írjatok meg, / s a művetekben élek majd tovább, / mint fénybetűk közt ma is illatos még / az ezeréve elhervadt virág.”

Tóth Bálint első verseskötete, az 1969-ben az olvasó kezébe került Nehéz örökség igen nagy késedelmet szenvedett, költője akkor már negyvenedik születésnapjához járt közel. Így az első kötet egyszeriben az addigi életmű szigorú válogatása lett, amelynek az a feladat jutott, hogy képet adjon a hányatott sorsú költő munkásságának erővonalairól. Ilyen volt a tájban, pontosabban a dunántúli tájban otthonra találó érzés, a szerelem idillje és drámája, a magyar történelem iránt érzett érdeklődés és a klasszikus, latin hagyományok követése.

A dunántúli táj ihlete, és ez természetesen összefüggött a dunántúli latinitás tradícióinak vállalásával, követésével, azokat a hagyományokat mozgósította, amelyeket Berzsenyi Dániel, Babits Mihály vagy az idősebb mesterek közül Takáts Gyula lírája képviselt. Erről a kettős örökségről tesz vallomást például a hexameterekben írott Latin tavasz című költemény: “Hallod, a tél vizei hogy csörgetik fenn a csatornát? / távoli erdők is, kiket egykor a durrogató fagy / megtizedelt, pattintva lehántják jégpáncéljaikat s a / még csípős levegőben zsibbadva nyújtóznak az ágak.”

Dunántúli örökség az az értelmiségi vagy szabad-paraszti hagyomány is, amely a kötet címadó versében szólal meg. Ez a költemény a “kilépett pap szabadkőműves” anyai nagyapa és a juhász és vadász apai ősök szabadságszeretetére hivatkozik: “én kétfelől / örökségül hozom a szabadság vágyát s a lázadást: / a vármegyei – Eb ura fakó! – / együtt csattan az enciklopédisták / halk, de annál kérlelhetetlenebb / érveivel: sem istent, sem tekintélyt, / amíg az ész latjára nem vetettem / s meg nem mértem, ne ismerhessek el.” Ez a közvetlen családi örökség fonódik egybe a magyar költészet régebbi örökségével: Balassi Bálint és Zrínyi Miklós harcos szellemi hagyatékával, ennek életre keltése Tóth Bálint költészetében később is mindig visszatér. (Ha van költő, aki méltóképpen kapta munkásságának elismeréséül Valentin-napon Balassi Bálint kardját, Tóth Bálint ilyen!)

A Nehéz örökség bizonyára legfontosabb verse mindazonáltal a Krisztinavárosi körmenet című hosszabb költemény, ezt kétségkívül a hatvanas évek leginkább jelentékeny költői művei között, Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Nagy László, Juhász Ferenc összefoglaló történelmi versei között kell számon tartanunk. (Bizonyára nem véletlen, hogy Tóth Bálint 1991-es válogatott kötetének élére és címlapjára ennek a versnek a szövege, illetve címe került!) Azok között a költői művek között tarthatjuk számon, amelyek a magyarság “szenvedéstörténetét” tekintik át, és ennek nyomán jelölnek meg követendő erkölcsi stratégiát. Tóth Bálint terjedelmes, harminchárom négysoros strófából épülő verse a krisztinavárosi feltámadási körmenet élménye nyomán idézi fel a magyar történelem drámai eseményeit, általában látomásos képekben és utalásokban. A szöveg azáltal, hogy mindezt a húsvéti (nagyszombati) szertartás keretébe helyezi el, mintegy szakralizálja a magyar történelem drámai eseményeit.

