Nem véletlen, hogy az igazságtételi törvényeken kívül épp a médiatörvénynek volt a leghányatottabb sorsa a rendszerváltozás törvénykezésében. A magyar szellemi élet kevéssé figyelt fel rá, sőt mind a mai napig nem értette meg annak a jelentőségét, hogy az ellenzéki, majd a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon a média szinte az Alkotmánnyal azonos súllyal jelent meg.

Senki sem tagadhatja, hogy egy modern társadalomban a média, a tömegközlés nagyon fontos szerepű, de a diktatúra utáni első szabad választáson mégiscsak a választások alkotmányos lehetősége a fő kérdés, nem pedig az, hogy a televízió miként viszonyul majd a nemzet akaratához. Nálunk ez szinte a feje tetejére állítva történt. A Televízió irányítása, a szabad választások előkészítésében elképzelhető szerepe éppolyan megkerülhetetlen döntésnek látszott a politikusok szemében, mint az 1949-es sztálini alkotmány megváltoztatása, amelynek kapcsán nem kisebb volt a tét, mint hogy az egypártrendszer helyett a többpártiság léphet-e érvénybe.

Igaz, a tömegmédia ügyében lényeges különbség volt az úgynevezett nemzeti és az úgynevezett demokratikus ellenzék felfogása és főképpen magatartása között. Figyelmeztető lehetett volna, hogy a hosszú és szenvedelmes tárgyalások után a megszülető, közösen fogalmazott jegyzőkönyvet két párt, az SZDSZ és az akkori Fidesz nem írta alá. Főképpen azért nem, mert a médiában a többi ellenzéki politikai erő valóságos változásokat erőltetett. Ezt az érdekkülönbséget már akkor észre lehetett volna venni!

A kormányra került MDF a kétharmados törvények megszavazhatósága és az ország kormányozhatósága érdekében (hozzátéve, hogy a béklyókat ugyancsak a nemzeti kerekasztal határozta meg) többek között megint csak a médiában tett engedményeket, ezzel már a megválasztása pillanatában megbuktatva magát és a törvénykezésben is tudomásul véve azt az állapotot, hogy a rendszerváltozás Magyarországán, az első kormányzási ciklusban semmiképp se tudja a maga nemzeti igényei szerint – törvényileg – szabályozni a médiát. Nem tudja és nem is lehet, mert azt csak kétharmados szavazással tehetné meg. Kétharmada pedig nincs a rendszerváltoztató kormánynak a parlamentben.

Ha a társadalomtudomány valóban érdeklődne az iránt, hogy mi történt velünk az elmúlt másfél évtizedben, a médiatörténelemre sokkal nagyobb figyelmet fordítana, mint teszi ezt most. Sok mindennek ott van a kulcsa. Annak mindenképpen, hogy miként lehetett jelentéktelen törekvéseket, olykor társadalomidegen akaratokat közszükségletként feltüntetni; hogyan lehet amúgy észrevehetetlen tehetségű embereket médiacsúcsokra juttatni. Szakmában, politikában egyaránt. Ma már a jobboldalon is.

Rendszerváltozásunk sajátos jellemzője, hogy a médiatörvény csak hat esztendővel a politikai rendszerváltozás után – 1996 januárjában – születhetett meg. Mondhatnánk, azért, mert az akkori kormánynak – szemben az előzővel – kétharmados többsége volt az országgyűlésben. Ennek csakugyan volt szerepe az előkészítésben, de magát a törvényt – a kisgazdákon kívül – úgyszólván mindenki megszavazta. A mai ellenállások ezért nem hitelesek igazán. Ráadásul könnyen belátható, hogy a törvényesség még akkor is jobb a törvénytelenségnél, ha nem éppen tökéletes.

Abban, hogy Magyarországon lényegesen korábban történt meg a politikai, mint a médiaváltozás. Ezt szokás úgy értelmezni, hogy a médiának csak egy tekintetben volt szüksége változásra. A kereskedelmi, a piaci viszonyok bevezetése hiányzott csupán, hiszen a politikai változást jórészt a média szorgalmazta, készítette elő. Jól hangzik, csak nem igaz. Egyik értelemben sem. A rendszerváltozás ugyanis a nyomtatott sajtó tulajdonlásában szinte kész helyzetet kapott: a sajtó “spontán privatizációja” azokat az érdekköröket tartotta meghatározó állapotban, akik addig is birtokon belül voltak, s ez az “átalakulás” jóval az első szabad választások előtt lezajlott. Tehát fölösleges arról beszélni, hogy Magyarországon nem voltak kereskedelmi, piaci viszonyok. Voltak. Csak irányítva voltak. Legfeljebb az elektronikát ekkor még nem lehetett teljes “szabadsággal” kisajátítani.

