A kulturális embertan tudósai szerint az ember természettől fogva kultúrlény. Csupán biológiai lényként életképtelen volna, életképessé az teszi, hogy önmaga és a természet közé iktatja a kultúrát. A kultúra az ember fizikai létezésének is feltétele.¹ Ahhoz, hogy élni tudjon, “a kultúra szimbolikus értelemvilágához kell idomulnia, amely szimbolikusan közvetíti, és így lakhatóvá teszi számára a világot. Az embernek nincs más választása.”²

A kultúra viszont nem képzelhető el közösség nélkül. Az egyén létének előfeltételeit a közösség biztosítja, “minden ember egy olyan kulturális közösségtől kapja tudása előzetes struktúráját, amelybe beleszületik, pontosabban, amelyben tudata kialakul”.³

A személyiség közösségi megelőzöttsége magyarázza meg az anyanyelv rendkívüli szerepét is az egyén életében. “Csak anyanyelvemen lehetek igazán én” – vallotta Kosztolányi.⁴ Megállapításával egybevág a mai agykutató véleménye, mely szerint az agykéreg anyanyelvi beszédrégiójának döntő szerepe az ember minden szellemi tevékenységében érvényre jut.⁵

Egy-egy nyelv kialakulásának történelmi folyamata annak is biztosítéka, hogy az azonos anyanyelven beszélők között különlegesen mély kapcsolat van. Az anyanyelv nemcsak kommunikációs eszköz, hanem sajátos szemlélet, sajátos logika is. “Nyelvünk szerkezete nem eszköze, hanem formálója gondolatainknak.”⁶ Az anyanyelv “az etnikum egyéniségének lényegi meghatározója”.⁷ Megőrzi tapasztalatait, biztosítja folytonosságát és hagyományközösségét.

A személyiségnek léte épsége érdekében szüksége van egy bensőséges otthonvilágra, folytonosságra és biztonságra. Ez éppígy érvényes a közösségre is. Közös otthonosságérzés nélkül nincs közösség. Az egyénnek és a közösségnek egyaránt létfeltétele az, hogy azonos lehessen önmagával, hogy legyen azonosságtudata.

A nemzeti közösség összetartozásának legfontosabb tényezője a nemzeti önismeret.⁸

A nemzeti önismeret azonban nemcsak a közösség sajátosságainak tudatosítását és őrzését jelenti, hanem állandó alakítást, formálást, gazdagítást igényel. Az azonosságtudat folyton alakul, és állandó párbeszédben képződik. Azonosságunk és változásunk feszültsége éppúgy formálja, mint a kultúrák szembesülésének tapasztalata. Nemzeti önazonosságunk kultúránk folyton változó, folyton alakuló történeti eredménye.

Ebben a folytonos változásban a mindenkor alapvetően fontos kultúrák közötti párbeszéddel legalábbis egyenlő értéket kell tulajdonítanunk a belső azonosságnak és különbözésnek. Egy adott helyzetben a belső, háttérbe szorított hagyomány felelevenítése, meghaladása, szembesítése a jelennel legalább akkora identitásképző erő lehet, mint a kultúrák közötti párbeszéd. Kultúránk legnagyobb alkotói ezért mindenkor a magyarság és európaiság értékeinek a szintézisére törekedtek.

A nemzeti tudat és önismeret a nemzeti kultúra egészében nyilatkozik meg a maga teljességében. De van az alkotóknak egy csoportja, amelyikben különleges közösségi felelősség él. Ezek az alkotók személyes gondjukként élik meg a nemzet sorskérdéseit, ezért különleges szerepük van a nemzeti önismeret alakításában. Műveikben másokénál közvetlenebbül jelennek meg a nemzeti kérdések és sajátosságok.

Természetesen alapvető részei a nemzeti önismeretnek azok a remekművek is, amelyek közvetlenül nem kapcsolódnak a nemzet kérdéseihez. Az anyanyelv és a hagyományközösség nemzeti jellegűvé avatja ezeket az alkotásokat is. Az egyén által megélt egzisztenciális kérdések a közösség számára is tanulságul szolgálnak. Az egyén kérdéseit pedig sokszor közösségének tapasztalatai motiválják.

A művekben megnyilatkozó közösségi felelősség nem ütközik a művészet autonómiájával. Sőt, egyenesen abból következik. A művészet előtt ugyanis az életnek nincs tiltott része. “A világ, az emberi élet nem parcellázható fel irodalmon belüli és kívüli területekre.”⁹ Hosszabban idézem ezzel kapcsolatban Illyés Gyula hangsúlyos helyen, Hajszálgyökerek című kötetének bevezetőjében írt sorait: “Alig van a szellemi életnek fölöslegesebben feltett kérdése ennél: szükséges-e, hogy irodalmi műnek irodalmon kívüli föladata legyen? Világos, hogy igen. Világos, hogy nem. Műve válogatja; idő és hely szerint. Műve és embere. Függetlenül szinte egymástól. [...] Vizsgálhatom és értékelhetem az irodalmi (és művészeti) alkotásokat merőben sajátos törvényeik alapján. De ezeket az így egyszer már eredményesen megvizsgált és értékesnek elismert alkotásokat újabb vizsga és értékelés elé vonhatom aszerint, milyen végeznivalót teljesíthetnek »irodalmon kívüli« területen; olyanon például, mint egy-egy közösségi tudat alakítása. De valóban irodalmon kívüli az ilyen terület? Nem marasztalható-e el a maga sajátos törvényei szerint is az az irodalom, amely ez alól kivonja magát? Bizonyos helyen, bizonyos időben.”¹⁰

A költészet funkcióit vizsgáló Tamás Attila is azt az összegző megállapítást teszi, hogy: “a társadalmi, természeti-tárgyi és tudati valóság megismerése éppúgy e funkciók közé tartozik, mint az erkölcsi nevelés, a politikai aktivizálás, az önkifejezés, a kommunikáció vagy akár a gyógyítás is”.¹¹

