Semmit. Legföljebb azt, hogy első ösztönös gondolatunk után azonnal gondoljunk végig egy másikat is, hiszen már százszor megtapasztalhattuk: hogy egy gondolat, egy igazság a legfontosabb ügyeinkben mindenkor kevés.

Az, hogy igazság szerint nekünk kellett volna elzarándokolnunk Erdélybe. Hadd lássák minél többen – a hívők és a megrontott szívűek egyaránt –, hogy kicsoda nekünk Sütő András? Elmenni mindenekelőtt Pusztakamarásra, a szülőházhoz, a kopárodó templomba, s ki a temetőbe, ahol egyik halott-látogatásuk közben így szólt az író édesapja fiához: “Novolyban meghalt az utolsó magyar is… Hál’ istennek, a mi temetőnk üzemel még. Kamaráson van még magyar, aki meghaljon.” És Kamarás után elmenni Nagyenyedre, az ősi kollégiumba, ahol a parasztfiú közelebb került Erdély történetéhez, mint a valamikori fejedelmi leszármazottak. Aztán tovább Kolozsvárra, Farkaslakára, Marosvásárhelyre, s fölkeresni azt a megjelöletlen helyet, ahol 1990. március 19-ének vérszomjas, barbár éjszakáján fejszések és vasdurungosok kiverték az író bal szemét. Ez a hely olyan hely marad számunkra, mint a Segesvárhoz közel eső fehéregyházi mező, ahol utoljára még futni látták Petőfi Sándort, s ahová megrendülve újra és újra visszatér képzeletünk.

Csak úgy mellékesen, eszelős képzettársításként jut eszembe, hogy a kortárs magyar irodalom jelesei Sütő elveszett szemevilágáról századannyi sort, megrendült mondatot nem írtak le, mint arról a már-már perverzitásnak is beillő tényről, hogy egyik kitűnő írónk édesapja évtizedeken át III/III-as megfigyelő volt, amikor mi megfigyeltek voltunk. Tagadhatatlanul tragikus istencsapás és megsemmisítő ütés ez egy fiú szívére, de a két tragédia körüli elfogultság, illetve egyoldalúság a korszak magyar irodalmának morális zavaráról árulkodik. Nemcsak nekünk, hanem a jövőnek is.

Amikor a hetvenes évek végén megjelent Janics Kálmán könyve – a Hontalanság évei – a szlovákiai magyarság háború utáni vesszőfutásáról, elképzeltem, hogy egyszer az erdélyi, a délvidéki, a kárpátaljai magyarok is megírják a maguk háború utáni apokaliptikus életrajzát, ami folytatása lenne Trianon utáni életrajzuknak. Azt hiszem, ma már nem vitás, hogy Sütő András három összekapcsolódó könyvével – a Heródes napjaival, a Szemet szóért és az Erdélyi változatlanságok című művével – a történelmi sorsábrázolásban az erdélyiek jutottak legmesszebbre. A három könyvnek – lírai indíttatásuk és lírai dokumentumaik ellenére is – Szolzsenyicin Gulág-beszámolói mellett van a helye. Arról, hogy a magyarok mit éltek meg a szocializmus évei alatt Romániában, ezekből a könyvekből tudhatunk meg a legtöbbet. A fönti helykijelölés mellett van még egy másik helyük is: az elhíresült erdélyi emlékiratok között. Bethlen Miklós, Cserei Mihály, Apor Péter szomszédságában.

Ha valaki váratlanul most arra kérne: egyetlen mondatban foglaljam össze a könyvek tanulságát, azt mondhatnám, hogy amikor az írás már életveszélyessé válik, bizonyosak lehetünk abban, hogy az irodalom a könnyű csábítások ellenére sem züllik el. Sőt előbb-utóbb minden csacsogó bírót és kritikust elhallgattat.

Sopront rangja szerint illik említeni. Civitas Fidelissima – a leghűségesebb város. A trianoni hungarocídium jegyében elrabolt terület visszatért az anyaországhoz. Küzdelmére, a népszavazásra, melyet például Kolozsvárnak nem engedélyeztek, hálával emlékezik a nemzet. Büszkeségében minden magyar osztozik. Közben sóhajtunk is persze. Ha minekünk amott, a keleti végeken hasonló történelmi szerencsénk lett volna! Fájdalom, 1918-ban túlerővascsizmái alá került Erdély. Kolozsvár karácsonyi hóhullás sápadtságában döbbent a román hadsereg bevonulására. Mit tehetett a betlehemi csillag felé figyelve? Úgy szólt, amiként tragikus helyzete diktálta: fehér zászlóval állunk előtted ismeretlen végzet.

Az akkori Kolozsvár nincs többé. Magyar maradványaiban jelen idejű végzetével folytat élethalálharcot. Soproni történelmi szerencsére nincsen kilátása. De hadd vessek itt pillantást ama jeles személyiségre, akinek történelmi szerepe volt abban, hogy történelmi végzetét Sopron elkerülhette. Gróf Bánffy Miklós, Magyarország akkori külügyminiszterének emlékét idézem. 1948-ban kolozsvári gimnazista-riporterként készítettem interjút vele. Barbár pusztítás, iszonyatos romlás idején történt ez. A Loire menti várkastélyokra emlékeztetőősi szálláshely Bonchidán, 1944-ben megsemmisült. Kolozsvári palotáinak egyetlen szoba-konyhás maradványaiban lakott a Nagyúr, aki jóindulatú csodálkozással, mint sas a verebet nézegetett engem. Nem kapott utánam, szelíden válaszolgatott gyermekded kérdéseimre. Beszélgetésünk végén fémnyelű kerekes csomaghordóját maga után húzva indult a Széchenyi tér felé, élelmiszert vásárolni. Akkor láttam utoljára. Később meséltek róla, hogy töröttlelkű bandukolásai közben meg-megállva elnézett hosszan keletre, Bonchida felé, és hullott a könnye. Ha pedig azt kérdik: itt és most miért időzöm Bánffy Miklós alakjánál, csak azt mondhatom, azért, mert álmot hoztam ide az erdélyi Mezőségről, azt a reményünket, hogy Bánffy Miklósnak és Bethlen Istvánnak, aki miniszterelnöke volt, Sopronban egyszer szobrot fognak állítani. Ezek után úgy vélem: itteni fogadtatásom illőköszöneteként rövid vallomással tartozom. Az ifjúság tova tűnt évtizedei után azokról a szellemi nagyságokról kell szólnom, akik egész életutamat meghatározták. Móricz Zsigmond, Kemény Zsigmond, Babits Mihály, Németh László, Tamási Áron vonzáskörében élve ismertem föl az írástudók felelősségét. Így kerültem szembe 1945 után mindazokkal, akik mestereimet válogatott bűnök elkövetőiként bélyegezték meg. Közülük az egyik soviniszta, a másik katolikus és misztikus, a harmadik antiszemita, a negyedik fajelméletben tévelygő, az ötödik fasiszta, Babits arisztokratikus és kozmopolita volt, odi profanum vulgus ugyebár, volt mit vitatni tehát az irodalmi tabula rasa komisszárjaival. Illyés Gyulát, radikális népi szellemiségében szocialista-realista-szegényparaszti-proletár-forradalmi kürtként szerették volna megnyerni, és mivel ez nem sikerült, őis bélyeges lett: nacionalista. Tanítványként elemi erkölcsi kötelességemnek éreztem az üldözöttek pártjára állni. Gyönge erőimhez mérten sütögettem el vitapattantyúimat Kolozsvár irodalmi újságjában, kérdezvén ifjonti naivitással: ugyan kicsoda önök közt az abszolút hangmagasság politikai biztosa, aki úgy véli, hogy klasszikus magyar írók és költők számára veri sarkához a kórust megszólaltató hangvillát?!

