A Nagy Lászlóról napjainkig készült pályaképek, tanulmányok, esszék viszonylag keveset foglalkoznak a Hegyi beszéddel. Ennek okát abban sejtem, hogy a költemény a közérthetőség követelményét elutasító lírikus versei közt is a nehezebben fölfejthető, áttételek sokaságát rejtő művek egyike. (“Tudom azt is, hogy néhány írásom sokaknak nehezen fölfogható vagy majdnem érthetetlen” – mondta egy interjúban a költő.) Számomra az igéző hatású, egyúttal gondolkodásra késztető költemény összefüggő értelmezése megkerülhetetlen feladat.

A költőről megjelent elutasító vélemények általában magabiztosak, apologetikusak voltak. Egy idő óta csönd veszi körül Nagy László műveit. Folytatni kellene a Nagy Lászlót nélkülözni nem tudók, az esszében, monográfiában elmélyülők nyilvános töprengését, mely nem az elméleti spekuláció mutatványait gyarapítja, hanem az olvasói élménytől el nem idegenedve és el nem idegenítve, azt inkább fölfrissítve törekszik az ilyen árnyékban maradt – véleményem szerint jelentős – versek átvilágítására, művelődéstörténeti helyük kijelölésére.

Egymástól igen nagy mértékben eltérő, egymással mégis művészien szervesülő képzettartományok vannak jelen ebben a műben. A képrendszer nem lineáris, hanem koncentrikus kiterjedésű: nem egynemű, hanem sokirányú elemekből épül fel. A Hegyi beszéd cím az Újszövetség nevezetes részére utal. A Hegyi beszéd alapgondolata Máté és Lukács evangéliumában egyaránt megtalálható – Máténál Hegyi beszéd, Lukácsnál Krisztus mezei beszéde cím alatt. Krisztus e tanításában foglaltatik a Máté által leírt Nyolc boldogság, mely Lukács írásában Négy boldogság formájában fordul elő. Mivel Nagy László versének címe és több más mozzanata is arra utal, hogy a költő Máté evangéliumát vette figyelembe, az alábbiakban ezt veszem hivatkozási alapnak. A mű alaprétegeit vázlatszerűen így összegezhetjük:

1. A bibliai motívum a vers első rétege, s a mű a kinyilatkoztatás rangjára emelkedik általa. A Jézusra utaló motívum a messianisztikus küldetés vállalásának jele. A Hegyi beszéd már a címével jelzi, hogy a költő a magasságélmény, Király István (főként Ady Endrére alkalmazott) szavával az “oromlét” képviseletére tart igényt, s annak értékkategóriájában gondolkodik. Az “ülünk a bazalthegyen”, az “ama hegytetőn” és több más mozzanat is jelzi – Adytól kölcsönözve a szót – A csodák föntjén kiküzdött ünnepi hangoltságot.

2. A vers kompozíciós egységét adó s a teljes művön végigvonuló motívum a beszédhelyzetből fakad. A beszélő – aki magával a költővel, Nagy Lászlóval azonos – közvetlenül mindvégig egyvalakihez intézi szavait. Egyértelmű, hogy szerelmét szólítja meg: erotikus képek egész sora teszik ezt félre nem érthetővé a második, harmadik és negyedik szakaszban. Ennek alapján a verset szerelmi költeménynek tekinthetjük.

3. Több ponton is megfigyelhető, hogy a mű az életvitel, a “hogyan éljünk”, a sorsválasztás életbölcseleti kérdéseire ad feleletet. Ez alig választható el a szerelmi motívumtól: az egymás fényében tündöklő szerelmesek közös életprogramjáról van szó, mely a testi gyarlóságnak, mulandóságnak kitett sorssal, magával a halállal veszi fel a harcot. Hitet tesz a középszerrel szemben az intenzív élet mellett: “válasszuk a villám jelenét” – ez Nagy László mindenkori vitalista programjával hangzik egybe. (“Ha neked emberi a mértéktartás, az igénytelenség, nekem emberi a magasra csavart láng” – hangzik a költő gyakran idézett aforizmája a Krúdy emlékének főt hajtó Szindbádban.)

4. Az első sor maximaszerű felszólításában rejlő életprogram kijelölése ars poeticaszerű kinyilatkoztatásnak is vehető. Nagy László költészetére mindenkor jellemző a “Műveld a csodát, ne magyarázd” maximája: a költői cselekvés intuitív oldalát igenli, ezt emeli a spekulatív oldal fölé, s az utóbbit el is utasítja mint az érzékelésből, érzelmekből és ösztönökből táplálkozó, ihletett művészettől idegen elemet.

A vers a Máté evangéliumában olvasható Hegyi beszédhez és azon belül a Nyolc Boldogsághoz kapcsolódik szervesen, különösen annak első és utolsó pontjához: “Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa”, illetve “Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld”. Ezekre a vers többféle módon is utal. A “lelki szegénységgel” a spekulatív gondolkodás elutasítása hozható összefüggésbe. Maga a szegénység – mely Jézus tanításaiban a lelkiekre vonatkozó Hegyi beszédtől eltekintve is oly gyakori, erkölcsi értéket hordozó motívum – Nagy László versének negyedik szakaszában hangsúlyozottan jelen van mint vállalás, mint a talmi javaknál sokkal becsesebb értékek záloga: “s ne félj a sorstól, / ne félj a rongytól / gúnyánkat megtermi ránk a fény / jussunk a szegények leleménye”. Ezenfelül a Hegyi beszéd 14. pontjával is összefüggésbe hozható a tündöklés mozzanata, mely a szerelmeseket éppúgy dicsfénybe vonja, mint a magyar költészet és általában a szellemi élet nagyjait, a fáklyaembereket, a fényembereket: “Ti vagytok a világ világossága”, hangzik Máté evangéliuma (vö.: “gúnyánkat megtermi ránk a fény”, illetve “Tündökölve egymással szemközt / fohászkodunk immár magunkhoz”. A Nyolc Boldogság jézusi tanítása nem vallásos, hanem profán értelmet kap a versben.

A megváltás elsősorban önmegváltás a Hegyi beszédben – és sok más Nagy László-versben is –, de a sokaság számára egyúttal példa, mely bárki számára követhető. Nagy László messianisztikus megnyilatkozásai, melyek csak fenntartással mondhatók tanításoknak, legtöbbször nem mozgósító, nem a sokaságot megszólító jellegűek, hanem példaértékű demonstrációk. (Úgy érzem, Kiss Ferenc szavával hangzik ez egybe: az irodalomtörténész Nagy László öntanúsító költői magatartását hangsúlyozta.) Ebben eltér Nagy László művészete a közéletiséget, a politikumot közvetlenebb módon vállaló költészettől (például Illyés Gyuláétól) – anélkül, hogy a két út keresztezné egymást.

Jézus alakja az általam talán rendhagyóan “messianisztikusnak” nevezett költő más műveiben is felbukkan. Most csupán két képversére hivatkozom, hogy megkíséreljem megvilágítani, milyen is az ő messianizmusa. Egyik leghíresebb képverse a Seb a cédruson, melynek a Megváltóra vonatkozó sora így hangzik: “Jézus sebe s Prometheusé Spartacusé”. Jézus áldozat voltára, “Isten bárányára” gondolhatunk e részlet olvastán is: “Cédrus sebedet becézem / emberarcú szentségedet érzem / bárányhús pirosa jajgat benne”. A krisztusi példát, az ártatlanság és az önfeláldozás értékét, szentségét Nagy László akkor is tisztelte, ha a tételes vallásnak nem volt követője. Amikor pedig profán dolgokra, családra, szerelemre, akár az emberrel együtt élő állatokra értette, akkor nem a kereszténység magasztos értékeit “szállította le” a profánság világi, evilági szintjére, hanem ellenkezőleg, az élet értékét emelte föl és ragyogtatta meg az “ünnepi magasban”, mint ahogy Kosztolányi életünneplő verse, a Szeptemberi áhítat úsztatta meg a fényben az “ifjúság zászlói”-t. (Amihez hasonlót Nagy László is megtett Tűz című himnuszában, az “ifjúság királya” szavakkal adózva az élet, a szeretet, a szenvedély, az alkotás és a forradalom őselemének és közös jelképének, a tűznek.) Másik képverse a Kereszt az első szerelemre. Nem csupán sírkeresztre utal a szöveg kereszt alakú ábrája. A záró sorok pátosza érezteti, hogy a költő, mint sok más alkalommal is, megváltásnak, Németh Lászlóval mondva üdvösségügynek, megváltásnak tekintette a szerelmet; nem pusztán élvezetforrásnak, mint a hedonisták, hanem életszentségnek, gyötrelemben és örömben megdicsőülő eszménynek: “szerelem: első gyötrelem / lázam bárdjával faragok / keresztet s föléd emelem”.