A magyar és a világirodalom legnagyobb alkotásai közül számtalan példát idézett már az irodalomtörténet annak bizonyítékaként, hogy eszétikai érték és közösségi felelősség, közösségi gond, közösségi tudatformálás nem ütköznek egymással. József Attila nagy közéleti-gondolati versei esztétikai értékük tekintetében is a költő művészetének felső szintjén vannak.¹² Illyés remekműve, a Puszták népe eredetileg publicisztikai beszámolónak készült. Előbb mint híradás váltott ki óriási visszhangot. Tényszerű hitelessége egyáltalán nem ellentétes az esztétikai megalkotottság, a művészi autonómia követelményével, annak is “klasszikus szinten tesz eleget”.¹³ Dantétől Zrínyiig, Dosztojevszkijtől Petőfiig sorolhatók az alkotók, akik “nemzetileg, politikailag, társadalmilag, erkölcsileg, vallásilag »elkötelezett« művekkel jutottak az esztétikai tökéletesség csúcsaira”.¹⁴

A nemzeti önismeret irodalom által való alakítását magának az irodalomnak a létmódja is lehetővé teszi. “Az irodalmi szöveg valóság és fikció keveredése, s ekképp magával vonja az adott és az elképzelt összjátékát.”¹⁵ Az irodalmi műben mindig együtt vannak a nem fiktív és a fiktív beszéd elemei. A leginkább elvont szöveg is mindig tartalmaz valamit a külső valóságból, s a leginkább életdokumentumnak látszó szöveg is mindig alakított szöveg, melynek belső szervezettsége van. Minden irodalmi szöveg “társadalmi, történelmi, kulturális és irodalmi rendszerek sorából válogat, mely rendszerek a szövegen kívül, vonatkoztatási mezőként léteznek”. Az irodalmi mű a kiválasztás aktusa révén átalakítja eredeti rendjüket, ezáltal változtatja azokat “az észlelés tárgyaivá”.¹⁶ Az irodalom tehát azért hozza létre a maga külön létmódját, hogy az alkotó ennek révén kinyilváníthassa a világhoz való viszonyát. Az irodalom azért használja fel a valóság tényeit, hogy megmutathassa, miként ítéli meg azokat.¹⁷

Roman Ingarden világította meg az irodalomnak azt a sajátosságát, hogy “az irodalmi műben ábrázolt tárgyak származékos, tisztán intencionális tárgyiasságok, melyeknek lényegük szerint létheteronóm jellegük van, bár tartalmuk szerint általában a reális tárgyiasságok típusához tartoznak.”¹⁸ Az irodalmi műnek ez a külső, tárgyias struktúrája teszi lehetővé azt, hogy a művet pragmatikusan is értelmezzük, közvetlen életvonatkozásai felől is megközelíthessük. Ez “a pragmatikusan is értelmezhető, tárgyias struktúra ugyanakkor magasabb szerveződésű formákba is beilleszkedik”.¹⁹ A tárgyias struktúra is az esztétikai megalkotottság révén nyeri el igazi értelmét. A művészi alkotásban az informatív tárgyiasságok egy bonyolult jelentésstruktúra elemeiként jelennek meg. Ez teszi lehetővé azt, hogy a művészileg értékes művel az olvasók időről időre dialógusba léphessenek.

A művészi érték olyan elemek sokaságából képződik az alkotó teremtő munkája révén, amely elemek önmagukban nem esztétikaiak, de a műalkotásban az esztétikai érték alkotóelemeivé válnak. Ezek között az értékelemek között fontos hely illeti meg a megismerő és az eszmét sugárzó értékelemeket, a Markiewicz által referenciálisnak, illetve posztulatívnak nevezett tényezőket.²⁰

Az irodalom ismereti-önismereti funkciójának megértését Heidegger művészetfilozófiájának alapgondolata is segíti. Eszerint a műalkotás a maga módján feltárja a létező addig elrejtett létét. “A műalkotásban a létező igazsága lép működésbe. A művészet az igazság működésbe lépése.”²¹ Az igazság “a létező el-nem-rejtettségét jelenti”.²² Irodalmunk egyik fő vonulata ilyen értelemben is a nemzeti önismeret semmi mással nem helyettesíthető megnyilatkozása, a nemzeti lét rejtett, de létező tartományainak föltárása, fényre hozása.

A magyar történelem egyik jellegzetessége az, hogy Mohács óta az országot irányító politikai hatalom és a nemzet szellemiségét, lelkiségét kifejező irodalom csak egy-egy kivételes pillanatban találkozott, általában azonban szemben állt egymással. Ez a feszültség telítette nemzeti sorskérdésekkel a magyar irodalmat. “Ezért van a magyar író és gondolkodó sokkal inkább bezárva népe világába, mint a nyugat-európai.”²³ A magyar irodalom nemcsak vetülete és nyelvileg elhatárolt változata az európai irodalomnak, hanem egy olyan emberi közösségnek, a magyar nemzetnek a megnyilatkozása is, amelyiknek minden más nemzetétől különböző történelmi élményei vannak.²⁴ Ezzel magyarázható az is, hogy irodalmunk történetének korszakai többnyire a nemzet történelmi fordulatainak dátumaihoz is kötődnek.

Nemzeti imádsággá is olyan verseink váltak, amelyekben a nemzet legmélyebb szándékai szólaltak meg. A jobb nemzeti sorsért könyörgő Himnusz, a hazához való hűség Szózata és a szabadságküzdelem esküjét megfogalmazó Nemzeti dal.

Egyik legmélyebb hagyománya irodalmunknak a nemzeti kiszolgáltatottság elleni tiltakozás, az egyéni és a nemzeti szabadság óhajtása, az emberi teljesség igénye, a “lefokozott élet” elleni lázadás. Ebben a törekvésében olyan folytonosság van, mely egyént és közösséget az elnyomás és a kényszerűség közepette is tartásra, értékóvásra és értékteremtésre ösztönzött, a nemzeti függetlenség idején pedig nemzeti felelősségre int.

