Micsoda levegője van a két szónak.

Dominikánusok, dömések, fehér barátok. Ordo Fratrum Praedicatorum – a prédikátor testvérek rendje. A kunokat térítő Magyar Pál, az őshazát fellelő Julianus, a nyulak-szigeti szelíd Margit, a Lengyelhonban mártírhalált halt Boldog Szádok, a tatárok által halálra kínzott Bánffy Buzárd – sorolhatnánk hosszan a többit is, sok-sok fehér kámzsás, magyarföldi dömést.

Az Antillák. Kuba, Hispaniola, Haiti, Dominika, Puerto Rico, Barbados. A karibi világ. Kalandok és kalandorok földje. Vagy inkább vize? Sőt vizei? Kisebb-nagyobb szigetek, szigetkoszorúk, szigetfürtök. Fürtök és csipkék, korallzátonyok, nyúlványok, padok, öblök. Az esőerdők zöldje, az ég bíbora, de mindenekelőtt a tenger sárgája – délután háromkor, Jamaicából nézve. Amerika darázsdereka ez. A Föld köldöke. Világ a világban. Millió szent és tízmillió kalóz földje. Küldetéses őrülteké és szelíd térítőké. Tengeri haramiáké, színes lotyóké, őrült papoké, matrózoké és rabszolgáké. Szenteskedő hódítóké és persze a meghódítottaké. Tánctól, ritmustól pezsdülő világ. Megszállottan istenes lelkek lehettek az első telepesek, a névadók és keresztelők. Az úttörők. A hódítók. Konkvisztádorok, caballerók, hidalgók. Jezsuita papok és domonkosok. Nagy álmú, merész újítók. Hősök vagy gonosztevők, de mind-mind forradalmárok. Vagyis kalandorok. Nagyon hittek. Nagyon akartak. Akarták az aranyat, a lelkeket, az üdvöt. Ha lehet, mindet egyszerre. Bármi áron. Azt hiszem, nagyon is szükségük volt a megnyugtatásra, a lélek egyedül mindenható orvosságára – Istenre. Santa Cruz (szent kereszt), Santa Fé (szent hit), Concepcion ([szeplőtelen] fogantatás), Remedios (orvosság), Consolacion (vigasztalás), Trinidad (szentháromság), Navidad (karácsony), Deseada (hőn áhított), San Salvador (szent Megváltó), Asunción (Nagyboldogasszony), Sancti Spiritus (szent lélek), Mil Vírgenes (ezer szűz). És a számlálhatatlan San Antonio, San Cristóbal, Santa Maria, Santa Lucia, Santiago, San Pedro, Santa Clara, San Francisco. Öblök, szigetek, fokok, falvak, városok, hegyek viselik ezeket a neveket. És persze Santo Domingo. Szent Domonkos.

Az Iglesia de Santo Domingo előtt ülök, a kicsiny téren, a szobor talapzatának kőszegélyén. Granadában. Csak az imént jöttem ki a templomból. Korán reggel az Hospicio Viejón (régi menhely), egy még kisebb, eldugott terecskén kezdtem a napot. Onnan, mint rendesen, a Plaza de la Romanillára készültem. Szeretek elüldögélni a hatalmas, poros pálmafák alatt. Bámulni a parázna galambokat. Aztán végigballagni a Callejon de los Francesesen, a dinnye-, füge- és szőlőárusokkal tömött Franciák sikátorán, hogy besétáljak a vásárcsarnokba, polipot, tintahalat, kagylót és rákot, ezernyi tengeri herkentyűt gusztálni. Majd minden reggel ez az első, a legfőbb tennivalóm. Ma mégsem mentem. Elakadtam itt, a Plaza Santo Domingón. Pici tér ez is. Semmi különös: középütt óriási platán, szemben a kopottas templom, vele egybenőve, jobbra a kolostor. A templom öklömnyi szegecsekkel kivert, hatalmas fakapuján két kisebb ajtó is nyílik. Ha kinyitod valamelyiket, odabent még egy kapu fogad. Nem, nem kapu. Fabódé. Tíz méter magas, félbevágott fakabát. Óriási, ácsolt kosár, amit belülről az ajtóhoz tapasztottak. És ezen a belső, kétszárnyú kapun majdnem életnagyságban kifaragva egy-egy kutya. Bojtos farkú kutyák, pofájukban égő fáklya. A hajdani mester lelkiismeretes munkát végzett, még a fütyülőjüket is szépen kifaragta. Domini Canis. Szent Domonkos rendje. A vértanúk rendje. És a térítőké. Az Úr kutyái. Vérebek és vértanúk egyszerre.