Mestereimtől sokat tanultam. Példájukra korán született meg bennem az írói szándék, hogy élet és irodalom páros viszonylatában az életé legyen az elsőbbség, hiszen a művészet annak szolgálólánya. A Trianon-szindróma erdélyi világában, a magyar fájdalom e viharzónájában élve azt is korán megtanultam, hogy mestereim nemzeti sorsproblémáit tehetségem szerint ugyancsak föl kell vállalnom. Ehhez társult elemi erővel – múltittas szórványmagyar merengések családi körében – nemzeti állapotunk kimondásának vágya. Így történt azután, hogy a nagyenyedi kollégiumban Bethlen Gábor kőarca elé kerülve vallottam meg szándékaimat: nem felfelé török Uram, hanem vissza azok közé, akiknek könnyeivel egész rózsakerteket lehet nevelni. Korai ars poeticámat, ha így nevezhetem, későbben – a nyomorromantika rövid szakasza után – egy madár is megerősítette, az ugató madár. Erdély nagy romlásait sirató költők látomása volt mindig az abszurd jelenség. Azt kereszteltem el én magamnak, mondván, itt szállong felettünk az ugató madár. Ilyen címmel írtam színdarabot a budapesti Nemzeti Színháznak. Így szóltam, mert a faji gyűlöletnek, ősi magyartalanító szándéknak odadobott állapotunkban olyan borzalmakat éltünk meg, hogy Picasso hatlábú lovai azokat már nem fejezhették ki. Ezért választottam az ugató madarat. Nemzetiségi üldöztetésünk végtelen változataiban azt gondolhattuk: a természet rendje bukik föl, a galamb vércsefiat, kígyót költ, a szarvastehén farkast fiadzik… hiszen kimondatott többek között: mi ott, Erdélyben nem vagyunk magyarok. Mi ott Bethlen Gábor országában magyar származású románok vagyunk. Mi ez? Mi ez, ha nem ugató madár? S mivel égőházban ostobaság fésülködni, határozottan úgy véltem, azt kell írnunk, ami van. A tüzet, amelyben ha nem oltunk, elporlad egy nemzeti közösség. A vizet, amely elviszi házunkat és múltunkat. Azt kell írnunk, amivel megmenthetjük magunkat a kisebbségeket beolvasztó kohók veszedelmétől. Akkor sokan hallgatták az írói hangot, és lelki erőt gyűjtöttek maguknak. Akkor föltűntek a nemzeti gondot fumigáló cinikusok, és gúnyosan kérdezték: hogyan gondoljátok, ti kései váteszek, időszerűtlen mucsaiak? Összetévesztitek magatokat a néppel? A nemzettel? Nem válaszolhattam mást csak ennyit, a magam részéről: ott kezdődik az ember, ahol összetéveszti magát mindazzal, amitől megfosztották. Számbavételezzük? Az én életem ehhez már kevés. Vannak, jönnek majd nagyobbak, eredményesebbek. Azzal vigasztalom magam, hogy az erdélyi magyarság eszméletében én is őrzőlehettem a strázsán. Hiszem, hogy közösségi fennmaradásunk reménye az anyaország ragaszkodó szeretetében fölerősödik, az önrendelkezésig. Ez a hit mondatja velem itt is a 11. parancsolatot: Erdélyben maradni kell akkor is, hogyha nem lehet.

Újságíró szakos kolozsvári egyetemi hallgatók vizsgáznak tényfeltárásból, a szociográfia műfajából. A három tétel közül az egyik a fantáziának is tág teret kínál: Beke Györggyel barangoltam. Arra voltam kíváncsi, mennyire otthonosak a határokon innen és túl ismert író-szociográfus erdélyi barangoló-könyveinek világában, a “műfaj körüli utazásuk” során mi ragadt meg bennük tényfeltáró módszereiből, alkotói személyiségjegyeiből. A vizsgateremben nyilván “jelen van” maga az író is. Bármelyik pillanatban “faggathatják”, ha felütik a kezük ügyében lévő “ikersorozat” – tőlük származik az elnevezés – darabjait: a romániai kiadású Szilágysági hepehupát (Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1975), a Nyomjelző rokonságot (uo., 1978), a Búvópatakokat (uo., 1980), a Boltívek teherbírását (uo., 1983), az “Itt egymásra találnak az emberek” alaposan megcsonkított példányát (uo., 1984), illetve a Budapesten, az első három kötet alapján újjászerkesztett Szigetlakókat (Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 1996), a csaknem dupla terjedelművé növekedett Boltívek teherbírását (uo., 1998) és az eredeti elgondolás szerint helyreállított bihari könyvet, az Értől a Kölesérig címűt (uo., 2000).

“A bukaresti televízió magyar adását néztem éppen. Már ki akartam volna kapcsolni a készüléket, amikor a műsorvezető bejelentette: Szenti Kálmánné Szabó Magda idézi fel Ady-emlékeit. Ahogy megnéztem a műsort, nyomban felhívtam Beke Györgyöt, aki – az Előrében és A Hétben megjelent riportjaiból tudtam – járja a Szilágyságot, és azzal is tisztában voltam, hogy Ady versei keltették fel az érdeklődését e zaklatott táj dacos népe iránt. Ő is nézte a műsort, köszönte meg hívásomat, mert Bustya Endre Ady-kutató már szólt neki: ha Zilahon jár, ne felejtse el felkeresni Szentinét. Még kiderülhet, hogy ő az, akit Ady 1907-ben, egyik novellájában, az első Múzsájának nevezett. Ha ennyire érdekel Ady, a Szilágyság és a riportírás – ajánlotta előzékenyen Gyuri bácsi –, tartsak vele, legközelebb szívesen elvisz Zilahra. Egy hét múlva indultunk is a zöld Skodával. Amíg a Meszes kaptatóihoz értünk, sok mindenről elbeszélgettünk. Az volt az érzésem, hogy mindent tud már Magdus néniről. Hanem az a mosókonyhai találkozás – figyeltem az arcát – teljesen felkavarta. Kíváncsi voltam, hogy mit ír meg belőle. Amikor az Egy fekete zongorát a Szigetlakókban újraolvastam, akkor döbbentem rá: Szentiné igazi drámáját most írta meg Beke György. Pedig a Szilágysági hepehupában megjelent riportja is felzaklató írás. Az Ady korabeli magyar város pusztulásának tragédiáját itt szólaltatja meg igazán Szentiné fekete zongorája.” (Zsigmond Melinda)

“A Búvópatakokat már gyermekfővel elolvastam. Hát hogyne, ha Magyardécséről is írt benne. Valójában neki köszönhetem, hogy megismertem szülőfalumat. Azóta is mindig úgy megyek haza, hogy egy kicsit az ő szemével figyelem az otthoni változásokat. És felteszem magamnak a kérdést: vajon most mit írna meg, ha újból felénk látogatna?” (Márton Éva)

“Középiskolás korunkban határoztuk el, hogy biciklivel bejárjuk Erdélyt. Az ötletet Beke György barangoló könyveiből vettük. Titokban abban reménykedtünk, hátha valahol magával az íróval is találkozhatunk. Hiszen hallottuk: Budapestről is mindegyre visszajár. Hogy újraszerkesztett sorozatában teljesebb képet nyújthasson a szórványlétről, az iskolák állapotáról, a közművelődés neves névtelenjeiről, a szellemi élet kiemelkedő személyiségeiről. Utunk először Érmindszentre vezetett, Ady Endre szülőházához. Amikor a látogatási naplóba bejegyeztük a nevünket, akkor fedeztük fel: előző nap Beke György is megfordult az Ady-portán. Látván érdeklődésünket, az emlékház gondnoka készséggel adta tudtunkra: tőlük Tasnádra igyekezett, Vass Márton helytörténészhez. Aki pedig ezzel fogadott: meglehet, még Sződemeteren találjuk. Alig egy hónappal a Kölcsey-ünnepségek után eltűnt az 1990. augusztus 8-án felavatott emléktábla. Kik lehettek a tettesek, azt tudakolja. A Boltívek teherbírásának budapesti kiadásából értesültem aztán, hogy négy év múltán sem sikerült kiderítenie. De mégis reménységet sugalló, hitet erősítő élménnyel távozott Kő Pál 1994-ben leleplezett Kölcsey-szobra mellől. Markó Béla költői ihletettségű, »ércnél maradandóbb« gondolatait vitte magával: »Bizonyára attól nemzet egy nemzet, hogy folytonosság van a szellemi életében. Attól is, hogy vannak közös gondjai és gondolatai a New York-i, a budapesti vagy a székelyföldi magyarnak. Hogy egy időben egyet gondolunk, bárhol is vagyunk. De attól is, hogy más időben is vannak közös gondjaink és gondolataink. Hogy majdnem kétszáz esztendővel ezelőtt Kölcsey Ferenc majdnem azt gondolta, mit mi most, hogy amit mondott, az nem becses történelmi relikvia, hanem érvényes üzenet ma is.«’’ (Szilágyi Erzsébet)

“Vártuk, nagyon vártuk haza 1993-ban Beke Györgyöt, amikor szülőfalumban, Cegőtelkén megalakult a Cserhalom Művelődési Egyesület, amely emlékművet állított Szent László királyunk cserhalmi ütközetének. Üzenetünk nem jutott volna el idejében hozzá? Sajnáljuk, mert a Búvópatakok romániai kiadásában ő verte annak idején az ösvényt Cserhalom felé…” (Pap Melinda)

