Kényes témáról – szakszerűen

Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon

Ritka eset a magyar történetírásban, hogy valaki tudományos pályafutásának kezdeti szakaszában mind terjedelmében, mind fontosságában és színvonalában olyan jelentős művel jelentkezzék, mint amilyen Gyurgyák János A zsidókérdés Magyarországon című könyve. Nem tudom, véletlen-e vagy szándékos volt, hogy a címe némi eltéréssel ugyanaz, mint volt 1948-ban Bibó István hasonló témában írt Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című terjedelmes tanulmánya, amely először a népiek Válasz című budapesti folyóiratában, majd az emigráns Magyar Könyves Céh gondozásában 1960 telén, Londonban kiadott Harmadik út című tanulmánykötetben látott napvilágot, ezúttal A zsidókérdés Magyarországon címmel.

Bibó munkája azonban legfeljebb ihletően hathatott Gyurgyákra. A téma ugyanaz, de nem az idő, amelyet a mű átfog, nem a műfaj és nem a terjedelem. Bibó írása az 1945 és 1948 közötti éveket tekinti át, történeti és politikai esszé, száz folyóiratoldal terjedelmű. Gyurgyáké voltaképpen a magyarországi zsidóság története a kezdetektől 1945-ig, valamint húszlapos összefoglaló az utána következő évtizedekről. Műfaját tekintve tanulmány, és vaskos kötetet tesz ki.

A szerző érdeklődési köre a történelem, a szociológia és a néprajz. Polgári foglalkozása szerint szerkesztő, kiadó és egyetemi előadó. 1956-ban, röviddel a magyar forradalom kitörése előtt született Dorogon. Budapesten végezte egyetemi tanulmányait, ma ugyanott politikaelméletet tanít. A Bibó István szakkollégiumból került a közéletbe. 1985-től a Századvég főszerkesztője, 1995-től az Osiris Kiadó igazgatója.

Könyvének előszavában megemlíti, hogy eredetileg egy magyar politikai eszmetörténeti munka megírására gondolt, de erről kellő források, monográfiák, részfeldolgozások hiányában lemondott. Végül kikötött a zsidókérdés mellett abból a megfontolásból, hogy “a magyarországi zsidókérdés kellő mélységű és komolyságú tisztázása nélkül […] aligha születhet meg a hiányolt magyar politikai eszmetörténet”. Felvetődött azonban nyomban: “…lehet-e erről a kérdésről – mindenfajta politikai sandaságok nélkül – tisztán történeti művet írni?” A válaszban bizonytalan lévén, megítélését inkább az olvasókra bízta. Abban biztos volt, hogy ilyen könyv megírására kísérletet kell tenni. Négy évet áldozott e munkára.

Feltételezve, és joggal, hogy az olvasó nyomban megakad majd a “zsidókérdés” szón, nem mulasztja el, hogy a címválasztásra magyarázatot adjon. E szó szerinte – és ebben igazat kell adni neki – érzelmekkel erősen telített, a nemzetiszocialisták és a magyar fajvédők nyelvhasználatának tulajdoníthatóan másodlagos, rejtett jelentéseket tartalmaz, amiért “sokak szerint használata önmagában is antiszemitizmust jelent”. Gyurgyák nem osztja e véleményt, hiszen – mint írja – “úgy gondolom, hogy a szavaknak vissza kell adni eredeti értelmüket. S ha beszélünk nemzetiségi vagy agrárkérdésről, akkor beszélhetünk zsidókérdésről is.” A szerző szerint azonban mégsem szerencsés e terminus használata – függetlenül annak negatív jelentésétől –, “mert ha kérdésről van szó, akkor magától értetődően válasznak is lennie kell. Mint ahogy a probléma szó is maga után vonja a megoldást. Ez komoly érv, amelyet érdemes legalábbis megfontolni. Nagyon sokan ugyanis, akik a zsidókérdés vagy a zsidóprobléma szót használták, valóban azt gondolták, hogy a kérdésre választ kell adni, a problémát meg kell oldani, s innen csak egy ugrás a végső megoldás.”

A szerző nem fogadja el ez érveléseket, nem teszi magáévá azokat a társadalomelméleteket és ideológiákat, ahol “a kérdések és problémák arra valók, hogy egyszer s mindenkorra megoldják őket. Az etnikai, nemzetek közötti, vallási, társadalmi és ideológiai csoportok közötti konfliktusokat, vitákat, összetűzéseket – folytatja – magától értetődőeknek tartom. Nem hiszek a komoly konfliktusok nélküli, harmonikusan működő társadalomban. Azt a tényt tehát, hogy az egyes zsidó és nem zsidó szellemi-politikai csoportok között konfliktusok voltak, vannak és lesznek, nemhogy tragikusnak, hanem természetesnek tartom. S abban sem hiszek, hogy ezek valaha is véglegesen megoldhatók. Intellektuálisan pedig kifejezetten inspirálónak érzem azokat a problémákat, amelyekre nincs és nem is lesz végső válaszunk… Mit tehetünk akkor? – kérdi Gyurgyák. – Keveset, hiszen legfeljebb megvitathatjuk a felmerült problémákat. S ez akkor is így van, ha a magyar szellemi-politikai élet szekértáborokba tömörült csoportjai ma még jórészt képtelenek értelmes diskurzust folytatni egymással.” Ehhez az egyébként rokonszenves nézethez legfeljebb az a megjegyzés fűzhető, hogy ha valaki nem hisz a konfliktusok megszűnésének lehetőségében (hisz ha nem is sok, de van rá példa, mint a valamikor súlyos déltiroli kérdés olaszok és osztrákok között), a felvetődött problémák megvitatásának lehetősége már nemigen nevezhető “kevés”-nek.