Santo Domingo. A legelső település Hispaniolán. Az első olyan város az Újvilágban, amit európaiak alapítottak, és meg is maradt. Kolumbusz jut eszembe. A nagy ember, a nehézkes és beteges, asszonyosan aggodalmas, olykor már-már hisztérikus, mégis merész álmú, megszállott és küldetéses Kristóf. A zsidó férfi, akiért – saját szavai szerint – Istene többet tett, mint Mózesért vagy Dávidért, többet, mint Izrael dicső népéért, amikor kiengedte őket Egyiptomból. Akinek nekiadta az Indiákat. És akinek a síremléke a sevillai katedrálisban áll, holott akkoriban Spanyolország-szerte zsidók jeremiádja száll az égre. Kőkoporsóját királyi alakok hordozzák vállukon. Fény és árnyék, dicsőség és borzalom, kegyes szándék és gátlástalan öldöklés együtt.

Cristóbal. A nagy ember. A mindent megszerző és mindent elveszítő, az örökké boldogtalan zsidó jut mindig először az eszembe. Nem Diego és nem Bartolomé. Pedig nem Kristóf, hanem az utóbbi Kolumbusz fivér az, aki Santo Domingót megalapította. Nemcsak megalapította, hanem használta is – örömét lelte benne, élte világát. Ahogy a karibidák kolumbiai historikusa írja: “Bartolomét más fából faragták, Hispaniolán meglelte a maga paradicsomát.” Jókat zabált, nagyokat ivott, indián főnökök asszonyaival hentergett a kunyhók puha háncsán. Pucér, virágkoszorús lányok táncával gyönyörködtette magát, s ha elpilledt, ledöglött a pálmafák közt kifeszített függőágyába, és szárított, összesodort illatos levelek füstjét fújta a sárgálló karibi égre. Magyarán: múlatta az időt.

Idill? Kinek az, kinek nem az. Valakinek mennyország, másnak maga a pokol. Kolumbusz Kristóf állandóan siránkozik, pöröl, megsértődik. Gyötri az embereit, a testvéreit, leveleivel gyötri a Katolikus Királyokat, a nagy párt, Izabellát és Ferdinándot, a királynőt és a királyt, s legfőképpen gyötri önmagát. Állandóan az arany körül forog az esze. Első útján, a partot érést követő tíz napban hányszor, de hányszor írja le naplójában ezt a szót: arany. Negyedik, utolsó útján olyan eszelősen festői képekben írja sirámokkal és ígéretekkel, könnyes-bús szemrehányásokkal, biblikus-babonás látomásokkal hemzsegő leveleit, hogy a szánakozó mosoly az arcunkra fagy.

“Nyolcvannyolc szörnyű viharos napig nem láttam a tengeren a napot, sem a csillagokat. A hajók összevissza törtek, a vitorlák elszakadtak, a horgonyok elvesztek… – Az emberek megbetegedtek… – Én is megbetegedtem, csináltattam a fedélzetre egy kabint, onnan dirigáltam az útirányt. – Cariay, Veragua. Aranybányák. Ezen a vidéken végtelen sok arany van, az emberek azzal díszítik a karjukat és a lábukat, azzal borítják be, azzal ékesítik a ládákat, az asztalokat. A nők a vállukig csüngő láncokat aggatnak a fejükre. Tíz napig tarthat az út a Gangeszig… – Én persze mindezt tudtam: Ptolemaioszból meg a Szentírásból, és mondtam is a királynőnek: ez itt a földi paradicsom… – Fájnak a fekélyeim… – Szem nem látott még ilyen hullámos, ronda, habzó tengert. Vérzik ez a tenger, forr, mint a tűzön az üst. Eget sem látott még senki ilyen rettenetest: egyik este úgy izzott, mint egy kohó, tüzeltek a villámok… – Embereket küldtem a szárazföldre, sok bányát találtak. Mindenfelé arany. Négy óra leforgása alatt mindenki talált aranyat… – Indiánok jöttek, meg akartak ölni bennünket. Háborúztunk. A tenger dagadozott, ronda volt. Én kint voltam egyedül az egyik hajón, lázam volt. Nagy nehezen felmásztam a legmagasabb pontra, ahova csak bírtam, a főárbocra, és félénk hangon, sírva hívtam a szeleket segítségül, de nem válaszoltak… – A hajókat szétrágták a férgek, összelyuggatták, mint méhek a lépet. Az emberek féltek… – Senki sem tudja, hol vannak a földek, melyeket én láttam, az arany földje. Csak azt bizonyíthatják, hogy látták az aranyat… – több aranyat láttak, mint Hispaniolán négy év alatt… – Magasságod […] aranyat fog itt találni. Kitűnő arany ez, kincs lesz belőle, és akinek kincse van, azt csinál, amit csak akar a világon, még a lelkét is a paradicsomba juttathatja. 666 spanyol mázsa aranyat vittek Veraguából Salamonnak… – Dávid a végrendeletében 3000 spanyol mázsa Indiákról származó aranyat hagyott Salamonnak segítségül, hogy felépítse a templomát… – Most már ősz lett minden hajam szála, a testem meg csupa betegség… – könyörüljön most az Ég, sirasson el a föld…”