“Az a szerencse ért, hogy a millennium esztendejében Beke György volt a kalauzom az erdélyi magyarság életkörülményeinek, szellemi életének a feltérképezésében. Magam sem indultam készületlenül: elolvastam barangoló-könyveit, a róluk szóló kritikákat, rövidebb-hosszabb tanulmányokat. Ennek rendkívül nagy hasznát vettem, mert a figyelmem most arra irányulhatott: hogy s mint alakult az erdélyi magyarság sorsa az 1989-es fordulat után? Az emelkedők jobban látszódnak-e, vagy pedig továbbra is a hepehupák törvényszerűségeit követik. Nekem volt még egy másik célkitűzésem is, amit persze nem árulhattam el neki, amikor a zöld Skodában melléje ültem. Miközben ő az útra és a szembejövőkre figyelt, én magamban az ő személyiségjegyeit elemeztem, és gondolatban azt az utat jártam be, mely nagyszabású vállalkozásához, a Barangolások Erdélyben enciklopédikus hungarológiájához vezetett. Minden faluban volt egy háza, ahol jó szóval, terített asztallal és szállással fogadták. A hivatalok ajtói is tágra nyíltak előtte – nem úgy, mint a régi rendszerben, amikor még ott is »lázítással« vádolták, ahol sosem járt. Nem mulasztotta feljegyezni a legapróbb részleteket sem, mert az igazságot az árnyalatok hordozzák. (Ezt a mondatot később kétszer is aláhúztam a jegyzetfüzetemben.) Apropó, jegyzetfüzet! Hát azt látni kellene! Degeszre tömött irattáskájából olykor száz oldalakat vett elő: “mindent tudott”, és mégis mindenre rákérdezett. Kényesen vigyázott a helység- és a személynevek írására, és adott esetben azt sem restellte megtudakolni, ha rossz volt a világítás, hogy kinek milyen a szeme színe.” (Sándor Krisztina)

A két világháború közötti időkben Ady, Móricz és Szabó Dezső szemlélete döntő módon meghatározta az értelmiségi pályára készülő fiatal nemzedékek tájékozódását az egész Kárpát-medencében. Eszméltető hatásukra maguk is arra keresték a választ, hogy a magyarság hol tévesztett utat, miért jutott a trianoni sorsra; másrészt az foglalkoztatta őket: a szétszabdalt nemzet szellemi egységét miként lehetne megőrizni, hogy megtisztult önértéktudattal magát a nemzetet is újjá lehessen teremteni.

A június 22-én Magyar Örökség Díjban részesült Beke György is ezt az örökséget jussolta. Eszmélkedésének idején Móricz Zsigmond és a népi írók vezérkara avatta be országos gondokba a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban; nagyszabású vállalkozásának ihletője, Orbán Balázs “adta a kezébe a tollat” 1943-ban; hogy aztán harminc év múltán Adyval induljon útnak a zaklatott lelkű tájak embereinek – a magyar Erdély romlásának és reményeinek – a felfedezésére.

Életpályájának és munkásságának alakulásában a történelmi idő és a helyszín egyaránt fontos szerepet játszik, amiként alapvető műfajának, az írói szociográfiának újjáteremtésében, “teherbírásának” kipróbálásában is. Eddigi hetvenöt évéből huszonnégyet töltött az útnak indító szülőföldön, az 1849-es magyar szabadságharc emlékét idéző Háromszéken, huszonkét évet “szolgált” Bukarestben, tizenhatot dolgozott a történelmi Erdély fővárosában, hatvankét éves korától Budapesten él. Amióta “csak az a dolga”, hogy ő – Beke György. Egy személyben mindaz, amit ma neve tudatunkba idéz. Nagy vállalkozások korának hőse, s egyszersmind alázatos nemzeti napszámosa. Kisebbségi viszonyok közé született, többségi helyzetben eszmélkedett, a negyvenes évek elején szerzett eszményeihez próbált hű maradni bukaresti “22 éve” idején is, akárcsak az általa felfedezett ’48-as emigránsok, Kolozsváron ívelt fel a pályája, s miután a diktatúra vészkorszakában kiütötték kezéből a tollat, Budapestre menekítette élete fő művét, barangoló-könyveinek tizenkét kötetre tervezett impozáns sorozatát.

Az 1968-as “romániai nyitás” évében – amely egybeesett A Székelyföld leírása megjelenésének századik évfordulójával – Beke György kezdeményezi jeles népsorskutató elődje hatkötetes életművének az újrakiadását. Ez ugyan elmaradt, de azt nem akadályozhatták meg, hogy társaival Orbán Balázs nyomdokain járjon, a magunk keresésére induljon. A Mikó Imrével és Fodor Sándorral közösen írt 1969-es bukaresti kötet csaknem kétharmadát Beke György barcasági Csángó krónikája teszi ki. Itt használja először a műfajteremtő barangolás kifejezést is. Alig telik el három esztendő, s már önálló kötetcímként olvashatjuk a Kárpátokon túli tájakra kalauzoló Magunk keresését (Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1972), tartalomjegyzékében olyan szívet melengető címekkel, mint a Demse Antal Klézséről vagy Magyarok az olajvárosban. (Az eredeti kéziratban és a riportot közreadó marosvásárhelyi folyóiratban én még úgy olvastam: Seprik a plojesti utcát…) Szellemi földrajzának azóta is ez az iránytűje: a magunk keresése. A történelmi Erdélyben, a Partiumban, a Bánságban, Moldvában és – 1990 után – az egész Kárpát-medencében. Nem csupán a tömbmagyarság körében, főként a szórványvidékeken. Csak megerősíteni lehet Pomogáts Béla állítását, aki így kezdi Beke György fő művének, a Budapesten 1996-tól új életre keltett Barangolások Erdélyben hat kötetének a betájolását: “Erdélyben a szociográfia és a valóságfeltáró riport nem pusztán az irodalom műfaji palettájának egyik színe, hanem a nemzeti felelősségvállalás és elkötelezettség írásban rögzített tanúságtétele is. Mindig is ez volt: számadás arról, hogy a magyarság, amelyet szüntelenül ostromol és pusztít a történelem, miként védelmezi önmagát, miként áll helyt az egyéni és közösségi küzdelemben, mit veszített ezeken, és miben kell megerősödnie, összeszednie magát. Erről beszéltek annak idején Orbán Balázs klasszikus székelyföldi »leírásai«, Kós Károly kalotaszegi tudósításai vagy éppen az Erdélyi Fiatalok és a Hitel körül gyülekező ifjú társadalomkutatók falurajzai.”

Indulását erőteljesen meghatározta, hogy a népi írók falukutató művein nevelkedett. A még köztünk élő Püski Sándornak köszönhetően, akinek gondja volt arra, hogy 1940 után elvigye a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba Móriczot, Németh Lászlót, Veres Pétert és társait, a Magyar Élet kiadásában megjelent műveikkel egyetemben. Többször vallott arról: a népi írók műveiből kapott feleletet sok olyan kérdésre, amelyek már akkoriban szenvedélyesen foglalkoztatták. Ezek közül kettő állt az első helyen: a társadalmi és nemzeti megaláztatottság. Az embertelenség maga. Eleven sebként hordozza lelkében azóta is, hogy “a régi román világban” édesapját azért bocsátották el köztisztviselői állásából, mert nem volt hajlandó áttérni a görögkeleti hitre, vagyis átállni románnak.

Bizonyára a népi írók hatásának tudható be, hogy miután bekerült a Bolyai-egyetemre, szociológiát is hallgatott (az 1946/47-es tanévben), eljárt Gunda Béla néprajzi előadásaira, s az egykézés társadalmi hátterét próbálta feltárni a háromszéki Szotyor községben. Akkor fogalmazódott meg benne, hogy folytatni kellene a két világháború közötti erdélyi magyar társadalombúvárlás hagyományait: Mikó Imre, Balázs Ferenc, Bözödi György örökségét. Visszanyúlva a nagy népkutató elődig, Orbán Balázsig. Aki Bözödinek is “útitársa” volt, miközben a Székely bánjához az anyagot gyűjtötte. Ezt már tízéves korától tudta, merthogy édesapja a kötet első kiadását megvásárolta számára. (Ez a kötet a számtalan költözködés ellenére ma is megvan Beke György könyvtárában. Legutóbb, amikor nála jártam, leemelte a polcról, és megmutatta, hogy nyiladozó értelmű kisdiákként miket húzogatott alá benne. Életművének ismeretében bárki kitalálhatja: a székelység történelmének nagy viharai hagytak nyomot a lelkében.)