Nem minden irodalomtörténeti előzmény nélkül végzi el ezt a “szakralizációt”, az erdélyi költő, Dsida Jenő ugyancsak evangéliumi, illetve bibliai képzetek és utalások versbe emelésével szakralizálta a kisebbségi létbe taszított magyarság “szenvedéstörténetét”. Olyan költői műveire gondolok, mint az evangéliumi történetet aktualizáló Nagycsütörtök vagy a Zsoltárok könyvének anyagából (is) építkező Psalmus hungaricus. Különösen ez utóbbi nagy vers hozható párhuzamba Tóth Bálint költeményével, anélkül hogy közvetlen hatást feltételeznénk. Dsida “psalmusa” a szétszórattatás, Tóth Bálint verse viszont a nemzeti múlt “szenvedéstörténetét” mutatja be. A két nagyszerű és korszakos költemény, mondjuk így: “lelki” rokonsága onnan származik, hogy mindkettő vallásos háttérben helyezi el a magyarság megpróbáltatásait, és ezzel mindkettő a drámai katarzis létrejöttét segíti elő. A magyar “szenvedéstörténet” bibliai szakralizációja történik meg különben Márai Sándor Mennyből az angyal című, az ötvenhatos forradalom vereségét elsirató költeményében is.

A Krisztinavárosi körmenet a katolikus körmenetekben nemritkán felhangzó litánia vagy a kórus-antikkórus formáját használja fel (a litániaforma is erre az antik hagyományra vezethető vissza): mindkét szerkezeti forma kettős osztatú, egymásnak válaszoló szövegkonstrukciót követ. Ezt a konstrukciót a vers tipográfiai képe is érzékelteti. A páratlan versszakok magának a nagyszombati körmenetnek az eseményeit, a páros szakaszok pedig a magyar történelem tragikus eseményeit idézik fel. A páratlan szakaszoknak ilyen módon szakrális, a párosoknak tragikus történelmi jelentése, illetve utalásrendszere van.

Tóth Bálint Dózsa György keserves kínhalálától az 1956-os forradalomig tartó, közel félezer éves magyar történelméből választja ki hivatkozásait, ezeknek sorát azonban a jelenből a távolabbi múltba vezeti. Így első hivatkozási pontja költő- és egykori börtöntársának, Gérecz Attilának 1956-os mártíriuma: “A Klauzál téren araszos sír: / az arcára fagyott a föld, / mint nászra, meztelen temettük, / mert eddig ölelt csak és nem ölt.” Ezt követik azok a képek, amelyek (visszafelé az időben) a magyar hadseregnek a Don-kanyarban elszenvedett vereségét, az orosz hómezőkön elpusztult munkaszolgálatosok végzetét, az első világháborús vereségeket, az 1848–1849-es szabadságharc vesztett csatáit (ennek során Petőfi halálát), a mohácsi csatavesztést, végül Dózsa György tüzes trónját és halálát idézik az olvasó elé. Mindig áldozatokat, hősi halottakat, ártatlanul meggyilkoltakat: a magyar történelem vértanúit, a nemzeti múlt sebeit.

A széles történelmi panorámát közösségi önvizsgálat és számvetés hatja át, az ötszáz esztendős történelmi szemlének ez a számvetés és számonkérés ad különleges morális emelkedettséget: “itt az ideje számon kérni, / ötszáz év óta mire ment / ez a fejetlen-csonka-ország / s vezérnélküli regiment?” A költeménynek mindvégig tragikus hangoltsága van, a nemzeti tragédiákkal történő számvetés azonban, már csak a feltámadási körmenet keretébe helyezése következtében is, végül katartikus kijelentéssel, sőt stratégiai gondolattal zárul. Mintegy arra utalva, hogy a nemzeti történelem sorozatos tragédiái után is lehetséges a felemelkedés, a feltámadás, ehhez azonban közös bátorságra és tettrekészségre van szükség. Ezt nyilvánítja ki a költemény zárószakasza: “Merni s tenni. Mert sem keresztfa, / sem tűztrón, ha nem moccanunk, / nem válthat meg se pénz, se fegyver, / csak mi magunk, csak mi magunk.”

