Senki sem tudta, mikor kezdett el esni az eső. Éjszaka, ez az egy bizonyos, mert az egész ország esőre ébredt, ám ember legyen a talpán az az éjszakai portás, aki pontosan számot tudott volna adni az égi áldás kezdetéről. Ugyanis olyasfajta eső volt ez, ami – úgy tűnt – mintha örökké esett volna, és soha nem is akarna abbamaradni.

Rácz Gedeon például már hajnal óta hallotta, hogy a hálószoba melletti esőcsatorna erősen zörömböl, tehát esik, állapította meg, és egy kicsit bánatosan fordult a másik oldalára. Reggel B.-be kellett autókázzon (még hogy “autókázzon”, ez olyan kéjesen hangzik!), ahol élete első tárgyalásán készül valami fenomenálisat alakítani, egy igazi tyúkpörben. Hogy is van csak? Az alperes lúdjai a tényállás fennforgása szerint… izé… miszerint demonstrálták volna a népszerű közmondást, hogy sok lúd disznót győz, és a jelzett sertés, amelyet azért nem hizlaltak, mert túl szűk ólat épített neki a felperes… rémálom az egész. Á, sóhajtott Rácz Gedeon, majd csak lesz valahogy, próbált visszaaludni, és hamarosan valóban az álom útjain utazott, jártak a szeme előtt az ablaktörlők, a teherautók pedig, amelyek B. felől döcögtek a szűk országúton, kíméletlenül lespriccelték.

– A szovjet himnuszt – felelte a legtermészetesebb hangon Rácz Gedeon, saját maga számára is meglepő módon.

– Ha már úgyis zuhog ez a nyavalyás eső, legyen egy kis jókedvünk. Nagy nap ez a mai…

Pilaszanovics Nikolett kilépett a Hegedű utcai ház nehezen járó fakapuján. Ma már másodszor. Reggel elszaladt a sarokra bevásárolni Gelb nénihez, legyen otthon friss zsemle, tej, kefir, Túró Rudi, azt szereti anyus. Szegényt megint nagyon gyötri az asztma. De szerencsére elvan egyedül egész nap. Dél körül beadják neki az ablakon a skutellában az ebédet, ki se kell mennie, aztán úgyis alszik egy nagyot, délután pedig kezdődnek a sorozatok. Csak győzze fejben tartani, melyik filmben szerepel a Juan, melyikben a Carlos, Angelica kettőben is akad, neki ez már magas, de anyus úgy fújja az egész vircsaftot, mint az egyszeregyet.

Megmondta neki, hogy csak később jön ma haza.

Pilaszanovics Nikolett azonban most nem volt hajlandó meghatódni ezen a műsoron.

Arra gondolt: este hat órakor találkozik azzal a palival, vagyis hát… Hiszen ez a neve: a Palival. Úgy írta neki, kalap lesz rajta, arról ismeri majd meg a Caflischban. Porosodik a hátsó polcon egy mályvaszínű kalap, azóta nem kelt el, hogy ott dolgozik, hét éve is megvan már, hát ő ma felavatja.

Csak eláll addig ez az eső.

Herlicska G. Nándor rettenetesen unatkozott az Egyetemi Könyvtár feldolgozóirodájában. Már hatvannyolc darab Beszterce ostromába nyomta bele a könyvtár pecsétjét a címlap hátoldalán és az utolsó oldalon, továbbá a 16. oldalt is kis körpecséttel látta el. Úgy érezte, jogosan tart pihenőt, ami abból állt, hogy a könyvhegyeket tizenöt centivel előrébb tolta, maga elé tett egy elrontott katalóguscédulát, tollat fogott a kezébe, és versírás gyanánt nekiállt kifelé bámulni az ablakon. Szentül hitte, hogy a konvektor bensőséges pattogása, a vizes ablaküvegen át impresszionisztikussá váló város kiváló ihlethozónak bizonyul.

De nem sokáig várhatta a múzsa csókját, mert megszólalt az alanyi költők legkegyetlenebb ellensége, a telefon. Herlicska G. Nándor azonban nem fordította el a fejét az ablakról, úgy nyúlt a kagylóért.

Herlicska G. Nándor kezéből kihullott a golyóstoll.

– Meg ám! Az előbb jött egy melák csóré ilyen Moszkvics furgonnal, épp kint voltam egy cigire, a Herlicsek?, azt kérdi tőlem, érted. Mondtam, Herlicska, és a kettes lakás, de nincs itthon. Erre fogta, kiráncigált egy baszom nagy dobozt, azt odahajította az udvar közepére, de csak úgy ám, teteje nincs is neki, és már húzott is el.

– Jajám. Érted, Nándikám, én a műtött gerincsérvemmel odább sem tudom taszajtani. Rádobtam egy pokrócot. Nájlonyom nincs, most mit csináljak. Ilyen bunkók vannak: odakúrja, mit számít neki. Hogy ez kultúra meg költészet. Nekem nem kell mondani, de ezek…

– Rohanok, Jani bácsi! – kiáltotta halkan Herlicska G. Nándor elsőkötetes költő, és faképnél hagyva további százharminckettő iskolakönyvtári használatra szánt, még bepecséletlen Beszterce ostromát, valóban rohant kifelé.

Tóth Erika, aki az egész vonatúton azon töprengett, hogy a Vanda vagy az Yvette nevet válassza most kezdődő örömlányi pályájához, hiába ácsorgott az idegen nyugat-magyarországi állomás szemetes nagycsarnokában, falubélije, Kriszta sehol sem volt. Hallotta, hogy a feje fölött, a madárürüléktől teljesen sötétté varázsolt üvegtetőn tompán puffannak az esőcseppek. Fél öt volt, és már teljesen sötét. Annyit tudott, hogy a Wesselényi utcába kell eljutnia, és az 5/A szám alatt a kaputelefonon a “Kitty”-t nyomnia. Még szerencse, hogy a farzsebéből előkerült egy fecni, amire ezt felkaparta még otthon, nem gondolta, hogy szüksége lesz rá, a Kriszti tutira ígérte, hogy kijön érte.