A regényírásban Móriczot tekintette eszményképének, nyilatkozta több ízben, a szociográfiában Illyés Gyulát. Aki a népi szociográfia jeleseivel arra ébresztette rá idejekorán, hogy a legföldönjáróbb témákról is lehet maradandó formában írni. Mindig kellő tisztelettel emlékezett meg arról, hogy az írás mesterségének az elsajátításában olyan “nagy erdélyiek” (Ruffy Péter) “fogták a kezét”, mint Szemlér Ferenc, Asztalos István, Szabédi László. Szemlér Brassóban, a második világháború után indult Népi Egységnél, Szabédi ugyanennél a lapnál, de már Sepsiszentgyörgyön, Asztalos pedig Kolozsváron, amikor a Bolyai-egyetem hallgatójaként be-bejárt a Falvak Népéhez. Hármójuk közül Szabédi döbbentette rá az írói szólás felelősségére, a szemlélethatár tágításának kötelességére. (Alighanem még kellő időben, mert a párizsi békeszerződés aláírása után megváltozó kor “irodalmi napiparancsai” szerint már kezdték nyesegetni a “narodnyicizmus” vadhajtásait.) Az erdélyi népi írók folyóiratának, a Termésnek (1942–1944) a “spiritus rectora” egy ideig román lakosságú faluban tanított a “magyar időben”. A fiatal újságíró nem értette, mi szüksége volt erre? A választ egész életére megjegyezte: “Magunkat, erdélyi magyar sorsunkat, népünket, életünket ismertem meg jobban ezzel is.” Majd kezébe adta a Termés 1942-es őszi számát, amelyből ez a Szabédi-mondat is megragadt Beke György emlékezetében: “Állítom, hogy hasznos volna, ha néha kicserélnénk szemüvegeinket, ha igyekeznénk megérteni egymás életét, mert ezen keresztül a magunk életét is jobban megértjük.” (Idézi is a magyar–román irodalmi kapcsolatokat felbúvárló 1972-es interjúkötetében, az ötvenhat magyar és román írót megszólaltató Tolmács nélkül 615–616. lapjain.) Azt hiszem, ez lehet a magunk keresése célképzetének másik, ugyancsak meghatározó forrásvidéke.

Első szépírói próbálkozását az “irodalmi napiparancsokat” osztogató Gaál Gábor adta közre az Utunk 1947. augusztus 2-i számában. Címe (Meghalt a mese, éljen a mese) inkább publicisztikai műfajra utal, egy Alsó-Háromszéken megismert mesemondó elmagányosodását és halálát írta meg benne. A későbbi folklórtudós, Faragó József jelenségfeltáró riportként értékelte, és az egyetemi hallgatóknak ajánlott szakirodalomban is feltüntette. Amiből csak azt a következtetést szeretném levonni: a ténytisztelet és a szépírói ihletettség azóta is egyaránt jellemzi munkásságát. Attól kezdve nemcsak a minket körülvevő és a bennünk élő világban próbálta kiismerni magát – a műfajok világában is egyre tudatosabban tájékozódott. A bukaresti “22 évnek” kellett bekövetkeznie, hogy egyéni műfajára ráismerjen.

Ám ez meglehetősen hosszas folyamat. Alighogy Sepsiszentgyörgyről felkerül Bukarestbe, éleződik az osztályharc, megkezdődik a “kulákvilággal” való leszámolás: édesapja nyolc hektár földje okán nem közölhet saját nevén a magyar nyelven megjelenő országos napilapban, fordítóként viszont megmaradhat a szerkesztőségben. Jön az ’56-os magyar forradalom, és a főszerkesztőváltást követően az újabb és újabb tisztogatások az Előre szerkesztőségében. Valahogy mindeniket “megússza”, elszigetelődése, magányossága annál inkább fokozódik. Az idegenséget, az emigráns életérzést úgy próbálja feloldani – Bukarestben nősült, ott született meg a fia –, hogy kezdi felkutatni a XIX. századi bukaresti magyar emlékírók nyomait. Páratlanul gazdag hagyatékra bukkan. Kideríti, hogy az 1849-es magyar szabadságharc vérbe fojtása után Bukarestben menedéket kereső papok, tanítók, mérnökök, iparosok nemcsak oltalmat találtak a román fővárosban, de meg is szervezhették a maguk egyleteit, kulturális és hitéletét. Koós Ferenc református lelkész 1860-ban megindította az első bukaresti magyar hetilapot; Veress Sándor mérnök Havasalföld első vasútépítője lett. Felfedezi, hogy a bukaresti magyar emigránsok két nagy tanulságot hagytak ránk. Az egyik az, hogy száműzetésükben is a magyar nemzet tagjainak tartották/vallották magukat – és így is éltek, ekképp cselekedtek. A másik pedig: felelősnek érezték magukat minden olyan magyarért, aki kívül rekedt az akkori magyar országhatárokon. Amint az Koós Ferenc 1890-es emlékiratából és öregkori naplójából kiderül: ők fordultak először társadalmi figyelemmel, szervező szándékkal a moldvai csángók felé.

Voltaképpen Koós Ferenc “vezeti el” Beke Györgyöt a moldvai csángók világába, fedezteti fel vele a legkeletibb magyarság életét, mindenekelőtt persze a bukaresti magyarokét. A Kossuth-emigráció nyugati működésének emlékeit már meglehetősen ismerte, amikor rájön arra, hogy a keleti emigráció történetét neki kell beépítenie a nemzeti tudatba. A romániai magyarságéba még inkább, hiszen Koós Ferencék, Veress Sándorék működése elsőként példázza a tudatos kisebbségi életmodell kialakítását Romániában. Ennek lényeges elemei: a) egyrészt lojalitás a román állam iránt, a románok nyelvének, kultúrájának a megismerése és megbecsülése; b) másrészt a magunk nyelvének, kultúrájának megőrzése, védelmezése és továbbadása. Ha csak ezt az életmodellt hozza élményközelbe, Beke György akkor is nagy szolgálatot tesz a hatvanas évek végétől lehetővé váló nemzetiségi tudatépítésnek. Ennél azonban jóval többről van szó. Felesége családja révén – akik a barcasági csángók világából kerültek fel Bukarestbe, ott élték le egész életüket, ott vannak eltemetve – belülről ismeri meg a bukaresti magyar életérzés történelmi gyökérnyomását. A szigetlét, a nyelvvesztés, az önfeladás megannyi drámáját. (Megrázóan ír ezekről a Fölöttük a havasok című “szociografikus regényében”.) Rokonként érkezik tehát a csángók barcasági ágához, és rokon lélekként fogadják mindenütt a legkeletibb magyarok világában – miként 1988-as budapesti kötete, a Csángó passió is tanúsítja. Olyan körülmények között vállalkozott a hétfalusi, a moldvai, a bukovinai, a dévai és a gyimesi csángó-magyarok tragikus sorsának a feltárására/bemutatására, amikor sokak szemében úgy tűnt: nem érdemes “halott ügyekkel” foglalkozni, a csángók elrománosodásának folyamatát lezárta már a történelem. Beke perbe szállt ezzel a “történelemmel”. Magával az elrománosítás folyamatával. Mára a moldvai csángók körében is beindult a nemzeti ébredés folyamata. Egyenjogúsításuk, nyelvi szabadságuk joga nemzetközi fórumok tárgyalóasztalára került. Korántsem tekinti ezt a saját érdemének, de az is bizonyos, hogy az ő írásai nélkül ez jóval később következett volna be. Pedig nem tett mást, csak lelkiismeretére hallgatva egyre következetesebben szólaltatta meg a “bekés ügyeket” – ahogy egyik olvasója a Magunk keresésének megjelenése után jellemezte –, amelyek feltárására mások nem vállalkoztak abban az időben. Néprajzosok, nyelvészek, történészek gazdag anyagot merítettek a csángók világából a tudomány számára, ő a csángó életérzésnek adott hangot krónikáiban, szociográfiai riportjaiban.

Ennek a jelentőségét most mérhetjük fel igazán. Romániai köteteinek a megjelenésekor egyébként is kockázatos lett volna szólni róla. Voltaképpen a nemzetféltés adta kezébe a tollat, amikor a csángók világát járta: nehogy a szórványhelyzetben élő romániai magyarság is csángó sorsra jusson. Merthogy ez a veszély elkerülhetetlennek látszott, különösen azt követően, hogy Ceauşescu meghirdette a nemzetiségek felszámolására irányuló homogenizálást és a kultúrforradalmat Romániában. (Hogy a hatalom mennyire érzékenyen reagált a Beke által felmutatott sorsképletekre, jól mutatja: alig jelent meg a Magunk keresése 1972 őszén, nem csak az “engedékeny” cenzort, de magát a cenzúrahivatalt is felelősségre vonták, a könyv terjesztését pedig leállították. Hogy konkrétan mi váltotta ki a központi pártszervek haragját? A választ akkor még írásban is megadták: a megidézett magyar történelem, a moldvai csángó-magyarok múltjának és jelenének érzékeltetése, mindaz, ami önismeretünket, önértéktudatunkat erősítette.)