Lenyűgöző képek, lenyűgöző hang. A bomlott, megszállott elme képeiben tökéletesen tükröződik a zavar. A széthulló, régi világ zavara. Együtt fortyog itt minden. Szenteskedő, bibliás kapzsiság. Igazi hit és primitív tudás. Remény, babonás rettegés, kishitűség, elhivatottság és elbizakodottság. Kegyetlenség, mocsok és szűzies áhítat. Olyan ez, mint valami boszorkányleves. Forr a tenger, rotyog, mint üstben az ezüst. És ott forr az olvasztókádakban az Indiák rengeteg aranya is. Ki tudja, miféle főzet kerekedik belőle? Szép a rút és rút a szép – illik ez a hang a borzalmasan gyönyörű, hihetetlen világhoz, az Új-, a karibi világhoz.

Don Cristóbal felfedezte az Újvilágot, de nem tudott róla. Öccsei élvezték a sikert, az ő öröme hamar megkeseredett. Mindent elért, mégis magányosan, betegen, sértetten halt meg. És még egy tévedés. Talán csöppnyi elégtétel ez? Isteni igazságszolgáltatás? A Levante vizein egykor sokat hajózó genovai posztószövő és kereskedő apa gyermeke, az Indiába elinduló és Amerikába megérkező hajós földi porai valószínűleg az általa felfedezett Újvilágban, az öccse, Bartolomé által alapított Santo Domingo székesegyházában nyugszanak. És hogy akkor kinek a csontjai porladnak Sevillában, a Katolikus Királyok és a reconquista dicsőségét hirdető, már-már nem is emberi léptékű katedrálisban, a pompás Kolumbusz-síremlékbe épített ólomkoporsóban? Valószínűleg a fiáé, Diegóé. Az Újvilág harmadik Admirálisa és alkirálya, Don Luis, az unoka ugyanis Buda elestének esztendejében, 1541-ben apja és nagyapja porait elvitette a tengerentúlra, és az ólomládába helyezett koporsókat a Santo Domingó-i székesegyház főoltára előtt a padlózat alá temettette. 1795-ben, amikor Spanyolországnak le kellett mondania Franciaország javára Santo Domingóról, akkor a verugai herceg kiásatta a nagy ember koporsóját, és elvitette Kubába. Csakhogy akkor már feledésbe merült, hogy valaha két koporsó is volt, az apáé és a fiúé, így hát ahogy megtalálták az egyiket, befejezettnek tekintették a munkát, s már vitték is a leletet Havannába. 1898-ban, Kuba függetlenné válásának esztendejében vándorolt tovább a koporsó Spanyolországba, Sevillába. Csakhogy közben, 1877-ben, amikor a Santo Domingó-i székesegyház szentélyét átépítették, előkerült a másik ólomkoporsó is. Fedelének belső részén, az ólomba vésve ezt a két sort találták:

Tehát a “Kitűnő és nevezetes Don Cristóbal Colón” földi porai majdnem bizonyosan ma is Santo Domingo székesegyházában nyugszanak. Ennyi talán kijár neki. Ámbár ahogy ezt a kicsinyesen grandiózus, kishitű és nagy álmú lelket ismerjük, ha maga választhatna, hát lemondana Santo Domingóról, lemondana Sevilla pompájáról is, csak azért, hogy imádott királynője, a csodálatos Isabel la Católica lábánál alhassa örök álmát. Igen-igen, itt, Granadában, a királyi kápolnában, ahol különben figyelemre méltó társaság gyűlt össze a hasadt lelkű felfedező nélkül is. A komoran és sötéten pompázó, hatalmas granadai székesegyház jobb oldali hajójához simuló Capilla Real késő gót falai közt nyugszanak a Katolikus Királyok, Ferdinánd és Izabella, de itt lelt végső pihenőre Szép Fülöp és Őrült Johanna is.

És ez az a pillanat, amikor a történelmi időben együtt csillan fel Európa végvidékein a nap. Mintha a magasból, a rohanó-gomolygó sötét felhők közül néznénk: narancssárga fény festi meg Granada folyóit, a Darrót és a Genilt, sárga szalagként tekereg Córdobából Sevilla felé a Guadalquivir, ugyanakkor Pozsony és Buda alatt pirosan izzik a Duna hosszú csíkja, rózsaszín fényben pompázva kanyarog az erdős-ligetes Alföld végtelen síkján a Tisza. Csakhogy a történelmi Nap most nyugatról kelet felé halad.

“Kerek Európának három igazgyöngye van: Velence a vízen, Buda a hegyen, Firenze a síkon” – tartotta a XV. századi itáliai mondás. “Óh, boldog Magyarország! Csak ne hagyja magát félrevezetni már…” – mondja Dante Isteni színjátékának Paradicsomában a világ népeit számba vevő sas. És Dante borús látomása majd kétszáz esztendővel később, a századfordulón megvalósulni látszik. 1490-ben, az öt esztendeje meghódított Bécsben meghal Mátyás, Magyarország királya, a déli harangszóval megtisztelt törökverő hős, Hunyadi János fia. Európa egyik leghatalmasabb és leggazdagabb, katonailag talán legerősebb királyságát hagyja örökül utódaira. Azt a királyságot, melynek olasz mintát követő reneszánsz-humanista kultúrája, művészete és építészete egyedülálló az Itálián kívüli korabeli Európában. Buda aranyozott toronygömbű gótikus palotái fölött Mátyás halálakor még büszkén ropog a szélben a keresztény magyar lobogó. A Katolikus Királyok ugyanez idő tájt, 1492-ben hódítják vissza Granadát, a nyolcszáz esztendős ibériai mór uralom legutolsó bástyáját. A reconquista és a kereszt diadala ez. Győzelmi mámorban úszik a félsziget. Relikviává lesznek a zászlók, melyek először tűzettek ki az arab uralom, az iszlám jelképének tekintett Alhambra bástyáira. Csodálatos templomok, szédítő nagyságú székesegyházak százai emelkednek a diadal és dicsőség mámorában. Egyszerre keresztény és egyszerre spanyol triumfus ez. Szent ereklyékként őriztetnek a Granada mecseteiben először celebrált misék serlegei – futnak az arabok és a zsidók, megszületett a modern, hatalmas Spanyolország. És még a Granada alatti táborban dönt Izabella: ha kell, elzálogosítja koronaékszereit, s felszerelteti a hajókat. Felemelő pillanat ez. Innen nézve. Akkor csak nehéz döntés. Vajúdás. Hiszen olyan bizonytalan, olyan kétes ügy ez az egész. Az Indiák. És milyen költséges! A háború olyan, mint a csillapíthatatlan étvágyú gyermek, Granada ostroma fél éve tart, a kincstár meg üres. Ki tudja, hányszor mondtak már nemet. A királynő szeme az Alhambra vörös bástyáin, ahol még az iszlám zöld lobogói lengenek, aztán a könnyed mozdulat – “Mehetnek a hajók. Induljon, Don Cristóbal!” Nem tudhatta sem ő, sem más, hogy milyen jó döntés ez. Egy világot kapott az ékszereiért cserébe. (Pontosítsunk: a világot megkapta, és még csak el sem kellett árverezze a koronaékszereket, mert – a legendával ellentétben – Ferdinánd magánvagyonának kincstárnoka, Kolumbusz vállalkozásának egyik legbefolyásosabb támogatója, Luis de Santangel lebeszélte erről a szándékáról, és előteremtette a szükséges összeget.) És hogy mennyire paraszthajszálon múlott? A fullajtárok lóhalálában nyargalhattak, mert a sértett Kolumbusz már elindult Franciaország felé. Ezért érdemes élni, és a históriát vallatni. Az ilyen pillanatért. Hogy tanúi lehessünk az ihletett döntésnek. A tehetség felszikrázásának. Mi ez? A bolygók pozitív együttállása? Isteni csoda? Vagy évszázados fejlődés, a gének végtelen csiszolódásának eredményeképpen dobódik fel a mélyből, robban a felszínre a megfelelő pillanatban a megfelelő ember? Mert Izabella döntése lehetett nehéz, születhetett kínban, minden lehetett, csak véletlen nem. Hallgassuk a krónikást: “Izabella királynő, miután megkaparintotta magának Ferdinándot, és hozzáment feleségül, csodát tett: összevarrogatta azoknak a királyságoknak a darabkáit, melyekből Spanyolország állt, és egyetlen nagy nemzetet alkotott belőlük. Izabella előtt Kasztíliának, Navarrának, Aragóniának, Granadának külön története volt. A királynő összekötötte, és az övére, a szoknyája mellé tűzte őket.”