Irodalmunk egyik fő vonulatának minden időben a nemzeti felelősségtudat volt az ösztönzője. A régi századokban is ez vetette föl újra és újra a nemzeti lét “lenni vagy nem lenni” kérdését, mellyel Mohács óta folyton szembesül irodalmunk. A kiegyezés után némiképp háttérbe szorult ez a gond, Trianon azonban új dimenziókkal súlyosbítva tette ezt újra tragikusan időszerűvé. Jórészt ez a közösségi felelősség telítette irodalmunkat morális és szociális érzékenységgel is.

Íróink mindenkor tudták és tudatosították azt, hogy a nemzet helyettesíthetetlen érték, melyet állandóan óvni és alakítani kell. Hittek abban, hogy az irodalom a személyiség és a közösség formálásának hatékony eszköze. “Az igazság szellemének életben maradásáért az írástudók felelősek”²⁵ – vallotta Babits. “Aki csak a mester címre tart igényt, s nem arra, hogy egy nép tanítómestere legyen, annak itt nincs helye”²⁶ – írta az egyébként homo aestheticus Kosztolányi Dezső. “A dolgok rendje, hogy Bánk bán és Ludas Matyi előtte járjanak Széchenyinek és Kossuthnak”²⁷ – idézhetjük Németh László véleményét. Márai Sándor szerint sincs “meddő remekmű”, az író nem térhet ki korának kérdései elől. A “nevelői szerep” veszélyezteti a művet, viszont az író műve “félelmesen közömbös és meddő marad, ha nem vállaja ezt a szerepet”.²⁸

A magyar irodalom és a nemzeti önismeret a XX. században is szorosan összekapcsolódik, bemutatásása csak monográfiák vállalkozhatnának. Itt csupán jelzésszerűen utalok ennek az összakapcsolódásnak néhány modellértékű példájára.

A magyar nemzeti tudat és önismeret történetében a XX. század legelején Ady Endre nyitott teljesen új horizontot. Egymaga érvénytelenítette a hivatalos magyar önszemléletet. A tartós millenniumi önelégültség idején a nemzet minősége és sorsa fölötti kétségbeesésének adott hangot.

Úgy élte meg a maga magyarságát, mintha ő volna az utolsó magyar, aki még tehet valamit ezért a népért. Az emberlét lehetőségeivel szembesítette a magyarság állapotát. Mélyen azonosnak érezte magát a magyarsággal, de éppen egyetemes emberi mértéke miatt magyarságtudata csak feszültségben volt megélhető: azonossága szembenállás is volt, szembenállása azonosság is. A faj, fajta szó Ady szótárában a nemzetfogalomnak a magyarság minden rétegére való kitágítását jelentette. Nemzetfogalmának nem az eredet, hanem a magyar sors vállalásának a minősége adta a tartalmát:

A magyarság közeli szétszóratását sem váteszként látta meg, hanem a nemzeti minőség iránti kivételes felelősségével következtetett arra, hogy “elveszünk, mert elvesztettük magunkat”.

Művészete eszményi modellje annak a mély patriotizmusnak, amely a nemzet tetteit magának a nemzetnek az érdekében belülről bírálja. Senki sem volt európai kortársai között, aki népének olyan fokú új tudatot adott volna, mint Ady Endre.²⁹ “A magyar irodalomnak lehetnek nagyobb alakjai, a magyar önismeretnek aligha van mélyebb forrása nála”³⁰ – írta róla Németh László.

Ady a nemzeti önismeret felelősségét oly természetesen vonta költészetébe, hogy ez nemcsak kortársait ösztönözte, hanem újabb és újabb nemzedékek számára is példa maradt.

Móricz Zsigmondot is ő ébresztette igazi hivatására. Móricz gyakran Ady-versmotívumokat növesztett elbeszéléssé vagy regénnyé.³¹ Mindig újabb és újabb epikai perspektívákból vizsgálta kritikus szemmel a magyar életet. Népének egész univerzumát műveibe foglalta. Már kortársai is észrevették, hogy egy-egy novellájában szinte testileg is érzékelhető módon benne van minden dimenziójával az egész magyar világ.³²

Babits Mihály művészetében a világháború hozott jelentős szemléleti módosulást. Az etikus személyiség nem térhetett ki korának kihívásai elől. Különleges művészi formái is a háború elleni tiltakozás hangját erősítik. Közvetlen társadalmi vonatkozású verseinek a súlyát az is növeli, hogy ezek belőle szinte kiszakadtak. Indítékuk összetett és mély önelemzés volt, amely azonban mindig a közösség tágabb köreibe ért. A Jónás könyve is így lett “a nemzeti öntudat egyik kivételesen fontos értéke”.³³

Kosztolányi hatalmas nyelvművelő munkáját is régóta a nemzeti önismeret szolgálataként tartja számon az irodalomtörténet. Magyar anyanyelvét tartotta élete legnagyobb kincsének. Nem véletlen az, hogy nyelvművelő írásai Trianon után szaporodtak meg. “Nyelvünk az egyetlen élő valóság, melyet még az ország földarabolói se vehetnek el. Tisztítsuk meg a salaktól”³⁴ – írta 1921-ben. Az Édes Anna sem csak egzisztenciális regény, hanem nemzeti önismereti mű is – éppen művészi autonómiája révén. Lenni vagy nem lenni című esszéjében pedig közvetlenül is megszólalt a nemzeti lét gondját Széchenyi elszántságával vállaló közösségi ember.³⁵ Számadásában fontosnak tartotta, hogy Életre-halálra című nagy versében mindazt az élményt és értéket megköszönje, melyet a magyarságtól kapott.