Másfelől a magyar média akkori hangoltsága bizonyítja – egyébként azóta is, folyamatosan –, hogy az üldözéses technika és a kádári nosztalgia fenntartása egy tőről fakad. A rendszerváltozás legnagyobb értékzavara a tömegközlésből jön, abból a rettenetből, hogy mindenkit üldözni kezdtek, aki nemzetről, hazáról, közösségről beszélt. Aki netán csakugyan őszintén gondolta, hogy megtörtént a rendszerváltozás. S eközben lágy lanyhasággal emlékeztek meg a közelmúltról, legfeljebb kommunista mártírokat emlegetve, de nem szóltak a sokakról, akik Recsken, a Hortobágyon, a Gyűjtőben, a Gulágon…

Szerencsére azonban Curtois műve, A kommunizmus fekete könyve óta a boldogabb világ is tudja, hogy itt mi most mire utalunk.

A médiatörvény a maga tragikus megkésettségében és tévesztettségében is a viszonyok rendezésére készült. Minden normális országban eredmény lehetne, hogy ennek nyomán indult meg igazában a kereskedelmi rádiózás és televíziózás. Az állam kezéből ha nem kerültek is ki a frekvenciák, elvben megteremtődött a médiaszabadság minden technikai feltétele. A probléma ott van, hogy ez a törvény mind a földi frekvenciák elosztásában, mind a finanszírozás, a reklámpiac előnyeihez való hozzájuttatásban mérhetetlenül kedvezett a kereskedelmi vállalkozóknak. A nemzeti közszolgálatot majdnem lehetetlen helyzetbe hozta. A közszolgálatra minden szigorúság érvényes, a kereskedelemre úgyszólván semmi. Ha valaki ajándékot remélt az élettől, annak magyarországi televíziós pályázatot kellett benyújtania, és – persze – “valakinek” kellett lennie. Az ajándékot – igaz, nem mindenki – többnyire meg is kapta.

A törvény bevezetője, preambuluma, szinte a BBC etikai kódexére utalóan, felsorolja azokat a szempontokat, amelyeket érvényesíteni kíván. “Az Országgyűlés a szabad és független rádiózás és televíziózás, a véleménynyilvánítás szabadsága, a tájékoztatás függetlensége, kiegyensúlyozottsága és tárgyilagossága, a tájékozódás szabadsága, valamint az egyetemes és a nemzeti kultúra támogatása, a vélemények és a kultúra sokszínűségének érvényre juttatása érdekében, továbbá a tájékoztatási monopóliumok kialakulásának megakadályozására, az Alkotmány 61. §-ával összhangban…” hozza meg rendelkezéseit.

A közszolgálati műsorszolgáltató és a közműsor-szolgáltató különös figyelmet fordít

d) az életkoruk, testi, szellemi és lelkiállapotuk, társadalmi körülményeik következtében súlyosan hátrányos helyzetű csoportok számára fontos információk elérhetővé tételére,

Szól arról is a törvény, hogy a közszolgálati műsorban óránként hat perc lehet a reklám, s a műsorok reklámmal nem szakíthatók meg. Bármit mutat is a képernyős valóság, alkoholtartalmú italok nem reklámozhatók, az ilyen italokat gyártók nem támogathatják a közműsorokat. Legalábbis a törvény szerint. Külön szabály rendelkezik az archiválásról: “A közszolgálati műsorszolgáltató a tevékenysége során birtokába került kulturális értékek és történelmi jelentőségű dokumentumok tartós megőrzéséről archívumában gondoskodik, azokat szakszerűen összegyűjti, tárolja, gondozza.” A közrádió és a köztelevízió ugyanis a modern korban úgy működik, mint a Széchényi Könyvtár vagy bármely más köteles gyűjtemény, amelynek kitüntetett hivatása, hogy történeti forrásként hű képet adjon az adott kor valóságáról. Az újságírói munka mindennapi robotja ebben kap gyönyörű távlatot. A könyvtári közgyűjtemények és az archívumok között az a különbség, hogy a köteles könyvtárakba minden kiadónak el kell küldenie kiadványainak mintapéldányait; a közrádió és a köztelevíziók viszont saját készítésű műsoraikból gyarapítják a gyűjteményt. Ebből is ered a semmi máshoz nem hasonlítható felelősség. Szerkesztőként, felelős vezetőként elvben ugyanis már ma tudnom kellene, hogy a holnap történelmi ítélete szerint mi lesz fontos.