Érdekes és bizonyára sokak egyetértésére számíthat a szerző önnön szemléletének érzékeltetése. Ő magát liberális konzervatívnak nevezi. “Ez – mint írja – azt jelenti, hogy egyrészt a polgári jogegyenlőség ideáját sérthetetlennek tartom, ezt a Rubicont ugyanis nem lehet büntetlenül átlépni. Másrészt a zsidóság múlt századi tömeges asszimilációjának történeti toposzát sokak által osztott illúziónak vélem. A sikertelen asszimilációra utaló véleményeket, továbbá a disszimilációs elképzelések egy részét nem tartom ab ovo antiszemita nézeteknek. Ezt a felfogást minden bizonnyal idegenkedéssel fogadja majd a határozottan asszimilációpárti magyar és magyar-zsidó közvélemény döntő többsége, amely a disszimilációs nézeteket szerette és szereti ma is azonosítani az antiszemitizmussal. Ez szerintem végzetes következményekkel járó tévedés.” Gyurgyák ezután részletesen kifejti az asszimilációról kialakult álláspontját. Különbséget tesz asszimiláció és akkulturáció, továbbá egyéni és csoportos asszimiláció között. Asszimiláción azt a társadalmi és kulturális folyamatot érti, “amely során egy bizonyos társadalmi csoport vagy egyén elveszti nemzeti, etnikai vagy kulturális identitását, és ezeket egy másikkal cseréli fel […] véleményem szerint a hazai zsidóság csoportos asszimilációja sikertelennek bizonyult, s nem egyszerűen azért, mert a történeti körülmények (antiszemiták, a zsidóság megosztottsága, vészkorszak) megakadályozták ezt a jól induló folyamatot, hanem a csoportos asszimiláció gondolata a modern korban, tehát a nacionalizmus megjelenése óta eleve lehetetlent kívánt, így az egész konstrukció illúziókra épült.” A magyarországi folyamatra Gyurgyák szerint jobban illik az akkulturáció, azaz a kulturális hasonulás fogalma. De ha nem működött a csoportos, lehetséges volt-e az egyéni asszimiláció? “Azt gondolom – írja –, igen, bár ez a folyamat is rendkívüli erőfeszítéseket igényelt – és igényel ma is – az asszimilálódni akaróktól, s ezzel a teherrel nem mindenki képes együtt élni.”

A történeti áttekintést a szerző A zsidóság a rendi társadalomban című fejezettel kezdi. Szól a zsidóság betelepüléséről, jogállásáról, települési formákról, az állami szabályozás kezdeteiről. Az emancipáció útján címmel ismerteti az 1839–40-es, az 1843–44-es, az 1847–48-as országgyűlések vonatkozó határozatait, beszámol a zsidók ügyéről a ’48-as forradalom és szabadságharc alatt, a forradalom utáni helyzetről, az emancipációs törvény megszületéséről és a bekövetkezett demográfiai változásokról. Az emancipáció és a recepció címszó alatt tárgyalja a recepciós törvény megszületését, a bevándorlás, kivándorlás és urbanizáció adatait, a zsidóság gazdasági és társadalmi átalakulása folyamatát. Egy további fejezetben szó van az első világháborúról, az 1918-as demokratikus forradalomról, majd a proletárdiktatúra hónapjairól, bennük a zsidók részvételéről és tevékenységéről. A történeti áttekintés a Horthy-korszakkal végződik. E mintegy kilencven lap terjedelmű összefoglalásban a szerző részletesen kitér az ellenforradalmi időszak eseményeire, a numerus claususra, a bethleni konszolidációra, a Gömbös-kormány működésére, az első, a második, a harmadik zsidótörvényre és rendeletekre, a Kállay-kormány magatartására, alaposan és behatóan az 1944-es vészkorszakra, benne a magyar zsidóság tragédiájára, a két háború közötti demográfiai változásokra és a zsidó társadalom rétegződésére. Végül a magyar zsidók sorsára a szomszédos országokban.

Gyurgyák János nemcsak hitelesen ábrázolja és dokumentálja a magyarországi zsidók megsemmisítését célzó rendelkezéseket és cselekményeket, de mélységesen elítéli azokat, akik mindezeket kezdeményezték és végrehajtották. Tény és igaz, amit a magyarországi történésekről ír. Megállapítja, hogy: “a magyar zsidóság pusztulásának – ahogy Winston Churchill nevezte –, a világtörténelem egyik legrettenetesebb bűntényének az a különlegessége, hogy akkor következett be, amikor már nyilvánvalóvá vált a német vereség elkerülhetetlensége, továbbá a szereplők számára többé-kevésbé az is világos volt – ha egészen pontos ismereteik nem is voltak –, hogy mi is történik a deportált zsidókkal. A magyar zsidóság holocaustjának, »égő áldozatának« drámaiságát fokozza még az a tény is, hogy a pusztítást páratlanul gyorsan, néhány hónap leforgása alatt hajtották végre, mondhatni, nagyipari módszerekkel. S a drámához az is hozzátartozik, hogy néhány hónap alatt semmivé vált az az erőfeszítés, amelyet a magyar uralkodó elit Kállay körül csoportosuló tagjai, valamint a Kállay-kormány politikai ellenzéke tett a hazai zsidóság megmentése érdekében. Ennek az eredendően náci tervnek a végrehajtása azonban nem egyszerűen a magyar quisling-kormány és a magyar politikai elit egy részének asszisztálása vagy hallgatólagos támogatása mellett zajlott le, hanem tevékeny részvételével. A deportálást ugyanis a magyar kormányszervek, a csendőrség és a rendőrség nagyrészt maga bonyolította le.”