A világháború és Trianon élménye, a szociális részvét vagy az erkölcsi érzékenység az esztéta modernség más ismert alkotóit is arra ösztönözte, hogy műveikben közvetlenül is megszólaljanak a nemzeti közösség – vagy valamely rétegének – létkérdései is.

A Trianonban bekövetkezett nemzeti tragédia ösztönözte a húszas–harmincas évek fiatal nemzedékének tagjait arra, hogy Ady, Móricz és Szabó Dezső eszméit is továbbgondolva kísérletet tegyenek az osztályszempontú nemzetszűkítés felszámolására, hogy az addig a nemzetből kitagadott népréteget a nemzetbe emeljék, s a nemzeti önismeretet reális alapokra helyezzék. Ebben a törekvésben a népi irodalomnak elévülhetetlen érdemei vannak, de éppígy József Attilának és Szabó Lőrincnek is.

Ehhez a történelmi jelentőségű cselekedethez a magyarság múltjának és jelenkorának a tényeit szinte az idegen szem tárgyilagosságával kívánták számba venni, de a magyarság sorsáért, jövőjéért érzett felelősséggel próbálták a nemzet létének távlatait megteremteni. Magatartásuk nyílt szembenállás volt azzal a világgal, melynek bűnéül rótták föl a nemzet történelmi szétszóródását és igazságtalan szociális struktúráját. A népi írók műveltség, ízlés, származás tekintetében nagyon sokfélék voltak, de összefogta őket a magyarság sorsáért érzett felelősség és aggodalom.³⁶

Ady nemzeti felelősségérzését leginkább közvetlenül Németh László és Illyés Gyula örökölte.

Németh László egész életművét a nemzet minőségelvű felemelésének, felegyenesedésének szolgálatába vonta. A magyar szétszóródással a példanemzet ideáját állította szembe. Azt vallotta, hogy az elszakított magyarságnak is akkor adjuk a legnagyobb erőt és kedvet önmaga megőrzéséhez, ha a minőség révén visszaszerezzük az élet bizodalmát, ha olyan minőségű nemzetté emeljük a magyarságot, amelyikhez érdemes tartozni. Az eszményi minőség megvalósításának nehézségeivel regények és drámák sorában vetett számot. Kritikai igényű társadalomrajzot társított a lélektani elemzéssel, a magyar élet enciklopédikus gazdagságú rajza fölé egyetemes emberi távlatot és mértéket állított.

Illyés Gyula úgy reagált minden közös fájdalomra, mintha ő volna a felelős, ha az nem múlik el.³⁷ Legjobb műveiben a személyes önkifejezés ezért tudott tökéletes harmóniába lépni a nemzeti önismeret gazdagításával. A Puszták népe első fejezetében be is jelenti, hogy olyan néprétegről ír, amelyet eddig maga sem tekintett a nemzet részének, mert sehogy sem tudta azonosítani azzal a “hősies, harcias, dicső néppel”, amilyennek a pusztai iskolában a magyart tanították.³⁸

Közösségi sorsvállalás, felelősségérzet és művészi minőség találkozásának eredménye, hogy Illyés “korszakról korszakra megírta mindig a maga és nemzete katartikus nagy versét”.³⁹ A szemléletes tárgyiasság és ironikus tárgyiasság, a vitázó esszévers, a litániázó leltárvers, a kihagyásos vers poétikai mintadarabjaiként is elemezhetjük ezeket a nemzeti sorsot tárgyaló műveket, de a poétikai formák nem választhatók el bennük a nemzeti önismereti értékektől.

A két világháború közötti fiatal nemzedék minden alkotója egy-egy új területet fedezett fel vagy láttatott új színben, s tette azt a művek egyéni látásmódja, esztétikai megalkotottsága, esztétikai értéke révén a magyar nemzeti önismeret részévé. Kinek-kinek személyes belső igénye volt, hogy a maga világát beillessze a nemzeti irodalom színképébe.

József Attila bartóki kompozícióiban “az ucca és a föld” fiainak tapasztalatát emelte létfilozófiai távlatokba. Szabó Lőrinc “individuális személytelensége” az értelmiségi proletár világát is bemutatva olvasztotta szétválaszthatatlanul egybe “az alanyi és a személytelen” beszédtávlat lehetőségeit.⁴⁰ Déry Tibor az osztályából kilépő polgár új tájékozódásának nehézségeivel nézett szembe a prousti időélményt is kamatoztató, szintetikus karakterű regényében. Márai Sándor művészetében a magyarság, kereszténység, polgárság és európaiság egymással szétválaszthatatlanul összekapcsolódó világa nyert az értékválsággal szembesülve nosztalgikus atmoszférájú értékóvó bemutatást. Radnóti idillt és tragikumot ütköztető utolsó verseiben a védtelen humánum perli vissza elrabolt létlehetőségét. Sinka István dalaiban és balladáiban az évszázadokon keresztül a nemzet “alatt tartott” pásztorvilág, az archaikus népi kultúra szürrealisztikus képeiben emel vádat méltatlan sorsa ellen. Tamási Áron a Trianon utáni székelység otthonkeresésének kálváriáit mutatta meg a kedély és tragikum színeiben – megteremtvén a feleselő párbeszédre épített novella, a magyar pikareszk regény és a népi játék egyéni műformáját is.

E néhány, futólag említett példa is mutatja, hogy irodalmunk a nemzeti önismeret új tartalmait teremtette meg a két világháború között és a második világháború idején. A művekben megjelenő személyiség és közösség ábrázolásának erkölcsi-szemléleti dimenziói az egész korábbi nemzettudatot megváltoztatták, kitágították és átrendezték. A művekben gazdag életvonatkozásokkal ábrázolt tárgyiasságok ellentétet képeztek a hivatalos politikai nemzettudat értékszerkezetével.⁴¹ Az irodalom nyilvánvalóvá tette azt, hogy a nemzettudat átértékelése, megtisztítása, kitágítása, humanizálása, szociális és morális értékekkel való telítése létfeltétele a nemzetnek.