Bár bukaresti évtizedei alatt sem szakadt el lélekben Erdélytől, amint Kolozsvárra költözhet, ezek a szálak rövid idő alatt újra megerősödnek. Sokat számított az, hogy földrajzilag is közel került olvasóihoz, meglévő vagy leendő riportalanyaihoz, bejáratossá vált az erdélyi szellemi műhelyekbe, megbecsült látogatója lett a kolozsvári “egyszemélyes intézményeknek”. Erős érzelmi és szellemi támaszra talált, otthonra lelt a nagyvárosban. Levéltárak ajtaján hiába is kopogtatott volna, az Egyetemi Könyvtárban is már zárolták addigra a barangoló-könyveihez szükséges történelmi munkákat, felbecsülhetetlen értékű dokumentumokat. De valahányszor szüksége volt rá, mindig megtalálta azokat a szellemi főembereinket (Szabó T. Attilára, Benkő Samura, Csetri Elekre, Egyed Ákosra, Imreh Istvánra, Jakó Zsigmondra és társaikra gondolok), akik segítségére voltak abban, hogy nagy távlatú munkáinak háttérvilágát kiépíthesse. Írótársakkal, irodalomtörténészekkel, zeneszerzőkkel, zenetörténészekkel, képzőművészekkel, művészettörténészekkel, népnyelv- és néprajzkutatókkal, szociológusokkal, statisztikusokkal stb. folytatott műhelybeszélgetései ugyancsak beépültek a készülő kötetekbe. Olyan értékszemlélet éltető közegébe került tehát, amely hatékonyan elősegítette pályája erőteljesebb és céltudatosabb kibontakozását. A két világháború között, amikor a szociográfia virágkorát élte, a szellemi ellenállás mellett a nemzetépítő enciklopédikus hungarológia volt a műfaj legfőbb ismérve. Ez tudatosodik Kolozsvárt Beke Györgyben, s maga is az enciklopédikus hungarológia ismerettárával feltöltődve vállalkozik egyre magabiztosabb valóságfeltárásra. Ráérez arra, hogy a szociográfiai töltetű riportjai által vágott csapáson haladva tágabb szellemi horizontokig juthat el, életbe vágóan fontos értéktartományokat hódíthat vissza számunkra. Önnön gátlásai alól is felszabadulva valósággal örömét leli abban, hogy mondanivalója érdekében a köztudatból már kihullott vagy megfakult történelmi, irodalmi, művelődés- és helytörténeti, egyház- és iskolatörténeti, néprajzi, népesedési stb. vonatkozású tényeket, dokumentumokat, adatokat “mozgósíthat”. Mindez egyik kedvező előfeltétele volt annak, hogy nagyszabású vállalkozásba kezdhessen. A másik legalább ennyire lényeges. Igaz ugyan, hogy Kolozsvárt élve is bukaresti lapnak dolgozik, de: napi politikai kötöttséget nem igénylő társadalmi, irodalmi, művelődési hetilapnak. Lehetett volna ő persze főszerkesztő is 1968 után Brassóban, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön – voltak is ilyen késztetések. Jó ösztöne és országjáró igénye szerencsére megóvta attól, hogy belemenjen egy ilyen – “megyei függőségű” – csapdahelyzetbe. A Hét szerkesztősége nem írt elő neki “penzumokat”: oda ment, ahová akart, azzal állt szóba, akivel akart, olyan témákat vethetett fel, amelyek mondanivalóját sugallhatták. És ami alkotói önbizalmát és biztonságérzetét növelte: nagyvonalú főszerkesztője, Huszár Sándor – amíg a lap éléről 1983 végén mondvacsinált ürüggyel el nem távolították – minden szempontból fedezni próbálta országjárásait.

Enciklopédikus tudást halmozott fel Erdély múltjáról és jelenéről, monografikus igény munkál benne – olvasható gyakorta a kolozsvári “életidejében” megjelent könyvei kapcsán. Ruffy Péter – akinek tudósi alaposságáról és irodalmi szintű riporteri munkásságáról maga Illyés Gyula állított ki hiteslevelet – így ír róla: “Beke különös, sajátos, egyedülvaló történetíró” (Egy mai Julianus barát. Magyar Nemzet, 1977. augusztus 28.). Ez a különösség nyilvánvalóan abból fakad, hogy elsősorban író. “Bármely író becsületére válik az a mód, ahogyan Beke a történelem kérdéseihez viszonyul. Különösen mióta a nagy erdélyi tájegységek felmérésére, megközelítésére, írói bemutatására vállalkozott” (Csetri Elek: Barangolások múltban és jelenben. A Hét, 1981. június 12.). Ebben az összefüggésben ugyancsak figyelmet érdemlő az a megállapítás, miszerint Beke György olyan “egyszemélyes intézményt” működtetett Kolozsvárt, amely a nemzet szellemi egységének újjáépítését is eredményesen szolgálhatta. “Beke György riportjai és kötetei az idők során szinte intézménnyé fejlődtek a romániai magyar kulturális életben – írta például Kósa László akadémikus. – Az ismerkedés fórumává váltak. Egyfelől abban az értelemben, hogy könyvei lapjain tájékoztatja messzi tájak egymásról alig tudó honfitársait, akiket természetesen mindjárt bemutat az olvasónak is. Szorítsátok meg egymás kezét, ha csak jelképesen is. Tudatosuljon bennetek, hogy hozzátok hasonló érzésű és gondolkodású emberek másutt is élnek még. Másrészt intézményt képviselnek Beke írásai azért is, mert a jelenben élőkkel következetesen tudatosítja a történelmet, ahol élnek, a magyar kultúra és történelem számos emlékét is őrzi” (Dél-Erdély közelebbről. Honismeret, 1980/1). Van, aki egy egész korszak népnevelőjének tartja. Közéjük tartozik Lászlóffy Aladár is, aki a barangoló-könyvek háttérvilágát elemezve arra figyel fel 1981-ben, hogy Beke valójában “szellemi földrajzot” művel. Fenyő István sem téved, amikor az író-szociográfus módszerét megkülönbözteti vállalkozásának ihletőétől, a tájmonográfiát író Orbán Balázsétól. “Ahogyan Beke György beszélteti alakjait – hangzott el 1979. december 6-án a Kossuth rádióban –, abban rendszerint szereplőinek karaktere, egész emberi lénye összpontosul. A lejegyzett szavakban ott sűrűsödik a teljes emberi lélek. Természeti hasonlataiban van valami ősiesen nyugalmas, megbékéltetően harmonikus és kristályosan áttetsző. Kikezdhetetlen morális emelkedettség, lelki épség és egészség sugárzik belőlük.” Alighanem Gáll Ernő jellemzése révén kerülünk a legközelebb Beke György munkásságának a lényegéhez. Az ismert kolozsvári szociológus, filozófiai író, értelmiségkutató így összegezte véleményét a Romániában megjelent barangoló-kötetekről: “Ezek a könyvek valóban »politikus szándékú írói felderítés« (Erdei Ferenc) eredményei, amennyiben szerzőjük a nemzetiségi lét, az együttélés új jelenségeinek a felfedezésére indult. Elsődleges szándéka volt azokat a tájakat és helységeket – híradás végett – felkeresni, ahol a romániai magyarság szórványokban él, s ily módon sorozata hézagpótló, koncepciózus, és tegyük hozzá, nagy sikerű vállalkozásnak minősíthető. Beke szociográfiai riportjaiban a tudományos megközelítést elsősorban a szóban forgó vidékek történelmi múltjára vonatkozó dokumentumok, emlékek felidézésében, az írói invenciót és a riporteri erényeket pedig a tájleírásokban, az emberek megszólaltatásában és jellemzésében észlelhetjük.” (A megismerés pászmáin a kelet-európai “nyomorúság” ellen. In G. E.: Kelet-európai írástudók és a nemzeti-nemzetiségi törekvések. Bp., 1987. Kossuth Könyvkiadó, 329–356.)