A Hegyi beszéd életbölcseleti rétegét illetően a klasszikus előzmények közt említhetjük Horatius Taliarchushoz című költeményét. Az is az életvezetésről ad maximaszerű felszólításokat egy másik személynek. Mindkét költő az örömteli szerelem értékét állítja szembe a mulandósággal, és mindketten a most, a jelen jelentőségét hangsúlyozzák. El nem hanyagolható eltérés viszont, hogy míg Horatius az epikureista életélvezés nevében ad gyakorlatias tanácsokat a sors helyes irányításáról, addig Nagy László magát a nemzedékről nemzedékre hagyományozott életet dicsőíti meg. (Nagy László egyébként Horatiustól függetlenül is perben állt az “arany középszerrel”, amelyet sokan Horatiusnak tulajdonítanak, holott az aurea mediocritas igazabb fordítása nem a középszerűséget dicsérő “arany középszer”, hanem az emberi mértékre intő “arany középút”.)

Nagy László is nagyra értékeli a jelent a múlt–jelen–jövő fogalmi hármasból (“válaszszuk a villám jelenét”), de a múlttal a jövőt állítja szembe (“jobban tudjuk a jövőt a múltnál”), és a vers negyedik szakaszában öt sor ígérete a jövőnek, az utódoknak szól: “s lesz a babáknak télre cipő / köti már a függőcinke a fán / visítva a jövőből itt ugrálnak / lábukon, kezükön kis puha gömb / cinkefészek-bocskor – boxkesztyű dönget”). Úgy tetszik, itt Nagy László egy közismert gyerekkölteményre utal, Móra Ferenc A cinege cipője című gyermekdalára, mely népi mondókákra is visszavezethető a cinke hangját utánzó szavaival: “Kis cipőt, kis cipőt”. Nagy László versében a cinke-motívum a szegények jussa és leleménye által felszámolható szegénység s az erősek védelmére szoruló kicsiknek, a gyermekdalok éneklőinek jelképe. A kicsinység s az ártatlanság (mint a lehetőségek “növésterve”, hogy ismét Németh Lászlót idézzem) azonban maga is erő, sőt a költő számára önmaga fölé emelt hatalom – erre utal a költői kép, mely a “cinkefészek-bocskor” metaforát a befogadói szemlélet számára mintegy átjátszatja az ütni képes, döngő “boxkesztyű” képzetébe. (Az ötvenes évek közepén írta Halállal élek, nem kenyérrel című versében: “A hanyattfekvő kisdedek ökle / megüt, mennykő a méhed gyümölcse”.)

Érdemes megjegyezni, hogy Máté evangéliumában, a Hegyi beszéd fejezetében található a Bibliának az a passzusa, mely az ószövetségi Tízparancsolat mellett az egész Biblia legismertebb része: a Miatyánk imádsága. Ebben hangzik el a földkerekségen naponta százmilliók ajkán az “A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma” könyörgése. Nagy László versében a szegénység vigasza és reménye erre visszhangzik, azzal a módosítással, hogy ő a szegények leleményével önerőből kiküzdhető kívánságra módosítja a könyörgést. (Ennek is van előzménye. Pályakezdő korában így zárta Adjon az Isten című profán fohászát: “Adjon úgy is, ha nem kérem”.) A Hegyi beszéd egyik legfontosabb mozzanatának tekinthetjük a “fohászkodunk immár magunkhoz / legfőbb valónkhoz” kijelentést, mely a passzív kegyelemvárás helyett egyértelműen az ember saját felelősségét hangsúlyozza: “legfőbb valónkban”, ember voltunkban benne rejlik mindaz, ami az önmagunkon túli célokra indít a világban.

A mű szerkezeti sajátságai közül a költő alapeszméit kifejező szemléleti eszközök rendje a legfontosabb. A merész, sokirányú képzettársítást az erkölcsi erő foglalja egységbe. A rendteremtés eszközeiből külön kiemelném az ismétléseket. A “Műveld a csodát, ne magyarázd” igen erős intonáció. A vers vége felé megismétlődik, s így keretes szerkezetet alkot. Előrevetíti, majd összefoglalja a négyrétegű versgondolatot: műveld a szerelem csodáját, az élet csodáját, az utódokról való gondoskodás csodáját s a halhatatlanság csodáját. Ez nagymértékben megnöveli a mondat eleve meglevő súlyát, mint a keretes szerkezet legfőbb modelljeiben: két nemzeti imádságunkban, a Himnuszban és a Szózatban vagy Arany Jánosnak a nemzeti élet szempontjából ugyancsak jelentős versében, a Családi körben; a maxima a verskompozíció minden rétegének közös pántja lesz. Vonatkozik tehát a szerelemre, a tisztaságot a szegénység árán is vállaló életvitelre, a halállal szembeszegülő, értékteremtő és értékhagyományozó magatartásra és az ars poeticára. Kétszer hangzik el a “ne félj a sorstól” mondat is. Jelzi, hogy a csoda művelése, a magasság élménye megszabadít a félelem nyűgétől.

A verszárás méltó a “csodák föntjén” elhangzó verskezdéshez. A halál lebírását érezteti a “hallgat a nyüvek világa ó” elcsöndesülő kijelentése s az áhítatot éreztető indulatszó. Mint a keresztény ámen vagy mint a tibeti szerzetesek om zárszava zárja le a költeményt. A csoda a mű alaprétegeiből kibontható értékek közös metaforája: csodát művelni a költemény észjárása szerint annyi, mint a legmagasabb fokon, “magasra csavart láng”-gal élni a jelent, a szerelmet, s az alkotás, az utódok által kijátszani a mulandóságot – az öregedést és a halált.

Úgy vélem, a költemény legnehezebben értelmezhető rétege a harmadik, az ember gyarlóságát és végességét, az öregedés, illetve a halál motívumát magában foglaló szakasz. Tartalmilag ez készíti elő a megkönnyebbült sóhajt éreztető verszárást – a leszámolást a “nyüvek világá”-val. Itt jelenik meg egy pillanatra a magasságélményben nem részesülő, alantas életet élő emberek világa is, azoké, akik közül a szerelmesek kiemelkednek, hasonlóképpen, mint a Menyegző című poéma szerelemben felmagasztosult ifjú párja a tobzódó lakodalmi sokadalomból: a “tövében a hegynek” helymeghatározás az alant élők kisszerűségét lokalizálja. Az őszülő hajra is vonatkoztatható árvalányhaj-metafora a halálképzetet jeleníti meg, s a meredek szemléletbeli képzet- és fogalomtársítások lépcsője visz az elkerülhetetlen végzetig, az ereket elmeszesítő kalcium-hidroxidig, e “sokarcúnak” mondható anyagig. (Az orvostudomány szerint öregedni annyi, mint meszesedni.) Nagy László képalkotó merészségét dicséri a képláncolat. A különböző formákban megjelenő mész mint az öregedés anyaga, mint a megölt forradalmárok holttestére zúdított, halált jelképező anyag, majd mint a dicsőség szobrának anyaga, márvány említtetik – emberi világunk három sarkpontjaként. (Az, hogy az oltott mész a “szentséges merénylők, fölforgatók / hazátlan szeretők tetemére / lerogyik csillagaival”, visszautal néhány 1956 utáni Nagy László-versre, például a “halállal kacér hazát, szeretőt” féltő négysorosra, A vak reményre.)

Többek között ezek a gondolatok fogalmazódtak meg az elmúlt évben megjelent történelmi tárgyú publicisztikai kiadványban, amely a szlovéniai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet gondozásában látott napvilágot, Lendván. Nem titkolt szándéka volt e mű szerkesztőjének, Göncz Lászlónak az az elhatározása, hogy közreadja az 1998. november 20-án megtartott tanácskozáson résztvevők előadásait, hozzászólásait, melyeknek mindegyike történelmünk egy meghatározó sorsfordulójához, a Trianonban 1920. június 4-én aláírt békeszerződéshez, illetve annak következményeihez kapcsolódott. A tanácskozás helyszínének kiválasztása sem volt véletlenszerű, hiszen a mai Szlovéniának földrajzilag abban a keleti részében, a muravidéki Lendván tartották meg, ahol történelmünk során 1920-ig a kialakított magyar államhatárok e területen túl húzódtak.