Illyés 1950-ben írt Egy mondat a zsarnokságról című verse csak az 1956-os forradalom idején jelenhetett meg. De a magyarság tűrhetetlen lealázása ellen már az ötvenes évek első felében értékes művek tiltakoztak puszta létükkel és eszmeiségükkel egyaránt.

Az Irodalmi Újság 1956. november 2-i száma egyértelmű dokumentuma annak, hogy az irodalom a magyarság legfontosabb törekvéseinek adott hangot.

A forradalom leverése és megbosszulása után a hatvanas évek elejétől kezdve megint csak az irodalomban kezdett eszmélkedni a nemzet. A próza tényirodalmi-szociográfiai és parabolisztikus vonulata, a megújított klasszikus történelmi dráma és groteszk-ironikus dráma változatai, a költészet tárgyias-szemléletes, látomásos-metaforikus, elvont-tárgyias és alakváltoztató szemléleti irányai egymást erősítve, egymást megvilágítva tágították a magyar önismeretet.

Az irodalom sokféle kísérletet tett arra, hogy újra visszaszerezze autonómiáját, újra megteremtse az élmény és a művészi megalkotottság harmóniáját, egyensúlyát, a saját belső törvényei szerint adhasson képet a maga külső létfeltételeiről is. Hogy megszüntesse a “távolságot a fölismert és a kimondható igazságok között”.⁴²

A másik fő tendencia a magyarság történelmi tudatának tisztázása, művészi birtokbavétele volt. Klasszikus értékű esszék sora figyelmeztetett arra, hogy a magyarság újabbkori történelmének tragédiái túlnyomórészt a nemzeti tudat zavarosságából, a nemzeti önismeret hiányából, az önnön sorsunkban való tájékozatlanságból következtek.

Az 1956-os forradalom szellemiségét is irodalmunk tartotta ébren. Nyugaton szabadon, itthon jó ideig csak metaforák rejtjeles utalásaiban, de egyre visszafoghatatlanabbul, egyre több változatban. Végül egy vers egyértelmű hiányleltárában és cselekvésre szólító felhívásában – a köztudatból immár kiiktathatatlan módon – megszólalt a történelmi igazságtevés parancsa is.⁴³

A kisebbségi magyar irodalom a magyar irodalom egységén belül magán viseli a kisebbségi magyarság külön sorsának jegyeit. Ennek a külön sorsnak a drámaian bonyolult világát teszik a magyar nemzeti önismeret szerves részévé. A hetvenes–nyolcvanas évektől irodalmunk élvonalához tartozó művek sora világította meg – rendkívül gazdag esztétikai változatokban – a kisebbségi léthelyzet sajátos dimenzióit, mindenekelőtt a nemzetiségi személyiség és közösség önvédelmi küzdelmét. Ez előbb a kisebbségi magyarság sajátosságának, nemzeti identitásának védelmében, majd a szétszóródás és a kisebbségi elidegenedés groteszk fantasztikummal elegyített bemutatásában nyilvánult meg.

A nemzeti identitás veszélyeztetettsége telíti a kisebbségi magyar irodalmakat kisebbségi létprogramokkal és a magyar történelem, kultúra motívumaival. Ez szólal meg olyan archikusnak számító műformákban, mint az anyanyelvvédő írások vagy a krónikás énekek, könyörgések, fiktív levelek. Ez a forrása a fantasztikus és abszurd elemek gyakoriságának is ezekben az irodalmakban.

Az utóbbi fél évszázad magyar irodalmának nemzeti önismereti értékeiről szólva az általános tendenciák említése mellett értékes életművek sokaságát kell majd külön-külön is számba venni. Sokak életművét alakította közvetlenül is a nemzet helyzetével való szembesülés. Művészi kibontakozásukat, kiteljesedésüket a nemzeti közösség létkérdéseivel való szembenézés nemhogy gátolta volna, hanem a feladat súlyával, nehézségével is motiválta és segítette. A művek esztétikai és nemzeti önismereti értéke együtt mérendő.

Itt csupán egyetlen példaértékű életműre utalok: Nagy László költészete a magyar társadalom 1945 utáni három évtizedének látlelete és megítélése, de egyetemes érvénnyel szól magáról az emberi sorsról is. Az ő életműve valósította meg a magyar költészetben legteljesebben, legnagyobb költői erővel a bartóki modellt: az archaikumnak és a korszerűségnek a disszonanciákat magasrendű művészi harmóniában összefogó egységét. Költészete morális értelemben is eszményi világot teremtett. Ítélkező hatalommá növesztette költői személyiségét, hogy a maga küzdelmében egyetemes érvényűen mutathassa meg az etikus ember sorsát és kötelességét. Apokaliptikusnak érzékelte a magyar valóságot, de megrendítő élményei ellenére óvta az emberi fenséget. Sokszor annak a sejtelmével, hogy már a lehetetlen képviseletében szól. Az életelvű költői cselekvés alakította ki jellegzetes műformáit, látomásos metaforikus dalait, mitologikus hosszúénekeit és értéktanúsító portréverseit éppúgy, mint nomád szerepverseit és prózakölteményeit. A költészetet megítélő hatalomnak tekintette – Ady Endre örökébe lépett. Erőt és méltóságot adott mindazoknak, akik társaivá lettek a nemzeti lelkiismeretként működő költői-írói magatartásban.

A rendszerváltás utáni évtizedben az irodalmat a hangos politizálás háttérbe szorította. Sokkal kevésbé tudott egy-egy életmű a közösség figyelmének fókuszába kerülni, mint korábban. Egymás mellett elbeszélő kánonok sora alakult ki az irodalomértelmezésben is.