Míg egyes kritikusai a riporteri látásmódot kifogásolták regényeiben (a humorista Zágoni Attila szerint “kritikusai regényeiből éltek”), mások annál nagyobb örömmel fedezték fel szociográfiai műveiben a szépírói erényeket. Valóban úgy van: karcolatok, elbeszélések, novellák, regények írása közben és életművel felérő műfordítói gyakorlata során szerzett tapasztalatai nagy hasznára váltak barangoló-könyveinek. Ezért lehettek ezek a kötetek esztétikailag is érvényes üzenetek hordozói. Találóan állapította meg 1983-ban, a hetvenes évek romániai magyar irodalmáról írt szintézisében Görömbei András, hogy például a Nyomjelző rokonság (Barangolás nagyapámmal Fehér megyében) “a riportnak és regénynek különös, szép ötvözete”. Az idősíkok filmszerű váltogatása révén egy erdélyi évszázad népsorsának, történelmének, irodalmának hallatlan gazdagsága elevenedik meg a különös utazás során. Meglehet, a történelmi idő előbb-utóbb igazolja – igazolja máris! –, hogy a Beke-regényeknek is “jót tett”, hogy szerzőjük “beemelt” műveibe riportszerző útjain megismert “szinkron metszeteket”: tájak leírását, települések helyszínrajzát, riporthősei egyéniségének sugárzását. Lelkiismeretére hallgatott, a valóság és az írás törvényeinek engedelmeskedett, amikor regényben, novellában, karcolatban próbálta elmondani mindazt, amit már szociográfiában már nem lehetett. Kényszerhelyzet idézte elő valóságos gondok, sérelmek fikcióba menekítését. Néha riporthősei jogos érzékenysége késztette arra, hogy vívódásaikat regényben vetítse ki. Többször elmondta és leírta: jobban szereti, ha a maga igazságérzete szerint alakíthatja a világot. A regény műfaja számára ezt a lehetőséget kínálja fel. Pesten is szívesebben regényt írna, mondotta legutóbbi találkozásunk alkalmával, de a szükség mindig sürgős szólást kíván.

Kiváló pályatársa és küzdőtársa, Fodor Sándor azt írta 1995-ben a Hitelben, hogy Beke György Romániában megjelent barangoló-kötetei akkoriban felértek egy nem hivatalos népszámlálással. A magunk számbavételének a betiltása egyben a romániai magyar tényirodalom elhallgattatását is jelentette. Fodor írása már a címével is Egy hagyomány folytatását igényelte. És a következő évtől kezdtek megjelenni a Mundus Kiadónál a Barangolások Erdélyben darabjai. Ennek azonban romániai előzményei vannak, amelynek szemléleti jegyeit magán viseli az újjászerkesztett sorozat. Mindannyian érzékeltük, akik 1988–1989 táján Beke Györggyel Kolozsváron és másutt kapcsolatban álltunk: lényeges szempontváltás következett be tájékozódásában. E szemléletváltás lényeges jegye – a személyes sérelmeken túlmenően –: leszámolás a korábbi illúziókkal. Annak idején éjfél utánig nyúló esti sétáinkon sokat beszélgettünk erről, fia pedig 1988-ban két héten át “gyötörte” kíméletlennél kíméletlenebb kérdésekkel. A Budapestre átmentett harminc kazetta alapján aztán a rendszerváltás után tanulságos és tanúságtevő interjúkötet született (Beke Mihály András: Illúziók kora, Erdély. Pár- és perbeszéd apámmal, Beke Györggyel. Bp., 1994). Számomra is sok mindent megvilágít ez a beszélgető könyv a közelmúlt történéseiből. Kiderül belőle, hogy törvényszerűen következett be ez a szemléletváltás.

A lándzsa hegye című naplójában is olvasható (Apáczai Könyvműhely–Intermix Kiadó, Budapest–Ungvár, 1993), hogy a Boltívek teherbírása körül kitört vihar után, a szívinfarktusból gyógyulóban sem tudott tétlenül ülni. Nekifogott a pályakezdését meghatározó Népi Egység annotált bibliográfiájának elkészítéséhez. Hónapokig bejárt az Egyetemi Könyvtárba, újraolvasta és kijegyzetelte a lap minden cikkét, híradását, még az apróhirdetések sem kerülték el a figyelmét. Az 1944–1948 közötti időszak erdélyi magyar történelme nyílt meg előtte, amely magát is számvetésre késztette. Az illúziókkal való leszámolásra. Attól fogva “más emberként” indult kiszállásra is, mint akinek a további élete – az infarktusba bele is halhatott volna – már ráadás. Okosabban, céltudatosabban kell hát sáfárkodni vele. Az áttelepülés gondolata csak a nyolcvanas évek végén, a diktatúra vészkorszakában kísértette meg, amikor már Romániában (újból) nem lehetett leírni a magyar helységneveket. Ami egyben a barangoló-könyvek halálát is jelentette.

Kolozsváron az írói szemlélet kitágulásának és a politikai viszonyok beszűkülésének a drámáját élte át. Hogy mit jelent számára az írói szabadság átélése Budapesten? Sorjázó kötetei (Magyar gondok Erdélyben, 1990; Erdély jelene és jövője, 1991; Egyetlen út: az önrendelkezés, 1993; Atlantisz harangoz, 1993; Népek nagy romlása a román uralom alatt, 1994; Hadiutak Erdélyben, 1994; A nyitrai gróf feláldozása, 1995; Peremvidékek magyarsága, 1995; Védekező anyanyelv, 1997; Magyar áfium, 1999) azt bizonyítják, hogy azóta is változatlanul folytatja a kisebbségi sors búvárlását. De most már tágabb kitekintéssel. Földrajzi helyzete lehetővé teszi, hogy egyszerre figyeljen keletre, délre és északra, vagyis valamennyi kisebbségi régióra a Kárpát-medencében. A nyitrai gróf feláldozása és a Peremvidékek magyarsága című könyveihez dokumentálódva arra jött rá Szlovákiában, Horvátországban, Szlovéniában, Ausztriában: legfőbb ideje a sokféle magyar sors tanulságai számbavételének és egybevetésének. Barangoló-könyvei újjászerkesztése okán gyakran hazalátogat Erdélybe. Örömmel tapasztalja, hogy az erdélyi magyarság is kezd a nemzet egységében gondolkozni. Ha ez így van, akkor ezt az ő tolla is elősegítette.

Az 1996-tól újraindított sorozat “léptékváltásról” tanúskodik: a Barangolások Erdélyben eddig megjelent darabjaiban a nemzeti szempont primátusa érvényesül, ez válik kötetszervező erővé. Pontosabban: az erdélyi magyarság történelmi teherbírásának, lelki ellenállásának és sorsképletének a letisztult megragadása az összmagyarság sorsáért érzett felelősség vibráló erejétől kap távlatot. Tanítványaim állapították meg a bukaresti és a budapesti kiadványok egybevetése során: “ez” a sorozat már nem “az” a sorozat. A Szigetlakókban például három korábbi kötetet vont össze (Szilágysági hepehupa, Nyomjelző rokonság, Búvópatakok), ugyanakkor az “ominózus” Boltívek teherbírása terjedelmileg is csaknem a duplája az “eredetinek”. Az idő rostáján kihulltak a “meddőszövegek”, azok a részek, amelyeket annak idején eleve “villámhárítónak” szánt, amelyek nélkül nem jelenhettek volna meg a szóban forgó kötetek. Különös gonddal vigyázott azonban arra, hogy “tovább éltesse” román szereplői közül azokat, akik emberségükkel, tetteikkel “beírták magukat” az erdélyi tájak magyar történelmébe. Az is magától értetődő, hogy visszaállította a cenzúra és öncenzúra áldozatául esett fejezeteket, szövegrészeket, mondatokat és mondatrészeket, kulcsfontosságú fogalmakat és kifejezéseket. Nem csak az időszerűtlenné vált szövegek elhagyásával, illetve csonkolás előtti “szövegállapot” helyreállításával változtak meg az arányok: szembetűnő a kilencvenes évekbeli széttekintés eredménye is. A régebbi történések háttérvilágának a felrajzolásával láthatóbbá váltak a kisebbségi küzdelmek emberi dimenziói. Tisztább hangsúlyt kap a létérzés és a tudatállapot, a borongó kilátástalanság és a fel-felcsillanó reménysugár, az önmagunk erejébe vetett hit és a József Attila-i “közös ihlet”-ből táplálkozó szolidaritás érzékeltetése. Az újraszerkesztett sorozat körültekintőbb történelmi látásmódról, egyszersmind az írói szabadság mélyebb lélegzetvételéről, magával ragadó ritmusáról tanúskodik. Jótékonyan hatott, hogy a szerzőnek immár nem kellett visszafognia tollát, nem kellett “szemérmes elhallgatásokba” burkolóznia: nyíltan írhatott a korábbi tabutémákról, az 1956 utáni romániai terror áldozatairól.