Ma a Muravidéken tízezer főnyi magyarság él, a többség 200–500 lélekszámú kis falvakban. A ’70-es években alakult hagyományőrző egyesületeknek köszönhetően sikerült megőrizni identitásukat, de megmaradásuk továbbra is veszélyben van. A fő veszély a kicsinységükben és az agrárvidékek pusztulásában rejlik. Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy jobb helyzetben élnek, mint a többi, trianoni határokon kívül rekedt magyar. Szlovéniának példaértékű alkotmánya van, a magyaroknak “különjogok” járnak. Ezek közé tartozik a kétnyelvű ügykezelés, iskolarendszer. Magyar nyelvű rádióval és hetilappal is rendelkezik a közösség.

Az egyik ilyen fontos esemény az 1959 márciusában létrehozott részletes határozat, amelyben aprólékosan elemezték az akkori Jugoszláviában élő nemzetiségek helyzetét. Az említett határozat szerint egy kisebbség teljes politikai és kulturális életének érvényesülése érdekében fontos szerepet játszik az anyanyelvi sajtó és könyvkiadás. Ennek értelmében az illetékes muraszombati Járási Bizottság eldöntötte, hogy a Muravidéken élő magyar nemzetiség számára magyar nyelvű naptárt kell létrehozni. S így 1959 végén pedig – a muravidéki magyar irodalom szemszögéből nézve – megjelent az a kiadvány, amely Naptár címmel vált ismertté az ottani olvasók körében, szerepén és jellegén azonban jócskán túlmutató tartalommal.

Természetesen a kezdetleges szlovén nemzetiségi politika nem számíthatott – értelmiség hiányában – nagy támogatásra, ezért a szlovén szerkesztők felajánlották az ugyanakkor induló, szlovén nyelvű Zadruzni koledár 1960 anyagát fordításra. Az első évfolyamok így kizárólag e kiadvány cikkeinek a fordításaiból, illetve azok tömörítéseiből (a szlovén nyelvű “verzió” mindig terjedelmesebb volt) tevődött össze. Mindkét Naptár a kor hangulatának megfelelően, a paraszti lakosság “szakmai továbbképzését” tűzte ki elsőrendű célul, azonban a különbség a két kiadvány között a szépirodalmi részben mutatkozott meg; amíg a szlovén nyelvű változatban a fiatal szlovén írók művei szerepeltek, addig a magyar nyelvű változatban az irodalmi részt Vlaj Lajos és más fiatal muravidéki tollforgatók, Varga József, Szomi Pál és Szúnyogh Sándor versei és novellái töltöttek meg leggyakrabban. A legnagyobb előrelépést az 1966-os évfolyam hozta. Ebben az évben a kiadvány új, magyar szerkesztőbizottságot kapott (a korábbi évkönyvek kivitelezésénél a bizottság ugyanaz volt, mint a szlovén kiadásnál), amely tartalmilag lényegesen megváltoztatta a Naptárt.

A ’60-as évek második felében a szerkesztők többször is panaszkodtak szakemberhiányra. A szakcikkek hiánya miatt évfolyamról évfolyamra fokozatos “elirodalmiasodást” figyelhetünk meg. A Naptár szerkesztői a hézagot szépirodalommal töltötték ki, így az évtized közepére az irodalmi termékek száma megduplázódott, a hatvanas évek végére pedig már megháromszorozódott. A következő évtizedekben és a mai napig is évfolyamonként megjelenik a Naptár, a szlovéniai magyarok évkönyve, tág teret biztosítva – több más mellett – a fiatal és korábban induló íróknak, költőknek. Néhány éve voltak véleménykülönbségek a kiadványban megjelenő publikációk, cikkek, egyéb szórakoztató jellegű írások (humor, érdekességek) létjogosultságát illetően, azonban végül is döntött az a kritika, miszerint “nem szégyen ugyanis, ha egy nemzet “igénytelen” íráson keresztül is identifikálni tudja magát. Már azért sem, mert az “igényes” magyar nyelvű olvasás kielégítésére már több mint egy évtizede megjelenik a Muratáj című kiadvány, amely irodalmi, művelődési, társadalomtudományi és kritikai folyóirat.

A Muratáj folyóirat a Szlovéniában élő magyarok általános hungarológiai tevékenységének újabb vívmányaként jelent meg 1988-ban. Nem kisebb örömöt jelentett a Muravidéken, főleg az írók körében, hogy az első kiadótól és egyéb politikai orgánumoktól független folyóiratot sikerült útjára indítani. Ez a folyóirat – mint ahogy egyetlen irodalmi mű – sem a semmiből teremtődik elő, és így volt ez a Muratájjal is. Az 1988-as évet megelőzően a folyóiratnak négy melléklete jelent meg a Népújságban, a szlovéniai magyarok hetilapjában, melyben 1985. december 27-én Szúnyogh Sándor így ír: “Legyen a Muratáj vidékünk művelődési tükre, irodalmi munkásságunk szócsöve és alkotótevékenységünk szigorú porondja…”

Az 1986 márciusában megjelent második mellékletben dr. Varga József ezt írja: “Nagyon örülnék, ha éppen a Muratáj lenne az az alkotóműhely, melyben az alkotás ténye oszlatná el a beolvadás valóságát, s az meggyőzően igazolná, hogy a muravidéki magyarság a különjogok gyakorlásával képes a saját anyanyelvén szakmai-tudományos és irodalmi-művészeti alkotások létrehozására a korszerű nyelvi követelményeknek megfelelően, amelyek még hosszú évszázadokig is szavatolják e kis létszámú nemzetiségi csoport nyelvi, gazdasági és kulturális létét: megmaradását.” Ezekkel a gondolatokkal és törekvésekkel indult útjára a most már tizenharmadik évében járó Muratáj. Igaz, hogy a folyóirat indítását részben a kényszer is diktálta, hiszen a muravidéki irodalmárok korábban csak elvétve tudták megjelentetni műveiket. Egyedül ilyen lehetőségük a már fentebb jelzett Naptár és a Népújság című hetilap volt. A vajdasági írói közösség jóformán figyelembe sem vette, illetve nem méltatta a szlovéniai magyarok irodalmi szárnypróbálgatásait. Hasonlóan közömbös vagy elutasító fogadtatásban részesült az anyanemzet irodalmi vezetői körében is. Egyedül Zala és Vas megye tollforgatói meg néhány író-költő barát fogadták el ezt az irodalmat, mint az egyetemes magyar irodalom és kultúra egyik újabb hajtását. Ezért született meg Szúnyogh Sándor és Varga József fejében a folyóirat indításának gondolata, és ezt sikerült is megvalósítaniuk. A folyóirat megjelenésének híre most már a Vajdaságban is nagy visszhangra talált, és Budapestről Székely András Bertalan szociológus, kisebbségkutató is sietett üdvözölni az újszülöttet.

Mielőtt foglalkoznánk tizenhárom év termésének rövid összegző ismertetésével és értékelésével, szólni kell az első szám tartalmáról, amely négy rovatban közli a muravidéki alkotók írásait. A legterjedelmesebb rész a líráé: Varga József, Szúnyogh Sándor, Báti Zsuzsa, Kocon József, Halász Albert, Rozsmán Erzsébet több versével is szerepel a válogatásban. A próza fejezetben Varga József közöl két elbeszélést, valamint Szomi Pál regényrészlete és Bence Lajos prózaverse olvasható. A tanulmányok a szlovéniai magyar líra kérdéskörével foglalkoznak (Varga J., Bence L.), de itt kapott helyet egy fiatal egyetemi hallgató, Csuka Judit Pilinszky János költészetéről írt esszéje is (később Csoóri Sándor költészetéről is). A képzőművészeti rovatban Gábor Zoltántól és Toplák Jánostól jelent meg egy-egy tanulmány. A Muratáj tartalmi értékét emelik Gábor Zoltán festményeiről, Gálics István linó- és fametszeteiről, valamint Király Ferenc szobrairól készült képek.

