MARSALL LÁSZLÓ

Fényrobbanás-búcsúztató

(Orbán Ottó emlékére)

 

A “mi lenne ha…” a “mi lett volna ha…”

lehetősége két fél-délibábja között, Sorsod

egyetlen felfénylő fonala házban-hazában,

régi kastély lépcsőfoka élén elhasíttatott,

belezuhantál a világtalan Világba,

a hirtelen kitáguló semmibe, barátom.

 

Utolsó pillanatod kérdőjele: a “hol? hová?” –

magába roggyan, csuklód ere-lökkenése némul.

 

Dorgálhatnám a hanyag Ismeretlent,

orvosi műtőben megfúratta koponyádat,

csihítani a vitustáncos testet,

és adott néked idő-előleget is,

járni “sarkosan”, mint “alakilag kiképzett

katonák”, és teleírni rizsmányi papirost.

 

Miféle szárasztása ez a Rózsakertnek,

hogy időt adott –, s miért hirtelen szűköset,

párologtatni még illatokat, ajzót-fanyarost.

 

Kívánnám, ihatnánk, ketten együtt, csóró fiúk,

szimpla helyett két dupla feketekávét,

mint közveszélytelen munkakerülők,

szellemi szabadfoglalkozások – békességben.

 

Ha bekapnám a Holdat, akár kívánság-serkentő

tablettát, legyen kézfogásnyi minuta,

már a “mi lenne ha…” a “mi lett volna ha…”;

csak a lehetőség két fél-délibábja között…

Képzelgés ez is. Gyalázat.

 

 

 

 

KERÉK IMRE

Borsos Miklós szobrai

 

Alvó leány

 

Térdén összekulcsolt karjára hajtva

fejét, szunnyad a lány szűz-öntudatlan.

Madárpihe-mosolyt lebegtet ajka

öröklétnyivé tágult pillanatban.

 

 

Vénusz születése

 

Diadallal magasba ívelő

feszes csípők, hóragyogású tompor –

amint lucsoktalan-tisztán elő-

bukkan a szétnyíló tengerhabokból.

 

 

Bimbó

 

A szemvakító sugárzásba tartva

kibomló szűzi-fehér szirmait –

lüktető-forró asszonyöl, amint

megnyílik, hogy a gyönyört befogadja.

 

 

Szabó Lőrinc

 

Meggörnyedt vállán a mindenség terhét

tartani erő és hit már kevés. –

Sistereg, lobog a szemüveglencsék

fókuszába sűrűsült szenvedés.

 

 

Kassák Lajos

 

Nem őt a sors, ő maga kalapálta

konok daccal műremekké a sorsát. –

Tölgyfa-egyensúly geometriája.

Korrózió-álló-fém-azonosság.

 

 

Pannónia

 

Ért gyümölcsök mézét ígérő, enyhe

hajlatok, mellek gömb-harmóniája,

karok, bujtogatók a szerelemre,

ti ringassatok át majd a halálba.

 

 

 

Adassék tisztelet

Szervátiusz Jenő emlékének

 

Ki emberi lelket

igéz föl a fából,

 

gondfelhőzött arcra

csillagot varázsol,

 

balladát kalapál

örömből és jajból,

 

halhatatlan csodát

a halott anyagból,

 

s acélhúron zengő

Cantata Profana –

 

a lét lüktet, árad

formáiba zárva;

 

ki által üzennek

elporladt szegények:

 

adassék tisztelet

a Teremtő Kéznek!

 

 

 

 

ÉBERT TIBOR

Széthajtogatott álom

 

Ki vetette meg ágyam?

Patkányaim.

 

Ki vetette meg ágyam?

A villamos pusztaság ráncain.

 

Ki vetette meg ágyam?

A megrövidülő szándék.

 

Ki vetette meg ágyam?

Süppedt árnyék, talán lát még.

 

Ki vetette meg ágyam?

Billentyűalkonyat.

 

Ki vetette meg ágyam?

Anyám széthajtogatva álmomat.