Tóth Bálint a nehéz személyes sorssal vívódva ért költővé, és később is vívódásai, belső küzdelmei által jutott előre. Történelmi élményeiről és vívódásairól tesz vallomást 1976-ban közreadott Hetedik évad című verseskönyvének Korszakváltás című ciklusában. E versek között több olyan található, amelyek valójában a bibliai Apokalipszis parafrázisai (Akkor, Skarlátcsíkos vadállaton, A tűzeső elé). Az apokaliptikus költői hagyomány mindig az emberiség várható pusztulását jelzi, vérzivatarokat és tűzözönöket vetít elénk, a háborúk vagy a háborús veszélyek idején kel életre. Érdemes, ha vázlatosan is, áttekintenünk az új magyar irodalom apokaliptikus sejtelmeit és látomásait. A második világháború után éledő magyar lírát két nagy hatású apokaliptikus vízió vezette be: Weöres Sándor XX. századi freskója és Jékely Zoltán Madár-apokalipszisa. Mindkét költemény a humánus értékek tömeges pusztulásának és az erkölcsi normák általános megingásának élményéből született, s valami, egyelőre névtelen szorongást fejezett ki, végső kételyt és aggodalmat az emberiség jövője iránt. Alig telt el két évtized, neve támadt a szorongató félelemnek. Illyés Gyula, Déry Tibor és Juhász Ferenc oratóriumai, eposzai: Az éden elvesztése, a Szembenézni és A Szent Tűzözön regéi sorra az atomháborús fenyegetettség szörnyű súlyától nyomasztva kémlelték az emberiség megmenekülésének esélyeit. A háborús félelmek később csökkentek, a költők szívére mégis új súly nehezedett. A mindenütt tapasztalt közöny, a közösségi kötelékek felbomlása, a nekivadult erőszak, önzés és őrület új fenyegetést hozott, a széteső emberi társadalmak apokaliptikus vízióit rajzolta fel. Ezt a víziót idézte meg Déry Tibor regénye: a Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról.

Tóth Bálint is szorongató látomásokban villantja fel az atomháborús pusztulást: “káromkodva szedi Jézusfejű botja hegyére / volt városok üszkösült roncsát / a teremtésben megundorodott Isten” (Akkor). De megidéz egy nem kevésbé szorongató másfajta víziót is, egy emberi kapcsolatokat, értelmes nyelvet nélkülöző társadalomét, amelyen végképp úrrá lett az elidegenedés: “Az édes anyanyelv vakog, / fiait eltaszítja […] Gitárdzsungel, családi priccs, böffen a kockaház bendő / s utcára okádja a kín / az emésztetlen jövendőt (A tűzeső elé). Atlantiszi szélben érzi magát, merülő világok között, így uralkodnak el rajta kétségei, így kényszerül pokoljárásokra, perelni önmaga ellen.

Vergődve és sodortatva valamiben meg kellett kapaszkodnia. Költészetének egyik kapaszkodója a szerelem, a másik a magyar költői hagyomány. A szerelem, mint Vakító partraszállás című ciklusa tanúsítja, mindig új mámorral és új kedvvel tölti meg az elcsigázott idegeket, szenvedni tanít, de élni is. A hagyomány: Balassi Bálint, a kuruc költészet, Vörösmarty, Babits és Radnóti küzdeni tanít. “…költő perelj, parancsod ez, / örök elégedetlenül” – fogalmaz művészi morált és költészettant a Radnóti Miklós emlékének ajánlott Felelek kérdezetlen. Máskor meg Balassi Bálint példája és a magyar szabadságharcos költői hagyomány ad Tóth Bálintnak erőt (Balassi Bálint magyar imádsága, Bálint úr névnapi köszöntése, Mit hagytak rám?). Már maga az archaikus stílus, a “régi magyarság” nyelvi és formai öröksége a helytállás és szembeszállás erkölcsét sugallja. Ahogy Ady Endrével vagy újabb költészetünkben Csanádi Imrénél, a költői archaizálás Tóth Bálintnál is a felemelkedés, a küzdeni tudás jele.

A költő morálja a forma, s ezt, úgy tetszik, pontosan érzi Tóth Bálint is. Az élmény vagy a lelkiállapot, amelyről vallomást tesz, lehet lázas és kusza, a verse mindig tiszta és ép. Még vergődést és zuhanást is arányos képekben, míves sorokban fejezi ki (Köröttem minden szétesik, Fekete tüzedben). Élmény és forma különös feszültsége legjobban talán a Hetedik évad című kötet címadó versében ölt alakot. Ez a nagy ívű költemény a visszatekintés, az emlékezés és a számvetés verse, s ennek megfelelően három időrétege van. A múlt, amely a falusi gyermekkortól a viharos ifjúságig ível, és amelyet hol nosztalgia, hol kritikus figyelem övez. A jelen, amely a külső és belső nyugtalanságtól nyeri lázas és zaklatott közérzetét, és a jövő, amely kiismerhetetlennek vagy még inkább apokaliptikusnak tűnik.