A Muratájnak, amely évi két számmal jelentkezik, eddig összesen tizenkét évfolyama jelent meg huszonkét számmal (1992-ben és 1993-ban összevont számok láttak napvilágot; 2000-ben különböző okok miatt még nem került ki a nyomdából). A szerkesztők először úgy tervezték, hogy a Muratájban csak hazai alkotók műveit vagy a muravidéki magyarság életével kapcsolatos írásokat közölnek. Bár ezt a szemléletet ma már részben feladták, de lényegében még mindig ez az elv érvényesül. Később azonban “A Muratáj szerkesztői úgy döntöttek, hogy folyóiratuk hasábjain megjelentetnek írásokat a szomszédos országokban élő kisebbségi magyarok irodalmából… Végül is fontos missziót teljesítünk ezzel, hiszen az anyaországon kívül tömbben vagy szórványban élő kisebbségi magyarok egymás sorsáról alig vagy csak nagyon keveset tudnak” – írta dr. Varga József fő- és felelős szerkesztő 1992-ben. Ennek értelmében először a felvidéki magyarok helyzetét és irodalmát, majd 1993-ban a vajdasági magyar irodalom ismertetését tették közzé, természetesen az ott élő irodalmárok műveit közölve. Ezt követően 1996-ban az erdélyi magyar irodalmat foglalta össze röviden Kántor Lajos Kis-Weimar címmel, tizenkét lírikus és epikus bemutatásával. Abból az erdélyi irodalomból válogatott K. L., amely a ’20-as évek elején, a kisebbségi sorsba jutott magyarság közül először talált magára. Sajátos “transzszilváni” szellemi égbolttal a feje fölött azóta az egyetemes magyar irodalom élő fájának gazdagon termő, törzsi ága fejlődött ki az elmúlt, több mint háromnegyed század alatt ezen a tájon. Ezután 1997-ben a kárpátaljai magyar irodalomról szóló írás látott napvilágot a Muratájban, hat alkotóról. A szerkesztőség közeli-távolabbi tervei: a horvátországi Baranyában, valamint az ausztriai Őrvidéken élő magyarok irodalmi-kulturális jellegű tevékenységeiről beszámolni. S felvetődött az úgynevezett nyugati irodalomról is szólni.

A több mint egy évtized “csak egy csöpp a tengerben”, ahogy mondani szokták, de a muravidékiek esetében ez óriási jelentőségű. Tizenhárom évig megjelentetni egy folyóiratot, azt tartalmában fejleszteni, témájában gazdagítani és esztétikailag magasabb szintre emelni, nem minden írócsoportnak sikerült. Különösen akkor nem, ha annak létrehozó közössége egy kisebbségi etnikai csoport, anyanemzetéről sokáig elszigetelten élő, létszámában egyre csökkenő, mintegy tízezer lelket számláló magyarság. “Nem túlzás azt állítani, hogy ma már a Muratáj belekerült a magyar irodalom és az általános művelődés vérkeringésébe. Számos kiadó, szerkesztő, szervezet és magánszemély ismeri és elismeri.”

Nem ejtettünk még szót a Lendvai Füzetek – Lendavski zvezki című kétnyelvű kiadványról, amely 1973-ban indult útjára azzal a céllal, hogy benne Lendva és környékéről hely- és kultúrtörténeti, néprajzi és történeti jellegű tanulmányok kapjanak helyet. És ha már a kiadványokról esik szó, nem mehetünk el szó nélkül az 1998. március 15-e óta üzemelő, Bánffy névre “keresztelt” magyar nyelvű könyvesbolt mellett, melyet Lendva központjában az MNMI működtet – nonprofit jelleggel. A könyvesboltban – könyvek, térképek és folyóiratok mellett – magyar nyelvű napilapok is kaphatók.

A szlovéniai magyar irodalom fejlődésében megkerülhetetlen beszélni azokról az eseményekről, történésekről, amelyek új szakaszt, ha úgy tetszik, mérföldkövet jelentettek egy máig tartó és egyre inkább kiteljesedő folyamatban. Nevezetesen az 1993-as évről van szó, amikor is megalakult a Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet, valamint néhány hónappal később a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet – mindkettő lendvai székhellyel. Ez utóbbi a muravidéki magyarság művelődését, irodalmát, könyvkiadását, valamint tudományos tevékenységét felkaroló és segítő közszolgálati intézet. Tevékenysége – tartalmát és terjedelmét illetően egyaránt – túlszárnyalta a Muravidék magyarlakta határait, ennek értelmében munkájára egyrészt az egyetemes magyar kulturális értékek terjesztése, közvetítése és létrehozása, másrészt a multikulturális környezet sajátos művelődési adottságainak kibontakoztatása is jellemző. Az MNMI – a muravidéki magyarság politikai, oktatási, kulturális és tájékoztatási intézményei mellett – szorosan együttműködik több egyetemes magyar értéket képviselő intézménnyel, a szomszédos Vas és Zala megyék múzeumaival, levéltáraival, könyvtáraival. Az elmúlt esztendőkben az intézet tevékenysége folyamatosan bővült. 1975-ben a magyar kormány a rangos “Kisebbségekért Díj”-ban részesítette, többek között kihangsúlyozva a Kárpát-medencei és azon túli magyar–magyar kapcsolatteremtés terén felvállalt munkáját.

Idekívánkozik az a rövid kitérő, hogy 1997 márciusában Székesfehérvár megyei jogú városa kapcsolatfelvételt kezdeményezett a szlovéniai magyar szervezetekkel. Az akkori személyes lendvai megbeszélések alkalmával biztató jelek mutatkoztak a kapcsolatfelvételre, hiszen ezt a lehetőséget a muravidéki magyarság csúcsszervezete is örömmel üdvözölte. Sajnos, az akkor elindított kapcsolat – ismert okok miatt – megrekedt, azonban az utóbbi két évben a találkozások egyre gyakoribbakká és tartalmasabbakká váltak. Ez mindenképpen garancia lehet a jövőre a kulturális-közművelődési területeken való kölcsönös, hasznos és eredményes együttműködésre.

E néhány, szűkebb pátriánkat érintő gondolatsor után még egy fontos muravidéki eseményről kell szólni, ami, bár időben egybeesett az 1997. márciusi kapcsolatfelvétellel, azonban ezek csupán a véletlenek egybeesése: 1997. március 27-ével ugyanis Lendván megalakult a Szlovéniai Magyar Írók Társasága, amely biztosítani szeretné a jobb szervezettséget és a szlovén és magyar írószövetségekkel való szorosabb és gazdagabb együttműködést. A muravidéki magyar írók a társaság megalapítása után kidolgozták a szlovéniai magyar írók társaságának alapszabályát. A szeptemberi hosszúfalui baráti találkozón több fontos kérdés került megvitatásra. Bence Lajos elnök ünnepélyes keretek között bejelentette, hogy a társaság felvette a kapcsolatot a Magyar Írószövetséggel és a szlovén írók társaságával, és e szervezetekkel együttműködési megállapodást is kötöttek. S ez az együttműködés egyre szorosabbá és gyümölcsözőbbé vált, kölcsönösen mindenki számára.

Szó volt a szlovéniai magyar irodalom és költészet történetének jelentősebb állomásairól, illetve bizonyos politikai események összefüggéseiről, amelyek döntően meghatározták az elmúlt négy évtized irodalmának, költészetének alakulását. Ezek hozták magukkal azt a felülmúlhatatlan belső törekvést, lázas alkotói munkát és belső önépítést, amely újabb és újabb alkotásokra ösztönözte mindazokat (Sz. S.), akik oroszlánrészt vállaltak abban, hogy – nevezzük akár kisebbségnek, akár nemzetiségieknek – népcsoportjuk irodalma szerves részévé vált az egyetemes magyar kultúrának. Alkotótevékenységük szinte mindegyiküknél jelez valamit abból a hitvallásból, anyanyelv iránti hűségből, ami mindig is jellemző volt és jellemző ma is nemzeti identitásukra.

Ám nemcsak a történelmi, társadalmi változások determináltak, hanem a miliő, környezet, a szűkebb-tágabb provincia; gyakran a “gyepűvidék, senkiföldje” volt az, ami jelentette és számukra jelenti ma is azt az életteret, mely hajdani bölcsőjük vagy választott otthonuk lett. Ők, akik már nem élnek közöttünk, és ők azok az irodalmárok, képzőművészek, néprajzkutatók, nyelvészek, irodalomtörténészek, tanárok, szervezők és sorolhatnánk még mindazokat, akik nélkül ma nem beszélhetnénk – a kultúra szemszögéből nézve – egységes Kárpát-medencei régióról. Ezzel a megállapítással voltaképpen elérkeztünk e tanulmány valódi tárgyához, az irodalomhoz és a szlovéniai magyar irodalom úttörőjéhez, Vlaj Lajoshoz.

Bár a szándék nem az, hogy a teljesség igényével keresztmetszetét adjuk a muravidéki magyar irodalomnak, azonban, mivel elmondhatjuk, hogy az elmúlt negyven év egyik legtermékenyebb ágának a líra bizonyult, kézenfekvő elsődlegesen ennek a bemutatása, természetesen nem kisebbítve ezzel a prózai alkotások értékét és szerzőik munkásságát. Ez utóbbi tekintetében annál inkább is méltatlan lenne, mivel az alábbi költői pályákról rajzolt miniportrék “alanyainak” majd mindegyike – a lírán túl – prózai munkát is közreadott (például Szúnyogh Sándor, Varga József, Bence Lajos, Göncz László).