A tényeknek megfelelően megemlíti Gyurgyák azt is, hogy mindezt a magyar társadalom egy része tétlenül szemlélte. Akár azért, mert antiszemita, németbarát, szolgalelkű, gyáva volt, vagy ami még rosszabb, “rabló ösztöneire” hallgatott. Ez mindnyájunk szégyene: akik akkor éltünk és felnőttkorban voltunk, elsősorban azoké, akik cselekedhettek volna, de semmit sem tettek. Éppen ezért érdemes lett volna a szerzőnek bővebben arra is kitérnie, hogy voltak magyarok, akik követték keresztény lelkiismeretüket, emberségesen viselkedtek és segítettek, akár egyénileg, akár közösségben az üldözötteken. Szép számmal akadtak ilyenek, de ez nem nyugtathatja meg azokat, akik a szörnyűségek láttán tétlenek, érzéketlenek, közömbösek maradtak. Annyi talán még hozzátehető, hogy a magyar rendőrséget, még ha itt vagy ott voltak is kivételek, nem helyes egy kalap alá venni a csendőrséggel, amelynek éppen azért jutott kiemelkedő szerep, mert megbízhatóbbnak és a megsemmisítésre ítélt zsidók összeszedésére a rendőrségnél alkalmasabbnak látszott.

Horthy Miklós kormányzó magatartását a szerző kritikával illeti, “úri antiszemitizmusát” emlegeti és azt, hogy Hitler budapesti követe is egy jelentésében “meggyőződéses antiszemitának” nevezte. A német követ közlése e kérdésben nem perdöntő, annak meg hogy “meggyőződéses” antiszemita lett volna, több személyes vonása és cselekedete ellentmond. Politikai érdek is diktálhatott abban az időben és Horthy helyzetében antiszemita megnyilatkozásokat. Hogy kedvelte-e a zsidókat, vagy nem? A gazdagokat láthatóan igen, a szegényeket vagy a politikai ellenfeleivel tartókat valószínűleg nem. Mindenesetre azt elismeri a szerző, hogy: “ha Horthy Miklós 1944 július 7-én nem állítja le a Németországba irányuló deportálásokat, akkor a budapesti zsidóság sem kerülhette volna el a végső katasztrófát”. Szerinte “még egy régi, ha úgy tetszik, egy gentlemanlike világ szülötte volt, aki azokat a módszereket, amelyeket a németek proponáltak neki, határozottan elutasította”.

Gyurgyák János könyvének második részének címe: Szellemi-politikai irányzatok és a zsidókérdés. Rendkívül érdekes és a témában járatlan olvasót kitűnően igazítja el az első fejezet, amelyben a szerző a zsidóságon belüli álláspontokat és irányzatokat ismerteti: a neológ-ortodox szakadást, az ortodox, a neológ, a cionista álláspontot, a neológ történelemszemléletét, a magyar újítókat és útkeresőket. Egy következő fejezetben tájékoztatást kapunk a XIX. század és a XX. század eleje magyar politikai életéről, benne a zsidóságot érintő eseményekről: a korai vitákról, Kossuthról és az asszimilációs igényről, a két Tiszáról és a merkantilistákról, Tiszaeszlárról, az agráriusokról, a politikai katolicizmusról, a keresztényszocialisták véleményeiről, a konzervatív szellemi és politikai vezetőkről. Azután szó esik a radikális jobboldal és az antiszemita csoportulások keletkezéséről. Név szerint Istóczy Győzőről, a ruténföldi Egan Edéről, Bartha Miklósról, Szemere Miklósról és másokról. Említést kap a fajvédő mozgalom, a két világháború közötti antiszemita társadalom- és történetszemlélet, néhány neves jobboldali közíró tevékenysége, valamint az első nemzetiszocialisták és a nyilasmozgalom működése. Utánuk a polgári radikálisok, köztük megérdemelt részletességgel Jászi Oszkár munkássága, majd a két háború közötti radikális és szocialista irányzatok, pártok, csoportok. Végül a népi gondolat képviselőinek irodalmi, sajtó és politikai szerepvállalása, elsősorban a zsidóságot érintő véleményeik. A könyvnek ez a része végül epilógusként feleleveníti a második világháború utáni fejleményeket és benne a zsidóság helyzetének lényeges változásait.

Ami az iménti észrevételemet illeti, hogy érdemes lett volna a zsidómentésre részletesebben is kitérni, nem jelenti, hogy a szerző ezt teljesen figyelmen kívül hagyta. Röviden megemlíti ugyan azok nevét, személyeket és intézményeket, akik és amelyek tevőlegesen segítettek a bajbajutottakon, életek és javak mentésében. Mégis, ennek bővebb ábrázolása pedagógiai okokból is kívánatos lett volna, hadd lássa az utókor, hogy másképpen is lehetett viselkedni, mint ahogyan a korabeli keresztény társadalom többsége tette. Megjegyzi a szerző, hogy “az összeomlás közeledtével egyre többen voltak olyanok, akik csupán azért helyeselték a zsidókérdés megoldását, mert féltek a zsidók bosszújától. Megoldáson ebben az összefüggésben az “Endlösung”, tehát a zsidók kiirtása értendő. Bizonyára voltak ilyenek, de honnan tudható, hogy “egyre többen”, hiszen erről nem készült, nem is készülhetett semmilyen felmérés. Ezért nem adhatott meg a szerző forrást. Tehát csak feltételezés, aminek az alapja nemigen meggyőző. Sokkal meggyőzőbb és bizonyítható, amit más, emberségesebb keresztények viselkedéséről ír. Megállapítja, hogy: “bár keresztény családok s néhány keresztény szervezet (Jó Pásztor Bizottság, Szent Kereszt Egyesület, Ferences Mária Misszionárius Nővérek, Szent Vince Irgalmasnővérek, Szociális Testvérek Társasága stb.) több ezer zsidót mentett meg a nyilasuralom alatt, a keresztény egyházak vezetése még egy jóindulatú értékelés szerint sem állt a helyzet magaslatán, így a zsidómentés mégis nagyrészt a budapesti külföldi követségek bátor munkatársaira hárult (Raul Wallenberg, Angelo Rotta, Charles Lutz, Carl Ivan Danielsson, Giorgio Perlasca).”