a) reklám, hírek, sportközvetítések, vetélkedők és játékok nélkül számított évi műsoridejének legalább ötvenegy százalékát magyarországi gyártású, s ezzel együtt legalább hetven százalékát európai gyártású műsorszámokból,

c) a filmalkotásokból megszerkesztett évi műsoridejének legalább tizenöt százalékát, 1999. január 1-jétől legalább húsz százalékát magyar állampolgárságú, illetve magyar nemzetiségű alkotók műveiből vagy magyar állampolgárságú, illetve magyar nemzetiségű művészek közreműködésével készült, illetőleg magyarországi gyártású filmalkotásokból szerkeszti meg, és ennek legalább húsz százaléka új, amelynek harminc százaléka pedig nem a Magyar Televízió, illetve a Duna Televízió saját gyártású filmalkotása. Ezeket az arányokat a gyermek- és ifjúsági műsorszámok tekintetében is megfelelően alkalmazni kell.

Hozzáteszik a törvény szövegezői, hogy mindezeknek az arányoknak a fő műsoridőben is érvényesülniük kell. Ismervén ezt a szabályozást, nemcsak a laikusnak, de a szakembernek is el kell tűnődnie azon, vajon miképpen alakulhat ki a nézőben az az érzet – ami nyilván több egyszerű érzetnél –, hogy a valóságban semmi sem úgy van, mint ahogy azt a fő jogszabály meghatározza.

Magyarországnak a nemzetközi egyezmények alapján három televíziós földi frekvenciája van. A médiatörvény elfogadása után ezek közül a Magyar Televízió által használt, úgynevezett kettes csatornát megkapta a TV2, a szovjet katonaság kiszolgálására csökevényesen kiépített harmadik csatornát – kellő szinten megújítva – magáénak tudhatja az RTL. A közszolgálatnak így egyetlen földi lehetősége maradt: a most m1-nek nevezett csatorna. Elvben az égi közvetítések előnyben vannak, hiszen semmi természeti akadály nem áll előttük. Csakhogy a vételükhöz meglehetősen drága berendezések kellenek, mígnem a földi sugárzásokat egyetlen szál dróttal is be lehet fogadni. Következésképp a Magyar Televízió nézőinek java részét e döntéssel elveszítette, illetve egy másik cégnek ajándékozta – törvényi kényszerűségből –, s hozzátette az erre a részre tartozó reklámbevételeit is. Aki tehát frekvenciához jutott, egyben a reklámpiacot is megörökölte. Ilyen alapon a bolondokháza legbolondabb bolondja is milliárdos lehetne. Csak őt kellene “helyzetbe” hozni.

Mint volt korábban is, három közszolgálati intézmény maradt: a Magyar Rádió, a Magyar Televízió és a Duna Televízió. Az előző kettő állami intézményből alakult át részvénytársasággá, megkapván azoknak az ingatlanoknak és eszközöknek a tulajdoni jogát, melyet addig használtak, a Duna Televíziót pedig – a rendszerváltozás legnagyobb kulturális teljesítményeképpen – a határokon túli magyarság szolgálatára eleve részvénytársaságként alapították. Sugárzását 1992 karácsonyán kezdte meg. Ezeknek a részvénytársaságoknak mindössze egyetlen, piacra nem bocsátható részvénye van. A Rádió három, a nagy Televízió kettő, egy földi és a törvény érvénybe lépése óta egy égi csatornán, a Duna egy műholdas csatornán sugároz.

A törvény legerősebb szándéka, hogy a közszolgálat felügyeleti rendszerét megteremtse. A bevallott szándék szerint: “pártsemlegesen”, vagy még inkább: kiegyensúlyozottan. Ennek a jogi – némelyek szerint politikai – megoldása az, hogy a mindenkori parlamenti pártok – kormányzók és ellenzékiek – azonos számban fogadják el egymás jelöltjeit a kurátori tisztségekre. A kuratórium két részből áll: a parlamenti választottakból és a civil szervezetek által jelölt személyekből. Az előbbiek adják a kuratórium elnökségét, az utóbbiak a teljes kuratóriumot. A kuratórium az állam, illetve az Országgyűlés nevében gyakorolja a tulajdonosi jogokat. Manapság, miután az ellenzéki pártok nem tudtak megegyezni a saját jelöltjeiket illetően, megszólaltak azok a hangok, hogy a pártoknak egyáltalán nem, csupán a civil szervezeteknek volna szabad részt venniük az irányításban. Így lehetne “depolitizálni” a közszolgálati médiumokat.