A költő látszólag szeszélyesen csapong e három időréteg között. Éppilyen csapongó a költemény stílusa: megjelenik soraiban a nosztalgikus idill (“A nyár tündére muzsikál / vályúkáváról csóka röppen […] békák fújják az altatót”), az erős naturalizmussal festett, érzékletes (és érzéki) kép (“húsos nőszirmok közt viháncol / két vaskos summáslány a tikkadt / délutánban ínyünk kiszikkad / combtövük forró árnyékától”), a hagyományos költői realizmussal festett életkép (“veszem botom és kalapom / nekivágok a pincesornak / fekete macskák játszadoznak / karósorok közt a napon”), a groteszk (“a szomszéd bitófán / nevet egy furcsa frizurás lány / jobb ezt nekünk nem észrevenni”) és az apokaliptikus látomás (“a szakállas Semmi ül / maga is visszavigyorogva / szeme két légyölő galóca / szakállán alvadtvér penész”).

A vers szemléleti és stílusegységét a számvetés ereje teremti meg, az egymást követő (gyakran szürrealisztikus) képek, merész társítások mozaikját ez a morális erő forrasztja egyetlen tágasabb szerkezetbe. Ez a szerkezet meglehetősen szélsőséges pólusokat fog öszsze: a költemény nosztalgikus idillel indul, és apokaliptikus vízióval fejeződik be; a két szélső pólus között húznak ívet Tóth Bálint emlékei, megfigyelései és látomásai. A belső izzást, az álmok szabadon áradó képvilágát és a rendkívül zárt és fegyelmezett forma, a szabatosan váltogatott négyes és ötödfeles jambusok, a zeneileg megmunkált ölelkező rímek kényszerítik kristályos rendbe. Annak jeleként, hogy Tóth Bálint költő módjára, a forma és az alakítás fegyvereivel győzi le kísérteteit, mint az ősrégi mítosz Orpheusza.

Egy verseskönyvnél nemcsak az “összképnek”, hanem a költői “üzenetnek” is része a borítót díszítő ábra vagy reprodukció. Azért kell erről szólni, mert Tóth Bálint 1988-ban megjelent negyedik verseskötetének borítóját (Varga Ferenc művét) a magyar Szent Korona egyik rekeszzománc képének másolata díszíti: Szent Mihály arkangyal barna, kék és zöld színekben pompázó ábrázolata a “görög” abroncskorona közepéről. Tudomásom szerint magyar verseskönyv borítója ezúttal először viselte magán sokatmondó emblémaként koronánk egyik részletét. Egy történelmi ereklye megbecsülésének és ezáltal a nemzeti történelemmel való azonosulásnak a tanúi vagyunk. Ez utóbbit a borító természetesen csak jelzi, igazolása magukban a versekben található.

Ugyanilyen jelképes értelme van a verseskönyv címének: Nyiss kaput angyal. Tóth Bálint a kötet elé írott személyes vallomásában magyarázattal szolgál. Arról beszél, hogy Erdélyi Zsuzsanna archaikus népi imádságai között találkozott ezzel a fohásszal, s aztán felderengett előtte egy régi, görög mértékben írott verstöredék utolsó sora: “Az angyal, aki kaput nyit vissza az Édenbe. Az angyal, aki kardjával kaput nyit az új gondolat, az új tett előtt.” Ezt az eszmét rögzíti a verseskönyv pár soros mottója is: “Ég-föld, ha megindul, / zengnek a kürtök, tűz-csillageső hull, / isteni küldött, / vágj utat vissza / a Kertbe a karddal: / Nyiss kaput angyal.” Ez az angyal ragyog barnában, kékben és zöldben nemzeti koronánkon: Mihály arkangyal az angyalok fejedelme, a Sátán legyőzője, és a Paradicsom védelmezője, ahonnan ő űzte el Ádámot és Évát a bűnbeesés után, s ahová majdan ő kíséri el az igazakat. Ő az az angyal, akihez az ősi fohász, egyszersmind a kötet invokációja szól: “Nyiss kaput!”