Az áldozatok számát illetően a szerző idézi a kérdés alapos ismerőjét, Lévai Jenőt, aki közvetlenül a háború befejezése után azt írta, hogy “a veszteség, amely a magyar zsidóságot érte – hiteles pontossággal meg nem állapítható”. Gyurgyák hozzáteszi: az idő igazolta Lévai kijelentését. “A mai kutatások szerint – írja a kérdésben méltán illetékesnek tekintett Stark Tamás számításaira támaszkodva – 1941 és 1945 tavasza között elpusztult a hazai zsidóság közel 60 százaléka, mintegy 440–465 ezer ember.” Becslések szerint a budapesti zsidóságnak mintegy 40, a vidékinek 75 százaléka vesztette életét a vészkorszakban. “A mai kutatások és becsült adatok szerint – olvassuk – a trianoni Magyarország területére vonatkoztatva 220 és 260 ezer közöttire tehető azon zsidók száma, akik túlélték a holocaustot. Körülbelül 120 ezren Budapesten vészelték át a háborút, több mint 70 ezren tértek vissza a táborokból, végül a vidéken felszabadult munkaszolgálatosok száma 40–50 ezerre becsülhető.” Gyurgyák idézi Stark Tamás további becsült adatait is, amelyek szerint 1945 és 1955 között mintegy 40 ezren vándoroltak ki Izraelbe és a tengerentúlra, az ’56-os forradalom után 20 ezren emigráltak Nyugatra. A hiányos és nehezen felbecsülhető adatok alapján Stark arra a következtetésre jutott, hogy ma [2000-ben] a 124 ezret jóval meghaladja a zsidóság, illetve a zsidósághoz erősebb-gyengébb rokoni szálakkal kötődők együttes száma. Úgy tűnik, hogy míg az elmúlt évtizedekben jelentősen csökkent a zsidó szülőktől születettek száma, addig a vegyes házasságok révén jelentősen megnőtt a zsidóság holdudvara.”

Fejtegetéseinek zárórészében Gyurgyák János kitér zsidók és nem zsidók kölcsönös megértésének akadályaira, egymástól eltérő történelemszemléletére, értelmiségi körökben észlelhető gondolkodásbeli ellentétekre, kiegyensúlyozott, érvekkel gyakorolt, a másik szempontjait legalább valamennyire meghallgató, türelemre és megértésre hajló párbeszéd folytatásának nehézségeire, kölcsönös gyanúsításokra, elfojtásokra, kódolt nyelvre, helyenként és időnként elhangzó antiszemita beszédre. Gondolatmenetét azzal végzi, hogy: “az új évezred elejére beállt változások (a politikai professzionalizálódása, a hazai zsidóság szabad választási lehetőségeinek megteremtése, új nemzedékek belépése az intellektuális életbe és a politikába, az európai keretekhez történő szükségszerű igazodás stb.) azonban reményt adnak arra, hogy végre megszűnjék ennek a madárnyelvnek a használata. Ma már semmi szükség arra, hogy urbánust mondjunk zsidó helyett, s népit keresztény vagy nem zsidó helyett. Ez a könyv elsősorban erre a világos, egyértelmű, félreérthetetlen fogalmazásra s a konfliktusok néven nevezésére tett kísérletet. Mindenekelőtt azért, hogy a magyar társadalom ne hordozza tovább ezt a terhet, s az ügy ne legyen tovább áldatlan, megszüntethetetlennek látszó – ahogy Eötvös Károly nevezte – »ezeréves per«, hanem legyen az, aminek lennie kell: minden társadalomban szükségszerűen fellépő etnikai, vallási, kulturális konfliktusok tisztázására irányuló erőfeszítés. S ez a konfliktus szűnjék meg – az itt is és ott is fellépő – kútmérgezők, rejtőzködők és őszinteség hiányában szenvedők kísérleti terepe lenni.”

Gyurgyák János műve remélhetően hozzájárul majd ahhoz, hogy az iménti kívánalmak teljesüljenek, és egymás iránti türelem, bizalom, megértésre való készség jellemezzen mind többségi nem zsidókat, mind kisebbségi zsidókat.

A könyv főrészét száznyolcvan lap terjedelmű Függelék követi. Ez alapos és részletes Bibliográfiával indul, amely képet nyújt arról, hogy a szerző mily hatalmas tudományos apparátussal dolgozott, és a témát érintő csaknem minden nyomtatott munkát átnézett. Nagy nyeresége a könyvnek egy ugyancsak bőséges Személyi Adattár, amely hetven lapon a műben szereplő minden jelentősebb – szám szerint több mint nyolcvan – személy életrajzi adatait, fontosabb írásait és a velük foglalkozó irodalmat ismerteti. Ezt követően az olvasó kronologikus áttekintést kap a magyarországi zsidóságot érintő fontos történelmi eseményekről, kezdve a III. Károly által 1726-ban és az örökös tartományoknak kiadott úgynevezett “Familien Gesetz”-cel, és végezve 2001. februárral, amitől kezdve a népszámlálási íveken ismét szerepelnek a nemzetiségi és vallási hovatartozásra vonatkozó kérdések. A Függeléket több mint száz illusztráció jegyzéke és névmutató egészíti ki. A Függelékkel kapcsolatban és egy későbbi kiadásban történő korrekciós lehetőségeket feltételezve érdemes megemlíteni, hogy több tévedést, elírást és betűhibát tartalmaz. Ellentétben a főszöveggel, amelyben ilyesmi csak elvétve fordul elő.