Még mielőtt kitérnék a szabályozás részleteire, hadd idézzem azt a válaszomat, amelyet A hír értékei című kötet szerkesztője számara adtam (The Central European University Budapest College) arra a kérdésre, hogy van-e kiegyensúlyozásra szükség szakmai területünkön. Ez a kérdés ugyan elsősorban a nyomtatott sajtóra vonatkozik, de aligha lehet az újságírást, a tájékoztatást ilyenféle parcellákra bontani, hiszen a befogadók, a közönség számára édes mindegy, hogy a hír honnan érkezik. Az egyensúlytalanság nem a rész, hanem az egész szempontjából értelmezhető. Ezért gondolom úgy:

“Valamifajta kiegyensúlyozás csakugyan kellene a magyar sajtóban, s nem is elsősorban a sajtó, hanem inkább a társadalom – minden civilizált országban természetesnek vett – tájékozódási jogának és lehetőségének érvényesülése miatt. Magyarországon ez a jog tartósan veszélyben van. Akiket ez cseppet sem zavar, általában a piac törvényeire szoktak hivatkozni, mert ez áll érdekükben. Holott könnyű belátni, hogy ha három országgyűlési választásból kettőben olyan eredmény születik, amely nagyjából egyenlő esélyt ad a jobb- és a baloldalnak, ráadásul kétszer a jobboldal győz, akkor ennek a piac működésében is meg kellene mutatkoznia. Ha volna piac. Illetve piacnak lehetne tekinteni azt, ami van.

Tehát valóban kiegyensúlyozás kellene. De nem hiszem, hogy bármelyik – eddig javasolt – megoldás igazi eredményt hozhatna. Két okból. Az egyik, hogy a mai egyensúlytalanság nem csak a pártállami múlt kártékonyan és makacsul tovább élő öröksége. (Persze elsősorban az.) Ez az örökség benne van a magyarországi újságírás távolabbi múltjában is. Több mint egy évszázada bizonyosan, s ilyen »hagyományt« nehéz – akár jóakarattal is – megváltoztatni. Az 1948 utáni idők tragikussá tették az aránytalanságokat, de nem egészen függetlenül a korábbiaktól. A másik ok, hogy a mai újságírók “szocializáltsága” – tisztelet a nagyon kevés kivételnek – semmiképpen sem felel meg a kiegyensúlyozók igényeinek. Beteg a magyarországi újságírás, és ennek egyáltalán nincs tudatában. Lényegében úgy viselkedik, mint ahogy a pszichiátriai ápoltak szoktak. Egészségesnek tekinti magát, s deviánsnak mindenkit, aki a betegségére figyelmezteti. Nincs kétségem felőle, hogy ha a kiegyensúlyozás gyakorlati lépései megtörténnének, olyan hangzavar keletkezne, amelyben épp a lényeget, a magyar társadalom mindenoldalú tájékozódáshoz való jogát követelők hangját nem lehetne meghallani. A mai sztárújságírók szerint nem politikai talpnyaló, aki államtitkárságot vállal a szocialista miniszterelnöki hivatalban, de szolga és pártkatona, aki jobboldali kormányzás idején lélegzetet mer venni egy olyan szobában, ahol a miniszterelnök is jelen van. Nem elfogult és pártszolgálatos az az újság, amelyik tucatjával kapja a bizonyítottan baloldali elkötelezettségű reklámozóktól a megrendeléseket, de nagyon rendjén való, hogy a másik nem kap semmit, mert az másképpen gondolkodik. Magyarán: pusztuljon az útból. Képzeljük el, milyen minősítések születnének, ha a nem szociálliberális sajtót, a reklámozók által messze elkerült lapokat központi alapból támogatnák!