Vlaj Lajos (1904–1966) irodalmi jelentőségét dr. Varga József így méltatta: “A Muravidéken élő magyarság életében jelentős esemény, amikor először és elsőként jelentkezik Vlaj Lajos költő Versek című kötetével (1961-ben). Vlaj elsőként szól anyanyelvén a Murán túli emberekhez, az itt élő magyar nemzetiségiekhez… Ő a nyitánya a muravidéki magyar irodalomnak; vele kezdődött meg a magyar nyelvű költészet vidékünkön… Ezzel a ténnyel megszületett a muravidéki magyar irodalom, bekapcsolódva az egyetemes magyar irodalomba”. Vlaj Lajos 1904-ben, a század elején született Lendván, az Alsó-utcában. Innen indult és ennek a vidéknek volt a költője és hűséges fia. Sokgyermekes családban született, s mivel anyja korán meghalt, apja csak nagy üggyel-bajjal tudta fenntartani a népes családot. Az elemi iskola és a négy polgári elvégzése után gimnáziumba szeretett volna iratkozni – a tanári pálya vonzotta. Taníttatása azonban sokba került volna, ezért ki kellett tanulnia apja szakmáját, a cipészmesterséget. Fiatal korában Csáktornyán vállalt munkát. A harmincas évek végén visszatért Lendvára, ahol életre szóló barátságot kötött a szlovén irodalom ismert és jó nevű, a Murán túlon élő és alkotó íróval, Misko Kranjeccel (sz. 1908). Ez a barátság és ismeretség igen nagy hatással volt Vlaj költővé és emberré formálódásának időszakára. Jó barátság fűzte az ugyancsak lendvai születésű, ma már világhírű festőművészhez, Gábor Zoltánhoz is. (Ennek állít emléket Vlaj az Átok vagy áldás című versében.)

A háborús megszállás után az akkori politikai és társadalmi közéletisége miatt 1941 júliusában letartóztatták és több ízben elítélték. Muraszombaton, Győrött és Pécsett raboskodott. A raboskodások és kínzások nemcsak idegrendszerét, de szervezetét is súlyosan megtörték, gyakran volt ágyhoz kötve. Nyugtalan szelleme ilyenkor sem pihent. Vlaj költészete ekkor bontakozott ki teljes színpompájában. A fölszabadulás után járta a falvakat, előadásokat szervezett a magyar kisebbség részére, nagy lelkesedéssel szolgálta a kultúra ügyét. Tagja volt a Szlovén Írók Egyesületének is. A hatvanas évek derekán betegsége egyre jobban elhatalmasodott rajta, és 1966. november 7-én meghalt.

Vlaj írói munkássága alig két évtizedet ölel fel: a harmincas évek közepétől az ötvenes évek közepéig. Első versét 1929-ben írta, az utolsót 1958-ban. Verseinek zöme azonban 1939 és 1944 között keletkezett. Költészetének első szakaszában főleg tájverseket ír: a hazai táj szépsége, a szülőföld festői varázsa ihleti meg. A költő a tájban felfedezi saját lelkének tájait, bensőséges kapcsolatot tart vele, meghitt viszony fűzi a fákhoz, növényekhez, a természet titkaihoz. (Szívemmel játszik ez a táj… kezdetű vagy A réthatári cser alatt című verse). Meghatározott rímképletű, a szonetthez csak külső formájában hasonlító tizennégy soros tájverseiben fejezi ki azt az élményt, a táj és a természet szépségét, amely mindenkor meghatározó volt költészetében. Az Alkonyban így ír: “Sírtál-e már a táj varázsszavára, / Bűvölt már alkonyat színorgiája, / Mikor a Föld szelíden Napot hárít, / És az utána küldi fénycsodáit?”

1939-et írunk. Lengyelország megszállásával elkezdődött a második világháború. A harminchat éves költőben fölsejlik a halálfélelem, és érzi, hogy a békés mező harmóniáját megzavaró fegyverropogás nem jelenthet mást, mint “Készül a föld embertestet nyelni…” A háborús években a hányatott sorsú “Vlajnak a táj a mélyebb tartalmak hordozójává válik és – esztétikai szempontból és formai tekintetben is – egyik legjobb versében, a Drága földben a tájjal való fokozott szembehelyezkedésének, a régi szerep elhagyásának és az új emberi szerep keresésének dokumentumait fedezhetjük fel” – írja róla Bence Lajos egyik tanulmányában.

Vlaj költészetében felfedezhető a nyugatosok hatása is és mindenekfölött Illyés Gyuláé, akinek versesköteteit viszonylag korán, már 1942-ben megszerezte. A költő a hatvanas évek elején rendszerezi és összegyűjti addigi verseit, melyek meg is jelennek Versek címmel. Második kötete megjelenésének már nem örülhetett, időközben bekövetkezett halála miatt. Ez a posztumusz kötet a Szelíd intés címet viseli, melyet 1967-ben adtak ki. Említést érdemel három műfordítása is, közöttük France Preseren Pohárköszöntője, amellyel a szlovén irodalom gyöngyszemeit szerette volna a magyar nemzetiség számára elérhetővé tenni. Vlaj ezzel is szolgálni akarta a magyar és szlovén nép barátságának ügyét. Tisztában lehetett azzal, hogy “népek és nemzetek kölcsönös megbecsülése egymás kultúrájának ismerete nélkül lehetetlen”.

A muravidéki magyar irodalmi élet 1972 tavaszával ismét jelentős állomáshoz érkezett. Új irodalmi antológiát adtak ki Tavaszvárás címmel. A kötet műfaji jellegében költői-írói antológia, hiszen verseket, karcolatokat és elbeszéléseket ölel fel. A szerkesztési elv az volt, hogy az egyes szerzőket műfaji csoportosítással, belső fejlődésükben mutassa be a közölt agyag alapján és lehetőségei között. Ebben az antológiában három író, abból a társadalmi, történelmi és táji környezetből kinőve – de mégis szervesen kapcsolódva a népköltészeti és a vlaji örökséghez – lépett a nyilvánosság elé, nevezetesen Szúnyogh Sándor, Szomi Pál és Varga József. Szúnyogh verssel, Varga verssel és prózával, Szomi pedig novellákkal, karcolatokkal jelentkezik. Nagyjából mindhármuk azonos korosztályhoz tartozott, olyan alkotók voltak, akik már kialakult társadalmi élettapasztalattal és írói arcéllel rendelkeztek. Mindannyiuk összekötő jegye volt a közösségért érzett felelősségtudat és mindhárom a muravidéki tájnak, vidéknek, az ott élő népnek történetéből, sorsából, élményvilágából vették költői-írói ihletüket.

Szúnyogh Sándor 1942-ben, Alsólakosban született. Átélte – ahogy vallotta egyik életrajzi vallomásában – “a parasztgyerekek jegesvilágát”. A szegénység és a nélkülözés arra késztette, hogy sokat gondolkodjon. Az olvasás és a gondolkodás korán megérlelték benne az embert. Már tizenhét évesen verselgetett. A tanítóképzőt Muraszombatban végezte el, majd kilenc évig tanítóskodott Domonkosfán, az Őrségben és Lendván.

Első önálló kötete 1975-ben jelent meg Halicanumi üzenet címmel. Egyik kritikusa a következőképpen értékelte ezeket a verseket: “…romantikus lobogás és termékenység jellemzi, a magánélet hangulatai a közvetlenségben megélt világ következtében nála könynyen és gyorsan verssé válnak…” Második verseskötetét 1980-ban adta közre Naj-Leg címmel, amely kétnyelvű volt. Kedvenc témái, a szerelem és a magány mellett a közéleti és társadalmi problémák költői megfogalmazására is vállalkozott. A Hóvágy, harmadik önálló kötete, 1985-ben jelent meg. Ezekben a versekben hangot kaptak az ökológiai problémák és a “modern fáraók”, az “erőltetett harcosok” embertípusai, ezeknek a metaforái. Továbbra is ihletője a magány és a szerelem. Szerelmi témájú verseiben a szerelmi élmény nemcsak magánnyal, de a halállal is kiegészül.

