MARSALL LÁSZLÓ
Fényrobbanás-búcsúztató
(Orbán Ottó emlékére)
A “mi lenne ha…” a “mi lett volna ha…”
lehetősége két fél-délibá
bja között, Sorsodegyetlen felfénylő fonala házban-hazában,
régi kastély lépcsőfoka élén elhasíttatott,
belezuhantál a világtalan Világba,
a hirtelen kitáguló semmibe, barátom.
Utolsó pillanatod kérdőjele: a “hol? hová?” –
magába roggyan, csuklód ere-lökkenése némul.
Dorgálhatnám a hanyag Ismeretlent,
orvosi műtőben megfúratta koponyádat,
csihítani a vitustáncos testet,
és adott néked idő-előleget is,
járni “sarkosan”, mint “alakilag kiképzett
katonák”, és teleírni rizsmányi papirost.
Miféle szárasztása ez a Rózsakertnek,
hogy időt adott –, s miért hirtelen szűköset,
párologtatni még illatokat, ajzót-fanyarost.
Kívánnám, ihatnánk, ketten együtt, csóró fiúk,
szimpla helyett két dupla feketekávét,
mint közveszélytelen munkakerülők,
szellemi szabadfoglalkozások – békességben.
Ha bekapnám a Holdat, akár kívánság-serkentő
tablettát, legyen kézfogásnyi minuta,
már a “mi lenne ha…” a “mi lett volna ha…”;
csak a lehetőség két fél-délibábja között…
Képzelgés ez is. Gyalázat.
KERÉK IMRE
Borsos Miklós szobrai
Alvó leány
Térdén összekulcsolt karjára hajtva
fejét, szunnyad a lány szűz-öntudatlan.
Madárpihe-mosolyt lebegtet ajka
öröklétnyivé tágult pillanatban.
Vénusz születése
Diadallal magasba ívelő
feszes csípők, hóragyogás
ú tompor –amint lucsoktalan-tisztán elő-
bukkan a szétnyíló tengerhabokból.
Bimbó
A szemvakító sugárzásba tartva
kibomló szűzi-fehér szirmait –
lüktető-forró asszonyöl, amint
megnyílik, hogy a gyönyört befogadja.
Szabó Lőrinc
Meggörnyedt vállán a mindenség terhét
tartani erő és hit már kevés. –
Sistereg, lobog a szemüveglencsék
fókuszába sűrűsült szenvedés.
Kassák Lajos
Nem őt a sors, ő maga kalapálta
konok daccal műremekké a sorsát. –
Tölgyfa-egyensúly geometriája.
Korrózió-álló-fém-azonosság.
Pannónia
Ért gyümölcsök mézét ígérő, enyhe
hajlatok, mellek gömb-harmóniája,
karok, bujtogatók a szerelemre,
ti ringassatok át majd a halálba.
Adassék tisztelet
Szervátiusz Jenő emlékének
Ki emberi lelket
igéz föl a fából,
gondfelhőz
ött arcracsillagot varázsol,
balladát kalapál
örömből és jajból,
halhatatlan csodát
a halott anyagból,
s acélhúron zengő
Cantata Profana –
a lét lüktet, árad
formáiba zárva;
ki által üzennek
elporladt szegények:
adassék tisztelet
a Teremtő Ké
znek!
ÉBERT TIBOR
Széthajtogatott álom
Ki vetette meg ágyam?
Patkányaim.
Ki vetette meg ágyam?
A villamos pusztaság ráncain.
Ki vetette meg ágyam?
A megrövidülő szándék.
Ki vetette meg ágyam?
Süppedt árnyék, talán lát még.
Ki vetette meg ágyam?
Billentyűalkonyat.
Ki vetette meg ágyam?
Anyám széthajtogatva álmomat.
Fények
fények fénye
mindent elözönlő fények
ragyogó ez a benti
napsütés
mely nem terjed túl
létem határain
de itt mindent bevilágít
plasztikussá téve kontúrjait
osonásoknak settenkedéseknek
rejtőzködéseknek szorongásoknak
csillárok csüngnek bennem
fényszórók tükrös keresztmetszete
enigmatikus sávos találkozások
napok vonzások naprendszerek
fókuszai időmnek
s ha ez a fények fénye
kiürült áradás
bimbózó tápászkodó alkonyok
estek rügyei között
pislogó lángként összezsugorodón
fénytelen mécsesként is melegíthet
hozzákuporodik
önazonosult magányában
a képzelt lélek
másolata címerével
BANOS JÁNOS
Rekviem egy faluért
Bözödújfalu, 2001
1.
Mert fehér. Fehér éjszaka, mint északon?
Székesfehérvár, Fehértó,
Fehérvárcsurgó, Fehérvízpuszta.
Fehérlik az ország, mely megúszta
a vízbe fulladást egy szép napon.
Olyan fehér, mint a föltámadás.
Mondhatnám-e: elszenderül
a virágzás pünkösdkor a legszebb réten?
Elszenderül Bözödön, tocsog velem
az Idő, hogy senki se értsen.
Mit érthet, ki nem látta
a fehér templomot a vízben, a mocsárban?
A harangig ért a víz, a lelkünkig
zubogott a Sátán a félelmetes
kivagyiságban: Meneküljetek!
A párnahuzat is reszkessen, ha nem utánam.
Ha nem követtek – gondolta ő –,
kit azóta a golyó szaggatta lyukakon
megkeresik a bogársötétségek.
Itt meg áll belerogyván a vízbe-mocsárba
a fehér templom: ne higgyük, az ég oly magas,
eltűr minden merészséget.
2.
Itt állunk mi is, messziről jövők,
térdig a sárban, a szégyenben némán.
Ránk néz a fenyő: vajon az ő bűne-e Erdély,
vagy sirattunk fölöslegesen és bénán,
rászáradva a hazugságra is,
mikor úgy szólítottuk meg
a csenevész lány-fenyőt, fiú-fenyőt,
mint egy román vénlányt.
Ki, ha jött, úgy neveztük, ahogy a szégyen
felhői ránk szabadulnak.
Ezért moshatott el a víz-vész,
Bözödújfalu,
ezért fröccsenték szét világtájak felé,
röptették szét népedet, mint megvadultat.
S mi, szokás szerint, itt toporgunk,
térdig a sárban – után.
Mikor már megtörtént minden gyalázat,
mikor már a jó szó is csak billeg,
mint fény a pupillán.
3.
Csak csodálkozom: hová hamvadt,
szitkozódott szét a lélek?
A lélek téglái mivé porladtak el,
melyekből templomot, iskolát, erős várt
s nem börtönt, drótozott lélekcsordát
kellett volna építeni, de úgy, mint a csodát:
tégláról téglára, hogy ne legyen
Auschwitz, ne legyen Gulág.
4.
Nem az a nap süt az égen.
Királyhágón széttakarják a füvet,
s nem szorgoskodnak az ébredésben.
Éhes kutya vacog a körmeink alá,
mint
s elzúg egy repülőgép:
szárnya alatt a föld, s fölötte az ég.
Ilyen egyszerű a világ, nem kell kitalálni.
Lehet színezni a létet, lehet macerálni,
de sose lehet leköpni az Istent,
mintha lenne bárki,
közülünk való, víztorlaszoló betyár,
ki félelmes tetteinkben
tocsogva-somolyodva jár.
A templom, a fehér immár az ő tisztasága.
Figyelsz-e ember, nem a sárra,
a Sátán szolgasága rád ne fonódjon,
mint fonódna az ostor:
legyél elűzött, árokparti lárva.