Katolikus Izabella szerencsés csillagzat alatt született. Nem tud hibázni. Mint a játékos, akinek szépen bejön az első csel, aztán bejön a második is, és attól fogva bármit csinál, szemtelenül és káprázatosan sikerül minden. Olyan, mint nekünk Szent László. Vagy Mátyás. Majdnem olyan. Csak int, és Kolumbusz visszafordul, elkezdi toborozni a hajóira a legénységet, és néhány hét elteltével a kiéhezett Granada is megadja magát. 1492. január 2-án az Alhambra irdatlan bástyatornyára, a majd harminc méter magas Torre de la Velára felkúszik a Katolikus Királyok lobogója. (Véletlen vajon, hogy a spanyol vela szó nemcsak virrasztást, de vitorlát is jelent?) Boabdil Abú Abdalá, Granada utolsó mór királya átadja a győzteseknek a város kulcsait, és midőn a mai Sacromonte domboldaláról visszapillant a varázslatosan gyönyörű városra, könny szökik a szemébe. A legenda szerint anyja sem könnyíti meg a búcsúját. “Asszonyként siratod, fiam, amit férfiként nem tudtál megvédeni!” – mondja fiának a keményszívű Aisa hercegnő, és Boabdil eltűnik Granada további történetéből, de a város fölé magasodó domboldalt azóta is “El ultimo suspiro del Moró”-nak, “A mór utolsó sóhajá”-nak nevezik a granadaiak.

1492. augusztus 3-án, péntek hajnalban szedik fel a horgonyt Kolumbusz hajói. A poros kis Palosból indulnak. Előző este a palosi Szent György-templomban meggyónta bűneit, feloldozást nyert és megáldozott az egész legénység. A hajók az apállyal csorognak lefelé a Rio Tintón, és még nem érik el a tengert, amikor a nap felkel. Fény ömlik el a tájon, a folyó vize, nevéhez méltón, vörösen csillog. A La Gallega (“A galiciai lány”), hivatalos nevén a Santa María főárbocán Izabella zászlaját, Kasztília és Leon bástyás-oroszlános lobogóját cibálja a szél, az elő- és tatárbocokra – Ferdinánd kedvéért – a fehér mezőben zöld keresztes aragón zászlót húzzák. A hajók petyhüdt vitorlákkal csordogálnak lefelé a csillogó vízen. Ugyanakkor, amikor Kolumbusz hajói nekivágnak a nyugati óceánnak, Európa keleti végvidékén is felizzik a Duna, a Tisza, a Száva vizén a napsugár. Csakhogy míg Spanyolhon folyóit a kelő nap bársonyos derengése festi aranyosra, addig a Duna és a Száva vizén a hanyatló nap baljós, vörös lángja világol. Dante “beata Ungheriá”-ja a végóráit éli. Azon az augusztus eleji hajnalon, amikor a La Gallega (és a Nińa meg a Pinta) fedélzetén a hajósinas az út során először kántálta el a Vörös-folyó fölött lebegő ködtől rekedten a napkeltét köszöntő kötelező dalocskát –