Szúnyogh Sándor gyermekverskötetet is adott ki 1987-ben, Virágköszöntő címmel, amelyet Gálics István festőművész, grafikus illusztrált. “A weöresi nyelvteremtő igény szólalt meg ezekben a népi ihletettségű versikékben, rigmusos játékokban” – írta dr. Bence Lajos irodalomtörténész egyik kritikájában. A Halicanumi rapszódia válogatott versek 1963–1989 között címmel 1991-ben látott napvilágot. A kötet előszavában a következőket írta a költő a kötetről: “Verseim a körülöttem levő világ vetületei, úgyszólván közvetlenül tükrözik élményvilágomat. A versírás számomra mindig is egy külön világot, egyfajta menekvést jelentett és jelent. A bennem lerakodó gondok, remények és álmok összességét, a társadalmi ellentmondások visszatükröződését rejtik magukban a verssorok. Úgy vélem, hogy még mindig nem írtam meg igazából a magam versét, de bízom benne, hogy egyszer sikerül.” A költőnek 1997-ben jelent meg utolsó gyűjteményes kötete, a Muravidéki kincsesláda, vagyis gyermekjátékok és népmesék Muravidékről címmel.

Szúnyogh Sándor 1998-ban tragikus hirtelenséggel hunyt el. A Muratáj 1998. évi számában Göncz László így vallott erről: “Minden útnak egyszer vége van. A sors könyörtelen játéka, hogy ennyire rövidre sikerült a te utad. Ez a hit és az emlék marad meg nekünk, barátaidnak, munkatársaidnak is, akik az egyetemes emberi kultúráért, a művészetekért, az irodalomért, a tájékoztatásért, Lendváért és Muravidékért, az itt élő maroknyi magyar közösségért nélküled is, de tőled megismert módon, kötelességet érzünk”.

Szúnyogh Sándor több mint két évtizedig elkötelezett és lelkes “hídépítője a szlovéniai magyarság és az anyaország közötti, élő kulturális kapcsolatoknak. Versei még mindig élnek a muravidéki magyarság körében, hiszen minden nemzeti ünnepen elszavalják őket; különösen a Halicanumi üzenetet,* melyet akár programversnek is nevezhetünk, hiszen tartalma mérvadóvá vált Muravidéken: “Halicanum szülöttei, / kutyánál hűebb fiai vagyunk a földnek” – ezt a verset a költő maga is szerette. Tágabb értelemben néha mi is kapaszkodhatunk ebbe az üzenetbe!

Varga József a Tavaszvárás íróinak második szerzője, aki Szúnyogh és Szomi mellett költőként és prózaíróként is bemutatkozott az említett kötetben. A horvátországi Verőcén született 1930-ban, ahol édesanyja cselédeskedett. Igazi szülőföldjének mégis Hetést és Lendva vidékét tartja, mivel kétéves korában nagybátyjához Göntérházára került. Itt töltötte gyermekéveit, itt kezdett iskolába járni, és itt ismerte meg a kisemberek és a kisparasztok nyomorúságos világát. Tanári oklevelet Újvidéken a Bölcsésztudományi Egyetem Magyar Tanszékén, majd doktori oklevelet 1986-ban Budapesten, az ELTE nyelvészeti tanszékén szerzett. A maribori Pedagógiai Egyetem tanára, majd a magyar tanszék vezetője lett. Jelenleg nyugalmazott egyetemi tanár, Göntérházán él.

Varga József 1974-ben adta ki első verseskötetét Naphívogató címmel, amely gyermekverseket tartalmazott, majd ezt követte néhány év múlva a Pásztortüzek című, amelyben szintén gyermekverseket és verseket közöl. E kötetek kapcsán írja egyik méltatója, hogy a “gyermeklélek minden rezdülésére odafigyelő pedagógus-költő hagyományt teremtett ebben a műfajban. A gyermekvers ugyanis a legjobb pedagógiai eszköz a nyelvi kultúra megteremtéséhez. Erre pedig a szlovéniai magyarok szempontjából nagy szükség van és lesz…” A következő verseskötete Élni címmel jelent meg 1983-ban. “Jó lenne már újra élni / ez idegölő, rohanó világban […] Feledni bánatot, gúnyt, / gondokat, / a lélek polip-fojtását […] Nem lenni Senki már, / csak Ember és Semmi más, / s nem tenni egyebet: csak / Élni, Élni, Élni!” Így kezdte a költő kötetének első versében, Jó lenne élni! – felszólítással. Ebben a kötetben Varga ír az emberi elidegenedésről és az emberi kegyetlenségről, a lét, az egzisztencia ellentéteiről. De ő ebben a léthelyzetben is keresi a megoldásokat. A Konokhit című verseskötetében válogatott versei jelentek meg 1992-ben, majd 1995-ben pedig a Hang-bona gyermekverskötete. Ez utóbbiban az alkotások erősen kötődnek a tájhoz, a természethez, a gyermekvilág csodáinak felfedezéséhez.

A mese világában gyökerező, életre kelt valóság tükröződik az író-költőnek Az ellopott tündér című, 1998-ban kiadott mesekönyvében. Tanulságos népmesei motívumok teszik bájossá és kedvessé az “igazi” meséket, melyek majd mindegyike Muravidéken “játszódik”. Olvasás közben magunk is találkozhatunk a kóti vízi tündérrel, a szentlászlói fenyves erdő Csodaremetéjével – Szentlászló mellett, Kebelén túl – vagy bebarangoljuk Hetés régi, sűrű bozótos, mocsaras rétjeit. Varga József prózai alkotása a Sorvadó népem című elbeszéléskötet, melyet 1990-ben adott ki a Muravidéki Magyar Írócsoport. A kötet öt nagyobb egységre tagolható. A szám szerint ötven elbeszélés olyan témákat ölel fel, mint a falusi élet, a szegénység, a tájhoz való kötődés. Ezekre az elbeszélésekre jellemző a tájhoz való közelség, a jövőféltés és a modern ember biológiai paradoxonai.

Az író sokoldalú tevékenységének van még egy rendkívüli fontos területe, a tudományos kutatómunka, hiszen a nyelvjárás- és a névkutatás területén is igen jelentős munkásságot tudhat maga mögött.

Varga Józsefnek ebben az évben jelent meg első ifjúsági regénye: A lendvai vár kapitánya. Ezt a regényt a szerző Hadik Mihály várkapitány és az 1603-as török elleni csaták emlékének szentelte. A szerző az Utószó című fejezetben bevallotta, hogy elsősorban nem történelmi regényt kívánt írni, hanem: “…a mondanivaló egyhangúságát és szegénységét szerettem volna hitelesebbé, valósághűbbé és érdekfeszítővé tenni úgy, hogy a XVI. század eleji kiemelkedő történelmi személyiségek politikai és érzelmi tevékenységeivel kapcsolom össze azt.”

Varga József elmúlt hetvenesztendős. E szép kort, egy jelentős emberöltőt köszönt Göncz László – éppen a fent említett regény előszavának köszöntőjében –, s meleg szavakkal méltatja a pedagógust, az író-költőt, a fáradhatatlan, mindig tenni akaró, ma is aktív embert. Azt a személyt, aki egész életét a magyar kultúrának szentelte, “sőt a művelődés és az irodalom különböző területein újabb feladatok elvégzésére szánja el magát”.

Szomi Pál (1936–1989) volta Tavaszvárás antológia harmadik szerzője, aki prózai írásaival, főleg elbeszéléseivel mutatkozott be. Az író a kezdetektől fogva a muravidéki magyar irodalom magányos prózaírójának számított. Munkássága során két elbeszéléskötete (Őszirózsa, Húzd rá, cigány!), egy regénykísérlete (Szeretni kell) jelent meg, valamint az Így kezdődött című regénye (posztumusz) látott napvilágot 2000-ben. Szomi Pál tragikusan korai halála miatt az életmű nem teljesedhetett ki, a muravidéki magyar regény úttörő vállalkozóját veszítette el benne ez az irodalom.

A Tavaszvárás irodalmi antológia 1972. évi megjelenése után jó két és fél évtizedet várat magára egy új antológia megjelenése. Bár ennek oka semmiképpen nem az volt, hogy elnémultak volna a szlovéniai magyar írók, költők, hiszen rendszeres folyamatossággal jelentek meg írásaik, verseik különböző orgánumokban. Nem is beszélve a kiadott önálló köteteikről, amelyek ékesen bizonyították és bizonyítják ma is a muravidéki szellemi élet jelenlétét.