Nagyon kemény árat fizet a magyar újságírás azért a tévedésért, amit a szakma néhány nagyhangú agitátora – meglehet, politikai nyomásra – erőltetett rá. Voltaképpen nem is csak az újságírásra, az elektronikus és nyomtatott tájékoztatásra, hanem az egész magyar társadalomra. Történelmi hiba volt elhitetni, de elhinni is, hogy egy históriai változásban, a rendszerváltásban, a tájékoztatók fogják megszabni, mi történjen a társadalomban. Dokumentálható szövegekkel lehet igazolni, kik voltak azok az újságírók és újságírófélék, akik elhitették, s kik voltak azok a politikusok, akik elhitték – vagy eleve érdekükben állt elhinni –, hogy Magyarországon a hatalmi ágak nem úgy osztályoztatnak, mint az áhított Európai Unióban. Nálunk a sajtó – szerintük – a hatalmi ágak egyike. Hovatovább az elsője. Holott a demokratikus változásnak mégiscsak az a maradandó lényege, hogy a pártokat és képviselőiket választják, választjuk. Az újságírókat nem. Éppúgy nem, mint a buszvezetőket vagy a csatornatisztítókat. Pedig ők is rendkívül fontos munkát végeznek. De hát nem is kérdés, hogy a csatornatisztítók mondják-e meg, ki vagy mi jó a magyar népnek, benne a csatornatisztítóknak.

Ezzel természetesen azt is jelzem, hogy minden fenntartásom ellenére azt az elképzelést gondolom szerencsésebbnek, amelyik a parlamentre bízná a sajtóalap gondozását. Jól hangzik a civil szervezetek függetlenségére, távolságtartására, megbízható értékrendjére hivatkozó utalás, csak éppen nem igaz. Még a mostani cseh tévéviták fényében sem. Ott is sok a hazugság! Nagyon parányit kell érteni a médiavilághoz, hogy az ember pontosan felismerje, miféle érdekek harca zajlik Prágában. De ez legyen az ő ügyük! Nálunk megkerülhetetlen a tízéves tapasztalat, hogy az úgynevezett civil szervezetek a különböző pártbolygók műholdjai. Különösen igaz ez a sajtóval, a médiával foglalkozó tömörülések esetében. Elsősorban egy olyan pártpolitikai irányzat elkötelezettjei, amely esetleg marginális lenne a sajtó feltétlen támogatása nélkül. Senki sem hiheti komolyan, hogy például a Nyilvánosság Klub – egy bordában szőtt társaságként – alkalmasabb lenne a hátrányos helyzetű sajtó támogatására, a támogatások elosztására, mint a mégiscsak több színből álló, választott parlament. Brutálisan gazember félrevezetés az a propaganda, amelynek szirénhangja szerint nem azok képviselik igazán a társadalmat, akiket a társadalom megválasztott, hanem azok, akiket nem választott senki sem. Legfeljebb a barátaik.

Még a rendszerváltozás előtt »sikerült« úgy privatizálni a vidéki lapokat, hogy abban máig nincsen köszönet. Az országos lapokkal sem történt másként. S talán az is igazolódott, hogy a piaci viszonyoknak semmi köze nincsen a magyarországi »leosztásokhoz«. Nemcsak a baloldalon, hanem az ellenkező fertályon sem. Szívesen hallgatnám a valódi indoklását annak, hogy a két jobboldali országos napilapból miért kellett egyet öszvéresíteni, s azt az egyet miért kellett a bulvárosabb, nem pedig a legszebb hagyományú magyar újság értékszintjén újjászervezni. Az értékkonzervatív eszméken nőtt olvasó nem olvasó? Nem piaci szereplő?

Mélyebb itt a baj, mint felületesen gondolnánk! A politikai szabadság nem az értékrendek tisztulását, hanem a teljes zavart hozta el. Néha már-már azt a benyomást keltve, hogy szándékos a folyamat, és jól képzett szervezők állnak a háttérben. Más területen is egyértelmű a káosz, az újságírásban kiváltképpen. Mesterségünk – miközben meghatározónak véli magát a társadalom fölött – a morális csőd szélére sodródott. S ami ebben a legszembetűnőbb: diktatúrák idején volt ennyire nyakló nélküli az erkölcstelenség, de akkor sem volt látványos a műveletlenség. Most az! Soha nem uralkodott ilyen mértékben a tudatlanság a magyar újságírásban, mint mostanában. Ugyan vajon miért is kell támogatni ezt?

Kettős érzés viharzik bennem. Egyrészt csakugyan méltányos lenne egy olyan sajtóalap létrehozása, mely a parlamenti pártok által jelölt és a parlament többsége által elfogadott személyek döntései nyomán megsegíti az eddig háttérbe szorultakat. De a szakmának, az újságírásnak is illenék szembenéznie önmagával.