A kapu jelképes fogalmánál egy kissé időznünk kell, hogy pontosabban szemügyre vegyük azt a világképet és életbölcseletet, amely Tóth Bálint verseskönyvében kibontakozik. A kapu az emberiség ősi jelképei, a vallás, a mítosz, a költészet és a művészet mindig megújuló metaforái és emblémái közé tartozik. Jean Chevalier és Alain Gheerbrant kitűnő munkája, a Dictionnaire des symboles a következőket mondja róla: “A kapu jelképezi az átmenetet két állapot között, két világ között, az ismert és az ismeretlen, a fény és a sötét, a kincs és a nélkülözés között. A kapu a misztériumra nyílik. Dinamikus lelki ereje van, minthogy nemcsak egy átmenetet jelöl meg, hanem átkelésre is szólít. Meghívás egy túlvilági utazásra.” Az ősi kultúrák mindezt nagyon jól tudták, az egyiptomi vagy babiloni templom bejáratának, a kínai és indiai város kapujának szakrális jelentősége volt, és ugyanilyen szakrális szerepet kapott a kapu az Ószövetségben és az Újszövetségben, az egész keresztény kultúrában.

A kapu a vallások és mítoszok értelmezése szerint az ismeretlenbe vezet, erről az ismeretlenről azonban tudni lehetett valamit: a keresztény ikonográfiában gyakori kapu mögött a mennyek országa, és a megváltás várt a belépőre. Ezt a bizonyosságot veszítette el a modern kor költészete és művészete, amelynek rejtelmes értelmű kapui mögött egy labirintus, esetleg maga a semmi található. A kapu a reménytelenség emblémájává válik, ahogy Pilinszky János Kopogtatás című versében olvasható: “Kopogtatás. Kopogás. / Együtt kopogtunk. Azt már nem tudom, / hogy ugyanazon az ajtón? Ami biztos: / Ilyen lehet egy kerub verdesése.”

Tóth Bálint még remél. Az ő angyala nem vergődik, ellenkezőleg, régi fenségében ragyog, Isten küldöttjeként nyit kaput, és mutat utat. Ennek ellenére a Nyiss kaput angyal versei mögött is ott kavarognak az emberi lét sötét örvényei. A magyar költészet már hosszú évek óta a gyász színeit viseli magán, költőket és költőbarátokat sirat el, s ahogy a történelmi viszonyok kényszerében a líra mindinkább a lélek benső körére húzódik vissza, úgy kap mind nagyobb nyomatékot a személyes gyász és fájdalom. Tóth Bálint verseinek is részben az egymásra tornyosuló személyes veszteségek szabják meg a dallamát. “Nézd, elúsznak ott / barátaiddal megrakott / koporsók” – olvasom Részeg ősz című elégiájában. Ez a verse a magyar költészet tragikus tapasztalatoknak is hangot adó bordalainak a hagyományát követi. Vörösmarty Fóti dalára vagy Juhász Ferenc Rezi bordalára gondolok, ez utóbbinak még a strófa- és rímszerkezete is visszatér. Egymást követik a búcsúztatók és a siratók; a költő Huszárik Zoltán, Papp Zoltán, Nagy László emlékét idézi fel, végül egész Requiemet szentel barátja, az igen korán meghalt Novotny Vilmos emlékének. Ez a költői rekviem mutatja igazán, hogy Tóth Bálint milyen keservesen küszködik a halál képzetével, s milyen mélyen éli át mások pusztulását: “A halál rossz? – Nem! Meghalni, búcsúzni… / Fáj? – Jobban fáj, mint bármely búcsúzás… / Félsz? – Igen! Szemed sem tudod lehunyni. / Hogy jön? – Gyorsvonat. Golyó. Robbanás.”