Németh László mondotta: a Dunát nem kezdeti vízbősége teszi nagy folyóvá, hanem az iránya. Ebben az értelemben a felelősségtudattal párosuló írói küldetés sem más, mint valamely közösség érdekében véghezvitt vállalkozás. Veres Péter szerint egy-egy írói életmű kimunkálásához a tehetség önmagában nem elegendő; a tehetség mellé történelem is kell; történelem, amelynek változásaiban a legérzékenyebb iránytű maga az írói lelkiismeret. Beke György és nemzedéke 1944 őszén találkozik először a történelemmel; mégpedig úgy, hogy az mindjárt harcba is dobja a népi demokrácia kivívásáért, a nemzeti előítéletek eloszlatásáért, az egyenjogúságért, az egyéni és közösségi jogokat szavatoló demokratikus társadalmi rend megteremtéséért. Társadalmi és nemzeti rianások befolyásolták tehát kezdeti tájékozódását; aminthogy később ugyanilyen jellegű tektonikus mozgások juttatták búvópataksorsra induláskori eszményeit; hogy aztán a hatvanas évek végén újból előtérbe kerüljenek, tudatosan megtervezett munkába állítsák, majd a nyolcvanas évek végén számvetésre késztessék; hogy a XX. századi erdélyi magyarság illúzióival leszámolva életműve kiteljesítésén munkálkodhassék. Móricz Zsigmond nem kevesebbet, a jövendő alakításának felelősségét testálta 1941-ben nemzedékére. Ez a felelősség azóta sem lett kisebb. Írógépe ezért csattog úgy Budapesten is – amiként azt Ruffy Péter feljegyezte –: akár a légkalapács.

Beke György életművét barangolásai, barangoló-könyvei teszik messziről felismerhetően karakteressé. A barangolás műfajjelölő fogalommá a hetvenes évek második és a nyolcvanas évek első felében, a Szilágysági hepehupától a szilenciumra ítéltetésig, a bihari barangoló-könyvig tartó évtizedben lett.

A regényíró és novellista, a szociográfus országjáró, a múlt emlékeit felbúvárló kutató után és mellett az esszéíró előtt is illendő tisztelegni.

Beke György magyarságtudományi esszéinek sodrását, erejét a gazdag tényanyag, a szépíró stílusbiztossága és az érvelés következetes logikája adja. A szikár és tárgyilagos – de nem szenvtelen – szövegformálás e műveket a szépírás és a tudományos próza közötti líneán az utóbbi felé mozdítja, irodalomtörténeti helyük Janics Kálmán, Fábry Zoltán és Duray Miklós műveinek közelében található.

Az író az esszéköteteiben kifejtett gondolatait és kérdésköröket számos esetben interjúk kérdezettjeként is kifejtette. Sorra vette a veszteségeket, az elvándorló százezreket, a gazdasági diszkriminációk variánsait, melyek következménye a védekezési ösztönök és képességek gyengülése. Beke György a történelmi amnéziából, az önpusztító naivitásból és az illúziókból való kigyógyulást szorgalmazza, a történelemhamisítások cáfolatát adja. Biztató példaként mutatja föl egy-egy magyar iskola visszaszerzését, az erőnövelő és erkölcsi tartást erősítő ökumeniát, a kimondás lehetőségét és jogát. Fontosnak tudja a “szárazajták” és az “ozsdolák” tudatosítását. Ezek szépirodalmi szövegekbe rejtett kimondásában az első említés bátorsága Beke Györgyé. A jutalom érte szilencium volt.

Mohács viszonyítási ponttá, szólássá lett és költői képpé, nagy nemzeti énekeink alapmotívumává. Trianon – a XX. századi nyomorúságunkat jelölő fogalom – nem lett szólássá, de máig feldolgozatlan, s nemcsak a magyarság, hanem egész Közép-Európa számára. Trianon tragédiája nemcsak a magyarságé, hanem a nyerteseké is, az egész régióé, hiszen következményeiben az egész régió versenyképességének a csökkenését hozta. Az egymásra utalt nagy gazdasági egységek mesterséges szétválasztásával, a közlekedési szisztéma szétroncsolásával, a nyersanyagok, áruk és munkaerő szabad áramlásának megakadályozásával – s nem kevésbé a XIX. századi nemzeteszme “túltáplálásával” – a békerendszer kigondolói elindították Közép-Európát a Kelet-Európává válás útján, illetve lejtőjén.

A magyarság megrázkódtatása egyetemes volt, az új határok bármelyik oldalára került az egyén és szűkebb közössége. Az utódállamok elitjei – s rajtuk át tömegei is – az érdemtelenül jutalmazott – avagy a tolvaj – bűntudatát hordozzák. A tünetegyüttes neve: “Trianon-pszichózis”. S valóban, már-már pszichotikus jellegű az elorzónak az az óhaja, hogy az áldozat mosollyal és fejbólintással nyugtázza a rajta esett sérelmet. “A román »trianoni pszichózis« lételeme volt mindig […], hogy maguk a magyarok ismerjék el Trianon igazságos voltát. […] Csak így állhat helyre a román nép lelki egyensúlya!

Dákoromán álom

Beke György idézi Kocsis Istvánt, aki regényt írt az országából elüldözött s a balkániságot érzékelő nagy román szatirikusról, Caragiale-ról. Kocsis – mint Beke György megállapítja – “a maga részéről egy magyar, főként erdélyi magyar szemlélettel is vitázik. […] Hiszen szembesít ezzel a magyar fölfogással: a dákoromán folytonosság és az egész erre épülő történelemhamisítás a románság belső ügye, mi magyarok ne avatkozzunk bele, mert csak nehezítjük az olyannyira szükséges megértést és békességet.”

A kérdés: “Csakugyan semmi köze az erdélyi – és az egész, egyetemes – magyarságnak ahhoz, hogy egy szomszédos népet, sőt, egy velünk közösségben élő népet milyen eszmeiség vezérel?” Az olvasó válasza aligha kérdéses.

A magyar önámítások és illúziók olykor egy-egy személyiséghez kapcsolódnak. Előbbi, bár ismerte a dákoromán koncepciót cáfoló – s a románság balkáni eredetére utaló – forrásokat, a hamis mítosz fennmaradásához hozzájárult, s felhasználta; utóbbi a határok légiesítését és vámuniót ajánlgatta, s Arany Jánost idézte, miközben tudatosan vállalva a báb szerepét, eszköze, kiszolgálója lett a magyarellenes pánromán törekvéseknek és intézkedéseknek. “Nicolae BŃlcescu volt a legtoleránsabb az erdélyi magyarok irányában 1848 román politikusai közül. Bálványt is faragott belőle a magyar gyámoltalanság. […] A legmostohább »pártfogónkat« is nagyobb becsben tartjuk saját józanságunknál, azt is rábízzuk, amit magunkban vállalni nem merünk: önnön magyar sorsunkat. Példa lehet erre a legnagyobb magyar áfiumok egyike, Petru Groza magyar kultusza. BŃlcescu pedig a Groza-képlet egyféle »romantikus előképe« számunkra.”

Az alapszerződés

[…] Érdekes módon Bíró Bélának, a Sepsiszentgyörgyön élő liberális publicistának van egy elmélete, amelyet a Brassói Lapokban írt meg: a határok sérthetetlenségének kihagyása az alapszerződésből bizonyos fokú garancia lenne arra, hogy az erdélyi magyarsággal szemben nem lehet akármit megtenni. El kellene hárítani azt a gyanút a románokról, mintha azért akarnák lezárni a határt, hogy megint azt csináljanak a magyarsággal, amit akarnak. A román kormánytól azt várnám el, hogy ehhez ne ragaszkodjon, hanem ha minden népcsoportnak teljes egyenjogúságot biztosítana, és az erdélyi magyarság is otthon érezné magát Romániában, ez lenne az igazi garanciája határai biztonságának.”

Az erdélyi románok érzelmeit, tudatát legjobban Ioan Slavici lapja, a Nagyszebenben megjelenő Tribuna fejezte ki (1884–1903), amely így hirdette programját: “A nap minden román számára Bukarestben kel fel.”