 

 

Fények

 

fények fénye

mindent elözönlő fények

ragyogó ez a benti

napsütés

mely nem terjed túl

létem határain

de itt mindent bevilágít

plasztikussá téve kontúrjait

osonásoknak settenkedéseknek

rejtőzködéseknek szorongásoknak

csillárok csüngnek bennem

fényszórók tükrös keresztmetszete

enigmatikus sávos találkozások

napok vonzások naprendszerek

fókuszai időmnek

s ha ez a fények fénye

kiürült áradás

bimbózó tápászkodó alkonyok

estek rügyei között

pislogó lángként összezsugorodón

fénytelen mécsesként is melegíthet

hozzákuporodik

önazonosult magányában

a képzelt lélek

másolata címerével

 

 

 

 

BANOS JÁNOS

Rekviem egy faluért

Bözödújfalu, 2001

 

1.

 

Mert fehér. Fehér éjszaka, mint északon?

Székesfehérvár, Fehértó,

Fehérvárcsurgó, Fehérvízpuszta.

Fehérlik az ország, mely megúszta

a vízbe fulladást egy szép napon.

 

Olyan fehér, mint a föltámadás.

Mondhatnám-e: elszenderül

a virágzás pünkösdkor a legszebb réten?

Elszenderül Bözödön, tocsog velem

az Idő, hogy senki se értsen.

 

Mit érthet, ki nem látta

a fehér templomot a vízben, a mocsárban?

A harangig ért a víz, a lelkünkig

zubogott a Sátán a félelmetes

kivagyiságban: Meneküljetek!

A párnahuzat is reszkessen, ha nem utánam.

 

Ha nem követtek – gondolta ő –,

kit azóta a golyó szaggatta lyukakon

megkeresik a bogársötétségek.

Itt meg áll belerogyván a vízbe-mocsárba

a fehér templom: ne higgyük, az ég oly magas,

eltűr minden merészséget.

 

2.

 

Itt állunk mi is, messziről jövők,

térdig a sárban, a szégyenben némán.

Ránk néz a fenyő: vajon az ő bűne-e Erdély,

vagy sirattunk fölöslegesen és bénán,

rászáradva a hazugságra is,

mikor úgy szólítottuk meg

a csenevész lány-fenyőt, fiú-fenyőt,

mint egy román vénlányt.

 

Ki, ha jött, úgy neveztük, ahogy a szégyen

felhői ránk szabadulnak.

Ezért moshatott el a víz-vész,

Bözödújfalu,

ezért fröccsenték szét világtájak felé,

röptették szét népedet, mint megvadultat.

 

S mi, szokás szerint, itt toporgunk,

térdig a sárban – után.

Mikor már megtörtént minden gyalázat,

mikor már a jó szó is csak billeg,

mint fény a pupillán.

 

3.

 

Csak csodálkozom: hová hamvadt,

szitkozódott szét a lélek?

A lélek téglái mivé porladtak el,

melyekből templomot, iskolát, erős várt

s nem börtönt, drótozott lélekcsordát

kellett volna építeni, de úgy, mint a csodát:

tégláról téglára, hogy ne legyen

Auschwitz, ne legyen Gulág.

 

4.

 

Nem az a nap süt az égen.

Királyhágón széttakarják a füvet,

s nem szorgoskodnak az ébredésben.

Éhes kutya vacog a körmeink alá,

mint utolsó lehetőség,

s elzúg egy repülőgép:

szárnya alatt a föld, s fölötte az ég.

 

Ilyen egyszerű a világ, nem kell kitalálni.

Lehet színezni a létet, lehet macerálni,

de sose lehet leköpni az Istent,

mintha lenne bárki,

közülünk való, víztorlaszoló betyár,

ki félelmes tetteinkben

tocsogva-somolyodva jár.

 

A templom, a fehér immár az ő tisztasága.

Figyelsz-e ember, nem a sárra,

a Sátán szolgasága rád ne fonódjon,

mint fonódna az ostor:

legyél elűzött, árokparti lárva.