Ha azonban közel hajlunk irodalmunknak most is a nemzet lelkiismereteként működő darabjaihoz, akkor ma is a nemzeti önismeret legérzékenyebb műszerére találunk bennük. Ma is pontosan mérik föl és ítélik meg változásaink és változatlanságaink örömeit és abszurditásait.

4 Kosztolányi Dezső: Ábécé a nyelvről és lélekről. In K. D.: Nyelv és lélek. 1990, 75.

7 Gáll Ernő: A sajátosság méltósága és ami mögötte van. In G. E.: A sajátosság méltósága. 1983, 94.

8 Keresztury Dezső: A magyar önismeret útja. In Mi a magyar? Szerk. Szekfű Gyula. Bp., 1939, Magyar Szemle Társaság, 139.

9 Sütő András: A lehetetlen ostroma. In S. A. : Erdélyi változatlanságok. Debrecen, 2001, Kossuth Egyetemi Kiadó, 420.

11 Tamás Attila: A költői műalkotás fő sajátságai. Bp., 1972, Akadémiai Kiadó, 19.

14 Imre László: Irodalom és küldetés. In I. L.: Irodalom és küldetés. Miskolc, 2000, Felsőmagyarország Kiadó, 6.

18 Roman Ingarden: Az irodalmi műalkotás. Bp., 1977, 242.

19 Kulcsár Szabó Ernő: Az epikai tárgyiasság új alakzata. (Illyés Gyula: Puszták népe.) In “Bátrabb igazságokért!” Szerk. Fráter Zoltán. Bp., 1982, 247.

20 Vö. Poszler György: Kétségektől a lehetőségekig. Negatív vázlat egy irodalomelméleti szintézishez. In P. Gy.: Kétségektől a lehetőségekig. Irodalomelméleti kísérletek. Bp., 1983, Gondolat, 39–43.

21 Martin Heidegger: A műalkotás eredete. Fordította Bacsó Béla. Bp., 1988, Európa Kiadó, 65.

24 Vö. Kerecsényi Dezső: Magyar irodalom. In Mi a magyar? 312–313.

26 Kosztolányi Dezső: Lenni vagy nem lenni. In K. D.: Látjátok, feleim. Bp., 1976, Szépirodalmi Kiadó, 20.

27 Németh László: Új reformkor felé. In N. L.: Sorskérdések. Bp., 1989, Magvető–Szépirodalmi, 39.

32 Bálint György: Barbárok. Móricz Zsigmond novellái. In B. Gy.: A toronyőr visszapillant. Bp., 1966, Magvető Kiadó, 117–118.

34 Kosztolányi Dezső: Csonka magyar nyelv. In K. D.: Nyelv és lélek. Bp., 1990, Szépirodalmi Kiadó, 40.

40 Vö. Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története, 1945–1991. 1993, Argumentum Kiadó, 26–30.

41 Vö. Kulcsár Szabó Ernő: Az epikai tárgyiasság új alakzata. In “Bátrabb igazságokért!” Budapest, 1982, ELTE, 250.

Megélésbeli, szemléleti és gondolkodásbeli pluralizmusunk, úgy vélem, nemhogy akadálya lenne egy ilyen közös irányvételnek, hanem inkább előfeltétele – ha türelmesen és önzetlenül rakjuk össze szándékunkat és erőnket. Szókészletben, stílusárnyalatokban, közérthetőségben azoknak a nyelvelemeknek a megszilárdulását kellene elősegítenünk, melyek a magyar nyelv szellemét követve korunk új követelményeinek leginkább megfelelnek, miközben továbbra is féltve őrizzük anyanyelvünkben mindazt, ami él, és differenciált kifejezőerejét ma is jól szolgálja.

Írásomban inkább szólnék anyanyelvünkről, mint a magyar nyelvről; nemcsak azért, mert ma sok más nyelvközösségnek hasonlóak a gondjai és a törekvései, hanem mert rendeltetésénél fogva az anyanyelvet másképp és másért tanulják és építik világszerte.

– Föl kell frissíteni és konkrétumokkal kell korszerűsíteni a magyarság anyanyelvi tudatát. Semmi esetre sem azzal tehát, hogy a magyar nyelv (vagy bármelyik is) hányadik helyen áll a szépségi vagy a tökéletességi ranglistán, hanem azzal, hogy egy népnek mennyit ér, ha anyanyelvi készségét a kornak megfelelő szintre tudja emelni (ez a kis közösségeknek százszorta nehezebben megy).

Másik végletként idetartozhatna: széleskörűen a köztudatba vinni, hogy az anyanyelv életképes szintű elsajátításához többnyelvű közegben (és várhatólag hamarosan ezzé válik az anyaország is) eleve nem elég a családi környezet, sőt még az anyanyelvű általános iskola sem. Az anyanyelvűség ugyanis sokrétű jelenség, melynek föltételei a többségi gyerekeknek (Budapesten, Belgrádban, Washingtonban, de Kisújszálláson is) eleve adva vannak, ezért ott nemigen tudják, hogy mi az.

A korszerűsítésként jól megnevezett anyanyelvi önvédelemnek és az egység erősítésének szükségességét többen kétségbe vonják, és elutasítják a beavatkozás gondolatát. Ennek többféle oka lehet. Vannak, akik úgy látják: szétszórtságunkban nincs esélyünk anyanyelvünk megtartására, főleg a határokon kívül. De lehet oka a közöny is, vagy hogy csak a magunk nemzedékében gondolkodunk. És tapasztalhatjuk a szembenállást olyanoknál is, akik már nem érdekeltek nyelvünk közösségi megtartásában, hiszen unokáikkal vagy a családi asztalnál már nem is érintkeznek magyarul. Vagy eleve másik nagy nyelvközösség tagjaként gondolkodnak.

A Kossuth rádióból értesültem, hogy elkészült az európai nyelvek múzeumának terve. A televízióból pedig arról, hogy a tudományos előrejelzés szerint a ma élő kis nyelvek ötven százaléka a XXI. században el fog tűnni a globális változások következtében.