Mindent egybevetve A zsidókérdés Magyarországon kimagasló alkotás és rendkívüli teljesítmény. Ez utóbbit azért is érdemes megemlíteni, mert egy viszonylag fiatal történész első nagyobb műve és csak négy év kutatómunkájának eredménye. Ezenkívül ékes példája annak, hogyan kell ily kényes témát szakszerűen kezelni, és a felvetődő problémákat tudományos alapossággal megközelíteni. Gyurgyák János imponáló tárgyismerettel rendelkezik, elfogultsággal nem vádolható, világosan és szabatosan fejezi ki magát, szépen ír, és mindenképpen hivatott arra, hogy a folytatást is – mármint az elmúlt fél évszázadnak a témát érintő részletes történetét – tőle várjuk.

(Osiris Kiadó, 2001)

Borbándi Gyula

“A magára utalt küzdő” testamentuma

Tamás Menyhért: A kőgörgető

Tamás Menyhért három hangjátéka az emberi élet végére összpontosítja a figyelmet. Innen ered testamentumjellegük. Mindhárom műben emlékképek villannak fel a múltból, melyek a cselekmény fontos szervezőelemei. Egyrészt magyarázzák a jelent, másrészt pedig tájékoztatnak a főszereplők életének eseményeiről, és hozzájárulnak a mű hangulatának megteremtéséhez. Az élettől való búcsúzás gesztusa húzódik meg a visszaemlékezések mögött, mert az emberi élet végének távlatából szemlélik a múltat. A hangjátékok témájukban sem határolódnak el élesen egymástól, sőt szervesen, ívet alkotva öszszekapcsolódnak. Ennek az ívnek a kezdőpontját alkotja a kötet címadó darabja, A kőgörgető, mely a görög mitológiai istenség, Sziszüphosz tragédiáját dolgozza fel.

Sziszüphosz az isteneket kijátszó, a halált is fogva tartó furfangos magatartás megtestesítője az őt megjelenítő alkotásokban. A mű elején értesülünk arról, hogy – akárcsak az eredeti mitikus történetben – isteni hatalmát korlátlanul, zabolátlanul használta, az isteneket kijátszotta, és az uralkodók határtalan gőgjével sok ember halálát okozta bűntudat nélkül, és ezért az istenek büntetését viseli. Ekkor kezdenek Sziszüphosz emberi tulajdonságai fokozatosan előtünedezni és megerősödni, és így lesz fontos mozzanat a műben az emberi és isteni létszféra ellentétbe állítása. A büntetés letöltésével megindul Sziszüphosz “emberi” élete, vagy mondhatnánk, “emberré válása”. A szikla reménytelen görgetésében jelképesen megjelenő emberi élet kezdeti hiábavalósága tűnik át fokozatosan testet-lelket nemesítő, az (emberi és isteni) életnek igazán értelmet adó küzdésbe. A Sziszüphosz tevékenységét szemlélő és magyarázó pásztorok szájából hangzik el a nagy jelentőségű szó: “hiábavalóság”, a sziszüphoszi munka már a mítoszból ismert kulcsszava. A hangjáték viszont ennek a hiábavalóságnak az érzését rombolja le a szereplőkben és a befogadókban egyaránt.

Sziszüphosznak a kő görgetése során végzett erőfeszítései átalakulnak az istenek, illetve az isteni élet szférájával való szembeszegüléssé. A transzcendens világ megleckéztetése eddig sem volt idegen Sziszüphosztól, most azonban ezzel a sziklával (amelybe, úgy érzi, az istenek minden hatalma koncentrálódik) való vetekedés lesz az allegóriája az isteni szféra ellen lázadó küzdésnek, amit Sziszüphosz az emberi élet lényegi tevékenységeként ismer fel. Már a mű kezdetekor úgy érzi, mintha az összes olümposzi istenség egyesült ereje a sziklába költözött volna, hogy őt lebírja. A büntetés egyre inkább lemetszi Sziszüphoszról a mitikus héroszok tulajdonságait, “szenvedő isten” és “bűnhődő isten” volta az emberi élet területére helyezi, az emberekkel rokonítja. Igazából a műben végig csak célzásokat találunk arra vonatkozólag, hogy Sziszüphosz már nem isten többé, de a visszaemlékezésekből feltáruló, múltbéli és a jelen magatartása között feszülő különbség megerősíti ennek bizonyosságát. Az emberi élet a maga “hangyasürgés”-hez hasonlítható állapota a visszaemlékezések és a bűnhődés folyamata alatt Sziszüphosz számára egyre értékesebbé válik. Miközben büntetését végzi, felismeri saját bűnösségét, és elfogadja a rárótt küzdést. Már a hangjáték kezdetekor “sziklához nőtt ember”-nek nevezi magát, akinek éltető erő a lépésről lépésre végzett, a kudarcok során még inkább újjáéledő küzdés, életének egyedülivé vált célja. Camus Sziszüphoszának tragédiája az, hogy mindvégig tudatában van igyekezete hiábavalóságának, Tamás Menyhért Sziszüphosza viszont az egyszerre emberivé nemesedő, céllal bíró igyekezettel küzd, lázad, remél.

Ez a magatartás Sziszüphosz fiában, Odüsszeuszban teljesedik ki (a Sziszüphosz-mítosz egyik változata szerint ugyanis Odüszszeusz apja nem Laertész, hanem maga Sziszüphosz volt). Ő az, aki Sziszüphosz monológjaiban felbukkanó gondolatokat összegzi. A transzcendens hatalomtól önmagát függetlenítő, szabad akarattal rendelkező egyén törekvése, céltudata szól belőle. Sziszüphosz a folytonos küzdelemben emberivé válik, mert saját “akaratává vált akarata” lesz, az istenek ellen lázad, a megpróbáltatások pedig megsokszorozzák az erejét. Felismeri, hogy büntetése jogos, és senki sem válthatja meg őt, csakis saját maga. Fiának öröksége is ez: “Én a magam s nem az istenek kegyeltje akarok lenni” – vallja Odüsszeusz, és ígéri, hogy az istenek ellen fog boldogulni.