A halál nagy kísértője minden költészetnek, Tóth Bálint is kínlódva, gyötrődve viaskodik vele. De a halál fogalmának azt a magyarázatát, amely az egzisztencialista filozófiához és az abszurd irodalomhoz fűződik, határozottan elutasítja. Nem találja értelmetlennek az életet, bízik valamilyen transzcendenciában, amely a halált a létezésnek egy magasabb rendjében helyezi el. Az elmúlással az emberi élet elemi örömeit állítja szembe. Papp Zoltán című költői búcsúztatója Radnóti híres versének – A la recherche – lehetne rokona: ahogy a Lager Heidenau poklába vetett költő nosztalgikus fényben idézi fel a békés élet idilli képeit, úgy kelt életre Tóth Bálint a gyász pillanatában egy elsodort és soha vissza nem térő nyári idillt: “minap még együtt ültünk / hármasban »Feld«-Marsallal, / borozván így becézted, / a bodzaszagú kertben / kereklő vasasztalnál / verseltünk, vitatkoztunk, / Keats-et, Shakespeare-t idéztünk, / alattunk Nagykovácsi, / felettünk fenn a fenyves / a kora nyári fényben, / poharunkban sötétlő / vörösbor, mint a vérrög”. Az Egy balatoni útikönyv felett hasonlóképpen idézi fel egy hajdani leány alakját s egy régi balatoni nyár tündérvilágát. Egyszersmind hangot ad annak a fájdalmasan elégikus érzésnek, amely a túlélőket, a hátramaradottakat tölti el: “Valami édes űrt hagytál mindegyikünkben, / félbetört szavakat, elmázolt pillafesték- / tócsán szivárvány-könnyet, egy-egy szívnyilallást, / a fák alatt itt jöttél, a parton ott feküdtél”.

A messze tűnt ifjúság emlékeinek nosztalgikus felidézése sztoikus életbölcselettel jár együtt, s ez az életbölcselet minduntalan a szépséggel, az alkotómunkával érvel az elmúlás ellen. Nemcsak az ontológiai, hanem a történelmi “rossz” ellen is. Tóth Bálintnak nincsenek illúziói, midőn széttekint a világban, vagy fellapozza a magyar történelem annaleseit. A Nagy Vadkan című versében a költő Zrínyi Miklós végzetére utalva rajzol sötét képet történelmi múltunkról és további esélyeinkről: “Úgy látom eljön értünk sorban, hamarján / a Nagy Vadkan, jó sorsunk agyarára / veszi s viszályba horgad a fejetlen / ország: urak, vitézek, kapitányok, / mert sátánfattya megtörted a lelkük, / egymásnak esnek csattogó agyarral”. Ezt a kiábrándító, keserves történelmi tapasztalatot és látomást ellensúlyozza az alkotómunkába vetett bizalom. A költő Radnóti Miklós erkölcsi példájára hivatkozik: “Oly korban, mikor tenni nem lehet, / a legfőbb tett az alkotás lehet” (A költő igaza). Máskor Tóth Árpáddal érvel amellett, hogy a szépségnek eredendően morális hatékonysága van: “Mert a szépség: hatalom – bár szelíd, / lebírja idők »vihedereit«, / azzal hogy van; nem riszál, nem »negéd«, / létezésében hordja erejét; / nem kacsingat, nem dörög, nem vakít, / de falakat dönt, hat, vonz, alakít” (Meditáció Tóth Árpád centenáriumán).