Az, hogy odaát a szülők gyakran lemondanak gyerekeik oktatásának anyanyelvűségéről, eddig is megvolt, de az anyaországban ez nem hatott számottevően az általános nyelvhasználatra, sőt az érintettek nagy része a keletkezett anyanyelvi hézagot a közoktatás további szakaszán vagy a helyi magyar nyelvközegben úgy-ahogy pótolni tudta, akaratlanul is. Otthon viszont nyolc évtizedes ez a jelenség, és az esetek nyolcvan százalékában már a második vagy akár az első nemzedéki asszimilációt jelentette.

Várható, hogy a jövő század többnyelvűsödési periódusában az anyaországi idegen nyelvű iskolákban is megnő a magyar anyanyelvű diákok számaránya, az anyanyelvi hézagpótlás esélye pedig drasztikusan csökkenni fog. Az anyanyelvi fölkészülésre azonban akkor is szükség lenne, hogyha Magyarország csak később csatlakozna az Európai Unióhoz, vagy ha később sem csatlakozik.

De meglepő és biztató az, amit a magyar nyelvészek ma tesznek például a “legnagyobb tanterem”-ben, vagyis a tömegtájékoztatásban azért, hogy a magyar lakosság figyelmét anyanyelvi készségünk használatának és fejlesztésének lehetőségeire irányítsák. Biztató és jó, még ha mennyiségében és szakmai súlyában elégtelen is. Műholdas és világhálós közvetítéssel ezeknek a tízszerese kellene. Persze a határon túl ennek a tizede sincsen meg, de ott bármennyi is csak úgy vezethetne eredményre, ha az kiegészíteni, nem pedig helyettesíteni akarná a nem létező intézményes anyanyelvű oktatási rendszert, mindenekelőtt a pedagógusképzésben.

Optimizmusom nem abból fakad, hogy nem látok nyelvi veszélyeztetettséget – hiszen nem is a magyar nyelvet féltem –, hanem azon alapul, hogy látok esélyt a magyarság anyanyelvi fölkészítésére. Hogyha elegen és eléggé fölismerjük ennek szükségességét, s ha elegen vállaljuk is az erkölcsi és szakmai felelősséget a megvalósításáért.

Hangsúlyoznom kell, hogy van mit féltenünk az elhalástól és az elkallódástól. Szellemi örökségként ugyanis nemcsak a több ezer éves magyar nyelvet kaptuk elődeinktől, hanem az áldozatvállalás példáját is, többek között a Domonkos-rendi Julianus bátor szerzetescsoportjától. Ezek a szerzetesek ma már elképzelhetetlen körülmények között vállalkoztak a magyar anyanyelvűek hazamentésére. Örököltük Széchenyitől anyanyelvi és anyanyelvű kultúránk ügyének tudományos és országos fölkarolását. Örökségül kaptuk a viharos XX. századból anyanyelvünk megbecsülésére és megőrzésére Bárczi Géza tankönyveit, Lőrincze Lajos emberközpontú rádiós ötperceit, Kodály Zoltán és Illyés Gyula ihletettségét, és tudományos útravalót még sokaktól. Ők és emlékük bátorít és segít, ha mi is akarjuk, hogy széthullott nyelvközösségként is megtarthassuk anyanyelvünket a XXI. században.

De Brassótól Pozsonyig és Újvidékig tragikus gyakorisággal megesik mégis, hogy a magyar szülők és fiatalok a létező magyar oktatási intézmény helyett is az idegen nyelvűt választják, “mert a megélhetéshez az ígér alapot”. A századforduló új hullámának félreértése (netán félreértetése) következtében ez a “praktikus” szemlélet gyökeret verhet, s nem csak Budapesten, hogyha egyre több szakember csak világnyelven publikál, és hogyha folytatódik anyanyelvünk elidegenedése a magyar észjárástól, és a magyar lakosság elidegenedik saját anyanyelvétől annak degradálódása folytán.

A tervezett stratégiában arra kellene törekednünk, hogy anyanyelvünk legyen nyitott az új fogalmak befogadására, könnyed és világos megnevezésére (lehetőleg a “sulinet”-szerű nyegleség nélkül!), mert mindenekelőtt az a rendeltetése, hogy legyen érthető a magyarság számára, mégpedig anyanyelvi szinten.

A pozitív beavatkozás esélyét a többnyelvűsödés folyamata – akárhány idegen nyelvről lesz is szó – csak növelheti, hogyha a vele járó nyelvi tudatosodást majd az anyanyelv ügyéért felelős szakemberek célszerűen használják arra, hogy a magyarság anyanyelvi és anyanyelvű kultúrája is megfelelően gyarapodjon.

Fontos lenne, hogy ne áltassuk magunkat, se egymást. Mert még mindig ott tartunk, hogy akiknek odaát is eleve adva van az anyanyelven való tanulás, azoknak gyakran bizonygatni muszáj, hogy anyanyelvünket a modern korban még inkább tanulnunk kell ahhoz, hogy életképes maradhasson, vagy olyanná válhasson. És még mindig bizonygatni kell, hogy kisebbségi helyzetben hosszú távon és életképes szinten anyanyelvet megtartani csak anyanyelvű teljes oktatási rendszerben lehet, azaz legalább annyira ép anyanyelvűséggel, mint amilyen a többségi diákoknak eleve adva van. S még mindig bizonygatnunk kell, hogy a határon túl is emberi jogunk anyanyelvünk elsajátítása, fejlesztése és megtartása. Ez a jog pedig nem érvényesülhet önálló anyanyelvű felsőoktatás nélkül. (Ezt azok tudják leginkább, akik konokul ellenzik a kisebbség anyanyelvű felsőoktatását.)