– Vanda – felelte didergő hangon.

Megállt a homályos helyiség közepén. Vizesen fénylő táskáját leeresztette a szőnyegre. Hallotta a konvektor jóleső pattogását, mégis végtelen didergés fogta el. Riadtan fordult meg, de a nagy üveges ajtó zárva volt, a lányok hangja csak távoli neszként szűrődött idáig.

A dupla ágy fölötti falon aranyos rámából Mária nézett vele szembe végtelen szomorúsággal, miközben ölében szöggel átütött kezű és lábú halott fiát ringatta.

Pilláry Palinak nem volt érkezése, hogy délután a Caflisch cukrászda óvó melegében és kávéillatában (igaz, ő konyakot rendelt volna, mint ahogy máshol, más körülmények között meg is tette) töltse az idejét. Ugyanis pontosan délben, a postán csörgött rá a mobilján dr. Harcsás Kálmánné, és kioktató, sőt a rikácsolás határát súroló hangon közölte vele, hogy a Tündinek elfolyt a magzatvize, és ha Pilláry Pali volt olyan szíves, és felcsinálta a lányát (dr. Harcsás Kálmánné ilyen régimódi kifejezésekkel élt néha, ha izgatott volt), annyit igazán megtehetne, hogy bemegy hozzá a szülésre, ő a vizes szívével örül, ha túléli ezt a napot.

Két óra múlva egy kopár, rosszul megvilágított kórteremben ácsorgott, homlokát az ablaküvegnek döntve. Háta mögött a bal szélső ágyban Harcsás Tünde kismama feküdt kissé oldalt fordulva, mert az osztály új szabályzatának értelmében szinte azonnal maga mellé kaphatta újszülöttjét, hogy ismerkedjen vele. Ha a csöppségre nézett, elgyötört vonásai kisimultak, de ha néha felkapta a tekintetét, és meglátta az ablakot elálló férfihátat, úgy érezte, ez a szülés sohasem fejeződik be.

A kis szobában gőzölgött a költészet. Herlicska G. Nándor bérelt ingatlanjának szinte minden négyzetcentiméternyi felületét hullámosra ázott, iskolafüzet méretű, amúgy égővörös címlappal megáldott, szétteregetett kötetek lepték el, s e piros háttérből ugrottak ki a betűk, amelyeket mintha vad ecsetvonásokkal húztak volna: “Még csak kicsit fáj”.

Herlicska G. Nándor a nyitott könyvek között hagyott arasznyi folyosón tipegett mackónadrágjában, és egy-egy gondos kézmozdulattal kisimította azokat a lapokat, amik a száradástól már kirívóan nagy hullámot vetettek. Ilyenkor nem állhatta meg, hogy az egyes példányokat ne vegye a kezébe, és ne pislantson oda egyik vagy másik oldalra, ahol a kötetek épp fel voltak ütve. “Megjelent a szerző kiadásában, 300 pld-ban”, avagy egy kétsoros, “Elegem van Teriből, olyan nagyon terrible”, vagy egy hosszú-hosszú elégia zárószavai, “…s a párka csak fonja, fonja. Nincsen neki mobiltelefonja.”

Herlicska G. Nándor óvatosan csosszant egyik őrhelyéről a másikra, amikor valaki vadul verni kezdte az üveges bejárati ajtót.

– Nándikám, leég a ház! – hallotta a zörgetéssel egy időben. Ellavírozott a könyvfolyosókon az ajtóig, s a kis függönyt félrehúzva a szomszéd Jani bá’ rémült ábrázatát látta maga előtt. A keze már a kulcson volt, hogy fordítaná, de még az üvegen át ordítva kérdezte:

Akkor már Herlicska G. Nándor is látta, hogy a szomszéd ajtóból füst bújik kifelé, ami az eresz alatt gomolyog, de amint kiérne a szabad ég alá, azonnal elveri a fáradhatatlanul ömlő eső.

Rácz Gedeonné csak várta a férjét, várta, de nem jött. A mobil hangpostára állítva, a munkaközösségben már rég senki. Ki tudhat róla? Ugyan ki jegyzi, hogy B.-ben a városi bíróság ma tárgyalta első fokon azt a disznóügyet (Ráczné csak így hallotta emlegetni, és igazából nem is tudta, mi benne a disznóság).

Késő este csöngettek, és Rácz Gedeonné a legrosszabbakra gondolva vonult ajtót nyitni. Meg kellett volna könnyebbüljön, hiszen a bejárat előtt nem más állt csurom vizesen, mint Rácz Gedeon, aki hamiskásan vigyorgott.

Rácz csak a fejét rángatta hátrafelé, de a félig üdvözültnek, félig idiótának mondható mosoly egyszerűen nem akart eltűnni az arcáról.

Rácz kitért előle, csak valami elnyújtott torokhangot hallatott, vigyorgott tovább, ingatta fejét.

Rácz továbbra sem volt hajlandó megszólalni, csetlett-botlott, hagyta, hogy a felesége lassan kihámozza a kabátjából, majd a szobába lépve azonnal megbotlott a szőnyeg felpúposodott szélében. Egyensúlyát elvesztette, a kezében szorongatott diplomatatáskát messzire hajította, ami a padlón landolva kinyílt, és tengernyi gépelt papiros potyogott ki belőle, Rácznak pedig még annyit sikerült alakítania testének zuhanásán, hogy a legközelebbi fotelban terüljön el.