–, majd elmondott egy Miatyánkot és elénekelte a Salve Reginát is, azon a hajnalon, talán épp ugyanabban az órában verték szét a Dunánál Kinizsi Pál felmentő seregei a déli magyar végvidék egyik legnagyobb erősségét, a szörényi várat ostromló vidini bég hadait. Azon a tavaszon, az 1492. esztendő tavaszán, amikor az andalúziai Granada templomaiban az Allah akbár helyett már az Üdvözlégy Mária harsog, azon a tavaszon még Nándorfehérvár, Szabács, Jajca alól is megverve vonul el a török. Nyáron Szörényvárnál a vidini bég seregei is szétszórattak, de hiába Kinizsi fegyvereinek diadala, a mind sűrűsödő török támadások nem sok jóval kecsegtetnek. Mátyás, a nagy király meghalt, az egyre erősödő, s egyre agreszszívebben támadó török nagyhatalom ellen nincs, ki összefogja az ország erőit. És ugyanazon esztendő szeptemberének közepén, amikor Kolumbusz hajói az első hínármezőkön hajóznak keresztül, Kinizsi Pál már egykori saját katonái ellen harcol – Mátyás nemrég még rettegett zsoldosseregének, a Bécset, Prágát hódoltató “fekete sereg”-nek lezüllött, fosztogató maradékait kergeti szét. És ez még mindig nem maga a vég, csak a végjáték kezdete. Az 1526-os katasztrófáig még van néhány évtized. II. Ulászló (1490–1516) és II. Lajos (1516–1526) Magyarországát még a régi, az Újvilág felfedezése előtti Európa napja ragyogja be. Az ország is a régi még, a dicső Árpád-ház, a magyar Anjouk, Luxemburgi Zsigmond és Hunyadi Mátyás Magyarországa – Dante “beata Ungheriá”-ja. De a fény már csak délibáb, tükröződés, reflex. Csalfa játék, áltatás, önmagán túlszaladó, élő múlt ez az égalji, bíbor lángolás. A nap már alábukott, a felhők aljáról szóródik szerte a vérvörös ragyogás. Mohácsnál, “nemzeti nagylétünk temetőjé”-nél pedig ott könnyezik majd egy szerelmes Habsburg-lány, egy huszonegy esztendős asszony, a nekünk tán valaha született legkedvesebb Habsburg, Marie de Hongrie. Nem más ő, mint a granadai székesegyház királyi kápolnájában nyugvó Katolikus Izabella és Ferdinánd unokája, Őrült Johanna és Szép Fülöp leánya. Művelt, szellemes és erélyes – kicsit talán csúnyácska arcúnak, de gyönyörű termetű nőnek írják le a korabeli források. Remek lovas, kitűnő vadász, ügyes muzsikus. Rotterdami Erasmussal levelező, antik filozófusokat is forgató költőnő. Ha kell, férfiakat megszégyenítő hadvezér. Talán épp királyi nagyanyjától, Izabellától örökölte a szép erényeket? Ötesztendős volt, amikor eljegyezték a vele egykorú Lajossal, tíz, amikor a gyermekfrigyet megkötötték, s tizenhat, amikor magyar királynővé koronázva valóban egybekelnek. És csodák csodája, a házasság szerelmi házasság lett. Léha és erélytelen II. Lajosunk jó szándékú, ábrándos férfiú, a pápai nuncius szerint annyira jó ember, hogy fabatkát sem ér. Bizonyos, hogy a fülig szerelmes fiatalok, a királyi pár négyszemközt is meghányja-veti az országlás gondjait, de ez akkor, a Mohácsot megelőző esztendőkben már édeskevés. 1520-ban a tehetséges és erőszakos II. (Nagy) Szulejmán lép a török trónra, és uralkodása alatt az Oszmán Birodalom az akkor ismert világ talán legnagyobb és legerősebb birodalmává, a Földközi-tenger keleti medencéjének urává lesz. És ez a hódításra éhes, erősen központosított nagyhatalom éppen a Magyarországgal való végleges leszámolásra készül. Erőskezű, rátermett uralkodóra lenne szüksége az országnak. Született királyra. Igazi fenségre. Olyan tekintélyre, aki kordában tudná tartani, sőt képes lenne egyetlen cél érdekében mozgósítani a háborgó köznemességet, a marakodó nagyúri klikkeket, egy Tomori Pált vagy Szapolyai Jánost is. Ehhez bizony Mátyás formátumú, lélekben robusztus uralkodó kellene. És a táncos lábú, szerelmes szépfiú, a sportban és bajvívásban járatos, jóságos Lajos nem az. A tehetséges Mária viszont talán az lehetett volna Magyarországnak, ami nagyanyja, Katolikus Izabella volt Spanyolhonnak. Igaza lehet a fiatal királyné bizalmasának, a később Bécsben császári tanácsadóvá lett, szepességi születésű humanistának, Henckel Jánosnak, amikor 1526 telén, alig fél évvel Mohács előtt így kesereg: “Ó, milyen kívánatos volna egy olyan természeti csoda, amely a nőt férfivá tenné! Ebben az esetben hazánk ügyei is jobban állanának.” 1558-ban, halála évében az özvegy királyné a spanyolországi Cigalesben megírja végrendeletét. “Férjemnek, a királynak halála óta egy aranyból való szívet hordtam magamon. Ezt ő is élete végéig viselte. Parancsolom, hogy halálom után ez a szív, azzal a láncocskával együtt, amelyen függ, beolvasztassék és szegények között osztassék szét. Két embernek útitársa volt ez a szív, mindhalálig. Két emberé, aki életében, szerelmében, érzéseiben egymástól soha el nem vált. Ezért hát semmisüljön meg ez az aranyból való szív, és veszítse el alakját […] Éppen úgy, mint az egymást szeretők testei.”