Ez az új antológia az Igét őrizve címet viseli, amely Bence Lajos szerkesztésében látott napvilágot 1998-ban, Lendván. Ez a kiadvány a szlovéniai magyar költők első antológiája, amely a muravidéki magyar költészet közel négy évtizedét öleli fel, és mérföldkőnek számít e költészet múltja és jelene szempontjából. A bemutatkozó szerzők között vannak ma már szinte klasszikusnak számító (és már nem élő) költők, mint Vlaj Lajos, Szúnyogh Sándor, de szerepelnek benne a fiatalabbak közül is többen, mint Báti Zsuzsa, Bence Lajos, Halász Albert, Zágorec-Csuka Judit és mások. Mindannyiuk költészetében közös az a vlaji követhető példa, mely utat mutatott a Tavaszvárás nemzedéke számára, és meghatározóvá vált az ő költészetükben is. Szóljunk most röviden róluk, és ismerkedjünk meg azokkal is, akik őrzik – Szúnyogh Sándor szép szavával élve – a “szívetfűtő lángot”.

Báti Zsuzsa 1938-ban született a vajdasági Padén. Iskoláit Nagybecskereken (Zrenjaninban) végezte, később a Magyar Szó újságírója lett. A Muravidékre, Szlovéniába 1963-ban költözött családjával együtt. A muravidéki magyarok hetilapjának, a Népújságnak lett az újságírója, később a lap felelős szerkesztője. 1991-ben vonult nyugdíjba, azóta Lendván él. Egyik vallomásában erről így nyilatkozott: “Szlovéniában itthon vagyok, Vajdaságba hazamegyek. Jó érzés. Olyan, mintha híd lennék.” Költői indulása az ’50-es évek közepére esett, akkor tette közzé első verseit különböző vajdasági napi- és hetilapokban és a Hídban. Költővé érlelődése azonban a ’70-es években valósult meg, tehát már választott hazájában, Muravidéken. Az évtized lírai termését az 1979-ben megjelent Útravaló és a Kettőnk évszakai című versesköteteiben publikálta.

Az Útravaló kötetében József Attila és a nyugat-európai tárgyias költészet hatását figyelhetjük meg. Erre utal a költőre való közvetlen hivatkozás is: “Tudom Attilám, a proletár utókor / mégiscsak téged szeret / bár nem dicsér / mert nem egészen úgy történt minden…” Néhol az elődökre való utalást csak a tragikus helyszínek hordozzák: “Zsagubica és Balatonszárszó között / kihányom ezt a fegyelemtől elárult / förtelmes valóságot…” A Kettőnk évszakai verseskötetben a költőnő szerelmi lírát közöl elsősorban, de nagyon hatásos módon. A versek tematikusan is kötődnek a tavasz, a nyár, az ősz és a tél hangulatához, az évszakok lényegéhez. A Szivárvány tavasz ciklusban a szerelmet mint kihívást fogalmazta meg a költőnő, amely valamely új utat hoz egy nő életébe. A Holddal vándorló nyár ciklusban a nyár perzselő szerelmet idéz. Ezekben a forró, szenvedélyes szerelmi érzést tükröző versekben a női én egészen kibontakozni vágyik. Majd az Ősz lett azután ciklus következik teli titkokkal, a szerelem rejtélyes kételyeivel és bonyodalmaival. A Téli helyzetkép című ciklusban a tél hógörgeteivel mindent befed, eltakar. Ez a ciklus tele van kérdőjellel, kétellyel és kétséggel – a kötet legjobb versei is itt találhatók: “Ha elmész / csak az IDŐ marad nekem / évszakok nem lesznek… / ha elmész / csak tovább öregszem / ez az utolsó lárvakorom / többé szépülni nem tudok…”

Bence Lajos költő, a Népújság főszerkesztője, irodalomtörténész, a maribori Pedagógiai Egyetem magyar tanszékének tanára, 1956-ban született Göntérházán. A középiskola elvégzése után Budapestre került bölcsészhallgatónak, majd az ELTE-n tanári diplomát szerzett 1981-ben. Ezt követően muravidéki középiskolákban tanított magyar nyelvet és irodalmat. Közben másfél évig szerkesztette a Szlovén TV magyar nyelvű műsorát, a Hidakat. 1994-ben doktori címet szerzett Budapesten az ELTE BTK-n a szlovéniai magyar irodalom történetéből. Disszertációjának az Írott szóval a megmaradásért címet adta, amely később tanulmánykötet formájában is megjelent.

Bence Lajos Lendván él családjával: feleségével, Bence Utrosa Gabriella próza- és meseíróval és két lányával, Virággal és Szerénával. Mint a Népújság felelős szerkesztője részt vesz a muravidéki magyarság nemzetiségi politikájában is. Az irodalmi élet szervezésében is aktív szerepet vállal. Magyarországon az irodalmi műhelyekben és az irodalmi körökben elismert költő, irodalmár.

Első verseit a középiskolában írta, ezek a diáklapokban és a Naptárban jelentek meg. A budapesti évek és az Eötvös-kollégium nagy hatással voltak költészetének kibontakozására. Első verseskötete Szíves szívtelen címmel jelent meg 1981-ben, Muraszombatban. A kötet versei egyrészt a Nagy László-i, másrészt a nyugat-európai avantgárd hatásáról árulkodnak. Czine Mihály irodalomtörténész így méltatta a kötetet: “Ember szól, igaz ember, váratlan asszociációkkal, hangja olyan tiszta, mint eső után a levegő”, majd így folytatta: “Készül a holnapra, s birkózik a verssel. A verssel, meg az élettel. Szívmoccanásait figyeli, s a teret meg az időt, amelyben él. Mindenre érzékeny, ami a világban történik.”

Bence Lajos 1983-ban adta ki a Vlaj Lajosról szóló kismonográfiát, amelyben Vlajt mint költőt mutatta be. Második, Létlelet című verseskötetét nyolc évvel az első kötet után, 1989-ben jelentette meg. Amíg az első verseskötetben erős motívumhalmazként érvényesül a világot sötétben látó, az embereket idegenül szemlélő, a költészetet kilátástalannak érző-vádoló halálgondolat, addig ebben a kötetben – bár jelen van ugyan, de – valamiféle rezignációhálóként húzódik végig jó néhány költeményben.

1990 őszén gyűjtötte kötetbe gyermekverseit, amely Napraforgó-papagáj címmel jelent meg, majd négy évvel később adták ki az Írott szóval a megmaradásért – A szlovéniai magyarság 1919–1989 című tanulmánykötetet. Ebben a szerző a szlovéniai magyarság történelmét, művelődési intézményeit, gondjait, irodalmát foglalta össze. A legnagyobb hangsúlyt azonban mégis a szlovéniai magyar irodalomnak szenteli. Kezdve a táj irodalmi hagyományainak ismertetésével egészen a ’90-es évek elejéig tartó mintegy három évtizedes fejlődésével, vázolva egy-egy jelentősebb személyiség írói arcélét, pályaívét.

Az elmúlt év áprilisában jelent meg Bence Lajos Rá-olvasások című verseskötete, amely több szempontból is nagyszerű keresztmetszete a szerző eddigi munkásságának. Egyrészt a kötet két fejezete felkarolja a költő eddigi köteteinek legjobb, általa válogatott verseit. Egy fejezetben azonban a kilencvenes években írt verseinek termését adja közre, ami a szerző kimagasló tevékenységéről, nagyszerű verselési stílusáról ad tanúbizonyságot. A verseskötet nyitóverse az Óda a hazatérőhöz című alkotás, amelyet Zala Györgynek, a kiváló szobrászművész emlékének szentelt. A költő egyik méltatója, Göncz László úgy fogalmaz, hogy – szubjektív véleménye szerint – ez a vers mindenképpen a muravidéki költészet talán legjobbjának tekinthető a kilencvenes években napvilágot látott alkotások között.

Halász Albert 1969-ben született a Lendva melletti Alsólakosban. 1994-ben Budapesten az ELTE-n szerzett magyar nyelv és irodalom szakos előadói és néprajzi szakos diplomát. Hazatérve Lendvára 1994–1997-ig a Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet és a Népújság újságírója lett. Majd egyéni vállalkozásba kezdett, és megalapította a Top Print Kiadót, melyet később Studió Artisnak nevezett el, s a grafikai stúdió vezetője lett. 1998-tól a Szlovén Rádió és TV Magyar Műsorok Stúdiójának programigazgatója. 2000-ben Budapesten az ELTE BTK-n a néprajztudományok doktorává avatták. Doktori disszertációjának címe: Jeles napok, népi ünnepek a Muravidéken volt. Halász Albert a Lendvai Községi Magyar Önkormányzat elnökeként politikai tevékenységet is vállalt.