Az istenek “csalárdsággal” telt életével szemben a kisebb rendű emberi gondolat önállósága, maradandót teremtő, továbbörökíthető volta és ezáltal önmagát meghazudtoló halhatatlansága válik magasabb rendű értékké Sziszüphosz számára. Büntetése során felismeri azt is, amit eddigi élete nélkülözött: a küzdés és bizakodás madáchi gondolatát, a küzdést mint életcélt. Az örök “emelkedéssel-zuhanással” nyer értelmet élete.

A második hangjáték a magyar történelem jeles alakjának, IV. Bélának utolsó napjait dramatizálja. Akárcsak Sziszüphosz, IV. Béla is megéli a maga “benső történetét”, visszaemlékezik élete korábbi eseményeire, és így tárul fel a múlt. Az űzetett királyra szintén jellemző a számadás mozzanata. Most, hogy Béla hatalma és egészsége egyaránt meggyengült, a “láz nélküli kibeszélés szándékával” lejegyezteti élete fontos eseményeit. Történetéből elsősorban a kudarcok bukkannak elő: az általa felkarolt kunok vezérét, Kötönyt a fellázadt magyar nép megöli, a tatárdúlást a magyar sereg nem tudja megakadályozni, Bélát gyávasággal, magaféltéssel vádolják, végül az osztrák király is tőrbe csalja. Ez a kép nem tükrözi IV. Béla jelen történelmi megítélését, inkább az őt félreismert korabeli közösség szempontjából láttatja alakját. Béla, akárcsak Sziszüphosz, magányos hős. Küzdelmét valójában egyedül vívja, honalapítói jelentőségét csak az utókor ismeri el méltó módon. Sziszüphosznak is csak messziről akadnak bámulói. Azok közül is csak az első pásztor az, akiben együttérzés ébred az “ébresztésül lázadó” hérosz küzdelmét látva, a legtöbben nem bocsátják meg a bűneit, nem felejtenek. IV. Béla a “nagy fejedelem” posztját foglalja el, de mivel maga is ember, a tévedések olykor elkerülhetetlenek az ő esetében is. Az “újramért emlékezés”-ből körvonalazódó élettörténet központi mozzanata az űzött vadként való menekülés: a nép haragját először a kunok és más nemzetiségek miatt vonja magára, majd a tatárdúlást sem tudja megállítani, és menekülni kényszerül. Egyedül Illke Tamás az, akinek visszaemlékezése Bélát nem mint kudarcra ítélt embert, hanem mint a nemes célokért küzdő uralkodót állítja elénk. Itt a hangjáték megtelik líraisággal, mert Tamás szavai nyomán a második honalapító, az újjáéledő Magyarország képét a szeme tükrében hordozó uralkodó mint a hazaszeretet jelképe jelenik meg.

Ebben a drámában is fontos a küzdő ember magatartása, de az is nyilvánvaló, hogy a magányos ember küzdelme, még ha nemes célért folyik is, a közösség támogató ereje nélkül erőtlennek, hiábavalónak tűnhet. A küzdelmes, üldöztetésekkel terhes, méltatlanul megítélt életből felfakadó érték ugyan maradandót hozott létre, Magyarország újjáépült, Béla személyes életében, “benső történetében” azonban megfáradtan és remény nélkül hal meg.

Az űzetett életet példázza a harmadik hangjáték is, amely Petőfi Sándor utolsó óráinak drámai megjelenítése. A Fuss, akár a szarvas, fuss! című darabban a közösségért való magányos áldozatvállalás hősi magatartása még erőteljesebben hangsúlyozódik. Petőfi a segesvári csatából menekülni kényszerül. Menekülése közben a múltból felidézett víziószerű látomások, mint mindhárom hangjáték fontos szervezőelemei, most is felbukkannak. Petőfi is, akárcsak Sziszüphosz és Béla, a szabad akarattal rendelkező ember magabiztosságával jelenti ki: “A magam irányát futom.” Az ő életében is fontos szerepet kap a céltudatos küzdelem: még akkor is, ha a magyar nemzet jó sorsának sziklája mindannyiszor visszagurul a hegycsúcsról, ahogy történt a tatárjárás idején vagy az 1848-as szabadságharcban, és még akkor is, ha az, akiért a küzdelem folyik, nem ad méltó megbecsülést, még akkor “sem bízza másokra akaratát”. Persze Petőfit is megérinti a hiábavalóság kínzó gondolata: ahogy IV. Béla “fohásznyira semmült hatalmát” látva búcsúzik, Petőfi egyik monológjában a forradalmi tett tűnik fel “hiú ábrándnak”, a “szolgaság újjászülésének”, vagyis sziszifuszi erőfeszítésnek. De míg Bélának nem jut életében megbecsülés, Petőfi már megéli apoteózisát, és ez szétzúz minden hiábavalóság-érzést.

Petőfi drámájának vissza-visszatérő motívuma a menekülő szarvasalak, amint az a címben is megjelenik. A szarvasnak és Petőfinek egy költői képben való összekapcsolása egyben magyarságszimbólum is, hiszen a szarvast a magyar népi mondákból jól ismerjük, Petőfi pedig maga is a népért élő, a magyar népköltészetet az igazi költészetnek valló, tehát a “tiszta forrás”-ból merítő, “országos költő”.