Az alkotómunka, a szépség szolgálata kelti fel bizalmát az élet értelme iránt, és a teremtett világon tűnődve alakítja ki sztoikus bölcseletét. Szobám barlangjából című versének tanúsága szerint elveszetten és magányosan, leszámolva az ifjúság vakmerő reményeivel már csak a világmindenség titkain mereng: “Nézzük az időket, alulról, belülről, / borulás nem rettent, csaló fény nem bűvöl, / együtt-hódító kor, közös tűz, hol tűnöl? / Tűnődöm. Immár csak csillagokról, űrről”. Egész bokrétányi hasonló verse van: a Téli Sziriusz tíz költeményből álló költői ciklusára gondolok. Elmereng a csillagok titkain, s miként a Hajnali részegség költője, “az égbolt gazdag csodáitól” “egy nagy ismeretlen Úr”-hoz érkezik. Ez a meggyőződés szövi át a halállal mindig új változatban s mindig új költői formában birokra kelő Requiemet is. Az imént a költő ciklusnyitó versét, a Párbeszéd a lélekkel címűt idéztem. A szenvedélyesen zakatoló drámai kérdéseket végül a Deus recreat mundum című modern himnusz zárja le: “Túléli hát a lélek a halált? / – Túléli, de az egy másfajta élet, / és teljessé talán a végítélet / teheti majd, hol szebb formában újra / a pőre lélek új testre talál, / hol a volt-at s lesz-t az Úr egybegyúrja, / s tán nem lesz idő, sem történelem, / csak egy regnál majd: a boldog jelen.” Valójában ebbe a lét fölötti létbe nyit kaput Tóth Bálint angyala.

A Nyiss kaput angyal költője a lélek benső körén marad, s többnyire a világmindenség titkain tűnődik. Mindez klasszicista költők világképét és magatartását idézi fel a szemlélő előtt, kivált a Nyugat “harmadik” költői nemzedékének klasszicizmusát. A klasszicizmus azonban a legkevésbé sem megállapodottságot, emelkedett közönyt és üres formakultúrát jelent. Halász Gábor írta annak idején: “Mintha a klasszicizmus nem szüntelen harc lenne a szörnyetegekkel, keservesen megszerzett győzelem, tiszta lebegés a szennyes káosz felett.” Idézhetem Mátrai Lászlót is, ugyancsak a “harmadik nemzedék” útkeresésének időszakából: “A klasszicizmus romantika nélkül üres, a romantika klasszika nélkül vak. Tiszta klasszicistákat csak a nyárspolgárok között, tiszta romantikusokat csak az őrültekházában találhatunk: művészet egyik lelki tájon sem teremhet.” Mindez Tóth Bálint költészetére, az ő romantikára alapozott, romantikával átszőtt klasszicizmusára is érvényes.

Klasszicista ez a költészet, amely igen nagy szerepet ad a hagyománynak: a versek rendre felidézik Berzsenyi, Babits, Tóth Árpád és Radnóti szellemi örökségét, a klasszicista költőkhöz hasonlóan készítenek szavakból valóságos “érmeket” olyanok tiszteletére, mint Shelley vagy Byron, s klasszicista módon transzponálják költeményekben képzőművészeti alkotások “üzenetét”. Ugyancsak a klasszicizmus öröksége utal az égbolt csillagképeinek költői ábrázolása, a már említett Téli Sziriusz című verssorozat. Klasszicista jellegű a kötetszerkesztő munka, az egymástól tematikailag is jól elhatárolható költői ciklusok kialakítása. Végül a klasszicista verskultúrát eleveníti fel Tóth Bálint biztos formakezelése, gyakori szonettformája éppúgy, mint a középkori himnuszköltészet hagyományainak életre keltése – az Északi Nagyboldogasszony című ciklus verseiben – vagy az időmértékes görög versformák értő használata. Ez utóbbi igazán ritkaság mai költészetünkben, s külön lehetne szólni arról, hogy Tóth Bálint milyen nyelvi és verselési biztonsággal ad szerepet e klasszikus formahagyománynak, nemcsak “görög mértékre” szedett verseiben, hanem kötetlenebb költői formáiban is.

A gyászról és a vigaszról szólnak Tóth Bálint kései versei, és csak most gondolok arra, hogy “kulcsszavaik” is milyen erősen csengenek egybe. Ha a negyedik kötet címét (Nyiss kaput angyal) és a rekviemeket tekintjük, a verseknek két kulcsszava van: a “kapu” és a “koporsó”. Hadd emlékeztessek arra, hogy “kapu” szavunk egy ótörök “bezár” jelentésű igéből származik, s ugyanebből az igéből ered “koporsó” szavunk is. Igen, Tóth Bálint költészete mögött a “koporsók” nyomán mindent sötétbe borító gyász rejlik, a költő mégis azt a “kaput” keresi, amely a megbékéléshez vezet. Ennek a “kapunak” a titkát az angyalok ismerik.