Valóban így gondolom. S a korábban leírtak részleges ismétlését is azért vállaltam, mert itt látom a legnagyobb gondokat, amelyeket nem lehet külön szemlélni a nyomtatott és az elektronikus sajtóban. A bajok a szakma egészére vonatkoznak. A médiatörvény pedig csak az elektronikát szabályozza. Azt is felemásan, hiszen amint jeleztem már, a közszolgálatot nagyon erős figyelemkörbe állítja, míg a kereskedelmi rádiózást és televíziózást szokatlan mértékben felszabadítja. Minden, ami kötöttség, szinte csak a közszolgálatra vonatkozik, s ehhez, ennek a teljesítéséhez a törvény nem adja meg a kellő pénzügyi hátteret. Azáltal pedig, hogy a tevékenységet utólag, természetszerűleg késedelmesen finanszírozza, még tovább fokozza a közszolgálat és a kereskedelem közötti különbséget.

Különös azoknak az érvelése, akik a kuratóriumok parlamenti delegáltjaira, az elnökség tagjaira utalva a politika befolyásától óvnák a közszolgálatot. Nekik, az így érvelőknek kellene a legjobban tudniuk – hiszen többnyire részt vettek a törvény megalkotásában –, hogy a kuratóriumoknak szinte semmilyen befolyásuk nem lehet a műsorra. Az intézményeket felügyelő közalapítványoknak csupán a négyévenkénti elnökválasztáskor, a pályázatok kiírásakor és elbírálásakor, valamint az elnöki tevékenység évenkénti mérlegelésekor – utólag – van módjuk arra, hogy a műsorral összefüggő kérdésekkel foglalkozzanak. A civil kurátorok – a maguk természetes módján – mindig úgy kezdik: szeretnék, ha a műsorkészítők az általuk képviselt szervezet szempontjait is érvényesítenék munkájukban. Nagy csalódás nekik, hogy a törvény szerint ilyen felhatalmazása nincs a testületnek. Elmondhatjuk tehát, hogy az éves üzleti tervek, majd a beszámolók elfogadásán, a gazdálkodás segítésén, a vagyon óvásán és gyarapításán kívül jogi területeken van szerepük a közalapítványoknak, például a “függetlenség” védelmezésében. A műsort még a legszükségesebb mértékben sem érinthetik.

Olyan ez, mintha egy szalámigyárban a felügyelők csak a főkönyvekkel törődhetnének, de azzal csak kevéssé, hogy esetleg romlott húst töltenek a szalámibőrbe. Épp az a hiba, amit némelyek erénynek tüntetnek fel. A kuratóriumok törvényes kivonása a műsorfelügyeletből azt jelenti, hogy az Országos Rádió és Televízió Testület panaszbizottságain kívül nincs igazi számonkérője a társadalmi igényeknek. Az ORTT természetesen ellenőrzi azt is, hogy a médiumok betartják-e a törvény előírásait, a közszolgálati műsorarányokat, illetve a reklámok engedélyezett mennyiségét illetően. S ami a nemzeti kulturális távlatokat illeti: a törvény egyik legfontosabb igényének, a magyar, illetve európai kulturális értékek arányának is megszabott és ellenőrizhető mértéke van. Vannak nyugat-európai országok, ahol ebben rendkívül szigorúan ítélkeznek. A francia vagy a német televíziózás kényesebben vigyáz nemzeti értékeire, mint mi. Ők ugyanis nálunk korábban érzékelték az amerikai ízlés beáramlásának veszélyeit.

Ám tévedés lenne mindezt a legújabb kor jelenségének tartanunk. A finnek – UNESCO-támogatással – már a hetvenes évek elején végeztek kutatásokat a nemzetközi műsoráramlásokkal kapcsolatban. Tapio Varis tanulmánya (Világméretű forgalom a televízióban – in A televíziós jelenség. Gondolat, 1976) megállapította, hogy az Egyesült Államok egymaga kétszer annyi műsort forgalmazott, mint az egész világ együttvéve. Sőt, részben azok a mexikói és brazil gyártóbázisok is kiépültek, amelyek mára elárasztják szappanoperáikkal szinte az egész földkerekséget. A Magyar Televízió akkor műsorainak negyven százalékát vásárolta, hatvan százalékát maga gyártotta, illetve hazai “termékekből” állította össze. Ugyanakkor az NDK-ban 32–68, Lengyelországban 17–83, Romániában 27–73, a Szovjetunióban 5–95 százalék volt az arány. A negyvenszázalékos vásárlással nagyjából Finnországgal, Norvégiával, Portugáliával, Hongkonggal, Libanonnal és az Egyesült Arab Köztársasággal voltunk egy szinten.