“[…] az összetartó erő a diaszpórában mindig a tudatosan átélt sors, amit valakinek példaadóan kell vállalnia. Miként Koós Ferencék tették a múlt századi Bukarestben. S miként – úgy érzem – anyósom testesítette meg a maga családjában. Ezért állítottam ezt a csángó-magyar asszonyt a Fölöttük a havasok középpontjába. […] Úgy tapasztaltam, hogy a diaszpóra erőteljesen kinagyítja az egyéneknél mutatkozó emberi és nemzeti jegyeket, erényeket vagy hibákat. Családi krónikámban találkozol egy epizóddal: ittas székely legények éjszaka kurjongatva vonulnak a bukaresti utcán. Anyósom alaposan összeteremtette őket. Mégpedig egyfajta nemzeti felelősségből. Jól tudta, másnap a felriasztott szomszédok nem azt mondják, hogy valami részegek ordibáltak az éjszaka, hanem azt, hogy magyar legények zavarták meg a nyugalmukat. Az indulat azon nyomban általánosít. Az egyéni hibát átviszi a közösségre, amelyből az az egyén való. A diaszpórában vagy kisebbségben élők ösztönösen érzik, jó esetben tudatosan felismerik, hogy nem csak önmagukért felelősek.”

Okos szövetkezés

A Közép-európai történések

“– A kisebbségben élőknek a globalizáció segít, vagy éppen ellenkezőleg, önazonosságuk feladásához vezet?

– […] Az Erdélybe áttelepült moldvai csángók a nemzeti ébredés mozgatói, lelkesítői. Sepsiszentgyörgyön csángó szervezetet hoztak létre, Csángó Újság címmel lapot adnak ki, magyar és román nyelven, hogy a magyar betűket nem ismerő csángókhoz is eljuthasson a maguk magyar üzenete. Az elmaradt nemzeti öntudatosodást kell pótolni egy olyan népcsoportban, amelynek soha nem volt saját soraiból kikerült magyar értelmisége.

A történelem

Zika Klára kérdésében idézi Pomogáts Bélát, miszerint Beke György “szinte teljes képet ad a magyar nemzetiség mai életéről és szellemi hagyományairól, szociális helyzetéről és művelődési gondjairól, törekvéseiről”.

Ars poetica

Bíró Béla: Ha az ellenfél javát szolgálod… Európai Idő, Sepsiszentgyörgy, 1993. november 12–20.

Mezei András: Megkérdeztük Beke Györgyöt – mi az összetartó erő a szétszóratásban? (interjú). És, 1981. február 7.

Mikó Ervin: Vallomások a művészet hivatásáról (interjú). Brassói Lapok, 1987. július 24.

Petőfi élettörvényét fölírva látjuk itt szellemarcára éledő, haldokló virágbetűkkel is. Ez az összes költemények mottójának szánt remekmű, mintha a semmiből szállt volna ide a selyemre, most világgá sokasodott, nincs meg a kézirata, talán nem is volt, egy egész élet tollvonásaiból állt össze, mindent kifejez a költő lényegéből, még Segesvár előérzetét is a föláldozás szavában. “Szerelmemért föláldozom / Az életet, / Szabadságért föláldozom / Szerelmemet.”

Azt mondja, az ember kiteljesedése a szabadságban mindennél fontosabb, míg a szabadság a szerelmet teljesíti ki. Tudjuk, a szabadság – szerelem, a politika és szerelem, a szellem és szerelem, a munka és szerelem úgy áll a magyar költészetben, mint eligazító csillagképek. A mindig azonos ikerszó nemcsak a férfi és a nő kapcsolatát jelenti, hanem az én és te, az ember és világ közötti szívbeli azonosulást. És a szerelem a költészet is. Akár a reszkető bokor finomságában, akár a Nemzeti dal tömeges eskütételében, mikor a költő olthatatlan tűzként lobogott végig a tavaszi esőben, Júliája tükörfényében.

Ma, március 12-én, a készülődés évfordulója van, holnap ül majd le otthon asztalához, hogy lejegyezze a “Talpra magyar”-t, melyet a szabadság istennője súg neki magyarul, míg a másik asztalnál felesége varrja nemzeti fejkötőjét. A hangulat még békésen vasárnapias, de szerdára majd a kelme, ez a valaha növényi anyag is megéled piros-fehér-zöld színekben nyíló virággá. Március 15-e sodró lelkesedése vetül majd vissza a családi életképre.

154 évvel később, most Csete Ildikó textíliái idézik meg nekünk a megújulás szellemét; kiemeli a múltból, szentté avatja, szimbolizálja a szót és az arcot, a megjelenítő anyaggal együtt. Nem először, hiszen már megfestette rovásírással nagy lepleit, eljutott a legősibbtől Szent István intelmein át az első nyelvemlékünknek ismert Halotti beszédig, az Ómagyar Mária-siralomig, mintha a Kalotaszegi írásos zászló csodáját folytatná, azt, amely egy tőről fakad az emberiség legősibb betűivel, s nemcsak a hangzása, de a jelentése is azonos volt a múltban. Ám a fölmutatáson túl sajátos alkotóművészetté is formálja ezt a fölnagyított látványt, külön világot varázsol, míg eszünkbe juttatja a hieroglifák esztétikáját, a betűsorok latin és középkori méltóságát és arányait, a kódexmásoló barátok és apácák aszketikus lelkületét. Ő is megszenvedi, mint egy köztünk élő Ráskay Lea, azt a gyönyörűséget, ami az ember számára Istennek tetsző malaszt.

De nem csak Petőfi, Kossuth, Széchenyi, Arany, Bem és Garibaldi szellemét idézi föl, kik immár “éltető eszmévé finomul”-tak, s mint a nemzeti tudat, közösség éltetői tartanak meg magyarságukban. Figyelmeztet az egyéniség fontosságára is, a most éppen kiveszőben lévő autográf élmény jelentőségre, mikor már az írógépek végkiárusítását is tapasztalhatjuk. A személyesség intimitásával küzd a semlegesült írás eszközei ellen. Mert a tudatunk mélyén egy lúdtoll áll a kalamárisban, mint a szép kalligráfia ideálja. Így lesz a lúdtoll a repülni vágyás emlékezete. Szabadságharcunk nagyjai, mintha ugyanahhoz az iskolamesterhez jártak volna, mégis mennyire más az írásuk összképe egyéniségük szerint. Petőfié pegazus-szárnyalású, melyet csak az alkotóforma zaboláz. Arany Jánosé mívesen földi, mestermunka küllemre is. Mintha kőbe vésné a szót Kossuth, de az aláírása megtestesül valami szónoki alapzaton. És írásuk mögül látjuk arcukat csillagpontokból áthatolni a textil közegén, sejlőn és határozottan, miként az égi vásznon.

Munkámat a budapesti Szent István Iskola könyvtárának üvegfalára készítettem. A kárpitsorozat tizenhárom darabból áll, egyenként 150x300 cm-es lenvászonra írva. Az elsőkét kárpit a Bevezetés, a további tizenegy kárpit maga a tíz fejezetre tagolt Intelmek. Egyes fejezeteket szkíta, avar és magyar motívumokkal választottam el, minden kárpit szélére a latin, illetve a rovásbetűs ábécét írtam.

István király Intelmeit latin nyelven írták 1015-ben, s több kódexben másolatban maradt ránk. Hét évszázaddal később, 1738-ban fordították először magyarra, s azóta többször is fordították, értelmezték. Ha annak idején magyar nyelven és magyar rovásbetűkkel is írják (a latin betűírás módszerével, tehát betűnként), akkor elkerülhetőlett volna a sok értelmezés, fordítás, mivel a magyar rovásírás – munkám a bizonyíték – alkalmas lett volna erre.

Az Intelmek leírásának személyes indítéka: elolvasásával megismert szépsége. Megindító szépsége az egy évezreden átsütőgyöngéd szülői-apai szeretetnek, bölcs, komoly királyi méltóságnak.

Árpád és Géza fejedelem, István király népe egy teljes körű kultúrával érkezett a X. század Európájának közepébe. E kultúrának része elsősorban magyar nyelvünk és írásunk volt: a rovásírás, amelyet nem őrzött meg más, csak néhány csont tűtartó, feliratos gyűrű, pár fejedelmi aranyedény felirata, és az eldugott kis falusi templom homályában a lemeszelt kőfal. Vagy szerencsésebb országok könyvtárában egy-egy megsárgult régi könyv, könyvfedél.

Szent István király Intelmei fiához, Imre herceghez szóltak, és mint lelki, szellemi, magatartásbeli kultúra tükre – ma is időszerűek. Bár megfogadná a XX. század végi emberiség, minden önmagát európainak mondott nép ifjúsága az ezer éven átívelőüzenetet: “Fiam! Légy emberséges!”