Petőfi vesszőfutásának történetében bukkan fel újra az emberlét hangyasürgéssel való párhuzamba állításának motívuma. Sziszüphosz féktelen isteni hatalmával élve halandókat hangyákként taposott el, majd ő maga válik hozzájuk hasonlatossá kitaszított, büntetett állapotában. Petőfi ezzel szemben már a hangyáénál is alantosabb emberi élet szenvedéseit igyekszik enyhíteni, maga is azonosulva ezen kiszolgáltatott létformával. Vele történik meg az, amit Sziszüphosz A kőgörgetőben elvesztett: Petőfit az orosz katonák nem képesek megölni, nem a “föld”, hanem az “ég nyeli el”, mitikus héroszokhoz hasonlóvá, “örök életű emberré” lesz. Azzá teszi őt az emberi küzdelemből származó “gondolat”, amit a generációk legyőzhetetlenül továbbörökítenek, így az “nem ismeri a mulandóságot”. Erre érzett rá Sziszüphosz a sziklát görgetve, és ezt teljesítette be Petőfi, lezárva ezzel a hangjátékok által alkotott tematikus ívet.

A küzdelem, az űzetett állapot központi eleme miatt a drámák nyelvén tükröződik az ennek megfelelő zaklatottság, rapszodikusság. A rövid, csattanóra kihegyezett cselekménymenethez illeszkedik a líraian sűrített hangvétel és az intertextuális utalásokban gazdag kifejezésmód. Ezek az utalások Petőfi történetében a legszámottevőbbek, mert itt az életrajz (Illyés Gyula Petőfi-életrajza) és az életmű egyaránt archetextusul szolgál. Át- meg átszövik a költő monológjait többek között Az apostol, az Egy gondolat bánt engemet…, sőt Vörösmarty Szózatának kulcsszavai is, és így irodalom és élet egybefonódik a műben. Mindhárom esetben jellemző a nyelvre az emelkedettség, valamint a cselekmény történelmi idejének megfelelő régies nyelvhasználat.

A címmé emelt kőgörgetés szimbolikus cselekedetében benne feszül tehát az emberi igyekezetből származó érték, amely olykor elismert, olykor el nem ismert, de érték, valamint az emberi sors önalakító, kudarcokból is erőt merítő törekvése. Mindhárom hangjátékban a cselekményt meghatározza ez a mozzanat, a másodikban és a harmadikban pedig mindezt gazdagítja a költőiségből fakadó motívumvilág, amely a témával együtt a magyar irodalom és élet kontextusába helyezi ezt a kérdéskört.

(Nap Kiadó, 2001)

Szalontai Judit

Derű és unalom

László Noémi: Esés után

László Noémi a mai huszonéves költőnők között a legtehetségesebb. A mondat provokatív – pedig korántsem akar az lenni –, és önmagában, elsődleges jelentésében nem is igaz. Egészen pontosan azt értem alatta, hogy a tehetség alapvetően két részből tevődik össze: az egyik maga az adomány vagy adottság (kinek melyik szimpatikusabb), amely ugyanúgy eredhet égi körökből, mint a genetikai kódrendszerből (melyikből valójában, halálunk pillanatáig nem lehetünk benne biztosak); a másik pedig az a képesség, mellyel ezt az adományt (vagy adottságot) kezelni, formálni tudja az ember – köznapian szólva: mit és hogyan képes kihozni belőle.

A mai – általam olvasott – fiatal költőnők rendszerint vagy nem tudják (még) kitölteni tehetségük eredendő méreteit (melyekre azonban egy-egy szavuk, képük, meglátásuk stb. nagyon is rávilágít) – vagy feloldódnak egy jól bevált, kitapasztalt hang(nem) és szövegkezelési forma állóvizében, amelyben jól érzik magukat, mert kényelmes, piacképes, és – mindenekelőtt – háttal áll az igazi mélységeknek.

László Noémit mindezt figyelembe véve tartom tehát generációja kimagasló képviselőjének. A két erő (az adomány és a képesség) harmonikusan működik nála; folyamatos kölcsönhatásukban szelíd tudatosság van, amely idejekorán nem erőszakol a versbe semmit, ugyanakkor a kellő pillanatban mindig meglep valami újjal.

A vers nem önkény. Persze lehet – sőt kell is – önkényesen teremteni benne sok mindent (emléket, tárgyakat stb.), hogy kitöltsük a puszta lét űrét (mely főleg itt mifelénk, Közép-Európában elviselhetetlen) – már csak azért is, mert “még mindig jobb”, mint anyagyilkossággal vagy baktériumháborúval tompítani az emberségünk mélyén egyre elviselhetetlenebbé váló csenden. De a vers önmagában nem önkény – épp ellenkezőleg: a szabadság fedezete, és sokszor maga a szabadság. Túl a lelki kényszeren, mely szövegekben, szavakban próbálja emészthetőbbé tenni önmaga számára (is) az emberi élet kínos, megmagyarázhatatlan dolgait – olyan régióba csalja át önmagát és az olvasót, ahonnan távolabbról bár, de épp ezért pontosabban is szemlélheti a világot és a világban átélt élményeit.

Ez a folyamat kristálytisztán nyomon követhető László Noémi lírájában, és legújabb kötetében, az Esés utánban is.

Hogy mi biztosítja számára ezt a belső harmóniát, nem lehet egyértelműen megválaszolni. De annyi bizonyos, hogy a legalapvetőbb segítsége ebben a derű – a szó legmélyebb értelmében. Tehát véletlenül sem a múlékony jókedv, ingatag öröm vagy felszínes hurráoptimizmus, hanem az a nyugalom és emelkedettség, amely például a görög tragédiák legvéresebb fordulatait is beragyogja. Ez nem eszköz, hanem levegő, életforma, “nonóság”. Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy költőnk sohasem gyötrődik, csak gyötrődése hátterében mindig ott fénylik ennek a derűnek a napja. Azt sem jelenti, hogy László Noémi esetleg nemtörődömségből könynyedén veszi az életet, hanem azt, hogy mindent egy – a hétköznapinál – magasabb létszinten él át és próbál meg értelmezni. S hogy játékkal, iróniával teszi mindezt emberléptékűvé, ahogy ő maga is fogalmaz egyik versében: “aki veszít, az könnyedén veszítsen, / s ne érdekelje, mi a magyarázat” (Könnyedén). S bár ez az idézet egy párkapcsolat alkonyán büszkeséget “játszó” költemény záróakkordja, de magára az emberi lét egészére is kivetíthető: hiszen csak vesztesek lehetünk az elmúlással szemben.