Ez egyfelől azt mutatja, hogy a magyar televíziózás ebbéli arányai nem a két világrendszer kívánalmai alapján alakultak, tehát létezett valami másfajta megfontolás, amelyről nem lehet pontosan tudni, mennyire illeszkedett a politika játszmáiba; másfelől a globalizáció egyáltalán nem olyan új jelenség, mint amilyennek a mai kulturális és politikai harcok alapján látszik. Kedvem lenne azt mondani: ha a televíziózás akkori nemzetközi tendenciáit mérlegelte volna az értelmiség védekező reflexű része – s nem csupán a globalizáció gazdasági és egyéb mutatványaira érzékeny –, okosabb lehetett volna a várható jövő megítélésében. A televízió többet mutatott a veszedelemből, mint bármi más. Kedvemet az lohasztja, hogy – a kutya ugat, a karaván halad alapon – e bővebb tudással se változott volna az érdemi lényeg. De azért talán mégse mindegy, hogy a kutya valóban tudja-e, miért ugat – és már milyen régen lett volna oka ugatni.

Most kellene igazán megbecsülni azokat a keveseket, akik az ártalmakra – a különböző politikai ellenszélfúvásokban is – felhívták a figyelmet. Most, amikor a kereskedelmi televíziózás elterjedése egyértelműen nyilvánvalóvá tette, hogy az értékvonal szándékosan lefelé konyul, a nemzeti társadalmak, a hagyományos és nagy kultúrájú közösségek elsilányítása a cél. S amikor a politikában is ehhez keresik a megfelelőképpen tudatlan védteleneket. Ha egy ilyen szempontból igazán átgondolt, pénzügyileg a közszolgálatot szükséges mértékben támogató médiatörvény lenne érvényben, megoldást jelenthetne a napi bajokban éppúgy, mint hosszú távon.

Pillanatnyilag azonban nagyon szűkösek a részvénytársaságok bevételi forrásai: az első az üzemben tartási díj, amelyet mindannyiunknak fizetnünk kellene, ám ez a fizetési hajlandóság egyre inkább lanyhul. A második a legbiztosabb forrás: a hetven éven felüliek, az úgynevezett felmentettek helyett a díjat a Családi és Szociális Minisztérium utalja át az intézményeknek; a harmadik, a sugárzási díj pedig az a törvény által meghatározott összeg, amelyet a költségvetés biztosít a műhold, illetve a földi frekvencia használatára. Ez utóbbi azonban nem is valóságos bevétel, hiszen csupán átfolyik az állami számlákon. A kereskedelmi csatornáknak bérbe adott frekvenciák koncessziós díja meghatározott kulcs szerint oszlik meg a három közszolgálati adó között. Ezenkívül maradnak a reklámbevételek, illetve a műsorok eladásából származó összegek. A műsoreladáshoz azonban eladható műsorokat kellene gyártani, olyanokat, amelyek nem a világ legnagyobb termelőinek raktári készletével versenyeznek, hanem valami sajátosat adnak, ami már-már sajátosan nemzetinek mondható. Erre ma a médiumok egyike-másikában eleve nincs különösebb törekvés. És valljuk meg: pénz sincs hozzá!

Aki még emlékezik rá, megerősítheti: a Magyar Televízió olyan produkciókkal volt nemzetközileg is piacképes, mint például a karmesterverseny! Mert a zenei képzés és a zenei hírnév megalapozta a reményt. Aki idejött, Kodály és Bartók országába jött, s aki a műsort megvásárolta, már a saját nemzetének, országának versenyzője által is érdekelve volt a műsorgyártó sikerében. S akkoriban még nem is beszéltek marketingről meg ehhez hasonló csodaszerekről. Anélkül is ment, mert volt benne érték. A tájékoztatásban is csupán ott volt meg az olykori piaci lehetőség, ahol a térség akkori viszonyai között a kizárólag általunk láttatható konfliktusokat rögzítette a magyar kamera. Mindez tanulságul szolgálhatna ma is. Többek között arra, hogy a pénzt elsősorban oda kellene tenni, ahol a pénzen túli érték előbb-utóbb visszahozza a befektetést, és erkölcsi értéket termel.