Halász igazi szakterülete a néprajz, azonban jelentek meg cikkei a muravidéki irodalomról, az oktatásról és a kultúráról is. Eddig három önálló verseskötetet és két tanulmánykötetet adott ki. Első verseskötetét Mosolymorzsák címmel adta ki 1991-ben, akkor még bölcsészhallgató volt. Számára a vers sohasem jelentett öncélúságot, magamutogatást, hiszen nyelvi játékai mögött mindig valamilyen gondolati mélység rejtőzött. Egyik recenzense ezt írja Halász költészetét boncolgatva: “Halász Albert kötete ígéretes könyv. Bár magán viseli a pályakezdés bizonytalanságait, tud lírai egészben gondolkodni, és képes ezt jól tagolt szabad vers formájába önteni.” Két évvel később jelent meg a szerző Cor–kór/kór–kör című verseskötete, melynek verseivel új stílust hozott létre a szlovéniai magyar irodalomban – mindezt az avantgárd jegyében. Harmadik önálló kötetében rövid, néhány sornyi vagy legfeljebb egyoldalnyi verseket találunk, amelyek a szabad vers adottságával rendeződnek sorokba. A kötet címe: Ikonok. A három-négy vonással felvázolt, ikonszerű darabok mindegyikéhez egy-egy maga alkotta “ikont”, ugyancsak néhány vonással építkező grafikát társít a költő. Vizualitás és szóbeliség együttes érvényesülése közvetíti a Halász Albertre jellemző életérzést és gondolatiságot – írta a kötet utószavában Gyurácz Ferenc kritikus.

A már korábban említett két tanulmánykötet egyike 1994-ben, Budapesten jelent meg Alsólendvai sajtó és néprajz 1889–1919 címmel. Ez a kiadvány fontos adatokkal szolgál mind a néprajzkutatás, mind pedig a média történetében. Második tanulmánykötete a már jelzett Jeles napok… A könyv a Muravidéken található Alsólakos, Felsőlakos, Gyertyános, Kapca és Kót falvakból álló településcsoport magyar lakosságának jeles napjaihoz és ünnepeihez kapcsolódó népszokásokat és hiedelmeket mutatja be.

Halász Albert a harmincas éveiben járó fiatal művész, költő, író, néprajztudós, nemzetiségi politikus, programigazgató. Többféle szakterületen tevékenykedő személyiség, érdeklődése széles körű, életpályája is az.

Z-Csuka Judit alig harminchárom évesen a szlovéniai magyar költészet egyik legtehetségesebb, legígéretesebb egyénisége. Gyermekkorát szülőfalujában, Göntérházán töltötte. A lendvai középiskola elvégzése után a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar–könyvtár szakos hallgatója lett. 1991-ben diplomát szerzett, és visszatért Lendvára, ahol a Népújság újságírója lett. Néhány év múlva a tanári pálya mellett döntött, és előbb a lendvai Kéttannyelvű Általános Iskolában, majd a Kéttannyelvű Középiskolában tanított magyar nyelvet. Jelenleg az utóbbi intézményben könyvtárosként dolgozik.

Rendszeresen publikál irodalmi és más, szakmai folyóiratokban. Esszéket jelentet meg magyar, muravidéki költők, írók műveiről. Egerben a Magyar Írók Nemzetközi Szövetsége VIII. Országos és Nemzetközi Irodalmi Pályázatán felnőtt kategóriában I. helyezést ért el verseivel 1997-ben. Ugyanebben az évben jelent meg első önálló verseskötete Viharverten címmel. A kötet verseit, valószínűleg Ady sugallatának engedve, az élet és a halál ciklusai szerint rendezi el. Több versében ad hangot a szorongásnak, halálfélelemnek, azonban ezek a belső érzések nem az elmúlás, ellenkezőleg, az életöröm hatalma mellett tanúskodnak. Példának lehetne felhozni a költőnő Végállomás II. című válaszversét, melyet költőtársának, C. Toplák Jánosnak címez a Végállomás soraira utalva. Toplák így kezdi versét: “a vonatfütty az idő szárnyán / a semmibe száguld / a nap vérében fürdő sínekre / verejtékét hullatja az ég…” Csuka Judit ekképpen válaszol: “a vonatfütty az idő szárnyán / az örökkévalóságba száguld / a nap verítékében fürdő sínekre / verejtékét hullatja az ég…” Toplák hátborzongató asszociációkat keltő sorait (József Attila?) Z. Csuka Judit válaszverse zseniálisan igyekszik feloldani azzal, hogy új távlatokat teremt már versének kezdősoraival is, majd később így folytatja: “– még nincs végállomás, még élni / szeretnék, visszaszületni anyám méhébe, hogy / újra kezdjem a teremtés gyönyörét, valahova / vissza, vissza az Uralon túlra, hogy…”

A költőnő így vall önmagáról: “Nem azért írok verseket, hogy halhatatlanná váljak, hanem azért, mert teljesebb képet szeretnék látni önmagamról és a világról, saját mikro- és makrokozmoszomról. A vers: csábítás, beteljesülés, dráma, önámítás, szépség és vonzalom. A ma költői az elűzött istenek leszármazottai, akik ebben az oltár nélküli világban az oltárteremtés illúziójában élnek.”

Zágorec-Csuka Juditról még tudni kell, s ami számunkra csak félöröm, hogy 2001 júniusában jelent meg szlovén fordításban (magánkiadásban) A tábortűz lángjaiban című verseskötete. Bízzunk benne, hogy a jövőben a költőnő “viharverten” is tovább fogja gazdagítani, bővíteni, fejleszteni a muravidéki és összmagyarországi irodalom tárházát.

E tanulmány végén, de nem utolsósorban beszélni kell Bence Utrosa Gabriella (1959) meseíró és prózaíró írói pályafutásáról. Már fiatalon vonzódott az irodalomhoz, művei a Naptárban, a Népújságban és a Muratájban jelentek meg. A ’90-es években két önálló mesekönyve is megjelent: 1994-ben a Visszahozott szép karácsony és 1996-ban a Ki lakik a sötétben? Három évvel később jelent meg a Mégis harangoztak című elbeszéléskötete.

Az első könyvében, amely tizenhat meséből áll, az írónő a karácsony előtti készülődések és szorongások legmélyebb emberi érzéseit szólaltatja meg egy család életében – egyszerűen szép, lebilincselő és értékes mondanivalóval. Ebből a műből készítették el 2000-ben Karácsonyi varázslat címmel az első, Szlovéniában forgatott magyar nyelvű játékfilmet, melyet az év folyamán a nézők néhány moziban már megtekinthettek.

Bence Utrosa Gabriellát a Muravidéki Magyar Nemzeti Önkormányzat művészeti kategóriában nívódíjban részesítette.

A Ki lakik a sötétben? című mesekönyv nemcsak gyermekeknek íródott, de élvezettel olvashatják felnőttek is. A Mégis harangoztak című novelláskötetével felkeltette az érdeklődést az olvasók körében, hiszen a muravidéki magyarságról, a kisebbségi közösség életéről szól. A novellák hősei egyszerű emberek, az egyszerűség megannyi buktatóival, kisemberek, akik harcolnak a saját kis igazukért. Van, amikor győznek, van, amikor belebuknak a harcba. A szociográfiai hitelességgel megírt elbeszéléseknek, például a Meglapulva a kerítés mögött, Mégis harangoztak címűeknek feltétlen pozitívumai, hogy ráirányítják a figyelmet a szigetlétre ítélt közösség problémáira.

Az írónő néhány novellájában rejtett homályba helyezi a női problémakört, azokat a helyzeteket, amikor túllépik saját normáikat és lehetőségeiket, s ezért kerülnek konfliktushelyzetbe önmagukkal és másokkal is – fellázadnak, amit nem szabadna (Tüzet szító szél). “Szereti az írónő a homályt?” – kérdezték egyszer tőle. Ő erre így válaszolt: “Az írói homályban sok minden rejtőzhet, s nem biztos, hogy megoldásra van mindig szükség. Ezt az olvasóra bízom. Néha nem lehetnek megoldások…”

Ki tudja, mit rejthet az olvasók számára még Bence Utrosa Gabriella írói opusza. Az bizonyos, hogy nagyon izgalmas írói pálya közepette lehet őt most értékelni, hiszen – mint egyik méltatója írja róla – “a muravidéki magyar irodalomban Szomi Pálon, dr. Varga Józsefen és Kercsmár Rózsán kívül senki sem foglalkozott részletekbe menően a muravidéki magyar lélek autentikus megfogalmazásával, mint Bence Utrosa Gabriella”.