Ha mindezen jellemzőket figyelmen kívül hagyva olvassuk László Noémit, első nekifutásra (és az első nekifutás jellegéből adódó felületesség következtében) még egy unatkozó diáklány is kibontakozhat előttünk, aki azzal múlatja az időt, hogy a fák leveleit számolgatja, s magát még a múltban is ilyennek látja és láttatja, vagyis apróságokkal bíbelődő, gondja-nincs kislánynak. Ráadásul sokszor megtéveszthetik az olvasót (de magát az írót is) az ilyen jellegű versindítások: “Nem konyítok az elalváshoz. / Pedig álmos / és szemtelen és jóllakott vagyok” (Tények híján); vagy: “Tizenhét napja számon tartom azt, / hogy nem történik semmi különös. / Reggel megébredek, a nap besüt, / virágot öntözök, és nem tudom, / mi mire ösztönöz” (Fontossági sorrend). S ha ez a történéstelen élet egy látszatra pökhendi jellemmel párosul, már végképp visszatetszővé válhat e jelenség az olvasó szemében, aki “joggal” gondolhatja: na, ezt a lányt még nem fektette úgy istenigazából két vállra az élet. Valószínűleg még tényleg nem fektette két vállra úgy istenigazából, de úgy érzem, ha ez (ne adj’ isten) megtörténik, költőnk a lelke legmélyén akkor is ilyen lesz. És ez jó. Olyan tartalék, mely mindvégig ép marad, és nem tud bemocskolódni.

Sokáig úgy gondoltam, hogy mindez László Noéminél csak póz, amely védekezés “a rettenet ellen”. Valószínűleg az is, de csak egészen kis szeletében. Mert aki olyan éretten (és komolyságában is könnyedén) képes egy gyerekkori tucatemléket létösszegzéssé felemelni, mint a következő költeményben, az nem lehet pozőr: “Az első műtét nem is létezett. / Ott állt anyám, csak tőle féltem. / Esés után megnéztem a sebet, / és meghagytam a tükör emlékezetében. // A délelőttöt nem jártam körül. / A dél időnként éjfélig maradt. / Nevetni alig mertem, s amikor / eltávolították a szálakat, // magasra kúszott már az árnyék / a házakon, a tíz vadgesztenyén; / új volt az este, mint a forradás, / és egyre több dolog nem volt enyém” (Magasban az árnyék).

Szokatlanul új és eredeti szókapcsolatok, a pátoszt csonka zárósorokkal is elharapó megoldások, a szövegtest belsejében “szeszélyesen” elszórt rímek (stb.) – mind-mind olyan stilisztikai, verstani jellemzői ennek a lírának, melyek természetükben is illenek költőjük alkatához. Ezeket nem részletezném, hiszen az idézetek magukért beszélnek – egyet azonban megragadok közülük, amely már inkább egy elvontabb fogalomkörhöz tartozik: az álomszerűséget. A költő rendszerint úgy beszél a versben, mintha nem lenne egyértelmű, ébren van-e vagy álmodik. A szokatlanságában felparázsló versnyelv egy olyan tartományból küldi hullámait, ahol írója valamiféle egységben látja a valóságot és az a fölöttit. Irigylésre méltó állapot, ám korántsem szenvedésmentes. Konfliktusokat szül környezetéhez fűződő viszonyában, hiszen társai mikor még szokatlan viselkedésével sem tudnak sokszor mit kezdeni, hogyan legalizálhatná előttük e többlettudás felelősségét. De ez visszafelé is működik: magányhoz, meg nem értettséghez vezet, és a hálátlanság gyötrő érzéséhez: “Szeretnék ágakat, még mielőtt / patak jegéről gyűjtöm össze őket. / Kimondani a szót, ha megfogant, / az összefüggést feltárni előtted. / Úton vagyok. Szeretnék visszatérni, / mert nem tudom már, kinek mit ígértem, / de látom: kinek miért hazudok, / miért nem. // Szeretnék egyszer úgy aludni el, / hogy ne kísértsen napokig az álmom. / Hangot se halljak, ne sírjak-nevessek, / ne lássam mások árnyékát az ágyon. / Emlékezem. Ami nem volt, csak arra, / mert attól félek, lehetetlen annyi / lopott időt, amennyit itt megéltem, / visszaadni” (Mások árnyéka).

Ez a létmód természetében keresi a hitt vagy feltételezett – de valamilyen formában mindenképpen sejthető – túlvilággal is a kapcsolatot. Néha kimondottan mintha szellemkezek vezetnék őt az írásban. Ilyenkor elégikusabb hangon szól, apad a játék heve, az irónia rezignálttá válik. (Ez a folyamat egyébként az idő múlásával egyre inkább fölerősödik László Noémi lírájában.) Elkerüli a patetikus zaklatottságot, de a bölcselkedés üres frázisait is – nyugalmat áraszt és egyszerűséget, akár egy derűs őszi délelőtt: “Távolodó madárraj, sok apró fájdalom, / sok duzzadó esőcsepp lepusztult ágakon. / Így mész el, így maradsz, eső-bontotta szárnnyal, / gömbtükrök belsejében távolodó madárraj” (Manír).

(Erdélyi Híradó – Előretolt helyőrség, Kolozsvár, 2000)

Szentmártoni János