Ehelyett ma a szponzorációs és reklámbevételektől remélik a gazdasági egyensúlyt és nyereséget. A kereskedelmi vállalkozásokban ez majdnem természetes. De a közszolgálatnak bizonyosan kárára van, hiszen épp a legközszolgálatibb műsorok nem viselhetik a pénzszerzésnek ezt a módját. A törvény is tiltja, hogy a híradókban vagy például a hitbéli műsorokban megjelenjen a kereskedelmi pénz.

Van azonban ennél prózaibb akadály is. Ugyanis a Magyarországon felosztható – nem tudom, miért nevezik így – “reklámtorta” semmiféle cukrásztudománnyal nem növelhető a végletekig. A kereskedelmi adók, mivel bármi értéktelenséget népszerűvé tehetnek, s ezért vajmi kevés feddést várhatnak, a közszolgálatnál lényegesen nagyobb nézettséget mutathatnak fel. A reklám pedig oda megy, ahol nézettség van, s ráadásul a törvény – láttuk – ugyancsak szigorúan szabályoz: egy műsorórának legfeljebb a tíz százalékát lehet reklámra fordítani. A közszolgálatnak viszont kevés olyan műsorórája van, amikor a legmagasabb tarifával számolhatná el a sugárzott reklámot. Megtörténhet tehát, hogy az egyik adón ugyanaz a néhány perc milliókat hoz, a másikon semmit.

A szponzorált műsorokról csupán annyit, hogy azok pedig majdnem egyértelműen rontják annak az összeállításnak a színvonalát, amelyben megjelennek, ugyanis nem a televíziósok, nem is a közönség, hanem a megrendelő érdekeit tekintik a legfontosabbnak. Többnyire nincs más értékük, mint az általuk beszedhető pénz.

Mivel a nagyközönség a visszaélésekből, az eltűnt, mert eltüntetett milliárdokból értesül a közszolgálat ilyen-olyan területeinek működéséről, azt gondolja, hogy mindenütt hihetetlen mértékű pazarlás folyik, s ő ezért a temérdek pénzért semmit sem kap cserébe. Ezekkel az olykor nem egészen alaptalan gyanakvásokkal szemben nagyon nehéz bizonyítani, hogy a közszolgálat döntő többségében nem sok, hanem éppen ellenkezőleg: szinte bénítóan kevés a pénz. Ha arra gondolunk, milyen értéket képvisel a Magyar Rádió és a Magyar Televízió archívuma, akkor – sajátos időkorlátokkal ugyan, de – a Széchényi Könyvtár már említett értékmagaslatain járunk. Az időkorlát azt jelenti, hogy nem a középkori kódexmásolók csodái vannak ott, de a hang- és kép-, pontosabban az elektronikus képrögzítés technikai lehetősége óta ezekbe az archívumokba vonult be a magyar kultúra történetének jelentős része, s a politikatörténet “mozgalmas”, mintegy “élő” világa is ott található. Még akkor is, ha tudjuk, hogy egy sajátos szűrő szerint rögzült, ami rögzült. Nincs más. Legalábbis hangban és képben. A későbbi korok történészei ezt éppúgy búvárolják majd, mint a levéltárakat. Csak a legutóbbi időkből: a Nagy Imre-újratemetésnek, az első demokratikus választás éjszakájának, a taxis-blokádnak, a parlamenti kivonulásoknak, 1992. október 23-a Kossuth terének, az Antall-temetésnek, a Horn–Orbán-vitának, a világversenyeknek, árvizeknek, egyházi és más ünnepeknek a dokumentumai itt vannak jelen napi elevenséggel. Ki mit mondott a pillanat hevében. Ki milyen arcot vágott. Ki kit rágalmazott. Ki került békétlenül a másvilágra…

A közszolgálat nemcsak úgy jön számításba, mint napi tájékoztatásunk és szórakozásunk része, hanem történelmi tárházként is. A pénzt tehát nem csupán a mai működésbe fektetjük be, hanem – fennkölten szólva – a magyar öröklétbe. Ezért nem mindegy, hogy a törvény mit véd, mit támogat, s hogy a közszolgálat mennyire van tisztában nemzeti feladatával. S az sem mindegy, kik azok, akik szerencsés kiválasztottként saját jelenkoruk és a jövő számára eldönthetik: kik vagyunk, kik voltunk mi, a mindenkori jelen megélői.