Bátyja, V. Károly kérésére Magyarországi Mária 1530-ban Németalföld helytartója lett. Számos csatában verte tönkre Valois (I.) Ferenc francia király túlerőben lévő seregeit. Királyi fők pályáztak a kezére, de ő haláláig hű maradt a halott Lajoshoz.

Több mint harminc esztendő telt el Mohács óta, és a Spanyolországban élő királyné Magyarhonra, Lajosra, Budára emlékezik. Van valami megindító abban, ahogy ez a modern, művelt és tehetséges nő Magyarországhoz, magyar kíséretéhez, a budai szép napok emlékéhez ragaszkodik. Öt esztendő. Öt röpke év. És mi áll vele szemben? Egész Európa, sőt a világ. Mária a kor legfejlettebb, legiparosodottabb területének, Németalföldnek volt a kormányzója. A világbíró Habsburg császárnak, V. Károlynak kedves testvérhúga. Ha akarja, nő létére is a hatalmas birodalom örököse. Húga tehetségét maga Károly is olyan sokra tartotta, hogy amikor 1555-ben lemondott koronáiról és lemondott a császári címről, akkor a Karibi világtól, Perutól és Mexikótól Spanyolországon, Németalföldön át Itáliáig, Ausztriáig, Cseh- és Magyarországig terjedő világbirodalom kormányzását nem öccsére, Ferdinándra, hanem Máriára bízta volna. De ő nem vállalta a feladatot. Elkísérte bátyját Spanyolországba. Onnan írta a következő sorokat Batthyány Ferencnének, egykori udvarhölgyének: “Holtomig bánatos leszek […] és sosem feledem a budai szép napokat.” Mi mindenre lett volna hivatott ez a tehetséges Habsburg nő? Ha császári bátyja nem helyezi őt a fontosabb posztra, Németalföldre? S nem küldi helyette Magyarországra, a keleti végekre a szürke, gyönge képességű Ferdinándot? Talán sokra. Talán semmire. Ezt már sosem tudjuk meg. De az bizonyos, hogy az a Magyarország, amelyikre Cigalesben Mária emlékezik, az már nem létezik, és többé nem is fog. Zsigmond, Mátyás, a gyermek Mária és Lajos gyönyörű, középkori Budája elsüllyed, alámerül az időben. Buda a töröké, s övé az ország közepe is. Túl vagyunk Szigetvár és Eger ostromán, de innen ezer másikon. Százharminc évbe telik még, mire kitakarodik a török. Falvak ezrei, városok százai pusztulnak, néptelenednek el, az ország – egykori pompájában és gazdagságában – soha nem áll többé talpra.