Olyan stratégia kellene, amely megfelel anyanyelvünk XXI. századi arculatának. Elsősorban nyelvművelési és nyelvpolitikai stratégiára gondolok, de az anyanyelvű kultúrának szinte minden ága fontos szerepet kaphatna benne. Hogyha viszont kétségek vagy nehézségek merülnek föl (kell-e, megéri-e…), akkor nyíltan azok előtt is adjuk meg a választ, bármilyen is az, akiknek apja, testvére, férje, nagyszülei a magyar nyelvért haltak meg a XX. században (például a délvidéki vérengzésben vagy a málenkij roboton). Feleljünk a vállalt felelősséggel, mert ennyivel tartozunk a ránk bízott anyanyelvért!

2. Világosan kellene látnunk és láttatnunk, hogy egy olyan kicsi és széthullott nyelvközösségben, mint a magyar, mik az egységes fejlődés és megmaradás minimális föltételei. Elsősorban nem területről, hanem emberekről van szó. A peremmagyarság és a diaszpóra anyanyelvi helyzetét az anyaországi nyelvészek nemcsak illetékesek, hanem kötelesek is lennének jól megismerni, hogy majd egész nemzetben gondolkodva szólhassanak a határok mindkét oldalán vagy akár Sydneyben is.

4. Anyanyelvű önálló felsőoktatás nélkül (a több évtizedes mellébeszélés után) magyar értelmiséget nevelni már nem illúzió, hanem tévedés, de még inkább megtévesztés.

1. Anyanyelvünk jó vagy rossz elsajátításában szerepük van a magyarra szinkronizált filmeknek. Nyelvezetükben azonban meglepő idegenszerűségek is tapasztalhatók. A fordítónak nemcsak beszélni kellene magyarul és például németül, hanem ismernie a két nyelv rendszerbeli kontrasztivitásait is. Tudnia kell például, hogy a magyarban az egyetemi tanár nem “szétszórt”, hanem esetleg szórakozott. S hogy a nein jelentése a magyarban sem azonos a nichtével.

2. A nyelvművelés már rég elmozdult a puszta szókészleti jelenségek kizárólagos figyelésétől, de nyelvhasználatunkat ma a jelenleg szokásosnál több grammatikai szempontból is érdemes lenne gondozni. Ez az ügyelet szinte minden részrendszerre kiterjedhetne. A szókészleti idegenszerűségek és egyéb vétségek jelentik ugyanis szinte a legkisebb veszélyt anyanyelvi készségünk életképességére nézve. Nehezebben orvosolhatók és nagyobb kommunikációs zavart okozhatnak az ilyenek: a tartamérzék sorvadása, a szórend, a birtokos szerkezet és a vonzatok bomlása stb.

4. Kézikönyvszerűen alkalmazhatóbbá kellene tenni a jelenlegi helyesírási szabályzatot – anélkül, hogy a szabályok tartalmát és rendszerét megbolygatnánk. A szemléltető példák hiányosságaira gondolok, aztán az úgynevezett kivételekre, az írásjelek és a tulajdonnevek fejezetére, a mozaikszavak és a rövidítések használatára, a szabályszöveg egyértelműségére stb.

A nagyközönség számára konkréttá kellene tenni, hogy mi áll az utcai, idegenforgalmi, kereskedelmi nyelvhasználat zsargonja mögött. Az illetékesek vajon a turisták előtt szégyellik-e anyanyelvünket, vagy pedig csak a magyar lakosságot (netán “csak” a magyar nyelvet) akarják semmibe venni. És a két külső régió mit kezdjen anyanyelvével, hogyha majd Budapest utcáin nem találja fővárosát, melyre eddig fölnézett, hanem csak egy világvárost?

7. Az idegen nyelvek jobb elsajátítását éppúgy szolgálhatná, mint az anyanyelvi elidegenedés fékezését, ha anyaországi irányítással, sőt minisztériumi vagy akadémiai felügyelettel elkészülne hét-nyolc idegen nyelv kontrasztív nyelvtana (magyar–angol, magyar–román stb.). Alkalmazni lehetne őket mindhárom régióban, főként a felsőoktatás céljaira.

8. Régi, de még égetően időszerű mulasztás törlesztése lenne a legfontosabb magyar kézikönyvnek (anyanyelviek és szaknyelviek) tömeges célba juttatása, elsősorba a külső régiókban.

9. Az anyanyelv szakemberei hivatottak foglalkozni nemcsak a magyar nyelvvel, hanem az anyanyelvűség kérdéseivel is. Mert tragikus lehet, ha a nyelvpolitikát csak a politikusok határozzák meg. Ezért az MTA két itteni tanácskozó testületének állandó képviselettel jelen kellene lennie a Magyar Állandó Értekezlet ülésein, kétoldalú együttműködés létrehozása és fönntartása végett.

Bár anakronizmus nem tudni, mégis mondanunk kell: nem bűn ragaszkodnunk anyanyelvünkhöz, miként családunkhoz ragaszkodunk, sőt az sem megmosolyogni való, hogyha némelyikünknek még fohász a Himnusz, és szivárvány a nemzeti lobogó, miként gyerekeink és unokáink tekintete. De igenis bűn ezt a ragaszkodásunkat és ezt a fajta tűnő nemzeti érzést nacionalizmusnak bélyegezni, miként bűn és cinizmus minden rejtett nyelvi hegemonizmust liberalizmussá szépíteni.

Amíg a határon túli magyar értelmiség nem anyanyelvén készülhet föl hivatására, és amíg a világdiaszpóra magyarsága tömegesen nem küldheti gyerekeit az anyaországba magyar diplomát szerezni, addig a régió a maga sok évtizedes többnyelvűségében anyanyelve megtarthatásáért az ellentétes irányba halad, és anyanyelvétől való elszigetelődése naponta növekszik. S amíg a nemzetrészek nem közeledhetnek az anyaországhoz, addig a magyarság anyanyelvi ereje és tudata (hosszabb távon) naponta fogy – idehaza is.